Csere fázis (Túlélők Földje novella)

Az elf óvatos lépésekkel hátrált a mardel elől. Tekintetét mereven a szörnyre szegezte, és várta a támadást. A kóstolgatás ideje lejárt, s bár a mardel busa feje mögött öt mérgezett vas dobónyíl tolla ingadozott, agyarai azért a kalandozó vérétől vöröslöttek. Kemény falatot jelentettek egymás számára.

Biztonságos távolban a küzdelemtől a tanyasiak álltak. Két-három férfi, néhány nő és vagy egy tucat gyerek bámészkodott a természetes sövényként nőtt tüskés zamót mögül. Amolyan szájtáti, tenyeres-talpas népség. Tudták jól, hogy a harc az ő bőrükre is megy, hiszen nem egy csecsemőt mart már el éjszakai látogatása alkalmával a szörny, közbeavatkozni mégsem mertek. Az ő dolguk kimerült a szántásban, vetésben és aratásban - Ghalla rémségeit meghagyták a kalandozóknak.

A mardel hirtelen támadott. Fülei hátralapultak és kutyapofáján felhúzódott az íny, mintha csak áldozata képébe kívánna röhögni. Hangtalanul vakkantott, és az elf csak az utolsó pillanatban döbbent rá a cselre, amikor mentális védelmére pörölyként zuhant a pszí csapás. Szemei könnybe lábadtak, és egy apró vérpatak jelent meg szája szélén.

Most ugrott csak a mardel. Kétméteres fekete teste megfeszült és kilőtt a kalandozóra. Nyitott pofájából a véres nyál tajték gyanánt fröccsent a bundájára, ahogy a levegőn keresztül átszelte az őt és ellenfelét elválasztó távolságot. Az elfet csak a jó szerencséje mentette meg attól, hogy feltépett torokkal végezze be a síkság közepén. Riadt hirtelenséggel emelte fel a mandibulakaszát, de arra már nem maradt ideje, hogy bevált taktikájához híven meg is forgassa maga előtt. A mázsányi súlyú mardel őrjöngő dühvel vetette rá magát, fogai a kalandozó combjába mélyedtek.

Az elf, nem törődve a fájdalommal, elkezdte magáról lehámozni a szörnyet. A mandibulakasza újra és újra lecsapott, miközben a mardelnek hol a jobb, hol a bal oldaláról tűnt el egy-egy végtagja. Förtelmes mészárlás volt, de a szörny állkapcsa még holtában is bele-belemart az elf combjába, és csak akkor csendesedett el végleg, mikor teste már miszlikbe szeletelve hevert a füvön.

A kalandozó hátradőlt, és - fajához eléggé méltatlan módon - torkaszakadtából üvölteni kezdett. Benne volt ebben a hangban az izgalom, a győzelem diadala, de legfőképp a fájdalom, ami csak most tört rá teljes erővel. Lassú mozdulattal markába zárta a nyakában hordott kicsiny napszimbólumot, és gyógyító varázslatért rebegett hálát istenének. A köré sereglett tanyasiak néma csodálattal látták, ahogy a szörny tépte sebek behegednek az elf testén. Percek teltek el, aztán a kalandozó felült, majd egy pásztor segítségével talpra állt. Kicsit sántított még, de joggal tűzhette övére az új trófeát, s fogadhatta büszkén a hálával telt szavakat.

Ekkor rontott ki a tüskés zamót közül a remete. Szakadt gúnyája beleakadt a tüskékbe és új hasadás keletkezett a megszámlálhatatlan régi mellé. Borzas szakálla dühödten meredt előre, és határozott léptekkel törtetett a kalandozó irányába. Hirtelen azonban megtorpant, amint pillantása a mészárlás nyomaira esett.

- Miért? Ó, miért tetted? Légy átkozott, nyomorult! Légy átkozott! - a remete hisztériába lovalta magát az elf, és a mélán bámuló tanyasiak előtt.

- De hiszen megöltem... - a kalandozó hangját értetlen bizonytalanság hatotta át. Megölt egy szörnyet, megkönnyítette ezeknek a szerencsétlenek a sorsát, és jutalmul egy háborodott remete megátkozza? - Ez egy mardel volt. A létező legkegyetlenebb szörny a Csatorna innenső partján. Hidd el, kevesen szállhattak volna szembe vele jó eséllyel. Te talán kedvelted?

- Ostoba - sziszegte a remete, villogó tekintettel. - Gyűlöltem tiszta szívemből, akárcsak te magad. Az egyik leggyűlöletesebb rémség volt, ami valaha is e földet tapodta. Ártatlanokat ölt élvezetből.

- Akkor hát miért? Miért érdemeltem ki haragod és megvetésed, jó remete?

- Kalandozó vagy, gyilkolás a mesterséged - az öreg karmos ujja vádlón mutatott az elfre. - Számoltad-e már, hány szörny vére szárad a kezeden?

- Ezrek. De mindegyikkel csak tisztábbá lett a vidék. Ami vér az én kezemhez tapad, attól élhettek ti békében.

- Bolond! - rikoltott fel a remete. - Nem látod az igazságot önnön nagyságodtól.

Az elf értetlen tekintetére válaszolva tovább folytatta.

- Valaha mesterember voltam Alanorban. Bölcs Borax királyunk rendeletére telepedtem át Shaddarba, hogy megtaláljam a szerencsémet, és részt vegyek a város felépítésében. Feleségem volt, gyermekeim. Ti, túlélő kalandozók akkor még a kiégett földeket jártátok, mit sem tudtok azokról az időkről. Gondolod, ismertünk akkoriban a mardelhez fogható iszonyatokat? Dehogy. A legrettenetesebb azokban az időkben a sünmedve volt, még ha a táborhelyünk felé is vetődött egyszer egy holdhónapban. Ha éheztünk, hát a fiatalok démontetűre, vagy vadásztatura mentek könnyedén.

Az öreg nagyot nyelt, és kivárt egy pillanatig.

- A bajok akkor kezdődtek, mikor ti kalandozók megérkeztetek. Átkozott lett általatok e föld. Kiirtottátok a démontetűket, hisz semmik voltak számotokra. Megjelentek erre a királygyíkok. Leöltétek az összes sünmedvét? Egy hét nem telt belé és mi városlakók már nem mertünk bemenni az erdőbe a rengeteg gorombillától és mutáns póktól. Az erdőbe, érted, elf? Ott, ahol ezek a lények még csak nem is léteztek ezelőtt. Persze nem kellett sok idő, hogy lemészároljátok ezeket is, meg az orkokat is a labirintusok mélyére szorítsátok vissza. Válaszul, ki tudja honnan, felbukkantak a varkaudarok, a ragyás burástyák és a griffek. Érted már, vagy folytassam még?

A kalandozó lesütött szemmel bámulta a földet, ezért a remete halkabban folytatta.

- Csak idő kérdése volt, és írmagjukat is kiirtottátok. Mi lett erre a válasz? Szutykos remákokon varkaudar behemótok és ongóliant törzsek fenyegetik most már a házainkat. Az utcáinkat részeg kalandozók és sötét főgnómok róják. S ha netán a füves pusztaságban keresünk menedéket, hát itt a mardel ellenünk. De most már kinőttétek ezeket is, és tudod, te elf, én nagyon félek a jövőtől. Vajon milyen iszonyat fogja felütni fejét ezen az átkozott földön legközelebb?

- Mond, mit tehetnénk, jó remete? - suttogta csendesen a kalandozó. - Nélkülünk ti sem élhetnétek biztonságban.

- Nem. Most már nem. Szükség van rátok, egyre nagyobb szükség. Nem tudom, honnan jönnek ezek a szörnyek, vagy ki küldi őket erre a világra. Talán az istenek, vagy egy még náluk is nagyobb hatalom, de az biztos, hogy ha egyet kiirtasz, egy még erősebb kezdi el a vérengzést valahol. Gyötör azonban egy homályos érzés, hogy közel az idő, mikor felbukkan az a lény, amely egy pillantásával is elpusztíthat minket, egyszerű embereket... És tudod elf, akkor miránk nem lesz szükség többé.

A csupasz és vak mardelkölykök napokig várták, hogy anyjuk visszatérjen, aztán panaszosan kurrogó hangjuk sorban elcsendesedett. Egyenként adták fel a reményt, vézna testük nem bírt felülkerekedni az éhség kínján.

Végül már csak egy utolsó maradt. Esetlenül nagy fejét hiábavalóan emelgette, orrocskájával csupán társai kihűlt tetemét szimatolhatta. Nem láthatta a madarakat, melyek mintha csak gyászos lakomára gyülekeznének, lomha mozdulatokkal ereszkedtek alá a fészek körül, s álltak meg pár lépésre tőle. Nem láthatta izzó tekintetük, fémes tollazatuk, sem csőrük kecses, mégis kegyetlen ívét. Keselyű volt mindahány. Drónkeselyű.

Régi korok madarai, a múlt egy-egy foszlányának hordozói. Nem létezhettek volna, életesszenciájuk elillant már, ahogy az ősi istenek emléke is letűnt. S most mégis, a feledés homályából hívta vissza, s küldte őket valaki, kinek magának is eonok óta ott lett volna a helye. Valaki, aki múltbéli nagyságát akarja újjáéleszteni. Valaki, aki magát a múltat akarta újjáéleszteni... Valaki...

A keselyűk táncba fogtak a fészek körül - amolyan suta madárbicegésbe. Szárnyuk meg-megrebbent, csőrük hol az égre mutatott, hol nyílegyenesen a halódó mardelkölyökre. Oldalt léptek, majd egyszerre megmerevedtek.

Ősi varázs volt mégis ebben a hangtalan ritmusú vonaglásban, mely nem késlekedett alakot ölteni a kis árvában. Csupasz, egykor rózsaszín bőrén piciny, obszidián pikkelyek ütöttek ki. Tompa pofácskája megnyúlt, kampós, csőralakú végbe hegyesedett. Ráncos szemhéjai először álmosan libbentek meg, majd hüllőszerű merevséggel nyíltak tágra a sárga ragadozószemek. S, hogy rémes valósággá váljon az, mivel századokon keresztül csak riogatták egymást az emberek, a kicsiny lény kitárta bőrredős fekete szárnyait és ősidők óta nem hallott sikolyt eresztett meg a holdtalan sötétségbe.

Sorsok fognak beteljesedni míg kifejlődik, évek múlnak el talán. De akkor, istenének hívó szavára, kegyetlen szívóssággal fogja emberéletekkel sarcolni a Yaurr birodalmat, az első éjsárkány.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Hatalom (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. október 5. 09:34:22

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma