Nyx Smith: Csíkos vadász (részlet)

A préda az préda.

Humán, elf, ork, troll, kétlábú vagy négylábú, teljesen mindegy. Ez volt az első dolog, amit megtanult, és amit sosem felejtett el. Minden élőlény a természet teremtménye. Mindnek megvan a helye az élet és halál örök körforgásában, ahol csak vadász és üldözött, ragadozó és zsákmány létezik.

Az emberek világában csak úgy ismerik: Csíkos. Az igazi neve azonban Tikki, és Tikki ma vadászik.

A gépek halk zümmögése és a mindent átható gépzsír szaga betöltötte érzékszerveit. Türelmesen várta a pillanatot, mikor a hosszú órákkal teli várakozás, a megfigyelés és gondos tervezés egyetlen tökéletes képpé áll össze a gyilkolás pillanatában. Óvatosan cserkészte be a vadat. Ismerte a viselkedését, minden mozdulatát, minden rezdülését. Nem okozhat meglepetést. A háló kivetve, s nemsokára a préda is itt lesz, akkor pedig minden kérdés választ nyer, minden kétség szertefoszlik. Kegyetlen egyértelműséggel történik majd minden, akár a vadonban. Ez a természet rendje.

A felvonó, akár Tikki, mozdulatlanul várt. A vezérlőpanel félig letépve lógott, az előkígyózó vezetékek pedig egy szervizdekkhez csatlakoztak, amilyeneket a karbantartók is használnak. A dekkről teljesen irányítható a felvonó. Az épület biztonsági rendszere sem sejt semmit. Egyszerű rutintesztelésként érzékeli a lift rendellenes működését. A dekkhez egy alig tenyérnyi monitor is csatlakozott, mely a lift előtti teret mutatta; pontosan azt a képet, amit az épület biztonsági kamerái is rögzítenek.

Két felvonó volt. Az egyik, amiben Tikki készülődött, csukott ajtókkal várakozott a földalatti parkoló szintjén. A másik az épületet járta rendeltetésszerűen.

A pillanat egyre közeledett.

Hamarosan egy fekete limuzin tűnt fel a monitoron, ahogy komótosan a liftajtó elé gördül. Alig egy pillanattal később halk csengés hallatszott. A másik lift. Tikki teleszívta tüdejét, s számolni kezdett lassan, óramű pontossággal... egy, kettő, három. Az idő lelassulni látszott, ahogy a másik felvonó megérkezett, majd ajtaja kinyílt. Egy kis csoport lépett ki rajta. Öt ázsiai külsejű alak. A limuzin felé indultak. A célpont középen haladt. Alacsony, ősz hajú, ráncos férfi. A neve Ryokai Naoshi és egyike volt azoknak a magas beosztású Yakuzának, akiket kivégzésre jelöltek.

A neve és a rangja ezúttal nem fogja megmenteni. Ismerte a Yakuzát Tikki is. Tudta, hogy komoly erőforrásokkal rendelkeznek, és rengeteg katonájuk van. Ám ez most nem számít, és egyáltalán nem ok a visszalépésre. Minden állatnak megvannak a maga fegyverei; némelynek több, másnak kevesebb. Az igazi ragadozó felméri a másik erejét, gyengéit, és a megfelelő pillanatban csap le rá. Csak egyetlen pontosan megtervezett gyilkos mozdulat kell.

Tikki lenyomta az ajtónyitó gombját. Nem kellett kilépnie, hogy rálásson a terepre. A limuzin alig öt méterre várakozott tőle. A hatcsövű, forgóágyas Vindicator motorja halk zümmögéssel felpörgött, és félelmetes sebességgel köpte a páncéltörő lövedéket. Ryokai testőrei ugyan észrevették, de felgyorsított reflexeik sem vehették fel a versenyt a száguldó ólommal.

Az első néhány lövedék vérfelhővé robbantotta az egyik testőrt, aki az autónak csapódott. Vér és törött üveg szállt. A többiek mozdulni próbáltak, de a hideg fém megtalálta mindőjüket. Cafatokra szaggatott testek zuhantak a földre, vörösre festve a garázs aszfaltját. Utoljára Ryokai maradt. Tucatnyi töltény tépett rajta halálos sebeket.

A megbízás szerint az akciónak mészárlásnak kell látszania. Kegyetlen legyen és véres.

Szerződés teljesítve.

Pillanatokkal az utolsó lövedék becsapódása után a liftajtó becsukódott, és a lift elindult a karbantartók szintjére. Onnan az alagúthálózaton át már nem okozhat gondot, hogy eltűnjön. Minden a terv szerint.

Az utolsó, amit a valóságból érzékelt, az Jennifer kezének enyhe szorítása a könyökén és az a sóhajszerű sikoly.

Azután a rémálom elkezdődött.

Mennydörgésszerű üvöltés töltötte meg a levegőt. Ekkor robbant belé a fájdalom. Leírhatatlan, szűnni nem akaró szaggató érzés, mely egyre csak erősödött, s elnyomni látszott mindent. A szemét izzó parázsnak érezte. Koponyáját mintha láthatatlan ököl püfölte volna szinte széthasítva azt, majd a kín az egész testét görcsbe rándította. Az izmok pattanásig feszültek, őrült grimaszba torzítva arcát. A mindent betöltő fájdalom, úgy tűnt, pillanatokon belül atomokra szaggatja testét. Sosem hitte volna, hogy túl lehet élni ilyen fokú szenvedést.

Ami utána következett, átlépte a józan ész határát. Az agónia ellenére mozgott. Rettenetesen gyorsan mozgott. Szélsebesen repült egy sötét alagútban. A száguldás kipréselte tüdejéből a megmaradt levegőt, s kis híján letépte végtagjait. A világ kezdett elmosódni előtte, ahogy a fájdalom könnyei szemébe tolultak.

A folyosó végén apró, fényes pont jelent meg, mely egyre nőtt. Fényessége szinte vágott, hiába hunyta be szemét, a fehérség az elméjébe sütötte ragyogó bélyegét. A pont óriásivá duzzadt, mígnem betöltötte a teljes látóteret. A fény forrósággal párosult. Fehéren izzó pokoltűz.

Ellenállhatatlan erővel vonzotta a vég nélküli pokol.

Kigúvadt szemmel meredt a mellkasába mélyedő alkarpengékre. A hideg fémet lassan beborította a vér. A borotvaéles acél áttépte a rendőr uniformisát, éppolyan könnyedén, akár a bordáit. Lábait kétségbeesetten rángatták a reflexek s az életösztön. Hiába. Meghalt. Raman egykedvűen nézte a járőr haláltusáját, majd hagyta a földre zuhanni a társa mellé. Lerázta a vért a pengékről, majd visszacsúsztatta a helyükre.

Hajnali kettő volt. Az északi út teljesen kihalt ilyenkor. A távolból mennydörgés hallatszott, ami a környező hegyekről visszaverődve légvédelmi ütegek zajának tűnt. Villám cikázott az égen, felvillantva a távoli Blue Ridge hegység sziluettjeit.

Elgondolkodott egy pillanatig, majd az út szélén várakozó Harley felé indult. A Nissan Interceptor, amit az országúti járőrök használtak, épp mögötte állt. Kék-vörös fényei még most is villogtak, emlékeztetve az események kellemetlen fordulatára. Nem szeretett rendőrt ölni, de most nem volt más választása. Ez a kettő mindent megtett, hogy meghiúsítsa a jól kitervelt szökést. Meghaltak miatta. Raman ezt nevezte felesleges, de feltétlenül szükséges áldozatnak. Tudta, nemsokára még többen érkeznek; autókkal, fegyverekkel, sőt talán légi járművel is. Egy Yellowjacket pedig több mint kellemetlen üldöző lehet. Nem szándékozott megvárni.

Felpattant a nemrég lopott Scorpion nyergébe és beindította a motort. Jól ismert basszus, a boxer-motor ritmus nélküli üteme. Felpörgette kissé, hogy a hengerek összehangolódjanak, majd kiengedve a kuplungot, füstölgő gumikkal elindult. Az első kerék a levegőbe emelkedett a gyorsulástól. Imádta ezt az érzést, ahogy az éjszakai levegő az arcába vág, a környező világ pedig sötét masszává olvad. Nem marad más ilyenkor csak ő és a reflektor fényében suhanó út. Most mégsem élvezte a hangulatot. A halott rendőrök miatt fel fog bolydulni a környék. Egyetlen közúti ellenőrzés, és már le is bukik. Túl hosszú a bűnlajstroma ahhoz, hogy megússza. Ha elkapják, biztosan számíthat az életfogytiglanra. Az pedig egyenlő a véggel. Nem a haláltól félt. Jóbarátjaként tisztelte a fekete angyalt. A bezártság. Az az igazi ellenség. Szabadnak született, és úgy is élt. Inkább végezze agyonverve egy útszéli árokban, mint hogy a börtönben pusztuljon el, hóhérai kezében.

Talán majd máskor.

Tövig húzta a gázt, a Harley pedig dörmögve tovább gyorsult. Pár kilométer, és ha a szerencséje is kitart, átlépi Virginia határát.

Elmosolyodott a gondolattól. Virginia. A szűz tisztaság földje. Régen volt már az. Manapság semmi sem tiszta. Sehol.

Bernard Ohara arra ébredt, hogy melege van. Az érzés egyre csak fokozódott, ahol a két női test hozzáért. Egyik jobbról, a másik balról karolta át. A testek neve Christie és Crystal. Szőke cicababák, feltehetően a Gold Premier Szalon termékei. Tucatjával műtenek hasonló arcú nőket ott, de Oharát ez a legkevésbé sem érdekelte. A szőkék izgatóak, szolgálatkészek és a megfelelő nuyenért bármire kaphatók. Eléggé hasonlítottak egymásra jellemükben is ahhoz, hogy akár ikrek is lehetnének. Mutatós testek, amik kielégítik, minden szempontból.

Többször eljátszott már a gondolattal, hogy chipre rögzítteti a lányokat. Biztosra vette, hogy némi anyagi kedveskedés, és a két nő hajlandó lenne rá. Izgatóan hatott rá a gondolat, főleg mert tudta, a JMÉ sokszor élvezetesebb a valóságnál. Megfelelő felvevő, jó vágás, és az érzés a sokszorosára fokozódik. A technika bármire képes.

Forró ajkak haraptak gyengéden a fülébe. Fehér, puha ujjak cirógatták a mellkasát. Az egyik lány - talán Christie - nyelvével lassan végigsimította a hasát, le egészen a csípőjéig. Érezte, ahogy a férfierő megszállja, mikor a nő megízlelte. Közben a másik a nyakát harapta, és kezével kényeztette. A két ágyas összeszokott násztáncba kényszerítette Oharát, ő pedig nem ellenkezett. A hosszú haj combjait csiklandozta Christie ütemes mozgására. A férfi teste forrón lüktetett, majd néhány hosszú pillanatra megfeszült az orgazmus kényszerében. Mosolygó szempár, követelőző tekintet. Crystal félrelökte a másik lányt és a helyére ült. Hála a kibernetikus beültetésnek, a vágy újraéledt a férfiban. Ölében a ringó nővel, elmosolyodott. Megadta neki amit kért, gyorsan és keményen, épp ahogy az szereti. Alig egy perccel később zihálva feküdtek egymás mellett megint. A révületből a telekom csörgése riasztotta fel.

A privát vonal.

- Francba! - morogta.

A telekom képernyő az ággyal szemközti falon függött. A szürke képernyő közepén megjelent a Kono-Furata-Ko International stilizált logója, majd kiszélesedett, és az egészet betöltötte egy ázsiai férfi arca.

Enoshi Ken, Ohara személyi titkára.

- A távirányítót.

Az egyik lány a kezébe nyomta a kapcsolót, majd hozzásimult, és a nyakát kezdte cirógatni. Ohara lenyomta a "hívás fogadása" gombot, de saját részéről csak a hangot engedélyezte.

- Azt mondtam, ne zavarjanak, az Istenit!

A képernyőn Enoshi bocsánatkérőleg fejet hajtott.

Ohara halványan elmosolyodott. A titkár legalább a nevét nem mondta. Nem lenne bölcs dolog egy nyilvános telekom csatornán. Különös hangsúlyt fektetett a biztonságra, és nem várt kevesebbet a beosztottjaitól sem. Feltétlenül meg kellett védenie magát és a vállalatnál elfoglalt pozícióját. Biztos volt benne, hogy a neoanarchisták és más radikális csoportok minden adódó lehetőséget megragadnak, hogy aláássák a hírnevét. Tudta jól, hogy a gyengéit és mindent, ami felhasználható ellene, pontosabban rögzítenek, mint a tulajdon nevét. Óvatosságból még két különleges testőrt is foglalkoztatott a nap huszonnégy órájában, hogy elhárítsanak minden nemkívánatos eseményt.

- Kérem, bocsásson meg, uram - folytatta bocsánatkérő hangnemben Enoshi, mint mindig, ha alkalmatlan pillanatban zavarta. - Ebben az esetben azonban...

- Térjen a lényegre! - szakította félbe főnöke ellentmondást nem tűrő hangon.

- Igen, uram. Bocsánat, uram. Éppen most kaptam a jelentést a cég biztonsági főnökétől, hogy Mr. Robert Neimann meghalt.

Ez váratlanul érte. Már a gondolat is dühítette, hogy elveszítette egy igen értékes beosztottját, akibe eddig is rengeteg erőforrást és energiát fektetett. A hír nem csupán bosszantó volt, de egyenesen aggasztó. Neimann az Exotech Entertainment különleges projektekkel foglalkozó osztályának feje volt. Ez a leányvállalat szoros kapcsolatban állt a KFK-val, ráadásul ez Ohara személyes birodalma is. Mióta a KFK-nál dolgozott, kikaparta Neimannt a koszos kis kutatólaborjából, és a különleges osztály vezetőjének nevezte ki. Ez az osztály azóta a munkájával kiemelt figyelmet szerzett az Exotechnek. Neimann megízlelhette az igazi hatalmat, amiért rendkívül hálás is volt.

- Mi a fészkes fene történt? - morogta Ohara.

- A részletek még nem ismeretesek, uram. - Enoshi arca a szokásos érzelemmentes maszkba burkolózott. - A rendőrség szerint előre kitervelt emberölésről van szó. Gyilkosság. Pontosabb adatokat nem közöltek.

- Teljes jelentést akarok. - Korántsem volt olyan magabiztos, mint amilyennek mutatta magát.

Aggódott. Egy dolog, hogy mi történt valójában, és egy másik, hogy mit közöl velük a rendőrség. Valószínűleg nincs gyanúsítottjuk, legalábbis ezt fogják mondani, miközben megkezdik a nyomozást a hozzátartozói körében, és természetesen a cégnél, ahol dolgozott.

Ezek az apró rendőri húzások bosszantották Oharát, de tudta, nem érdemes foglalkozni velük. Pontosan ezek az apró ügyek tartoznak Enoshira. Tudja hogyan kezelje őket, és hogyan védje meg a vállalat presztízsét.

Ami Neimann halálának körülményeit illeti, kevéssé érdekelte Oharát. Egy metroplexumban milliónyi okot találhat magának bárki, hogy golyót kapjon a fejébe. Nem is kell tudnia róla, hogy keresztezte valaki útját, és csak akkor jön rá, hogy baj van, mikor már késő. Látott ilyet. Túl sokat is.

Az ember sosem lehet elég óvatos.

- Igen, uram - felelte Enoshi ismét fejet hajtva. - Elkészítem a jelentést. Azonnal. Óhajt még valamit, uram?

A következő lépés teljesen egyértelmű volt. Még félálomban, két szőkével az ágyban is rögtön adódott a döntés. Megengedett magának egy szarkasztikus mosolyt. Pontosan ez a baj a japánokkal. Nincs bennük kezdeményezőkészség. Képtelenek meghozni egy egyszerű döntést anélkül, hogy tárgyalnának több száz emberrel, aki csak érintett lehet az ügyben. Beszélnek a kollégákkal, a felettesükkel, ő is beszél a felettesével, mígnem az igazgatói székig jut a kérdés.

Mindenesetre egy olyan vállalatnál, mint a KFK, 2054-ben elkerülhetetlenek ezek a "kulturális összeütközések". Az Enoshihoz hasonló droidok mindenütt jelen voltak a cégnél. Valósággal behálózták.

- Ki Neimann asszisztense? Bairnes?

- Bairnes, uram.

- Úgy van. - Az ehhez hasonló részletek miatt volt szüksége a titkárra. Figyeli a kép apró részleteit, míg ő az egészet látja, s ha alkalma nyílik rá, itt-ott meg is változtatja a saját ízlése szerint. Mint a vállalat felső vezetésének tagja, megteheti.

- Mondja meg Bairnesnek, hogy előléptetésre számíthat. Azt akarom, hogy holnap délre az asztalomon legyen a Különleges Projekt Csoport stratégiájának részletes leírása. Csatolja hozzá mindjárt a módosítási javaslatait is. Ne vesztegesse az időmet plasztikázással. Tényeket akarok. Érti?

- Igen, uram - vágta rá Enoshi. - Nyomban értesítem Mr. Bairnest.

- Tegyen úgy. - Azzal megszakította a vonalat.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Lisa Smedman: Pszichotrop (részlet).

Létrehozás: 2004. január 14. 09:40:21

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma