Harby Riann: A bolhedor lovagjai (részlet)

Rúvel hegy - a Démon vulkán magmakamrája

A csata ismét fellángolt.

Mire Horke Fersan átverekedte magát a Kín terén tomboló öldöklésen, ereje megcsappant, csak tántorogni volt képes. Kidlióval, a kétpengéjű karddal oly dolog történt, ami még soha, mióta utolsót csapott rá kalapácsával az őt készítő galetki fegyverkovács: a porba hullott gazdája csápjából.

A két férfi alig egyetlen, rövid lépésre állt egymástól. A hajszoknyás nekromanta egyenes derékkal, dacosan előre meredő, hegyes állal, merev tagokkal. A díszvértes, vértől csatakos katona hajlott háttal, elkínzott ábrázattal, gyermekien értetlen tekintettel szédelegve.

Mindketten a hegymélyben lakó galetki nép fiai, s mégis korszakok választották el őket egymástól.

Horke Fersan mögött a csata változatlan erővel tombolt. Torzszülöttek, élőholtak és galetkik tiporták, kaszabolták, irtották egymást vak, elkeseredett dühvel. Alig néhány akadt közöttük, aki megértette, hogy ennek már semmi értelme. A valódi harc abban a két férfiban lángolt tovább, aki az Ében Gömb előtt állt, egymással szemben, mozdulatlanul.

Az alacsonyan lebegő gigapoid fölött lángfuvallatok, és éles fényű robbanások pettyezték a magmakamra "egét". A Bolhedor Lovagjai rég várták az alkalmat, hogy összemérhessék erejüket, ügyességüket az Ében Hüllőkkel. Most megkapták a lehetőséget. A sárkánylovasok, bár csak öten voltak, felértek a majd' harminc bolhedorral. A galetki nyergelők kapitánya hamar megértette, hogy a quwarg dárdák túl nehézkes fegyverek a légiharcban. Szinte lehetetlen volt vad fordulók, szédítő zuhanások, és emelkedések közepette pontosan eltalálni a hüllőket, s épp időben elkiáltani a varázslatot feloldó igét.

A sárkányok váratlan támadásának első percében hat bolhedor zuhant a tengerbe, vagy a sziget cseppkövei közé, feltépett gyomorral, vagy szénné égetett szárnyakkal. A repülő torzszülöttek halálsikolya messze zengett a sötét barlangcsarnokban, vérük esőként permetezett a téren harcolókra.

A nyergelők kapitánya két csoportba rendezte bolhedorait. Közre fogták a hüllőket, s miközben az egyik osztag folytonos támadásokkal zavarta a szörnyeket, a másik igyekezett fölébük kerülni. Ha a galetkik ismerik a Felszín ősi sárkánylovasainak feljegyzéseit, tudták volna, hogy a kapitányuk ösztönösen, vagy talán sugallatra hallgatva, eltalálta a leghatékonyabb légiharc-formát.

Az Ében Hüllők acsargó dühvel akarták rávetni magukat a köröttük repkedő, kisebb, és fürgébb bolhedorokra, de a testükbe ágyazott élőholtak visszafogták őket. Néhány sárkány elszabadult indulattal megpróbálta leharapni magáról az őt irányító koloncot, de három sor fogukkal nem érték el azokat. Az egyik hüllő, mely mindig is a legakaratosabb volt mind közül, visszafordított pofájából sárga lángcsóvát köpött saját élőholtjára. Az egykori galetki kapálózó fáklyaként porladt le róla derékig, s izzott tovább, mélyen a pikkelybőr alatt, ahol lábai a mágia hatására egybeolvadtak a sárkánnyal. A váratlan kín megzavarta a hüllőt. Leszakadt a többiektől, és fejét forgatva próbált megszabadulni a fájdalomtól, amit önmagának okozott.

Hat bolhedor csapott le rá egyszerre. A hüllő későn vette észre őket, s már nem tudott kitérni a felé pörgő quwarg dárdák elől. A botok végébe préselt mana fehér fénnyel robbant szét. A sárkány bal szárnya tőből szakadt le, pikkelyes farka is megsérült, s végül a harmadik dárda kiégette mindkét vörös szemét. A hegymély gyomrából kiásott iszonyat a hátára fordult, majd némán a tengerbe zuhant.

Testvérei azonban tovább harcoltak. A galetki kapitány hamarosan még négy bolhedort veszített. Egyiküket saját társai öltek meg, mert kivált az alakzatból, s váratlanul olyan helyen bukkant fel, ahol hüllőre számítottak. A dárdák detonációja kettészakította a bolhedort, nyergelőjét vérpermetté füstölve.

A második sárkány, ami a tengerbe veszett, csupán a véletlennek köszönhette pusztulását. Agyaraival épp átharapta az elébe kerülő bolhedor torkát, csontot roppantva rázta pikkelyes fejét, s vele együtt zuhant a hullámok felé, mikor a hátában ülő élőholt feje egyszerűen levált. A rothadó húst még a nekromanta parancsige sem volt képes tovább egyben tartani, így a renegát galetki végre nyugalmat nyert. A sárkánya azonban úgy megzavarodott attól, hogy nincs többé, aki irányítsa, hogy "elfelejtette" elengedni a bolhedort. Sötét tajtékot vetve csapódott a két repülő lény a tengerbe, ahol már várták őket a hideg mélység ragadozói.

A galetki kapitány kénytelen volt néhány nyergelőt visszaküldeni a gigapoid hátára. Néhányuk súlyos sebeket szerzett, s ügyetlen, lassuló röptükkel csak akadályozták társaikat. Másoknak a quwarg dárdái fogytak el.

A maradék bolhedor osztag egyetlen támadó ékké egyesült, és szembe száguldott az Ében Hüllők három, megmaradt szörnyetegével. Ez a frontális ütközéssel fenyegető roham végre tökéletesen ínyére volt mindkét félnek. A sárkányok a nélkül használhatták süvítő lángtengerüket, hogy nyakukat kellett volna forgatniuk. A nyergelőknek viszont volt elég idejük felkészülni a dárdavetésre, s gondolatban kiszámolni, hova is kell célozniuk.

A légben gyilkolók összecsapása olyan erejű volt, hogy a gigapoid rémületében megremegett, s még a téren egymást mészárlók is felpillantottak, megakasztva saját fegyvereik mozdulatát.

Az Ében Hüllők tűzorkánja nyolc bolhedort lobbantott lángra. A nyergelők sikoltva vetették magukat a mélységbe, de a sárkánylehelet szikrázó csóvává emésztette testüket. A bronzmágusok által életre keltett szárnyaló torzszülöttek megvadultak a kíntól, s mivel érezték, hogy már senki nem irányítja őket, egymásnak, és még sértetlen társaiknak csapódva keresték a gyors halált. Egyikük megvakult a tűztől, s egyenesen a sziget közepére zuhant. Becsapódása galetki katonákat, papokat, varázstudókat és emberharcosokat préselt szét a sziklákon, kidöntve a kínzó cseppköveket.

A jól célzott, egyszerre dobott quwarg dárdák gránitrepesztő csattanással robbantak fel. A nyergelőknek nem maradt idejük, hogy egymás között egyeztessék: melyikük hová veti fegyverét. Ezért a legtöbb dárdát a középen repülő sárkány kapta, és nyomban szétszakadt.

A jobb oldalon támadó Ében Hüllő szintén súlyos sebeket kapott. Az egyik quwarg dárda letépte az állkapcsát, a másik elporlasztotta hátán az élőholtat, így röpte megdőlt, lelassult. Két bolhedor nyomban zuhanva követte, és végzett vele, mielőtt eltűnhetett volna a magmakamra hideg feketeségében.

A harmadik hüllőre egyetlen nyergelő sem dobott dárdát. A szörnyeteg épp a Bolhedor Lovagjainak kapitányával szemben közeledett, de tüzét szándékosan két kísérőjére köpte, épen hagyva a parancsnokot. Majd elszáguldott a bolhedor alatt, s kissé megemelve pikkelyes pofáját, kitépte annak mindkét hátsó lábát.

A kapitány azonnal érezte, hogy nem képes tovább a levegőben tartani hátasát. Vaktában hátradobott két dárdát, a távolodó sárkány után, de a robbanások hangjából tudta: célt tévesztett. A bolhedor rohamosan gyengült, s vele elszivárgott mágikus ereje is. A kapitány meglátta az alant suhanó, sötét hullámokat.

- Ősök, vegyétek lélekenergiámat! - sóhajtotta a galetki, és a végső ima pózába merevedve várta a pusztulást.

Odafönn a rangidős nyergelő vette át a parancsnokságot. Csakhogy már nem volt kit harcba vinnie. A bolhedorok közül csupán hatan maradtak levegőben, s azok közül három volt sértetlen. A sárkányt sehol nem látták, elrejtette az óriás milgandok fénykörén túli sötétség.

Azután mégis felbukkant. A magmakamra legtetejéről süvített le, oldalához húzott bőrszárnyakkal, egyenesen a gigapoid csontháta közepének szegezve csupa fog pofáját. A lomhán lebegő torzszülött megérezte a veszélyt, mert nem várva az utasításra, előre kezdett siklani. A raktárak, felépítmények közötti üres tereken mindenhol sebesült galetki katonák hevertek, s ők voltak az elsők, akik megpillantották a feléjük zuhanó szörnyeteget.

A csonthát épületei mögött rejtőző, felfegyverkezett renegát whakto imádók új vezére, Milona ezt a pillanatot választotta a cselekvésre. A csupa izom, férfias alkatú és arcú galetki nő, aki a nyergelők egyike volt, de betegséget mímelve elkerülte a mostani bevetést, most magasra emelte széles pengéjű, rövid kardját.

- A Fekete Kos dicsőségére! - üvöltötte mérgező gombától recsegő hangon, és kirontott a sebesült galetki harcosok közé. Nyolc munkás, hét katona és három nyergelő követte a nőt, akit Xanaver, az elpusztult mágustanonc helyett választottak a lázadás vezérének.

Milona azért kapott rá a whakto rágcsálására, mert feledni akarta galetki élete legostobább hibáját. Valaha úgy döntött, hogy lemondva a női kecs, báj és szépség minden kellékéről erőssé, férfiassá, keménnyé fejleszti a testét. Ez jó gondolatnak tűnt kislányként. Később azonban, mikor asszonnyá lett, meg kellett értenie, hogy a női bájakról lemondva elveszítette a szerelem lehetőségét is. A galetki férfiak remek cimboraként kezelték, de taszította őket Milona szálkás izomzata, követ roppantó két mancsa, és hajat nem ismerő, tar koponyája.

A whakto édes borzongása elfedte a nő keserű fájdalmát. S hogy ígéretet kapott a távolból: bármennyi szárított gombát kaphat, ha renegáttá lesz, ezért őrjöngő fanatizmussal rontott elő a raktárak mögül. Nyomában hasonlóan whaktora éhező háborodottak robogtak.

Az Ében Hüllő dühödten bömbölt, mikor hátában az élőholt lefékezte zuhanását. A bőrszárnyak szélvihart kavaró csapkodása tucatnyi galetkit söpört le a gigapoid csontlemezes hátáról, átlendítve őket a korláton. A nyak tövéhez épített torony, amiben a lomha torzszülött nyergelője foglalt helyet, recsegve oldalára dőlt, és a szigetre zuhant.

Az Ében Hüllő, kelletlenül engedelmeskedve az élőholtnak, lassú emelkedésbe kezdett. Vérszomjtól parázsló szeme áldozatok után kutatott, de a gigapoidot, bármilyen csábító csemegének érezte is, el kellett kerülnie. Ekkor tűntek fel ismét azok, akik még megmaradtak a Bolhedor Lovagjai közül. Hárman száguldottak elől, de a sebesültek is követték őket, nem törődve azzal, hogy semmi esélyük a győzelemre.

Az ifjú nyergelő, aki a kapitány örökébe lépett, a sárkányt figyelve lenyúlt combja mellé, de csápja csupán a kiürült dárdatokot tapinthatta. A káromkodás, amit elengedett, talán nem volt méltó az Ősök Szelleméhez, de őszintesége felért egy imával.

Az Ében Hüllő meglendítette szárnyait, és a bolhedorok felé szökkent. Pofáján mintha torz, helyeslő vigyor jelent volna meg. Eltátotta fogsorát, előtűnt vaskos, vörös nyálkában úszó nyelve. Az egyik galetki rádobta utolsó quwarg dárdáját, de a robbanás szele csupán megdobta kissé a hüllőt.

Az új kapitány kétségbeesett cselekedetre szánta el magát. Hirtelen felrántotta hátasa fejét, emelkedésre kényszerítve őt, majd a sárkány mögé érve izmokat recsegtető fordulóba vitte. A hüllő nem törődött vele. Csökevényes értelmével azt gondolta, a galetki egyszerűen gyáva, s megpróbál elmenekülni a csatából. Ezért tűzsugarát a másik két bolhedorra köpte, elégedett üvöltéssel nyugtázva, hogy a lángok egyiket sem hagyták sértetlenül.

A galetki kapitány látta társai pusztulását, de lelkében nem vert visszhangot a haláluk. Teste egybeforrt a bolhedorral, amit maga nevelt, gondozott, munkásokat nem engedve soha a közelébe, mert tudta: egyszer a torzszülött mindezt feltétel nélküli engedelmességgel fogja meghálálni.

A bolhedor előtt, valamivel lejjebb, egyenesen szárnyalt tovább a sárkány. A nyergelő bokája szorításával fegyelemre intette hátasát, majd hirtelen rádőlt a nyakára. A bolhedor bevonta szárnyait, teste mellett barlangi orkánként tombolt a szél, éppen csak ki nem tépve nyergéből a galetkit.

Az Ében Hüllő túl későn érezte meg a veszélyt. A sziget hátulsó cseppkőerdeje fölött suhant alacsonyan, hogy kellő távolságban visszafordulva megkeresse még élő ellenségeit. A bolhedor ekkor csapódott rá a hátára teljes súlyával. Az élőholt szétporladt a két repülő szörnyeteg teste között. A lendület kifacsarta a hüllő bőrszárnyait, s a siklásból zuhanás lett.

Együtt vágódtak a hegyes cseppkövek közé. A galetki nyergelő hunyt szemmel hagyta, hogy a tehetetlenség elrepítse hátasáról, és az Ősökre bízta sorsát. Rövid, bátor életének egy éles peremű szikla vetett véget, melyre rázuhanva gerince pozdorjává tört.

A sárkányfatty megpróbálta lelökni magáról a bolhedort, de az karmait a pikkelylemezek közé vájta. A hüllő barlangot omlasztó robajjal érte el a cseppkövek sorát, melyek a csontlemezekkel nem védett hasat felhasították, amint a sárkány teste tovább csúszott.

A kavargó port lassan elfújta a mélytengeri szél. A Fekete Kos által életre rángatott hüllők egyike sem élt már. A bolhedor azonban, ami a halálba taszította az utolsó Ében Gyíkot, csodálatos módon feltápászkodott a dögről, s bár szédelegve, mégis elindult, hogy keressen valami ehetőt a parti sziklák között. Azután szimata jelezte, hogy szeretett nyergelője valahol a közelben van. Tömzsi lábain billegve a halott galetkihez sietett, és orrával többször megbökte őt.

Mikor a nyergelő nem mozdult, a bolhedor halk, nyüszítő dalba kezdett, s azt mintha vele zengték volna a környező sziklák.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Harby Riann: Rúvel hegyi legenda (részlet).

Létrehozás: 2004. január 20. 16:46:05

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma