S. A. Rosencrantz: Jéghideg éj (részlet)

A Káosz Citadellája karcsú, toronyszerű épület volt a város központjától valamivel keletebbre. Falai hollófekete kőből épültek; aki alkonyatkor rájuk nézett, az lehetett az érzése, mintha ezek a falak a legapróbb fénysugarat is magukba szívnák. Nem csoda hát, ha a fellegektől árnyékolt hold gyér fényében szinte észrevehetetlenek voltak. Lőréshez hasonló ablakait erős, sűrű vasrács fedte, annak jeléül, hogy a Káosz Lordjai talán mégsem bíznak annyira ebben a láthatatlanságban. Csupán egyetlen, valamivel szélesebb spaletta nyílt középtájon, jóval a kétszárnyú, vasalt kapu fölött.

Pelegrin óvatos tapogatózással vetette meg lábát a jó kétarasznyi ablakpárkányon. Nyomában hamarosan fölért Szonja és Beren is; az elf ügyes mozdulattal csavarta föl maga mögött a liánból sodort, erős kötelet, majd könyökével belökte az időtől elvásott spalettát. Egy pillanatig kutatva néztek befelé, a jókora csarnokban uralkodó félhomályba.

A szentélyben - mert szemlátomást erre a célra szolgált a homályos terem - vagy féltucatnyi gyertya lobogott a falak mentén. "Úgy látszik - állapította meg magában Pelegrin -, Chara-din hívei ennyit már átvettek a jelenkorban uralkodó szokásokból." A Káosz istenének ősidőkbeli kultuszában eleinte semmiféle fényt hordozó eszköz nem kaphatott szerepet, ám a gyertyák lassanként mégis szertartásaik részévé váltak. "Lám, a fény előbb-utóbb mégiscsak legyőzi a sötétséget" - mosolyodott el fanyarul a mutáns.

A szentély berendezése mindössze néhány kőpadból és az áldozatok bemutatásához használatos, itt-ott vérfoltos emelvényből állt, leszámítva persze az oltárt, amely - amennyire kivehették - éppen alattuk helyezkedett el. Amint a szemük valamelyest alkalmazkodott a sötétséghez, arra is rájöttek, mi takarja el előlük: egyetlen szénfekete kőtömbből faragott, hatalmas ragadozó madarat formázó szobor terpeszkedett az oltár fölött, kiterjesztett szárnyakkal, mintha préda után kutatva siklana a levegőben. Pelegrin először megdöbbent, nem értvén, miképpen képes a monumentális kőszobor támaszték nélkül a levegőben maradni. Azonban amint szeme hozzászokott a félhomályhoz, észrevette, hogy a finoman kidolgozott szárnytollak vége az oldalfalakat érinti, csakúgy, mint az alattuk borzolódó farktollak, így tartván a magasban hajszálpontos mérnöki munkának köszönhetően a gigászi drónkeselyűt.

A madár feje, farka és hatalmas szárnyai pontosan a négy főégtájt jelölték ki. Horgas csőre, gonosz tekintetű szeme éppen az arcába meredt annak, aki a főajtón keresztül lépett be a szentélybe. A hajdani szobrász aprólékos odaadásának köszönhetően a hatalmas ragadozó szinte élni látszott; a holt anyag még nyakának aprócska tollpihéit is hűen visszaadta. Igazán kár, hogy az alkotó soha nem tudta megismételni vagy fölülmúlni ezt a remekművet: amint a szobor elkészült, a megrendelők kegyetlenül a modelljéül használt kiéhezett drónkeselyű elé vetették...

A liánkötél könnyedén csavarodott a hatalmas fejre, és a következő pillanatban Pelegrin csizmatalpa halkan koppant a széles háton. Amikor már mindhárman a legömbölyített farktollak tövében lapultak, Szonja törte meg a csöndet:

- Kíváncsi lennék - suttogta -, mennyire kitartóak azok odakint a keresésünkben...

- Én jobban tartok ezektől, idebent - intett egy fejmozdulattal a csarnok mélye felé Beren.

Szavainak igazolásaként a következő pillanatban léptek koppantak a folyosón, a főajtó előtt: a katonacsizmák zaja egyenletesen erősödött, akárcsak a drónkeselyű hátán lapuló betolakodók rémült szívdobogása. Aztán - őszinte megkönnyebbülésükre - a léptek kopogása távolodni kezdett, jelezvén, hogy az őr megállás nélkül elhaladt az ajtó előtt.

- Meddig lapulunk még itt? - kérdezte Szonja mély sóhaj kíséretében.

- Azt hiszem, a legjobb lenne megvárni a hajnalt - súgta Pelegrin, miközben kivonta rövid tőrét, az egyetlen fegyvert, amit magával hozhatott a szűk ablaknyíláson való átmászás miatt.

- Itt többé-kevésbé biztonságban vagyunk - bólintott Beren. - Legalábbis valamivel kevésbé valószínű, hogy ránk akadnak, mint hogyha lemásznánk innen...

- Mindjárt elalszom - mormolta a mutánslány.

- Tessék, rajta - mosolyodott el Beren. - A legrosszabb, ami történhet, hogy visszakerülsz a havas vidékre...

Sietve elhallgatott, amint az őr léptei ismét felhangzottak az ajtó előtt, ezúttal az ellenkező irányból. A három kalandozó harcias arckifejezést öltve lapult odafönt, az előbbinél valamelyest nyugodtabban várva, hogy a zaj elüljön.

- Talán nem is ártana - szólalt meg végül az elf -, ha valamelyikünk visszacsöppenne abba a bizonyos álomba. Jó lenne minél többet megtudni róla...

- Legalább annyit - tűnődött Pelegrin -, hogy valóban köze van-e ehhez az egész kalamajkához, ami ébren történik velünk.

- Általában nem helyeslem, ha behatolunk valaki másnak az álmába - vonta össze Beren hegyes ívű, kifejező szemöldökét -, de ebben az esetben nem hiszem, hogy csak egy egyszerű álomról lenne szó...

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én aztán egy fikarcnyit sem vagyok ludas ebben a behatolásban! - vágta rá Szonja, talán egy árnyalatnyival hangosabban, mint szabad lett volna. - Nem tehetek róla, de ahányszor elalszom, ugyanoda kerülök vissza!

A vörös mutánslánynak a torkára forrt a szó. Odakintről ismét léptek közeledtek, de ezúttal nem csak egy pár csizma kopogása hallatszott, hanem egy egész csapaté. A kalandozók rémülten hasaltak az óriási madár hátán. Kisvártatva megnyikordult a szentélybe vezető jókora, kétszárnyú ajtó, és hangos dörrenéssel kitárult.

Az elsőként belépő ember férfi fekete lepelbe burkolt csomagot tartott a kezében. Óvatosan, szinte tisztelettel emelte maga elé két tenyerén. Kreol bőrű arcában átszellemülten villogott kékeszöld szeme, rövid, világosbarna hajára, keskeny fekete fejpántjára táncoló árnyakat vetett a fal melletti gyertyák hajladozó lángja. Öltözéke, vállára omló rejtőköpenye sötétszürke volt; csupán az oldalán viselt, ezüstszínű kard és a nyakában lógó káosz szimbólum - közepén felfüggesztett, lefelé forduló félhold - tompa csillogása törte meg a sötét színek komor összhangját.

Nyomában újabb, hasonló öltözékű alakok érkeztek, de az ő köpenyük barna volt, és egyiküknek sem volt fejpántja. Hajukat rövidre nyírva viselték. Amint sorjában beléptek az ajtón, a keselyű hátán lapuló Szonja összesen nyolcat számolt meg belőlük. Két sorban fölzárkóztak a szürke ruhás férfi mögé, és ahogy egy pillanatra megtorpantak, a gyertyák halvány derengésében is ki lehetett venni a terem boltozata felé kígyózó füstcsíkokat: mindegyikük egy-egy füstölőt tartott a kezében, melynek csípős, savanykás illatát a szorongó kalandozók hamarosan maguk is megérezték.

A fejpántos férfi lassú, kimért léptekkel az oltár felé haladt. Társai követték, és hamarosan fegyelmezett, egyforma mozdulatokkal körülvették a hatalmas kőmadár hasa alatt emelkedő oltárt. Egyetlen apró jelre mindegyikük hátrált egy lépést, és elhelyezkedtek félhold alakban, szemközt a bejárattal. Rezzenéstelen tekintetüket szürke köpenyes vezetőjükre szegezték.

Odafent a három szempár közül kettőben elsősorban félelem és aggódás tükröződött; valamint a remény, hogy a Chara-din-hívők nem néznek föl, és esetleg nem fedezik fel őket. Az Álomőrzők vezetőjének szemében azonban a harag lángja lobogott: jól emlékezett arra a napra, amikor a Káosz istenének thargodan küldötte, Dögvész bemocskolta a libertani Fény Szentélyét, ahol Pelegrin negyedfél esztendeje meglátta a napvilágot. Elkeseredett küzdelemben sikerült ugyan a gonosz démonfajzatot és sötét lelkű követőit kikergetni onnét, a mutáns keze most mégis ökölbe szorult a rátörő keserű emlékektől. Megpróbálta elfojtani dühét, hiszen a szíve azt súgta, hogy a harag mindig céltalan. Csak ezt néha olyan nehéz volt elhinni...

A szertartást vezető férfi közben előrelépett, magasra emelte a kezében tartott csomagot. Válaszul meglibbentek a füstcsíkok is, ahogy a nyolc alacsonyabb rangú pap keze a magasba emelkedett. A főpap az oltárra helyezte a csomagot, és hagyta, hogy a lágy esésű, sötét lepel szárnyai lassan lehulljanak róla.

Létrehozás: 2004. január 20. 16:42:47

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma