Dörnyei Kálmán: Kaland nélkül (részlet)

Alig egy perccel később váratlan dolog történt a Sárga Kígyóban. Talán nem is annyira volt váratlan - a kalandok java része így kezdődik. Egy fekete csuklyás varázsló materializálódott a fogadó közepén. A teleportálást kísérő szélroham feldöntött több kupát és összeborzolt néhány hajat. Inkább az előbbi volt az, amiért dühösek lettek a vendégek.
- Az anyádat, hülye varázsló! Kiömlött az italom! - üvöltötte Zaislo.
- Kell neked teleportálnod, béna, nyomorék!? A gyaloglás már túl kommersz?! - érdeklődött Yabbagabb.
A goblin csak annyit motyogott:
- A kocsmák vendégei általában nem a saját lábukon hagyják el a fogadót. De hogy valaki már ne is a saját lábán érkezzen?
- Ugye nem az ingyen tokelnaui miatt jöttél? - kérdezte Zaislo gyanakvó tekintettel.
Bármennyire is dühösek voltak a vendégek az idegenre, tettlegességre nem mertek vetemedni. Hiszen aki teleportálni tud, annak sokféle szörnyű varázslat rejtőzhet a tarsolyában.
A varázsló nem törődött a részeg bagázzsal. Elindult Yabbagabbék asztala felé.
- Na, azt hiszem, eljött a kaland ideje - dörmögte Behemor.
- Nekem már hetvennyolc kalandom kezdődött úgy, hogy egy fekete csuhás varázsló jelent meg a kocsmában, és megbízott valamilyen küldetéssel - mondta Yabbagabb. - Igaz a hetvennyolc esetből csak négy volt olyan, mikor teleportálással érkezett a varázsló.
Aztán még azt motyogta:
- Remélem, nem sárkányölésre akar felbérelni bennünket.
A varázsló már nem volt messze az asztaluktól. Mikor csak pár méter választotta el őket egymástól, Zaislo halkan megjegyezte:
- Ha a fizetségre terelődik a szó, hagyjátok, hogy én beszéljek! Értek az alkudozáshoz.
A varázsló odaért hozzájuk.
- Isten... - kezdte Zaislo, miközben a fekete csuhás alak elment mellettük. - hozott!
Zaislo értetlen grimasszal az arcán a távolodó varázslót bámulta.
- Ez továbbment - motyogta meghökkenve az alkoholista kocsmai verekedő.
- Észre sem vett bennünket! - mérgelődött Yabbagabb.
- Továbbment.
- Még csak nem is köszönt!
- Tovább... ment.
- Hé, varázsló! Itt vagyunk! - integetett Yabbagabb, de a fekete csuklyás idegen nem foglalkozott velük. Odalépett egy asztalhoz, ahol szintén négy kalandozó ült. Kinézetükből ítélve harcos volt az egyik, varázsló a másik, egy pap a harmadik és egy páncél nélküli fickó tőrökkel az övén - feltehetőleg tolvaj - a negyedik.
- Küldetésem van a számotokra! - szólalt meg a fekete csuklyás varázsló parancsoló hangon.
A négy kalandozó izgatottan meredt az idegenre.
- Van egy torony innen nektek elképzelhetetlenül messze, túl a tengeren, hol feketék a fák, ahol vadtörpék vájják a barlangjaikat a föld mélyében, túl az Obszidián hegyen, Ismordan, a démon börtönén, nem messze a Halál völgyétől, és egészen közel a Létsíkok szakadékához, a Senki Földjén. A torony ura - és egyben a megszerzendő tárgy őrzője - fekete lovagból lett halállovag. Hogy elpusztítjátok-e vagy sem, az engem nem érdekel, de szerezzétek meg a tűzvörös medaliont, melyet fehérarany nyakláncon visel a nyakában, és onnan le nem vesz soha. A lovag minden egyéb kincsét megtarthatjátok. Teleportációval juttatlak el benneteket a toronyhoz. Ha sikerül végrehajtanotok a küldetést, tudni fogok róla, és visszahozlak benneteket a Senki Földjéről. Elvállaljátok?
- Ja, elvállaljuk! - mondta a csapat harcosa.
- Ja, ja... - erősítette meg a csapat varázslója.
- Ütünk, tapasztalatot szerzünk - örült a papuk.
- Van kérdésetek? - kérdezte a fekete csuklyás.
A kalandozók tanácstalanul egymásra néztek.
- Ha nincs, akkor indulhatunk. Odateleportállak benneteket a toronyhoz - mondta, és már kántálta volna a mágikus igéket.
- Egy pillanat! Nekem van kérdésem! - kiabálta Zaislo. - Miért bízod a küldetést zöldfülű kalandozókra, mikor itt vagyunk mi is?
A varázsló, ahogy megfordult, és Zaislora nézett, a fali mécses fénye egy pillanatra megvilágította csuha alá rejtett halottfehér arcát. Pentelor, az ősmágus volt az. Bár a vendégek aligha ismerhették fel, hiszen már több mint hétszáz éve nem bújt elő rejtekhelyéről. Szemöldök nélküli szemével lenézően meredt az alkoholista kocsmai verekedőre.
- Ittas egyéneket nem alkalmazok - mondta megvető egyszerűséggel.
Zaislonak egy pillanat alatt elborult az agya.
- Ki az ittas?! - hörögte, és erőteljes mozdulattal hozzávágta kupáját. Felpattant a padról, hogy megszorongassa a varázsló gigáját. A fakupa az idegen férfi homlokán koppant, de nyilván mágia védte, mert nem okozott fájdalmat neki, és ellentámadásként kántálni kezdett varázslatát is végig volt képes mondani. Egy medvemancs nagyságú szellemkéz jelent meg a levegőben, közvetlenül Zaislo orra előtt. A szellemkéz a magasba emelkedett, majd erőteljesen lecsapott. A pofon elemi erejűre sikeredett. A csattanásra négy házzal arrébb is ijedten rebbentek magasba a galambok.
Zaislo úgy érezte, mintha Sarlat hadtestparancsnok páncélos elefántjai gázoltak volna át a fején. Zúgó-búgó fejjel zuhant vissza padjára, és két percig azt sem tudta, hogy megvan-e még egyáltalán a feje, vagy elgurult valahová a sarokba. A varázsló több figyelmet nem fordított Zaislora. A kalandozóira nézett, és teleportáció varázslat kántálásába kezdett.
Egy perc múlva ő és négy társa, mintha csak szappanbuborékok lettek volna, halk pukkanással, az előzőhöz hasonló szélroham kíséretében, eltűntek a fogadóból.
Az üresen maradt asztalt gyorsan elfoglalta néhány részeg helybéli.
- Jól vagy Zaislo? - rázta meg Yabbagabb Zaislot a ruhája szegélyénél fogva.
A kocsmai verekedő értetlen, bamba képpel bámult rá.
- ... to... vább... ment? - kérdezte kótyagos fejjel.
- Elteleportált a kalandozókkal.
- Vagy úgy! - sziszegte amaz magához térve a pofon okozta kábulatból. Elöntötte a harag. - Elmenekült a mocskos csótány, hogy az ork némber kapná el! Megfutamodott a féreg! Csak egyszer adná az Isten - emelte Zaislo a magasba kezeit -, hogy összefussak vele! Szétverném a rohadt fejét! - bömbölte fröcsögő nyállal. - Jó éjszakát kívánnék neki, és olyat mosnék be az arcába, hogy föl nem kelne többé! Mit képzel?! Ki ő?! Egy ősmágus? Hát aztán! Leszarom! Térdre ne essek már előtte. Beledöföm a kardomat! Nem tudja még, kivel húzott ujjat! Nekem összeköttetéseim vannak! Ráküldöm a helyi orgyilkoscéhet! De fölidegesített a rohadék!
Yabbagabb fogott egy teli kupa bort, és asztaltársa elé tette. Zaislo egyhajtásra megitta. Még morgott egy darabig, majd megnyugodott.
- Az eszem megáll! - kezdte most meg a goblin. - Micsoda zöldfülű fickók nyúlták le előlünk a küldetést. Azt mondja az egyik: "Ja, elvállaljuk", mire a másik: "Ja, ja". Normálisak ezek? Nem kérdeznek semmit? Mondjuk, hogy miért kell annyira a varázslónak a tűzvörös medalion, vagy miért nem saját maga szerzi meg, amikor jóval erősebb, mint ők? Vagy, hogy ki a halállovag? Mik a gyengéi? Kik a szolgái? Esetleg, hogy van-e térkép vagy valamilyen információ a torony belsejéről, a szobákról, a titkosajtókról, csapdákról? Ezeket mind-mind meg kellett volna kérdezni!
- Mit vártál tőlük? - szólalt meg morcosan Zaislo. - Még előleget se kértek, s azt sem kérdezték meg, hogy a medálon kívül mi egyéb kincse van a lovagnak? Lehet, hogy semmi!
- Kaland nélkül maradtunk - mondta Yabbagabb, és kishíján elsírta magát.
- Kaland nélkül... - ismételte meg Behemor a keserű szavakat.
- Azt már nem! - pattant fel Zaislo az asztaltól. - A kocsma a város központja, a kocsma központja pedig a kocsmáros. A kocsmáros mindenről kell, hogy tudjon. Ha ő nem hallott semmilyen küldetésről, akkor senki!
Odalépett a pulthoz.
A város központjának a központja egy koszos poharat tisztítgatott. Ráköpött, és egy a pohárnál is koszosabb ronggyal szétkente a köpetet.
- Mi kéne? - mordult Zaislora. Kezdett már elege lenni fegyelmezetlen vendégéből; egyre erősödött benne a gyanú, hogy neki köszönheti, hogy majdnem leégett a fogadója.
Zaislo kedvesen rámosolygott. Ha lett volna kisgyerek a teremben, ettől a mosolytól bizonyára azon nyomban sírva fakad.
- Fogadós! A társaimnak és jómagamnak elegünk lett a semmittevésből. Akad-e valami hozzánk illő feladat?
A tulaj eltöprengett, ajkait lebiggyesztve jobbra-balra ingatta fejét, majd eszébe jutott valami.
- Neked, á melák háverodnak ésss ánnák á sunyi gyerekképű fickónak éppenséggel ákádná munká, de nyiszlett goblinokat nem álkálmásszok.
- Miről lenne szó?
- Fel kell áprítáni á hátsóudvárban lefektetett fátörzseket, ássztán há esszzel megvágytok hordjátok be á fésszerbe. Há hájnálra végesssztek, ingyenreggelit és három esszüstöt káptok fejenként - mondta ragyogó szemmel. Látszott rajta, nagyon elégedett magával.
Zaislonak a haragtól elvörösödött a képe.
- Minek nézel bennünket?!!! - kiáltotta, és öklével dühösen a pultra csapott. - Latrinát ne pucoljunk?!
- Éppenséggel... - kezdte a fogadós, de aztán abbahagyta, mert vendége akkorát rúgott a pultba, hogy majdnem pozdorjává tört az egész.
- Vésd az eszedbe, ha élni akarsz, mi kalandozók vagyunk! Fegyverforgatók és mágiahasználók, nem holmi rohadt éhenkórászok, az istenfáját!
- Elnéssszést, szegény jó ányámra mondom, essszt nem tudtám - mondta a fogadós. - De á helyzeten nem váltossztát semmit. Feládátom így sincs á számotokrá.
- Adj még egy kancsó koboldütőt meg egy üres kupát!
Zaislo önérzetében mélyen megsértve, kezében a kancsó itallal és a kupával visszaballagott a tömegen át társaihoz, s csak annyit mondott:
- Kaland nélkül maradtunk...

Volt erre nagy sóhajtozás, hitetlenkedés, fejrázás, asztalcsapkodás, káromkodás, sírás-rívás - no azért az mégse, de tény és való, hogy nagyon lesújtotta őket a hír.
- Tudjátok mit? - mondta Yabbagabb. - Ha nincs hát nincs küldetés! Megvagyunk mi kaland nélkül is. A fekete csuklyás varázsló engem személy szerint annyira megsértett azzal, hogy nem minket választott a feladathoz, hogy már nincs is kedvem kalandozni. Ha most idejönne egy varázsló, és megbízna, hogy szerezzek neki valamilyen mágikus növényt a tudomisén milyen mocsárból, megmondanám neki, hogy tudja hova menjen. És ha annyi aranyat ajánlana fel amennyit el sem tudok képzelni, pedig elhihetitek elég nagy a képzelőerőm, akkor is csak jót röhögnék a problémáján.
- Ja! - kapta el a hév Zaislot. - Ha idejönne valaki, hogy keressem meg a tudomisén micsodáját, hát elküldeném a pokolba. A te gondod! - mondanám. Oldd meg magad, pubi!
- Úgy van - mormogta a barbár, és unott arccal szétmarcangolt egy szelet nyers húst, amit a goblin tányérjáról vett el. - Szabadságra mentünk! Egy napig nem kalandozunk.
- Egy napig semmi kaland!
- Nem vállalunk el semmit! Nem avatkozunk semmibe! Nem veszünk tudomást semmiről!
- Kaland nélkül! Erre iszunk!
- Dicsőség a Bornak!
- Kaland nélkül!
- Úgy legyen!
Négy kupa csattant egymáshoz, s a négy férfi a calquai koboldütővel pecsételte meg az ünnepélyes kijelentést.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Raymond E. Feist: A sötét királynő árnyéka (részlet).

Létrehozás: 2003. szeptember 30. 09:15:02

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma