Jason M. Hardy - A romlás cseppjei (részlet)

Quinn Bailey előtt soha nem vált ketté a tömeg. Sok embert ismert, aki egy pillantásával vagy döngő léptével is elérte, hogy az emberek utat adjanak neki. Az ő láttára viszont senki nem ijedt meg - ő ehhez túl alacsony, túl csenevész és túl bizalomgerjesztő volt. Bailey már megtanult együtt élni az adottságaival: ügyesen siklott át a kaszinóban kavargó embertömegen.

Bárkivel találkozott, mindenkire rámosolygott. Válaszul többnyire ellenséges pillantásokat, lesütött szemeket, megrökönyödött tekinteteket kapott; nagy ritkán mosolygott rá vissza valaki. Ő mégis derűs arccal biccentett oda mindenkinek. Szerette őket nézni, ahogy veszítenek.

Imádta a szerencsejátékot. Ő maga soha nem vett részt benne, mert akárhányszor játszott, mindig veszített. Magát az eszmét szerette: kiraksz egy neonfeliratot, erre emberek százai, ezrei állnak sorba, hogy pénzt adhassanak neked; csak annyit kell tenned, hogy a pénz egy részét odaadod valamelyiküknek, és ettől máris boldogok lesznek. Ez aztán a tökéletes üzlet! Nem kell semmit gyártani, nem kell semmit eladni. Mindössze a pénzt kell újraosztani az emberek között - persze úgy, hogy a java azért megmaradjon.

Ekkor kicsivel arrébb csengés-bongás hallatszott, színes fények villództak, és egy whisky marta torokból ujjongás tört fel. Egy tucatnyi érme hullott ki csörömpölve az automatából. A legtöbb persze csak zseton volt; ezeket újra be lehet dobni a gépbe, vagy valamelyik másik játékban fel lehet tenni. De azért csak nyeremény volt. Ennek megfelelően legalább száz irigykedő szempár figyelte, ahogy a boldog nyertes felmarkolja az érméket. Azután visszafordultak a saját nyerőgépeikhez, és még dühödtebben rántották meg a kart.

Ezek között nem volt egy sem, aki Bailey-t érdekelte volna. Ha bármit is elintéz ma éjszaka, az csakis az asztalok mellett lehet. Azok, akik egyszerűen a szerencse kényére-kedvére bízzák magukat, számára nem jelenthettek semmit. De akik kiállnak ellenfeleik ellen, vagy saját maguk által kidolgozott rendszerrel akarják kijátszani a házat, vagy legalább megpróbálják asztal alá inni a barátaikat - nos, ezeket talán lehet használni valamire. Persze garancia erre sincs; de meg kell játszani a tétet, bármilyen kicsi is az esély a nyerésre.

De máris akadályba ütközött, s az úgy tornyosult előtte, akár egy kőszirt. Kék zakóban. Bailey tett egy lépést oldalra - a szikladarab vele mozdult. Azután megszólalt:

- Hogy van ma este, Mr. Bailey?

Bailey megadóan sóhajtott.

- Köszönöm, remekül. Ami azt illeti, csodásan érzem magam. Na de képzelje, az imént Gertie nénikémet láttam a rulettasztal mellett sündörögni. Nem hagyhatom, hogy eljátssza a gyógyszerre félretett pénzét. Ha megengedi…

A biztonsági őr ezt valamiért nem találta mulatságosnak. Kifejezéstelen arca meg se rezzent.

- Feletteseim megkértek, hogy közöljem önnel a következőket: Üzletpolitikánk alapja, hogy a Gates Casino a városi körzet csaknem minden lakója előtt nyitva áll.

- Nagyszerű gondolat.

- Emellett természetesen meg is kell védenünk magunkat. Bizonyos egyéneket - olyan egyénekről van szó, akik a vezetőség megítélése szerint veszélyt jelenthetnek - nem engedhetünk be a kaszinó területére, mindannyiunk biztonsága érdekében.

- Rémesen hangzik. Mennyivel jobban érzem magam, hogy nem jöhetnek be ezek az alakok! Köszönöm önöknek. További jó munkát!

- Közölnöm kell továbbá önnel, hogy ön nem szerepel ezen a listán. Egyelőre. Néhány ismerőse viszont igen. Ha ön továbbra is látogatja az intézményt, emellett pedig nem szakítja meg a kapcsolatot ezekkel az illetőkkel, kénytelenek leszünk az ön nevét is felvenni a listára.

- Hát ez borzasztó lenne. Mindent meg fogok tenni, hogy megóvjam önöket ettől a drasztikus lépéstől.

- A vezetőség nagy súlyt fektet a kaszinó biztonságára.

- Efelől nincs kétségem.

Bailey időközben előkészítette a mondókáját, ezért nem is hagyta többet szóhoz jutni az őrt.

- A vezetőségnek persze még soha, de soha nem volt dolga kétes elemekkel. Különösen szennyes pénzek megtisztogatásáról nem volt szó. Na most az a helyzet, hogy én komolyan veszem, amit csinálok, és azok, akikkel kapcsolatban állok, szintén komolyan veszik, amit csinálnak. Mi mindannyian komoly emberek vagyunk. Nézze, még komoly arcot is tudok vágni. Látja? - Bailey összehúzta a szemöldökét, és elvékonyította a száját. - Egyszóval tegye a dolgát, én is teszem a dolgomat, és a vezetőség is teszi a dolgát, és ha az, amit tesznek, túlságosan is feldühít, akkor az én dolgom az, hogy lelőjem őket, de itt még nem tartunk, úgyhogy minek is aggódjunk emiatt? Egyszerűen élvezzük ezt a kellemes estét, nem igaz?

Szerette volna azt hinni, hogy sziporkázóan logikus gondolatmenete fegyverezte le az őrt, de az igazság inkább az lehetett, hogy a férfit, miután a rábízott üzenetet továbbította, ő többé nem érdekelte. A szikla tehát elgördült az útból, és Bailey folytatta útját.

A nyerőautomaták sora után filcborítású asztalok következtek. Itt más ritmus szerint zajlottak az események. Amott a játékosok az egyik pénzérmét a másik után izzadták ki magukból, az itteniek viszont meg-megálltak, számoltak, latolgattak; először kisebb téteket tettek fel, nyertek is valamicskét; majd elérkezett az a pillanat, amikor feltettek egy jelentősebb összeget, amelytől azon nyomban megszabadította őket egy ügyesebb játékos (egy másik törzsvendég vagy maga a ház); így aztán egy pillanat alatt kétszer-háromszor annyit vesztettek, mint amazok egész éjjel. Bailey megjegyezte magának azokat az arcokat, akik a legnagyobb kupac zsetont halmozták fel maguk előtt: alkalomadtán majd megkeresi őket, ha már otthagyták az asztalokat.

Ezután még legalább három őrt vett észre, akik árgus szemekkel figyelték, amint keresztülvitorlázott a tömegen. Szinte szégyellte is magát, hogy nem követ el semmit. Talán elemelhetne néhány zsetont az egyik asztalról - vagy kést döfhetne valaki hátába -, esetleg visszafuthatna a nyerőautomatákhoz, és valami öregasszonynak jól bemoshatna egyet… Hiába, a jó hírnévért meg kell dolgozni.

Hát igen, néha jó szórakozást jelent kidobatni magunkat egy kaszinóból (vagy bármi más intézményből), de most első az üzlet. Ha minden jól megy, néhány óra múlva már egy jó kis verekedésre is sor kerülhet.

A játékasztalok mögött széles boltív villogott bíborvörös fényben. A mögötte levő homályos helyiség UV-fényében fel-felvillantak az arcokat díszítő ultraibolya tetoválások. A mögött a boltív mögött lehetett hozzájutni a létező legjobb virtuális világ cuccokhoz. Ott voltak a híres-hírhedt hátsó termek, amelyekről a vezetőség váltig állította, hogy soha nem is léteztek - egészen addig, amíg valaki elég pénzt nem tett le eléjük, és teljes diszkréciót nem fogadott. Azokban a termekben bárki, akinek egy valamirevaló adatjackje is volt, átélhetett bármit, ami csak átélhető a világegyetemben.

Bailey messziről elkerülte a boltívet. A céges léhűtőknek, akik itt lézengtek, nem vehette hasznát, nem is beszélve a műérzetszobák rabjává vált függőkről. Legalább arra jók ezek a termek, gondolta, hogy egy kupacban tartják azokat az alakokat, akiket jobb elkerülni.

Végre elérte célját: ott állt a kaszinó fél tucat bárjának egyike előtt. A közönség fele izgatottan itta az első pohár italokat, hogy felkészüljön az előtte álló küzdelmekre. A másik fele már visszatért az asztaloktól; ők szesztől eltompult idegeik segítségével mostanáig az összes feltett pénzüktől megszabadultak, és céljuk már csak a teljes lerészegedés volt.

Bailey tekintete végigpásztázta az asztalokat. Rögtön meg is pillantotta két emberét, Shiverst és Boone-t, akik egy-egy népes asztaltársaság közepén ültek. Jól végezték a feladatukat. Persze ha az utasítás tartalmazta az „ivás” szót, ezek mindig sokkal lelkesebben dolgoztak, mint ha, mondjuk, orkokról volt szó.

Bailey úgy választotta meg az útirányt, hogy látszólag céltalan lézengése közben a lehető legközelebb kerüljön Boone társaságához. Megállt az asztaltól egy kissé jobbra, és várta, hogy Boone észrevegye.

- El nem tudom képzelni, mennyi anyagot tömött magába, de meg se tudta mozdítani a lábát, a felsőteste pedig, hogy is mondjam, pörgött, mindenfelé csapkodott maga körül, azután a földön még vagy fél métert előrearaszolt, azt nézte, kit üthetne még meg. Amikor már senki nem volt kéznél, akkor magát gyomrozta meg még egyszer-kétszer. Én mondom, teljesen kész volt, aztán meg... nahát, itt van Bailey! Quinn! Ide gyere!

Bailey meglepetést színlelt, és Boone felé fordult.

- Te vagy az, Cal? Örülök, hogy látlak. Mi a helyzet?

Ami most következett, azt Bailey már legalább százszor eljátszotta. Boone bemutatta őt a haverjainak. Bailey mindenkit meghívott egy körre, néhány percre bekapcsolódott a beszélgetésbe, azután pedig csak csendben ült, és figyelt.

Mindenkit jól megnézett: figyelte a testbeszédüket, fellépésük magabiztosságát, azt, hogy ki szeret a figyelem középpontjában lenni, és hogy ki mennyire bírja az italt. Persze hallgatta a beszélgetést is, de az távolról sem volt olyan lényeges, mint hogy ki hogyan viselkedik. De azért az sem volt haszontalan: gyakran elég volt egy-két mondat, hogy felismerje, ki a nyálgép, ki a kis visszahúzódó.

Az ilyen beszélgetések az esetek többségében nem hoztak eredményt Bailey számára. Egy-egy sötét alak olykor horogra akadt; ezeknek még hasznát lehet venni, ha nyers erőre lenne szükség egyik-másik munkához. De a legtöbbször csak feltörekvő senkik és ócska élősködők voltak itt, az ilyenek pedig nem sokat érnek. Most sem volt ez másképp. Boone nyilván mindent megpróbált, hogy egy épkézláb társaságot hozzon össze, de hiába, igazi tehetségre ritkán bukkan az ember.

Harminc perc alatt Bailey végzett a szemlével; még öt perc elteltével ügyesen ki is vonta magát a beszélgetésből. Elindult Shivers asztala felé.

Itt reménykeltőbb volt a helyzet. Shivers kényelmesen terpeszkedett a székén, egyik kezében a poharát tartotta, a másikat lazán átvetette a szék támláján, és szerencsére megtartotta magának a háborús történeteit. Vékony ajkán mosoly játszadozott, amelyen átsejlett a gúnyos lenézés. Hullámos, világospiros haja a szemébe hullott. Az asztalánál ülő öt ember hangos beszéde és még hangosabb nevetése messzire elhallatszott: Bailey már Boone asztala mellett is hallotta őket. Ahogy közeledett hozzájuk, éppen egy kaszinói alkalmazott távozott az asztaltól a fejét csóválva. Nyilván már vagy négyszer-ötször ideküldték azzal az üzenettel, hogy fogja vissza magát a tisztelt társaság, amire mind a négy-öt alkalommal elküldték melegebb éghajlatra.

Bailey csak remélni merte, hogy a társaság tagjai még nem ütötték ki magukat túlságosan ahhoz, hogy rendesen fel tudja mérni őket.

Shivers nem törte magát azzal, hogy olyan jó kis színjátékot rögtönözzön, mint az imént Boone. Már akkor kiszúrta Bailey-t, amikor az felállt Boone asztala mellől, és amikor néhány méter távolságba ért, odaintett neki.

- Szevasz, Jimmy - fordult felé Bailey.

- Üdv - bólintott kimérten Shivers. - Nyertél valamit?

- Nem játszom.

- Iszol?

- Csak vizet.

Shivers felvonta a szemöldökét.

- Még dolgom van ma éjszaka - mondta Bailey -, egy darabig még nem lazíthatok.

- Kár.

Bailey megvonta a vállát.

- Nem ülsz le?

- Beférek még?

Shivers rábökött két társára, mire azok helyet szorítottak kettejük közt.

- Egy hely mindig akad.

Bailey leült, és munkához látott. A Shivers mellett ülő dekás kölyök, fején a tátongó jackkel, hamar kiesett. A fiú a borotvált fejbőrére egy vörös-fehér célkeresztet festett, amely éppen a koponyája jobb oldalán levő adatjacket jelölte ki. A tekintete homályos volt: vagy csinált valamit a szemével, vagy mást is bevetett ma este az alkoholon kívül. Gyorsan, magas hangon beszélt, minden második szavát a legújabb szlengből merítette. Talán használhatná is valamire, ha nem lenne olyan túlbuzgó és kötekedő - Bailey-nek már épp elég forrófejű alakkal kellett nyűglődnie.

A többieket nem tudta ilyen gyorsan megítélni, úgyhogy kényelmesen elhelyezkedett, és figyelni kezdett.

- Az csak egy bánya. Egy rohadt szénbánya - mondta éppen Shivers egyik asztaltársa, egy kövérkés ember, fekete-fehér csíkos kecskeszakállal.

- Nem az! - tiltakozott a Bailey jobbján ülő vörös hajú nő. - A bánya már teljesen kimerült. Most már csak egy csendes falucska, tényleg aranyos.

- Ha a bánya már nem működik, akkor pedig egy szellemváros. Egy rakás salak, semmi más.

- Az előbb még valami sztoriról volt szó, nem? - szólt közbe egy idősebb tünde, akinek bozontos barkója majdnem az álláig ért. - A földrajzórát később is megtarthatjátok.

A nő rámosolygott a tündére, a kövérkés vállat vont. De mindketten hallgattak a szavára. Ezt Bailey megjegyezte. A nő folytatta:

- Ahogy az előbb mondtam, elugrottam Sandburnbe, a szülővárosomba, hogy meglátogassam néhány régi barátomat. Ők mesélték, hogy valamelyik cég szaglászik a környéken, mert szerintük maradt még szén vagy valami más a föld alatt. Azt rebesgetik, hogy az egész rohadt várost fel akarják vásárolni. Persze végigmentünk a szokásos ötleteken: mint például, hogy vegyünk meg minél több földterületet, hogy majd jó borsos áron eladhassuk a cégnek, vagy hogy égessük fel az egész várost, hogy a cég hoppon maradjon -, azután megszállt minket az ihlet.

Az asztalnál ülők megértően bólogattak.

- Nem kell nekünk a cég nyamvadt pénze, és inkább a várost sem gyújtjuk fel, ha nem feltétlenül szükséges. Nos, mit is akarunk tulajdonképpen? Azt akarjuk, hogy a cég eltűnjön a városból, mégpedig örökre. Ez persze esélytelen. Hát akkor nézzük a második lehetőséget: ijesszük meg őket!

- Melyik cég volt ez? - A közbeszóló izmos férfi koponyáját bal felől fémlemez borította.

- A McKinney Bányavállalat.

A nevet minden jelenlevő jól ismerte.

- A rohadékok! - A férfi dühében még erősebb skót akcentussal beszélt.

- Azok. Ezért is kellett tennünk valamit. Egy egyszerű rontással dolgoztunk, a füstfelhővarázzsal. A kioldót a bányába tettük, aztán vártuk, hogy beinduljon az exkavátor. És most figyeljetek: a lényeg, hogy nem mindegy, milyen felhőt használunk.

A tünde rögtön átlátta a dolgot.

- Gáz kellett nektek, mi?

A nő elvigyorodott.

- Hát igen, beletrafáltál. Jó esetben felrobban az egész bagázs. Rosszabb esetben megölnek egy kanárit, és bepánikolnak egy időre. Nekünk mindkettő megfelel.

- Na és hogy sikerült? - kérdezte az izmos.

- A McKinney megvette az egész várost, mindenkit kitelepített, aztán elkezdte az ásást - folytatta a nő, és gonosz vigyor jelent meg az arcán -, aztán pedig felrobbantották az egész rohadt várost!

A legtöbben nevettek. A tünde és a kövérkés fickó viszont szkeptikusnak tűnt.

- A füstfelhővarázsotokkal annyi gázt idéztetek elő, hogy egy egész város felrobbant? - kérdezte az utóbbi.

- Mondjuk inkább, egy kis falu.

- Nekem aztán édes mindegy, mekkora ez a te híres falud. Az ilyen varázslatokkal egy nyomorult házat se lehet felrobbantani, nemhogy egy egész várost.

- Csak azért, mert neked még soha nem sikerült, azt hiszed, hogy senki nem lehet képes rá, mi? - kapta fel a vizet a nő.

- Ahá, értem. Te és a kisvárosi haverjaid, ti vagytok Európa leghatalmasabb mágusai. Ez aztán marha érdekes: csináljátok itt a kis piszlicsáré hecceket, amikor bármelyik kisebb országot kormányozhatnátok!

Kitört a káosz. Az asztalnál ülők is bekapcsolódtak a veszekedésbe. Mindenki ahhoz csatlakozott, aki hozzá közelebb ült; a logikus érvek itt nem sokat számítottak. Az alkohol erőt ad, a helyszín tökéletes; mi kell még egy jó kis verekedéshez?

Egyedül a tünde gondolta másképp. Bailey már azóta figyelte, mióta a nő belekezdett a történetébe. A tünde már rögtön az elején látta, hogy az egész sztori óriási kamu. De nem szólalt meg, úgy tűnt, nem akar bekapcsolódni a veszekedésbe. A számára céltalan verekedés sem izgatta.

Jó ítélőképesség és megfontoltság: két olyan erény, amit Bailey nagyra tartott. Ezt a tündét érdemes lesz szemmel tartani.

Shivers a tisztesség kedvéért bele-belekurjantott a csetepatéba, méghozzá a nő oldalán. Bailey odahajolt hozzá.

- Te nem hiszed el a meséjét, ugye?

- Mit számít - vetette oda Shivers -, értékelni fogja a támogatásomat.

Bailey végigmérte a szűk, fekete ruhát viselő nőt. A bár félhomályában is jól látszott, hogy hajlatokkal, domborulatokkal megfelelően el van látva.

- És mennyire fogja értékelni? - fordult vissza Shivershez.

- Eléggé. - Shivers szája sarka hajszálnyit megrándult, ezt akár mosolynak is lehetett tekinteni.

Bailey elismerően bólintott.

- Ez igen! Most már legalább tudom, hogy miért hoztad őt is ide.

- Hát nem is neked - rándult még egyet Shivers ajka.

- Na persze. És mit van a tündével?

- Ő Bannickburn.

- Tudsz róla valamit?

- Nem sokat. A Skót Kerületből jött, nemrég bukkant fel a környéken. Úgy tűnik, senkije sincs. Nem tudni, miért jött, és mit akar itt.

- Menekül valami elől - vonta le a következtetést Bailey -, akárcsak itt a fél város. - Ennek már semmi sem számít, tette hozzá magában. Az ilyennel még lehet valamit kezdeni.

- Nekem hoztad? - folytatta hangosan.

Shivers felhorkant.

- Nem szívesen mondom ezt éppen neked, de az estéim az enyémek. Még akkor is, ha kapok tőled olykor-olykor egy kis házi feladatot. Ez a tünde azért van itt, mert a haverom. Persze, ha óhajtod, megnézheted magadnak.

- Igazán kedves. - Bailey eleresztette a füle mellett Shivers burkolt célzását, hogy talán több is járna neki. Shivers minden alkalommal igyekezett kimutatni, hogy lázadó szelleme nem tűr meg semmiféle felsőbb hatalmat, Bailey pedig elnézte ezt neki, mint megértő szülő kamasz gyermeke szeszélyeit.

Bailey újra a társaság felé fordult. Ha skótról volt szó, szerette a jól bevált módszereket követni. Tudta, hogy el fog érkezni az a pillanat, amikor kedvező színben tüntetheti fel magát és az ajánlatát, méghozzá nem is sokára.

Bannickburn felhajtotta az italát, azután belepislantott a pohárba. Kicsit meg is rázta a jégkockákat, hátha még ki tud préselni egy cseppet valahogy. Arcára kiült a mélységes csalódottság.

Bailey még néhány pillanatig várt, hogy fokozódjon a hatás, aztán felállt, megfogta a saját üres poharát, és megszólította Bannickburnt.

- Még egy kört?

A tünde kesernyésen elmosolyodott.

- Köszönöm, elfogadom.

- Mit iszik?

- Whiskyt és tequilát.

- Egyszerre?

Bannickburn bólintott.

- Máris hozom.

Whisky és tequila. - Bailey-nek végigfutott az agyán, hogy ha még ma este értelmes beszélgetést akar folytatni a tündével, akkor igencsak sietnie kell.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Stephen Kenson: Bukott angyalok (részlet).

Létrehozás: 2007. szeptember 7. 10:50:52

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma