Az 52-es körzet titka (Ősök Városa novella)

Ez egy régi történet ifjú koromból, mikor még együtt kalandoztam Csukonyival a Kalmárral és Urtica Dioicával, életem nagy szerelmével. Hallgassátok figyelmesen!

Történt egy napon, hogy ellátogattam idegesítő ismerősömhöz, a puhányszint remetéjéhez. Állandóan hülye fejtörőkkel idegesített és rébuszokban beszélt. Szegény azt hitte magáról, hogy okosabb nálam. Mint már korábbi történeteimben említettem a szint legokosabbjai közé tartoztam már ekkor is és szerencsére sikerült túljárnom a remete eszén. Lassan odasomfordáltam a barlangja ajtajához, kopogtam hármat és beléptem.

- Jó nagyot kihányok! - köszöntöttem, mint mindig és egy félelmetes savcsócsára nyitottam a számat. Gondoltam, megteremtem a kezdő alaphangulatot "barátságos" beszélgetésünkhöz.

- Jaj, ne! Nyálcsülleng! - örült meg nekem. - Kérlek, ne köpködj!

- Á! Nem is akartam! - vigyorogtam rá.

Erre elhúzta a száját és mérgesen rám förmedt:

- Teljesítetted a múltkor adott küldetést az 50-es körzetben?

- Hát persze! - vágtam rá. - Adhatsz valami nehezebbet is.

- Pedig azt hittem végre beledöglesz - dicsért meg.

- Sajnos nem sikerült ottvesznem. Csukonyi meg haverja, a brutális Baljosa nem engedte. A mágustanonc meg annyira hurka volt az agyropijaival, hogy szóra sem érdemes - idegesítettem a nyugdíjas galetki fejét.

- Adnom kell neked egy újabb feladatot! Tudod a szint elöljárói bíznak meg vele suttyomban. Ők nem akarják beismerni, hogy kell a hely az újonnan jötteknek, néhány túlbuzgó ifjú élete meg semmit sem számít! Szóval a feladatot az lenne, hogy derítsd fel szintünk 52-es körzetében található vuerg barlangrendszert. Ezt csak jól fejlett galetkik oldhatják meg sikeresen. Buta, gyenge, beteges, lassú egyéneknek semmi esélyük! - végignézett rajtam, felmért tetőtől talpig. - Jól van! Azt hiszem neked nem fog sikerülni. He, he, he, he... Pá, és most menj! - küldött el.

- Még visszajövök! - fordultam el tőle, miközben felvettem sötétített üvegű, nyolc dioptriás szemüvegemet és kiléptem az ajtón.

Kint a barlangjáratok megnyugtató áporodott levegője fogadott. Egy kicsit megálltam hogy elmerengjek az előbb hallottakon. Kritikai érzékemet elővéve megállapítottam hogy igaza van a magányos öregnek. Nélkülem másoknak sohasem sikerülne ez a küldetés! Megszántam magamban azokat az ifjú galetkiket, akik ezzel a feladattal küszködnek és minden jóérzésemet elővéve elhatároztam, hogy segíteni fogok nekik.

- Lássuk kiket is ismerek! - gondolkoztam hangosan, majd beugrott Urtica Dioica egyre formásabb alakja. - Igen a katonaság jót tett neki! A Katonák Klánjában adnak a megjelenésre!

Láttam magam előtt, ahogyan domborodnak a formás idomai az egyenruhájában, miközben néhány huncut, nagyobbra nőtt tüske kibukkan a ruha szövete alól. Láttam széles mosolyát harcias fogaival.

- Igen Ő lesz az! - kiáltottam fel. Barlangpletykákból tudtam, hogy ezzel a feladattal küzd. Sajnos csak pletykákból, hisz az utóbbi időben egyre kevesebbet találkozunk. Őt az Üti (Ütő tiszt) a Katonák Klánján belül mindig a laktanyában tartja kiképzés céljából. Én meg az akadémián bújom a könyveket.

- Pedig milyen szép lenne... Mint a régi időkben! - merengtem el, mikor egy ismerős hang riasztott fel emlékeimből.

- Vásárolj! Vásárolj, Nyálcsülleng! Van pirgamitom, lemúr hártyám, késem. Vásárolj, vásárolj! - kiáltott rám messziről Csukonyi a Kalmár. Megörültem neki, mivel régen találkoztunk. Felmértem, és megállapítottam sokat változott. Valahogy kalmárosabb lett és a villámok is erőteljesebben cikáztak a fogai között. Karmai megnőttek, valószínűleg a nagy bevételtől, mely kis üzletéből folyt be.

- Majd, később! Most nincsen pénzem - köszöntem vissza a vele való találkozások beidegződése miatt.

- Mindig ezt mondod! Vásárolj! - válaszolt szokásához híven.

- Hogy vagy, Kalmár? Mi járatban erre? - tereltem a szót másfelé.

- Köszönöm, jól! Ha vásárolnál és hoznál manikát sokkal, de sokkal jobban. Egyébként a remetét jöttem meglátogatni. Hátha tud valami érdekesről mesélni. És te? Miket tanultál az elmúlt időben?

- Sajnos kénytelen voltam megtanulni regenerálni a sérüléseimet. Tudod Dioica egyre nagyobb tüskéket növeszt és amikor... tudod együtt... alszunk, akkor... Szóval választhattam vagy elvérzek vagy, el... öööö. Tudod.

- Persze, persze... - vigyorgott rám.

- Meg most már tudok zenélni is! Ezt neked és Baljosának köszönhetem. A múltkori közös kalandunkban, amikor énekszóval vonultatok harcba az ellenség ellen, az olyan felemelő volt. Már írtam is egy csomó balladát meg érzéki nótát. Sőt a művésznevemet is kitaláltam.

- Állj egy szót se tovább! Mindjárt meglóg! - állított le és a remetelak felé mutatott. Láttam amint a remete feltűnően felénk sem tekintve elkullog az ellenkező irányba. Csukonyi nekiiramodott és már messziről kiabálta szokásos üdvözlőszövegét. A remete gyorsabbra fogta a lépteit, de a Kalmárral, aki el akart adni valamit nem vehette fel a versenyt. Utolérte majd, hosszan tanakodtak. Nem akartam zavarni Csukonyit a munkájában ezért várakoztam rá. Hosszú idő múlva elbúcsúztak egymástól és a kereskedő barátom visszatért, hogy folytassuk a beszélgetést.

- Mondta a remete, hogy adott számodra egy küldetést és segítségre lesz szükséged. Persze olyasmit is mondott, hogy így legalább ketten vesznek oda. Meg olyasmit is, hogy adnák az Ősök meg minden, de a lényeg, hogy hatalmas kincseket és vagyont is ígért. Szóval?

- Rendben vágjunk bele! - mondtam. - A régi szép idők emlékére hívjuk Urtica Dioicát is! - javasoltam.

- Jó ötlet! Ő igencsak megerősödött az utóbbi időkben! Több kincset hozhatunk majd el! - csillant fel a szeme.

- Csak egy gond van! Bent van a Katonák Klánjának laktanyájában valamiféle kiképzésen. És onnan nem jöhet el egy darabig. Mostanában alig találkoztunk - szomorodtam el.

- Semmi gond! Már ki is találtam valamit! Gyere, kövess! - indult el én meg követtem. Bíztam benne, hisz már voltak jó ötletei.

A Katonák épülete egy hatalmas, szürke kőtömbből faragott kocka volt. Három galetki magas, szürke kerítés vette körül, mely tetején négy sorban szögesdrótot feszítettek ki. Bejáratát óriási öntöttvas ajtó zárta el, amit két megtermett, egyenruhás galetki őr vigyázott. Már messziről ellenségesen figyeltek minket, de Csukonyit ez egy cseppet sem zavarta és feléjük terelgetett. Mondta, hogy menjek előre, ő majd a karmaival mindig a helyes irányba igazít és hagyjam, hogy lökdössön, meg néha fenéken billentsen. Azt is mondta, hogy ez a tervének a része, ekkor én még mit sem tudtam arról, hogy mit is akar tenni valójában. Mikor odaértünk a kapuhoz egy hatalmasat rúgott belém, akkorát hogy elterültem a porba az őrök lába elé. Ekkor elkiáltotta magát:

- Itt van ez a mocsodék, ez a nohnetár trágya, ez az enyveskezű. Fajunk szégyene! Piszkos tolvaj! Szolgáltassatok igazságot!

- De, nem errr... - próbáltam védekezni, de egy hatalmas rúgással elhallgattatott.

- Még tagadja is, hogy állandóan lop a boltomból és legkedvesebb vásárlóimtól! Kifigyeli őket, hogy mit vesznek tőlem, majd a barlangjukig követi őket és ellopja a frissen vásárolt holmikat! Te, csótányláb! - rúgott belém ismét.

- De Dioica! - kiáltottam!

- Hát beismerte! Urtica Dioica a leghűségesebb vásárlóm. Őt már többször is meglopta! Hívjátok ki ezt a nemes hölgyet! Szolgáltasson ő igazságot! - követelte az ajtónál álló megdöbbent katonáktól.

- Nem is tudom... - kezdte az egyikük, de Csukonyi félbeszakította.

- Nem hiszel nekem, a Bárdok Klánjának egyik legrangosabb tagjának? Hol van az elöljáród? Ő tudja mi ilyenkor a szokás a Katonáknál. A megkárosított titokban elégtételt vesz sérelmei okozóján. Vagy őt hívod ki, hogy beszéljek vele, vagy Dioicát! Remélem, nem akarod zavarni a felettesedet!

- Máris hívom uram! -szaladt el az akadékoskodó. Míg meg nem érkezett Csukonyi rugdosott és lehordott mindennek az addig már jócskán összegyűlt tömeg előtt. Jaj a hírnevem! - gondoltam magamban, de tűrtem csakhogy szívem hölgye velünk jöhessen. Bezzeg a Kalmár hírneve ettől az egekbe szökkent! Egy hétig mindenki őróla beszélt. Szerencsére nemsokára megérkezett a katona a szerelmemmel. Urtica szebb és nagyobb lett mindenütt mióta utoljára láttam. Mikor meglátott minket hozzánk szaladt.

- Mi a fene ez? - követelte Csukonyitól a magyarázatot miközben a fejemet az ölébe véve simogatni kezdte.

- Ez a büdös tolvajok KIMENŐJE! Azért hogy ne KALANDOZHASSON többet más barlangjába. Hanem JÖJJÖN VELÜNK az igazságért! - nyomta meg jól mindenki előtt a szavakat leleményes barátunk.

- Hát, persze ő volt az! -dobta le a fejemet a földre Dioica, mikor megértette a Kalmár tervét. Szerencsétlenségemre pont egy kőre esett a kobakom, hallottam hogy nagyot koppan, majd minden elsötétedett.

Dioica kezének hűvös simítására tértem magamhoz. Éles elmémbe azon nyomban belehasított a felismerés, hogy mi is történt velem. De, hogy hol vagyok arra nem jöttem rá, mivel kedvesem széles, harcias mosolya töltötte be a látóteremet.

- Hol vagyok? -kérdeztem.

- A barlangodban. Szerencse, hogy magadhoz tértél Nyálcsülleng. Már egy órája is annak, hogy beverted a fejed. - válaszolt Dioica.

- Szia, Mézízű barátom. Nem akarsz vásárolni? - vigyorgott rám Csukonyi. -Egyébként jó voltál, kitűnően alakítottad a szerepedet!

- Hát... Legközelebb inkább kikérdezlek a tervedről - válaszoltam. -Tudod mit? Ezért én vezetem az 52-es körzet felderítését. Megnézzük magunknak a vuergeket. És nincs vita! Vagy én vezetek, vagy senki!

- Felőlem rendben. - hagyta rám a kedvesem.

- De... - tiltakozott a Kalmár, viszont egy fagyos pillantással beléfojtottam a szót. -Rendben - egyezett bele ő is. - Egyébként mit tudsz a vuergekről? Te vagy a tudós, valamit csak tudsz - faggatott.

Nem akartam felszínre hozni hiányos tudásomat az ismeretlen dolgokkal kapcsolatban, ezért intuíciómra hagyatkozva elképzeltem egy vuerget. Bárhogyan is erőlködtem mindig a vén remete idegesítő képe ugrott be. Mindegy, vuergnek elmegy ő is - gondoltam. Magamra öltöttem legtudományosabb külsőmet és nagy komolyságot tettetve válaszoltam.

- Egy vuerg a következőképpen néz ki: Képzelj el magadban egy öreg szikár, állandóan értelmetlen hülyeségeket fecsegő galetkit. Nagyon ronda ráncos a bőre, sárgák a fogai, bűzlik a kosztól. Nagyon rosszindulatú és a tréfát sem érti. Hát ennyit tudok a vuergekről. Most induljunk! Mindenki utánam!

- Előbb nem akarunk kajolni valamit? Kelleni fog az erő az elkövetkezendő pár órában - javasolta előrelátóan Dioica.

- Hát persze! Mindenki számára van ennivaló! Csukonyinak friss zöldség, neked pedig szerelmem omlós kavics löszmártásban. - ajánlottam a menüt. - Sőt, Dioica! Ha a két kőtányér közé rakod a kavicsokat és a löszmártást, még szendvicset is hozhatsz az útra - próbálkoztam poénkodni. - Én meg eszek egy kis bűzös zöldnyálkából készített papit csiganyállal - vettem elő egyhetes félig rothadó ennivalómat. Míg a többiek vidáman falatoztak én szürcsölgettem a saját táplálékomat. Sajnos nem a legfrissebb volt, ezért hol egy kicsit savanyú, hol egy kicsit hánytatós volt, de megettem. Aki éhezik, ne válogasson! Befejezvén a táplálkozást felszedelőzködtünk és elindultunk a megadott irányba, minden titkok helye felé.

Egy meredek, apró kavicsokkal sűrűn borított szűk járathoz érkeztünk, amely végén egy barlangnyílás tátongott sötéten. A vuerg lakhelye!

- Egy emelkedő nem foghat ki rajtunk! - bátorítottam társaimat. - Mindenki utánam! - kiáltottam és nekivágtam elsőként a meredek útnak. Mit mondjak a barlangnyílás feléig az út könnyű volt. Onnan megsokasodott az apróbb kavicsok száma és a feljutás igencsak veszélyessé vált. Innentől igencsak erőlködnöm kellett. És ekkor ütött be a ménkű! Vagyis inkább a hascsikarás. Éreztem már korábban, hogy az elfogyasztott táplálékommal nincsen minden rendben. Hát nem is volt! Először csak egy kicsi csikarás töltötte be az alsó gyomortájékom, majd ez minden egyes lépéssel egyre erősödött. Végül egy különösen megerőltető lépés után kirobbant minden. Elemi erővel tört fel a gáz a fekete színű, Lesav márkájú nadrágom szövetei között. Szerencsére inkább húzós, mint hangos volt, így kissé lemaradt társaim előtt nem égtem, viszont pár másodperc múlva kiáltást halottam mögülem:

- ÁÁÁ! Gáztámadás! Iszonyúan büdös mérges gáz! Ezt a legrátermettebbek tudják csak elviselni! - ordibálták a társaim. Szerencsére én nem éreztem az egészből semmit, mivel a barlangnyílás felől gyenge huzat fújdogált. Kis idő múlva, kicsit megkönnyebbülten felértem a barlang szájához. Nemsokára Csukonyi és Dioica is felért fulladozva, köhögve a megpróbáltatástól.

- Hogy te milyen szívós vagy szerelmem! - csodálkozott el szívem hölgye.

- Vajon mi lehetett ez a bűz? Ki tesz ilyet? Honnan eredhet? - faggatott Csukonyi.

- Biztosan a vuerg volt! - hárítottam el a kérdést. - Egyébként hasonlít a remete szagához. Nem? -kérdeztem a társaimtól.

- Hát ő is egy iszonyúan büdös teremtés. Valóban - hagyta jóvá a Kalmár.

- Akkor lépjünk be! - invitáltam a többieket a barlang nyílása felé.

Bent sötét és valamiféle kattogó hang fogadott bennünket. És ekkor csapott be másodszor az a bizonyos ménkű. Éreztem ez már nemcsak szél lesz ezért, megálljt parancsoltam mindenkinek és ott rögtön a sötétben nadrágomat letolva elvégeztem, amit a szükség diktált. Éppen végeztem, mikor Dioica elhőhúzta zsákjából a milgandját.

- Hú, Nyálcsülleng! Hogy neked milyen jók a reflexeid! - mutatott a fejem fölé. Mikor felpillantottam kicsit elsápadtam. Két hatalmas bárd pengéje lengedezett felváltva a fejemtől pár centire.

- Hát igen erre számíthattunk, a vuerg konyhakés! - okoskodtam a Kalmár kérdésözönét megelőzve. - És még ide is rondított! Akár a remete a barlangja mögé. Biztosan rokonok! - mutattam a földön heverő masszára. - El fog kelleni egy kis ügyesség, hogy átjussatok és meg ne csússzatok. - mondtam a lengedező pengék túlfelén állóknak, miközben én törpejárásban kiesetlenkedtem a veszélyzónából. Szerencsére a többiek igencsak ügyesek voltak, így sértetlenül megúszták a kaland ezen részét.

Továbbmenve éreztük, hogy a barlang áporodott levegőjének hőmérséklete egyre csak emelkedik. Nemsokára rá is jöttünk, hogy miért. Az út a pengés teremből egy hatalmas, lávával telt csarnokba vezetett. A pirosan hömpölygő magmából itt-ott, meghatározott időközönként fekete lépőkövek bukkantak elő. És ekkor csapott be megint a ménkű, vagy inkább a romlott nyálka! Éreztem, megint csikar a hasam, és megint kell! Mit csináljak? - gondolkoztam. Világos is volt, a többiek is ott voltak. A túloldal messze, de homályba burkolózva. Ez az! - gondoltam és mindenről megfeledkezve, mint akit puskából lőttek ki átrohantam a fekete, mozgó köveken a túlpartra. Ott a félhomály rejtekében jólesően megkönnyebbültem mindenféle tekintetben. Ezután társaim után néztem. Dioica éppen ekkor lépett le az utolsó kőről és megint engem dicsért:

- Nyálcsülleng, ezt a gyorsaságot! - álmélkodott.

- Hát igen! De igencsak megizzadtam. Mint a remeténél! - szerénykedtem.

- Tényleg a remeténél szokott nekem is ilyen melegem lenni. - mondta a kedvesem.

- Merre tovább? - kérdezte a Kalmár.

- Erre! - vezettem korábbi tettem színhelyéhez őket. - Itt is van a nyoma! -mutattam a szennyeződésre a padlón, ami pont egy újabb járat bejáratánál volt. El is indultunk abba az irányba.

Rövid gyaloglás után egy óriási kőtömb zárta el az utat. Hosszas tanakodás után megegyeztünk, hogy megpróbáljuk együtt elmozdítani, hogy tovább tudjunk haladni. Szerencsére most nem csapott be a ménkű! Az erő akkor sem az én asztalom volt. Inkább a többiek, mint én voltam mérvadó a munkában. Meg is jutalmaztam őket, ahogy egy jó vezetőhöz illik dicsérettel:

- Hogy ti milyen erősek vagytok! Ehhez legalább akkora erő kell, mint kinyitni a remete megvetemedett ajtaját!

Boldogan fogadva a dicséretet, kis csapatom követett a következő terembe. A vuerg belső szentélyébe értünk. Mindenütt díszes bútorok és drága padló- és faliszőnyegek fogadtak bennünket.

- Vigyázz! - ordított Csukonyi, mikor az egyik sarokból egy mérget csöpögtető csáprágójú óriáspók rontott felénk. Nyolcszemű tekintete semmi jót sem ígért. Dioica és Csukonyi nem tétovázva egyből megrohamozták az ellenfelünket. Ekkor a Kalmár és Baljosa hősies éneke jutott az eszembe előző kalandunkból, mikor közösen harcoltunk a renegát mágustanonc és szolgái ellen. Elérkezettnek láttam az időt, hogy bemutassam tudásomat a bárdmesterség terén. Elővettem a göndör, vikunyaszőrből készült, vállig érő parókámat és fejemre tettem. Egy szempillantás alatt átváltoztam álmaim bárdjává: Csápkirály Csüllyvé <<<<(Az ü-n pont helyett két kis koronával.)>>>>

Elővettem repertoáromból legújabb szerzeményem és hangosan énekelni kezdtem:

- "Zohhombi nyúhuhúl! A kedvehhemééért!" - közben két hatalmas savcsócsát küldtem az óriáspók felé. Mindkettő telibetalálta a szörnyeteg fejét, és Dioica ütés-harapáskombinációival Csukonyi meg néhány villámköpettel bemutatták számára a halált. A pók hörögve elterült, szerelmem meg a Kalmár megrökönyödve néztek rám.

- Ez meg mi volt? - kérdezték egyszerre.

- Hát...- pirultam el - a harci dalom.

- Valóban, ettől mindenki felfordul. - húzta el a száját Csukonyi. - De attól még eladható! Te, Nyálcsülleng barátom! Ezt még megbeszéljük. De most nézzünk inkább szét itt! - javasolta.

Hosszasan keresgéltünk, de nem találtunk semmiféle kincseket, amiket a remete beígért. Teljesen felháborodtunk. Már éppen indulni készültünk, amikor a magányos öreg tenyérbemászó képe jelent meg lelki szemeim előtt.

- A szőnyegek! A remeténél is mindenütt szőnyegek vannak! A falon, a padlón, mindenütt! És egyik faliszőnyeg mögött tartja a dugipiáját! - kiáltottam kis csapatunknak örömtejesen. Gyorsan benéztünk az első szőnyeg mögé és egy vészkijáratot találtunk. Ekkor hátunk mögül nyüzsgést hallottunk és láttuk, hogy mindenfelől torzszülöttek ömlenek a terembe. Ennek a fele sem tréfa! - gondoltuk és gyorsan kirohantunk az előbb talált vészkijáraton. Az ajtó becsukódott mögöttünk és egy szűk járatban találtuk magunkat. A járat, a barlang főbejáratától nem messze juttatott ki bennünket a szabadba. A rémítő kaland után megindultunk vissza, barlangjaink felé. Szomorúak voltunk, és dühösek a remetére, hogy a beígért nagy kincsből semmit sem láttunk.

- De mi, vagy ki lehet az a vuerg? - tépelődött Csukonyi.

- Hát a remete valamelyik rokona, vagy pedig ő maga! Minden jel erre mutat! A szag, a konyhában levő piszok, a hőség a lávás teremben, a nehezen nyíló ajtó, a faliszőnyegek! Csak ő lehet! - okoskodtam.

- Igazából belegondolva: Valóban! - derült fel Dioica arca. -Ezt, mint jó katona jelentenem kell az elöljárómnak! Bocs, de ez nem tűr halasztást! - ezzel elrohant meg sem várva, hogy védelmembe vegyem szegény flótást és bevalljak mindent.

- Te, hogy is volt az a dal? Miket énekelgetsz te? -kérdezte a Kalmár.

- Tudod én vagyok Csápkirály Csülly (Az ü -n pont helyett két kis korona.) Ő az álmaim bárdja. Kisportolt, félhosszú göndör haja van. A kedvenc dala pedig a "Zombinyúl".

- Hú ez annyira szörnyű, hogy eladható! Figyelj! - kezdte másfélórás kiselőadását melyben feltárta, hogy ezzel a dallal és arccal sok pénzt fogunk keresni, ha felköltözünk a következő szintre. Azzal érvelt, hogy ott már több az idősebb galetki hölgy, akiknek ez bejön. Én szájtátva hallgattam, és teljesen elfeledkeztem Urticáról és a remetéről. Egy kiáltás szakította félbe:

- Gyertek a helytartó hívat! - rohant felénk szerelmem. Gondoltam, itt a vég. Kiderül minden, a helytartó megbüntet bennünket és beosztanak minket a megrágalmazott remetéhez inasnak. Szerencsére nem így történt. Szintünk vezetője megköszönte munkánkat és elismerése jeléül kaptam pár aranyat és egy mágikus gyűrűt. A remetét nem láttam többé. Barlangpletykákból hallottam, hogy megtalálták nála az 52-es körzet titkos térképét és ez elegendő ok volt a száműzésére. Rossz nyelvek szerint túlságosan idegesítőnek találta a fejtörőit egy felsőbb szint vezetőjének itt tartózkodó ifjú rokona, és ezért kellett távoznia. Minket ez már egy cseppet sem hatott meg, mert hamarosan megkaptuk mindhárman az Ősök áldását és felköltöztünk a féregszintre egy újabb remetéhez.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Rejtélyek hona (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. április 5. 14:21:09

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma