Loren L. Coleman: Gyulladáspont (részlet)

Ez lesz az ulánusok utolsó harca. A vadászok bekerítették prédájukat, ezzel nem is volt semmi gond. Csakhogy a Jaguárok olyan bosszúszomjas vadsággal támadtak vissza, amivel képtelenek voltak vetekedni.

A kora reggeli pára kitartott, déli köddé vastagodott, megtöltötte a Dhuan-mocsár sekély völgyeit, és áthömpölygött a pázsittal borított, apró szigetekként emelkedő, egyformának tűnő buckákon. A vastag, szürkés massza folyton változó fényeket és árnyékokat hozott létre, melyek nem egyszer becsapták az üldöző mechharcosokat. Mintha maga a Huntress is a klános védőknek kedvezett volna, megadott nekik minden apró lehetőséget, hogy elűzhessék a megszálló hadseregeket.

A ködpára kavargott a fák és a sziklák körül, szinte megszilárdult az ulánus csatamechek lábainál, és piszkos, nyirkos fátyolszövetként takarta be felsőtestüket. Kommandant David McCarthy, az 1. Kathili Ulánusok 2. zászlóaljának parancsnoka kényszerítette magát, hogy elszakítsa tekintetét a Pusztítója lekerekített pilótafülkéjét védő ferroüveg pajzsról. Kilenc méterrel a föld felett az óriás harci gép ringatózó léptei szinte hipnotikus hatást keltettek, ahogy átsuhant a ködön.

Megjutalmazta magát egy mentális felrázással. Nem ülhet itt álmodozva. Az érzékelő és célbefogó berendezések jeleit kellene tanulmányoznia. Helyzetet változtatott az ülésében, hogy egy kicsit kilazítsa izmait, melyek teljesen elmerevedtek a több napja tartó harcban, a mech szűk pilótafülkéjében. Jó lenne, ha a Füstjaguárok távoznának, és hagynák visszavonulni az egységét a többiekkel együtt.

David ellenőrizte egysége elhelyezkedését a pilótafülke ablakára vetített, a 360 fokos látószöget 120 fokra összesűrítő kétdimenziós taktikai kijelzőn. Laza nyílhegy alakban helyezte el zászlóalját, ő maga a csúcs mögötti sorban foglalt el pozíciót. Mindössze tizenhat csatamechje maradt - két hiányos század a teljes zászlóaljból -, és minden harcos ugyanolyan kimerült és törődött lehetett, mint ő maga. A többieket megölte vagy szétszórta a Füstjaguárok ellentámadása.

Reménykedett benne, hogy legalább néhányuknak sikerül visszajutni a Dhuan-mocsárba, és csatlakozni Redburn altábornagy egységéhez, miközben David hátvédje magára vonja az ellenség figyelmét. A felelősség nagy súllyal nehezedett a vállára. Ma még a mellény párnázott vállát nyomó neurosisak is sokkal nehezebbnek tűnt. Ám ő legalább még mindig itt volt, és harcképes maradt. Hány embere nem mondhatja ezt el magáról?

Túlságosan is sok.

Száztonnás Pusztítója több mint egy fejjel magasodott a többi mech fölé, kivéve a tőle balra álló Berzerkert, az egység másik megmaradt rohammechjét. Ami a következő másodpercekben történt, azt köszönhette ennek az extra egy-két méteres magasságnak, kedvező pozíciójának vagy pusztán annak a ténynek, hogy minden idegszálával az érzékelők kijelzőire koncentrált. Akármi is volt az ok, David vette észre elsőként a Füstjaguárokat. Az ellenséges mechek ikonjai elárasztották a HUD-ot, a vörös sziluettek kivilágították a kijelző keleti szélét, akár valamiféle dühös mesterséges hajnal.

- Kapcsolat! - vakkantotta a mikrofonba, és Pusztítójával tett egy rézsútos oldallépést, és ezzel már fel is hágott egy széles kiemelkedés tetejére. Torkát összeszorította a már jól ismert adrenalinroham. - Nyolc-zéró egy-nulla-ötnél.

A keleten emelkedő bucka tetején három ellenséges omnimech bukkant fel, a gépek csupán bizonytalan árnyaknak látszottak a ködben. Négy... öt... egy teljes csillag. Aztán még egy csillag - tíz klános omni közeledett szétszórt vadászalakzatban. Főként nehéz és rohamgépek. David a reszketését megpróbálta a hűtőmellényén átáramló folyadékra fogni. Elérkezett hát az idő. Ő és az emberei az életükkel fognak időt nyerni a visszavonuló Redburn tábornoknak. Aktív célbefogásra váltott.

Mechjének lábát szilárdan a laza talajba süllyesztette, és a Pusztító tíz méterrel a kiemelkedés fölé magasodó, rögzített fegyverplatformmá vált. David előretolta a humanoid csatagép karjait alkotó Gauss-ágyúk csövét. Célkeresztje vörösről aranyra váltott, ahogy a számítógép által megjelenített sziluettet egy Vadmacskára vezette, éppen abban a pillanatban, amikor mechje oldalra billent az egyik távolabbi Jaguár harcos találatának következtében. Az energianyaláb utat fúrt a Pusztító bal lábába, és olvadt páncélcseppek fröccsentek a fekete talajra. David rákötötte a részecskeágyút a fő elsütőbillentyűre, megpróbálta újra befogni a célt, és szinte kapásból lőtt. Az egyik Gauss-lövedék egyenesen az ellenfél felé suhant, a mágnesesen felgyorsított fémtömb használhatatlan szilánkokká zúzta a páncélt, és rést nyitott a védelmen a közvetlenül utána érkező PPC-sugár számára. A mesterséges villám isteni korbácsként söpört végig a Vadmacskán.

A két haderő magja egyre közelebb került egymáshoz, a szórványos lövésváltások pillanatok alatt elsöprő tűzviharrá erősödtek. A vonalak között elszabadult az energia, lézersugarak és részecskenyalábok villantak oda-vissza. Halálos lövedékeső zúdult a harci gépekre, rakéták emelkedtek fel és csapódtak be, felszakítva a földet, darabokra tépve a fákat, és szétforgácsolva a páncélzatot. A pokoli harcmező csapdájában egy közönséges katona nem maradhatott volna életben néhány másodpercnél tovább, kivéve talán a két haderőt elválasztó ködlepte völgyet.

David éppen ezért az alacsonyabban fekvő senki földjére küldte könnyebb mechjeit, egy Szkarabeuszt és két Lopakodót. Kis hatótávolságú fegyvereik miatt ezeknek a gépeknek közel kellett menniük ellenfelükhöz, hogy eredményesek tudjanak lenni. Ám csupán gyenge páncélvédelemmel rendelkeztek, és esélyük sem lehetett ellenállni egy klános támadásnak. A sebesség ugyan mellettük szólt, de ez nem kompenzálta a klános gépek kifinomult célzórendszerét.

- Heves tüzet kapunk jobbról - jelentette hauptmann Kennedy, David egyetlen életben maradt századparancsnoka. A rossz hírek ellenére a nő hangja nyugodt maradt. - Gladiátor, Thor, Zombi - nevezte meg a vele szemben álló legveszélyesebb mecheket.

Brevet-hauptmann Polsan már korántsem volt ennyire összeszedett.

- Gladiátor, Jégmadár, Masakari, Daishi! - Mindegyik roham osztályú omnimech. - Sürgős segítségre van szükségünk, különben végünk!

Alig fejezte be, amikor rubinvörös és smaragdzöld energianyalábok sorozata csapódott be Denning tizedes Szkarabeuszába. A koherens fénysugarak beették magukat a páncélzatba, átégették magukat a megolvadt szélű sebhelyeken, és keresztülfúrták a harminctonnás mech ék alakú törzsét. A mech vastag fémbőrén ütött lyukakon keresztül aranyszínű lángok csaptak fel. A mágneses pajzsától megszabadított fúziós reaktor pillanatok alatt emészteni kezdte az oldalára dőlő kis csatamechet.

A fej tetején lévő menekülőpanelek felpattantak, és a pilóta katapultülése ezüst tűzcsóvák kíséretében a borongós ég felé vágódott. A lángok elkapták a széket, mielőtt még biztonságos távolságba érhetett volna, hogy aztán a kinyíló ejtőernyő segítségével puhán a földre ereszkedjen. Tűz borította be a mechharcost egyetlen néma, rövid életű fellobbanással, amely átívelt a harcmezőn. Senki nem kiáltott segítségért vagy kegyelemért.

- Blake vérére! - sziszegte Polsan.

David McCarthy keményen az ajkába harapott, nehogy hasonló kifakadásra ragadtassa magát, amivel csak saját embereit demoralizálta volna. Az ő feladatuk most az volt, hogy lehetőséget biztosítsanak bajtársaiknak a visszavonulásra. Az emberei közül néhányan biztosan feladnák.

David lassú, határozott léptekkel megindította előre a Pusztítót, miközben folyamatosan nyomás alatt tartotta a Vadmacskát. Jobb válla mellett Kennedy fejszés Berzerkere hasonlóképpen cselekedett. David elismerően bólintott rangidős századparancsnoka manővere láttán. A két rohamgép sokkal jobban ellen tud állni a klános mechek tüzének, mint bármi más, amivel a 2. zászlóalj rendelkezett. Pillanatok, gondolta, és eleresztett egy újabb sorozatot. Néhány pillanatot nyerhetnek a többieknek.

A Pusztító pilótafülkéjén minden egyes sortűznél forró léghullám csapott át, ahogy a fúziós reaktor előállította a fegyverek működtetéséhez szükséges energiát. A hő áthatolt a fizikai pajzson, és azzal fenyegetett, hogy élve megsüti a kabinban ülő Davidet. A mechharcos arcán lecsorgó verejték csípte a szemét. A hűtőmellény elég alacsony hőmérsékleten tartotta a testét ahhoz, hogy elkerülje az eszméletvesztést - legalábbis egy ideig -, és a különleges hőcserélő technológia folyamatosan kordában tartotta a belső hőmérsékletet. Csakhogy a hűtőegységek sem bírtak ki mindent. A reaktor leállását kockáztatta.

A fenébe a hőmérséklettel! - gondolta magában, és a félnehéz lézereket is rákötötte a fő elsütőgombra. Leadott egy újabb össztüzet, és rácsapott a leállást felülbíráló kapcsolóra, amikor megszólalt a figyelmeztető jelzés.

A klános Vadmacska nem bírta tovább a gyűrődést. A veszélyes nehéz mech fegyverzete leginkább egy roham osztályú géphez illett volna, és David azért választotta első célpontjának, mert viszonylag sérülékeny volt a nagy becsapódási erővel rendelkező fegyverekkel, például a Pusztító Gauss-ágyúival szemben. A távolabbi gerincen álló mech megbillent, megpróbálta védeni romhalmazzá vált jobb oldalát ellenfele lövéseitől. Két Gauss-lövedék vágódott a bal lábába, félberoppantva az endoacél lábszárcsontot, miközben a lézerek karcsú zafír ujjai a jobb oldal páncélmaradványainál tapogatóztak. A ragyogó energiakarmok felnyitották a rakétatárolót, begyújtották a szilárd hajtóanyagot, és működésbe hozták a robbanófejeket.

A muníció berobbanása kibelezte a földre hanyatló Vadmacska törzsét. Az egyik kar pörögve vágódott a mellette álló Thornak, és alaktalan ronccsá nyomorította a másik mech gépágyúját. Borotvaéles repeszek verték végig egy közeli Keselyű oldalát, elcsúfítva az addig makulátlan páncélt.

Miközben egyik ujja az elsődleges elsütőgombra nehezedett, David figyelmeztette magát, hogy hátrálnia kellene. A Vadmacska elvesztése nem fogja megállítani a klánosokat. Ezzel tisztában volt. Nem egy egyszerű sérelem lerendezéséről volt itt szó. Az ulánusok azért érkeztek, hogy végképp eltöröljék a Füstjaguárok hadseregét, és így fizessenek meg az egy évtizednyi tomboló háborúért, amelyet a klánok a Belső Szférára szabadítottak. A Jaguárok ugyanakkor a túlélésért harcoltak, mégpedig olyan vak gyűlölettel, amellyel az ulánusok nem versenyezhettek. David azonban nem tervezte, hogy megkönnyíti a dolgukat. Egy kis időre volt szüksége, hogy valamelyest lehűljön a gépe.

A Füstjaguárok azonban nem szándékoztak megadni neki ezt a kis időt. David a ködön keresztül látta, hogy az ellenség vonala megbomlik a másik gerincen, és néhány omnimech leereszkedik a két haderőt elválasztó sekély völgybe. A mélyedést megtöltő szürkés masszában lézerfények villantak, és David felkavarodó gyomorral érezte, hogy könnyű mechjei nem élhetik túl az összecsapást.

- Itt jönnek! - közölte higgadtan hauptmann Kennedy, mintha csak a kellemetlen szomszédok érkezését jelentené, nem pedig egy halálos haderőét.

A Pusztító hátrabillent a rázúduló sugárözönben, amikor a Jaguárok rohamát vezető Masakari négy energiafegyverével is tüzet nyitott rá. Vészjelző szirénák szólaltak meg, és elfeketedett, összeégett páncéldarabok hullottak a földre. Davidet megtartották pilótaülése biztonsági hevederei, és az irányítókarok meg pedálok segítségével valahogy sikerült állva tartania a száztonnás csatamechet. A neurosisak továbbította a pilóta saját egyensúlyérzékét a Pusztító stabilizálását végző girónak, és megakadályozta, hogy elveszítse a gravitáció elleni küzdelmet. A folyamatos remegések megpróbálták őt kivetni az ülésből, miközben az alakzat összetartásáért küzdött, és ujja lecsapott a kioldógombra, újra meg újra. És újra...

És újra...

David McCarthy beakasztotta lábát a megfigyelő fedélzeten körbefutó alacsony perem alá, hogy megakadályozza teste tovalebegését a súlytalanságban. Az egyik hivatásos gyalogsági őrmester nem sokkal korábban így járt, túlságosan messze került a korláttól és a faltól. Kétségbeesetten kapálózva próbálta megragadni a kapaszkodót, és folyékony káromkodása hallatán minden kadét egészen kicsire zsugorodott volna össze, ám a legénységet remekül szórakoztatta. Végül megszánták, és visszanavigálták őt a biztonságba. A tiszthelyettes azóta nem tévesztette szem elől a korlátot és a lábperemet, elfehéredett ököllel szorította a vasat. Bebizonyosodott, hogy egy egész sornyi kitüntetés sem elegendő a stabil álláshoz a fedélzeten.

David sokkal gyorsabban alkalmazkodott, mint az űrutazásban zöldfülűnek számító őrmester, mivel a legtöbb mechharcosnál jóval több időt töltött az űrben, köszönhetően a Kígyó harci kötelékben teljesített szolgálati idejének. A Kígyó flotta tíz hosszú hónapig utazott teljes titoktartás mellett a klánok otthonvilágaira, aztán újabb nyolc hónapba került a hazatérés, miután teljesítették céljukat, eltöröltek egy teljes klánt, és véget vetettek az inváziónak. Egy ilyen odisszea után David szinte már mindennapinak tekintette az utolsó három hónap ugrálásait a csillagrendszerek között a Tukayyidtól saját szülőbolygójára, az Egyesült Nemzetközösség Kapellán Határvidékén elhelyezkedő Kathilra. Amikor a Huntressre gondolt, felidéződtek benne a Dhuan-mocsárban vívott utolsó, elkeseredett csata képei, de elméje gyorsan kizárta magából az emlékeket. Könnyebben koncentrált a súlytalanság fizikai hatásaira, bármennyire kényelmetlen is volt számára. Gyomra folyamatos kavargással tiltakozott a gravitáció hiánya ellen, torkában keserű ízt érzett.

Sokkal könnyebb volt, amikor a Korpsbruder folyamatos terhelés alatt állt, először, amikor az a hajót a Kathil rendszerébe szállító űrjárótól távolodott, majd később, amikor lassulni kezdett, ahogy a Leopárd osztályú űrjáró megkezdte zuhanását a bolygó felé. A legtöbb út során az űrjáró csupán földet éréskor hagyta abba a lassulást, így az utasok úgy érezhették, mintha egy pillanatra sem hagyták volna el a szilárd talajt.

Ezen az úton azonban a Korpsbrudernek orbitális pályán kellett randevúznia a McKenna Hajógyárral, hogy a szokásos rotációhoz igazodva személyzetet vigyen a bolygón lévő létesítményekbe. A McKenna Hajógyár valószínűleg a Kapellán Határvidék legfontosabb üzeme volt, egyike a Belső Szféra azon hajógyárainak, melyek képesek voltak reprodukálni a Kearny-Fuchida hajtóművek szinte ismeretlen technológiáját. Az űrugrók szívébe ágyazott hajtóművek a hadihajók esetében még értékesebb eszköznek számítottak, lehetővé tették a szinte időveszteség nélküli utazást a csillagok között, és összekötötték a különböző csillagközi birodalmakat.

David siettette volna a folyamatot, miközben az űrjáró órákon keresztül lebegett az állomás rakodódokkja mellett, és csak az időnként működésbe lépő manőverező hajtóművek keltették a gravitáció halovány látszatát. A súlytalanságban minden mozdulat esetlennek, sutának tűnt. David talán nagyobb biztonságban érezte volna magát kabinjában, az ágyához szíjazva, de néhány kínlódással teli percnél tovább képtelen volt nyugton maradni. A védőszíjak túlságosan is emlékeztették csatamechje biztonsági hevedereire - márpedig pontosan azért jött vissza a Kathilra, hogy azt elfelejtse.

Emellett látni akarta az Egyesült Nemzetközösség legújabb hadihajóját is. A vadonatúj, lenyűgöző, Avalon osztályú hajó továbbfejlesztett automata és távvezérlésű rendszerekkel büszkélkedhetett. Az Egyesült Nemzetközösség teljes hadiflottájában mindössze tizenöt ilyen hajó volt, és David tudta, hogy egy ilyen lehetőséget nem szabad elmulasztani.

Mindenesetre megfelelő indokot szolgáltatott a kabinja elhagyására.

A Robert Davion az építőállványzat közepén lebegett, a ragyogó, gyémántélű fénypontokkal pettyezett éjfekete űr háttere előtt. David mindig is sokkal élesebbnek, sokkal kegyetlenebbnek találta az égboltot egy bolygó atmoszféráján kívülről szemlélve. A különlegesen elhelyezett tükrök által összegyűjtött és visszavert fény még a hajó árnyékos oldalát is éles ragyogásban fürdette. A széles törzsű jármű 77 000 tonnát nyomott, és a hírek szerint hat hónapon belül elkezdődik a tesztelése. És mégis, két kilométer távolságból (ez az űrben elképesztően közelinek számított) a rakétacirkáló kicsinek és törékenynek tűnt a nyolcszáz méter hosszú törzset körülvevő acélállványzat hálójában. David már számos hadihajót látott jóval közelebbről, ezért inkább úgy döntött, messziről sokkal jobban tetszenek neki. Így valahogy...

- Jelentéktelen - motyogta magában. Ez volt a megfelelő kifejezés.

- Az ördögöt az!

A mély, csikorgó hang hallatán megfordult. Annyira elmerült a hadihajó tanulmányozásában, hogy észre sem vette, hogy valaki odalépett mellé. A másik férfi szilárdan a hadihajóra szegezte tekintetét a megfigyelő fedélzetet pajzsként védő ferroüvegen keresztül. Alacsony, harcias kis ember volt, a Lyrán Szövetség haditengerészetének tiszti egyenruhájában; lángvörös haja és előreszegezett álla heves temperamentumról árulkodott.

- Hihetetlen jármű - tette hozzá a férfi. - Egy igazi vadász.

David akkor is felismerte volna benne a tengerészt, ha katonai zöld egyennadrágjának oldalán nem látja a fekete „űrjáró csíkot”. Jól látszott hanyag tartásán, ahogy ujjának könnyed érintésével stabilizálta magát a korlát mellett, és azon, amilyen közel hajolt az ablakhoz. A tíz centiméter vastag ferroüveg pajzs még az űrjáró páncélozott törzsénél is erősebb volt, de csak a rutinos űrutazók voltak képesek komolyabb kényelmetlenségérzet nélkül közel húzódni a halálos, idegen környezethez.

- Úgy értettem, nagy távolságból - magyarázkodott semleges hangon David, és reménykedett benne, hogy sikerül megúsznia a vitát egy magasabb beosztású tiszttel. A férfi váll-lapjain lévő két vastag és egy vékony sáv altábornagyi rendfokozatot jelzett - ez a haditengerészetnél ellentengernagyot jelentett.

- Nagy távolságból a leghalálosabb, hauptmann. - A tábornok úgy hangsúlyozta a kettejük közötti rendfokozati különbséget, mintha már csak emiatt is igaza lenne. - A Robert Davion a lézereivel két kilométer távolságból atomjaira robbanthatna minket, de kétszáz kilométerről azok az AR—10-es rakéták kettéroppantanák a Korpsbruder gerincét, és valószínűleg azt sem tudnánk, mi történt.

A férfi végül egy apró csuklómozdulattal odafordult Davidhez. Gyakorlott szemmel nézett végig McCarthy egyenruháján, és kétségkívűl nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy David az Egyesült Nemzetközösség mechharcosa.

- Orbitális pályáról gond nélkül megsemmisíthetne egy teljes csatamechezredet. Lenyűgöző.

Talán inkább személytelen, gondolta David. A hadihajók nem voltak képesek tartani egy területet, vagy védeni egy várost, legfeljebb annyiban, hogy mindent rommá lőhettek körülötte. A Robert Davion a beleépített technológiai csodák és a hatalmas tűzerő ellenére nem szállhatott le egy bolygóra, hogy levadássza az ellenséget, és felszabadítsa a lakosságot a lehető legkisebb károkat okozva. A csatamechek viszont igen. David maga már több alkalommal is megtette.

Az ellentengernagy viszont nem igazán akart vitába bocsátkozni. Davidnek fogalma sem volt róla, mivel kelthetett ingerültséget a magas rangú tisztben. A fickó jól láthatóan harcra szomjazott. David kihúzta az egyik lábát a perem alól, miközben jobb kezével megragadta a korlátot, hogy szembefordulhasson az admirálissal. Érezte, hogy vörösödik a füle a rendreutasítástól.

- Elismerem a tévedésem, uram.

A tábornok tekintete fogva tartotta Davidét. Rezzenéstelenül meredtek rá a valószínűtlenül ragyogó fehérséggel övezett zöld íriszek. Ez a szempár gyakran kémlelte az űr végtelenségét, és a hauptmann most úgy érezte magát, mint egy apró fénypont több ezer másik között. Egészen addig, amíg az admirális tekintete a kitüntetéseire nem vándorolt. Szeme lézerként fókuszált az egyikre, a nagyon rövid sor végén lévő fekete-szürke kitüntetésre. Az admirális nem viselt hasonlót sajátjai között.

- Kígyó? - A tábornok borotvaéles hangja egyszerre volt irigy és vádló. - Maga harcolt a Huntressen?

- Igen, uram. Hauptmann David McCarthy, az 1. Kathili Ulánusoktól.

A férfi halványzöld szemébe gyanakvás költözött.

- Úgy hallottam, a túlélő ulánusokból új ezredet alakítottak a Csillagliga Védelmi Erők kötelékében.

David bólintott. Az Ulánusok valóban híres ezred volt, az Egyesült Nemzetközösség egyik elit egysége. Nem csoda, hogy az ellentengernagy hallotta a híreket.

- Úgy döntöttem, nem csatlakozom - mondta. - Hazatérek a Kathilra, és beállok a most formálódó Kapellán Határvidéki Milíciába.

- Hrrm. - A hang felért egy kinyilatkoztatással.

David kezdte megérteni, miért vonzott magára ennyi ellenségességet. Ő a Kathil és a régi Egyesült Világok polgára volt, míg az admirális nyilván a Lyrán Szövetségnek tartozott hűséggel. A két nemzet egészen a közelmúltig együtt alkotta az Egyesült Nemzetközösséget, melyet Victor Steiner-Davion herceg uralt. Húga, Katherine öt évvel ezelőtt leválasztotta a szövetség lyrán felét, és saját magával mint arkhónnal az élen megalakította a független Lyrán Szövetséget. Azután, miközben a Victorhoz hű seregek a klánokkal harcoltak a Huntressen és a Strana Mechtyn, Katherine megszállta az egykori unió Egyesült Világok felét is, és elfoglalta Victor trónját. Az igazságtalanság az egész Nemzetközösséget felbőszítette, sőt még a lyrán világok egy részét is. A Solaris VII-en nem egészen két hónappal korábban véres tüntetések kezdődtek, ahogy az ádáz arénaharcok átterjedtek az utcára. Ezeket a zavargásokat jelenleg csak a lyrán fegyverek erejével lehetett kordában tartani.

És az Egyesült Nemzetközösség a Lyrán Szövetség kiválásával megosztottabbá vált, mint történelme során bármikor. A lakosság fele az arkhón-hercegnőnek fogadott hűséget, a másik fele pedig még mindig abban reménykedett, hogy a Csillagliga Védelmi Erők kardinálisává kinevezett Victor visszatér, és elfoglalja a jog szerint őt illető trónt.

Katherine sértése kis híján elég volt ahhoz, hogy David Victorral együtt vonuljon száműzetésbe, és állandó kinevezést fogadjon el a túlélő ulánusok új CSVE ezredénél. Ám nemcsak Victor ösztönözte arra harcosait, hogy térjenek haza, és vállaljanak békés szolgálatot, hanem saját huntressi emlékei is kísértették. Nyolcvanszázalékos veszteségi arány a Kígyó harci kötelék ezredeinél. David egységét szétverték - ő maga egyike volt a néhány túlélőnek. A Kathili Ulánusok ezrede feloszlott. Ha számításba vette a Nemzetközösség számos világán egyre növekvő feszültséget, akkor az látszott a legjobb megoldásnak, ha elfogad egy kinevezést saját világának milíciájába.

- Jonathan Kerr admirális - mutatkozott be végül a tábornok; bizonyára úgy döntött, a Kígyó különítmény szalagja megérdemli legalább ezt a minimális elismerést. Kezet azonban nem nyújtott, Davidnek pedig egy ilyen nem hivatalos beszélgetésen nem kellett tisztelegnie. Az admirális a ferroüveg pajzs és mögötte a hadihajó felé bökött állával. - Ő az enyém.

Pont hozzá illik, gondolta David, és ő is visszafordult az átlátszó pajzshoz. Nem volt kedve kicsinyes vetélkedésbe fogni a lyrán tiszttel - bármennyire is szeretett volna az idősebb férfi kiprovokálni egyet. Kerr ellenségességének mélysége őszintén meglepte; korábban elképzelni sem tudta, hogy az Egyesült Nemzetközösségben milyen közel húzódik a felszínhez a Katherine/Victor feszültség. Sötét gondolatokkal bámult ki a még feketébb űrre. Egy Octopus osztályú vontató űrjáró úszott be a képbe az űrdokk állványzata előtt, és hozzákapcsolódott az egyik mozgatható gyárkomplexumhoz. Most, hogy az űrjáró már adott némi perspektívát - a gömb alakú hajó eltörpült a Robert Davion mellett -, David hitetlenkedve mérte fel az építési program nagyságát.

- Mondja el, milyen volt! - lepte meg Kerr Davidet egy hosszú percnyi szünet után. - A harc a Huntressen. - A kérés egy közvetlen utasítás súlyát hordozta, bizonyára nem véletlenül.

És David hirtelen újra ott találta magát az éles, sziporkázó fényben, a csata tüzei által megvilágított sötét síkságon, mielőtt az ulánusok visszavonultak a Dhuan-mocsárba - mielőtt odadobta az embereit a klánharcosok haragja elé, hogy segítse a többiek menekülését. A csatamechek összeroncsolt torzói úgy hevertek a földön, mint a rothadásnak kitett óriástestek. Érezte a Pusztító dülöngélését a csalóka talajon, ahogy átlépett a mechek leválasztott végtagjain... a pilótafülke vad remegését... hallotta a rakéták közeledését és a reaktor leállását jelző vijjogást, és mindeközben kérlelhetetlenül közeledtek hozzájuk a Füstjaguár klán omnimechjei.

Szorosan összezárta a szemét, egy időre elkergette a szellemeket.

- Kemény - felelte, tudván, hogy sosem tudná leírni azt a csatát, különösen nem egy haditengerésznek. - Költséges. De győztünk.

Ez általában elég volt a Belső Szféra legtöbb polgárának, akik nem igazán akarták hallani, mibe került ez a győzelem emberéletben és anyagiakban. Legfőképpen mindenkit csak az érdekelt, hogy a Belső Szféra győzött. Megsemmisítették a Füstjaguár klán katonai erejét a Huntressen, aztán továbbmentek a Strana Mechtyre, ahol Victor herceg véget vetett a klánok inváziójának. És Victor Steiner-Davion most száműzetésben élt, saját áruló húga fosztotta meg trónjától, az Ulánusok ezrede pedig feloszlott.

Kerrt láthatóan nem elégítette ki az egyszerű válasz, valószínűleg arra gyanakodott, hogy az eredeti Egyesült Világok polgára szándékosan hallgat el előle valamit. Bármilyen sérelmei is voltak a Nemzetközösséggel kapcsolatban, szemmel láthatóan nagyon mélyen gyökereztek. David úgy döntött, inkább témát vált.

- Ezek szerint ön lesz...

Három éles kürtszó harsant fel a Korpsbruder hírközlő rendszerén, félbeszakítva Davidet, és elvonva Kerr figyelmét; a figyelmeztetés a gravitáció ismételt változását jelezte előre, ahogy az űrjáró beindította elsődleges fúziós hajtóműveit. A fedélzet megremegett a szabadjára engedett erőtől, és az emberek a normális gravitáció felével nehezedtek vissza a padlóra - ez épp elegendő volt ahhoz, hogy David rosszulléte visszavonulót fújjon, és végre lenyelhesse a torkában felgyülemlett keserű váladékot. Az űrjáró elsuhant az űrbe telepített hajógyár fölött, a hadihajó és szerelőállványzata lassan kiúszott a képből az átlátszó pajzs aljánál. A titáni állványzaton túl David megpillantotta a csaknem teljesen kész hadihajót őrző roham osztályú űrjárókat.

- Ezek szerint ön lesz a Robert Davion kapitánya? - tette fel a kérdést ismét, amint a szirénák átadták a helyet a fúziós hajtóművek távoli morajának. Eleget tudott a haditengerészet protokolljáról ahhoz, hogy tisztában legyen vele: a „kapitány” megszólítás nagy elismerést jelent egy űrjármű fedélzetén.

Kerr továbbra is szúrós szemmel nézte Davidet, szemlátomást hajszálnyit sem enyhült meg.

- Nem, első tiszt leszek. - Nekidőlt az ablaknak, és vetett még egy utolsó pillantást a hadihajóra, mielőtt az végképp eltűnt a szeme elől. - Viszont ismerem minden centiméterét, minden rendszerét. Egy nap teljesen az enyém lesz - vigyorodott el a legparányibb jókedv nélkül. - Egyszer, amikor maga elég szerencsés lesz, hogy néhány száz tonnányi harci gépet vezessen, én megkapom a Daviont.

Váratlan ingerültséggel felsóhajtott; talán észre sem vette, hogy kiadta magát egy olyan ember előtt, akit egy egyre éleződő konfliktus másik oldalán játszó szereplőnek tekintett.

- Két hónap - mormolta. - Két hónap a hivatalos ceremóniáig és a beiktatásomig. - Ujjaival türelmetlenül dobolt a korláton, és a kinti űrre meredt, mintha a csillagok pozícióját akarná meghatározni. - Rendben, elhagytuk a dokkot. Megkezdjük a fordulást a Kathil felé.

David megpróbálta egyszerre fejben tartani a Korpsbrudert, a Robert Daviont és a Kathilt, gondolatban leképezte a háromdimenziós modellt, melyet Kerr ösztönösen érzett. Valami hiányzott a képből.

- A Kathil az űrjáró háta mögött van, nem? - Látta Kerr arcán átsuhanni az ingerült fintort, de nem hátrált meg. - Megpróbálom kitalálni, miért kellett egyáltalán elmennünk az építődokk fölött.

Az admirális mosolya egyáltalán nem volt kedvesnek mondható.

- Csak próbáljon elsurranni a McKenna Hajógyár bármelyik építődokkja vagy orbitális gyára alatt, és egész életében bánni fogja... ha életben marad egyáltalán.

Nyolc év katonai szolgálat után David rögtön a járőrökre gondolt. A Robert Daviont természetesen egész seregnyi rohamjármű és lég-űr vadász védte - elvégre minden egyes hadihajó jelentős részt emésztett fel a katonai költségvetésből. De a gyárak? Miért vonná felelősségre a hadsereg a Korpsbrudert, ha átsuhanna a gyár és a bolygó között?

Egy régi emlékfoszlány bukkant tudata felszínére.

- A mikrohullámú kapcsolatok - mondta.

Kerr kurtán bólintott.

- A Kathilnak van az egyik legszigorúbb megközelítési útja a Belső Szféra összes bolygója közül. Amennyire tudom, még az outreach-i szabályok sem ennyire szigorúak.

Davidnek emlékeznie kellett volna a mikrohullámú generátorállomásokra. Hiszen részét képezte az Ulánusok történelmének, nem igaz? A bolygó különböző pontjain elhelyezett geotermikus erőművek keskeny sávú mikrohullámú adások formájában energiát juttattak fel az orbitális gyárakhoz és a hajóépítő üzemekhez. A legtöbb orbitális létesítmény geoszinkron pályán keringett, így folyamatos energiaellátásban részesült valamelyik erőműből. Másoknak, mint például a hajóépítő üzemnek, melyet a LaGrange pontra építettek a Kathil és az egyik kisebb hold közé, folyamatosan váltogatni kellett az állomások között.

- Megfeledkeztem az erőművekről - ismerte el, és még ostobábbnak érezte magát, amiért egy lyrán admirális oktatja ki saját szülőbolygójával kapcsolatban.

Kerr az előnyét kihasználva, szinte már leereszkedő hangnemben folytatta a leckéztetést.

- A Kapellán Konföderáció ’29-ben megpróbált megsemmisíteni néhány üzemet. A negyedik utódlási háború vége felé ideküldték a Halálkommandót és a Tau Cet-i Vadászokat. Az egyik mikrohullámú sugarat átirányították, és egy teljes századot kisöpörtek vele az atmoszférából. Nem maradtak túlélők.

David bólintott, és gondolkodás nélkül felelt:

- Morgan Hasek-Davion volt. Ő alakította meg az Ulánus ezredet Redburn Delta századából, az 5. lövészek néhány veteránjából és a helyi milíciából. A földet érőket megállítottuk.

A „megállítottuk”-at abban a kollektív értelemben gondolta, hogy az ulánusok tették, az az egység, melynek ő is része volt nyolc évig. Csakhogy most úgy hangzott, mintha megpróbálna rálicitálni a lyránra. Ráadásul a Morganre való utalás sem segített. Morgan Hasek-Daviont meggyilkolták, miközben a Kígyó különítménnyel utazott, és ez amellett, hogy a negyedik utódlási háború hőse és az Egyesült Nemzetközösség marsallja volt, mártírrá is tette őt. Mindenki tudta, hogy a családja Victort támogatja.

Az örökösödési jogon határvidéki nagyurakat kiállító Hasek család neve komoly befolyással bírt. George Hasek, Morgan fia és a Kapellán Határvidék jelenlegi tábornagya amikor csak tehette, éles szavakkal bírálta Katherine Steiner-Daviont. David készakarva sem választhatott volna megfelelőbb történetet, ha a köztük lévő különbségre akarja figyelmeztetni Kerrt.

Nem kétséges, az admirális gondolatai is hasonló pályát jártak be. Az éles lézertekintet David szemébe fúródott, néhány néma szívdobbanásnyi ideig így meredt rá. Nem lehetett megjósolni, mit fog mondani vagy tenni a következő másodpercben. Ám David nem is jött rá soha, mert a Korpsbruder oldalra fordult, és a megfigyelőfedélzet ablakának túloldalán megjelent a Kathil, ez pedig lehetővé tette a fiatal tiszt számára, hogy végre egy pillantást vethessen szülőbolygójára.

Visszafordult a ferroüveg pajzs és hazájának látképe felé, és titokban nagyon örült a figyelem-elterelésnek. A zöldessárga kontinenseket a víz kékje keretezte; a klorofillban szegény növényi élet miatti sápadt vegetációhoz már hozzászokott, ezt a rendszer fényes, F típusú napja eredményezte. Muran hegyekkel szabdalt vidékei ott terültek el előtte, Thespia szigetkontinensének partvonala éppen csak kibukkant a horizont mögül. Muran nyugati partjánál szokás szerint esőt szóró felhők tornyosultak, míg a kontinens belseje száraz síkság maradt, mely egészen a sokkal mérsékeltebb keleti partokig nyújtózott.

Igen, David ismerte ezt a világot. A Kathil. Az otthon.

És ha a múltad elől futsz, mindig az otthon a legjobb hely, ahová mehetsz.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Blaine Lee Pardoe: Hősi nagyság (részlet).

Létrehozás: 2007. október 19. 13:29:42

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma