Robert Jordan: Hódít az árnyék (részlet 2.)

Dain Bornhald egyenesen ült a nyeregben, ahogyan a járőrként magával hozott század élén lovagolva közeledett Őrdomb felé. Most már ugyan száznál kevesebben voltak. Tizenegy lóra köpenyekbe burkolt holttesteket kötöztek, és huszonhárom embere kapott sebesüléseket. A trallokok alaposan lecsaptak rájuk. Még győzhettek is volna, ha nem olyan kemény katonákkal állnak szemben, mint a Fény Gyermekei. Bornhaldot csak az zavarta, hogy ez már a harmadik járőrcsapat volt, amelyet megtámadtak. Egyik sem látszott véletlen találkozásnak, nem arról volt szó, hogy öldöklő és gyújtogató trallokokra bukkantak; nem, ezek előre tervezett támadások voltak. És mindig csak azokat a járőröket támadták meg, amelyeket személyesen vezetett. A többieket a trallokok elkerülték. Ez a tény kellemetlen kérdéseket vetett fel, ám a lehetséges válaszok nem hoztak megoldást.

A nap már hanyatlóban volt. A dombot a tetejétől az aljáig nádfedeles tetőkkel borító faluban már kigyúltak a fények. Az egyetlen cseréptetős ház a dombon állt. A Fehér Vaddisznó fogadó. Egy másik estén tán odament volna egy pohár borra, függetlenül a zavart csendtől, amely egy fehér köpenyt és mellén arany napot viselő férfi felbukkanását övezte. Bornhald csak ritkán ivott, néha azonban kedve volt más emberek társaságában tartózkodni, távol a Gyermekektől. Egy idő múlva az emberek valamennyire képesek voltak megfeledkezni jelenlétéről, és ismét beszélgetni, meg nevetgélni kezdtek. Talán majd egy másik este. Ma egyedül akart lenni, hogy gondolkozhasson.

Mozgolódás támadt az alig félmérföldnyire a hegy lábától gyülekező száz színes szekér között. Még szekereiknél is csiricsárébb ruhákba öltözött férfiak és nők vizsgálgatták a lovakat és a lószerszámot, felpakolták a már hetek óta a táborban heverő poggyászukat. Az Utazó Nép készen állt arra, hogy nevéhez híven felkerekedjen, valószínűleg már hajnalpirkadatkor.

- Farran! - a hatalmas termetű százados közelebb irányította lovát, Bornahald pedig fejével a tuatha'an karaván felé intett. - Értesítsd a keresőt, hogy ha el akarja vezetni a népét, akkor délre kell indulniuk! - térképei világosan mutatták, hogy a Taren folyón egyedül Tarenrévénél lehetett átkelni, de amikor átjöttek a folyón, azt is mindjárt látta, hogy térképei igen régiek. Senki sem hagyhatja el a Folyóközt úgy, hogy a vidék csapda legyen a Fény Gyermekeinek, legalábbis addig, amíg ezt megakadályozhatja. - Ja, és Farran! Nem kell erőszakot alkalmazni! A szavak is megteszik. Ez a Raen ért a szóból.

- Ahogy parancsolja, Bornhald nagyúr! - a százados kissé csalódottnak tűnt. Kesztyűs kezét a melléhez érintette, majd elindult a tuatha'an tábor felé. Lehet, hogy nem tetszik neki, de azért engedelmeskedni fog. Megvetheti az Utazó Népet, ettől azonban még jó katona.

Egy pillanatra büszkeség melengette a szívét, ahogy végigpillantott a táborán. A sátrak hosszú, takaros sora, a lovak kikötéséhez emelt, precízen elrendezett állások. A Gyermekek még itt, a világnak ebben a Fényelhagyta, távoli sarkában is képesek voltak tartani magukat, fegyelmük pedig egy pillanatra sem ingott meg. Valóban Fényelhagyta volt ez a vidék. A trallokok is ezt bizonyították. Ha egyszer tanyákat égettek, az csak annyit jelentett, hogy az itt élők egy része tiszta. Egy részük. A többi csak hajlongott, és "igen, uramozott", vagy azt hajtogatta, hogy "ahogy kívánja, nagyuram". Aztán pedig, ahogy hátat fordított nekik, makacsul járták tovább a maguk útját. Emellett pedig egy aes sedai-t rejtegettek. A második nap a Tarentől délre egy őrzőt sikerült megölniük. A férfi színváltós köpenye erre fényes bizonyíték volt. Bornhald gyűlölte az aes sedai-okat, akik az Egyetlen Hatalommal játszadoztak, mintha a Világtörés nem lett volna egyszer is elég. Ha nem állítják le őket, másodszor is megteszik. Bornhald futó jókedve hirtelen elolvadt, mint a tavaszi hó.

Tekintetével kikereste a foglyok sátrát. Itt tartották őket egész nap, kivéve azt a rövid időt, amikor kihozták őket egy rövid sétára. Egyenként. Egyikük sem fog elszökni, ha a többieket ott kell hagynia. Nem mintha szökés révén tizenkét lépésnyire is eljutnának - a sátor mindkét oldalán egy-egy őr strázsált, és tizenkét lépésnyire minden irányban további húsz katona állt -, de azért Bornahald annyira akarta csökkenteni a kockázatot, amennyire ez lehetséges volt. A gondok csak újabb gondokat hoznak. Ha durván bánnának a foglyokkal, az nyugtalankodást okozna a faluban, és akkor a dolog elfajulhat addig a pontig, hogy be kell avatkozniuk. Byar ostoba! Ő - és még mások is, különösen Farran - vallatóra akarták fogni a foglyokat. Bornahald nem tartozott a Vallatók közé, és utálta a módszereiket. Ezen kívül nem akarta Farrant a lányok közelébe engedni, akár árnybarátok voltak, ahogyan azt Ordeith állította, akár nem.

Árnybarátok vagy sem, egyre inkább rájött, hogy ő leginkább egyetlen árnybarátot szeretne elfogni. Sokkal inkább, mint a trallokokat vagy az aes sedait, kézre akarta keríteni Perrin Aybarát. Nem igazán hihetett Byar meséinek a férfiről, aki farkasokkal jár, Byar azonban azt elég világosan elmondta, hogy ez az Aybara vezette Bornhald apját árnybarátok csapdájába. Geofram Bornhald miatta halt meg Tomafőnél a seanchan árnybarátok és aes sedai szövetségeseik kezétől. Talán, ha egyik Luhhan sem beszél hamarosan, akkor engedi, hogy Byar a saját módszereivel bírja szóra a kovácsot. Egyikük majd megadja neki a kulcsot ahhoz, hogy megtalálja Perrin Aybarát.

Amikor a sátra előtt leszállt lováról, Byar már várt rá. Alárendeltje mereven és soványan állt ott, mint egy madárijesztő. Bornhald undorodva pillantott a kissé távolabb, külön álló sátrak csoportjára. A szél most abból az irányból fújt, és a kapitány érezte a másik tábor szagát. Azok nem takarították a lovak állásait, és talán a magukét sem.

- Ezek szerint Ordeith visszatért, nem igaz,

- Így igaz, Bornahald nagyuram - felelte Byar, majd habozott. Bornahald kérdőn nézett rá. - Azt mondják, délen trallokokkal futottak össze. Ketten meghaltak. És azt mondják, hatan megsebesültek.

- És kik a halottak? - kérdezte Bornhald halkan.

- Joelin gyermek és Gomanes gyermek, Bornahald nagyúr - Byar beesett arca rezzenetlen maradt.

A kapitány lassan lehúzta magáról fémveretes kesztyűjét. Az a kettő, akit ő adott Ordeith mellé, hogy elkísérje őket és felügyelje a portyáikat. Vigyázott rá, hogy ne emelje fel a hangját.

- Elismerésem Ordeith mesternek, Byar, és... nem! Nem is elismerésem. Mondja meg neki, ezekkel a szavakkal, hogy hordja elém azt a ványadt, csontos testét, de most, azonnal! Mondja meg neki, Byar, és hozza ide, még ha ehhez le is kell tartóztatnia őt is, meg azokat a mocskos emberi roncsokat, akik megcsúfolják a Gyermekek nevét. Most pedig menjen!

Bornahald magában tartotta kirobbanni készülő dühét, míg be nem ért a sátrába. Ott aztán hörögve lesöpörte tábori íróasztaláról a térképeket és az íróládát. Ez az Ordeith gyengeelméjűnek nézi! Eddig kétszer küldte el az embereit a fickóval, és mind a kétszer ők voltak az egyedüli halottak, amikor "véletlenül összefutottak" a trallokokkal. Ezek az összecsapások nem okoztak látható sebesüléseket a többieken. És mindig délen történt. Ennek a férfinak Emondmező a mániája. Nos, ő maga is letáborozhatott volna ott, ha... De ezen nem érdemes tépelődni. Most már itt vannak a Luhhanok. Ők pedig majd, így vagy úgy, elvezetik Perrin Aybarához. Őrdomb pedig sokkal jobb hely, ha gyorsan kell indulniuk Tarenréve felé. A katonai szempontok fontosabbak, mint a személyesek.

Már ezredszer tűnődött el azon, vajon az úrkapitány miért őt küldte ide. A nép itt sem tűnt nagyon másnak, mint a világ más tájain. Talán azzal a különbséggel, hogy itt egyedül Tarenréve lakói mutattak egy csekélyke lelkesedést, hogy kiirtsák saját árnybarátaikat. A többiek komor makacsságba burkolóztak, ha felkerült egy ajtóra a sárkányagyar. A falvak lakossága általában magától is tudta, kik a nemkívánatos személyek, és kész álltak a megtisztulásra, csak egy kis bátorítás kellett nekik, és az árnybarátokat biztosan maguk a falusiak söpörték ki. Itt azonban nem. Egy ajtóra pingált, fekete agyar itt legfeljebb annyit számíthatott, mintha frissen meszelték volna a házat. Na és a trallokok. Pedron Niall vajon tudta, hogy trallokok érkeznek, amikor kiadta a parancsot? De hát hogyan tudhatta? És ha nem, akkor miért küldött ide annyi Gyermeket, hogy az egy kisebb lázadás leverésére is elegendő? Na és a Fény szerelmére, miért küldte az úrkapitány a nyakára ezt a gyilkos őrültet?

A sátor lapjai félrehúzódtak, és Ordeith lépett be peckesen. Kiváló minőségű, szürke kabátját ezüstfonállal hímezték ki, de tele volt koszfoltokkal. A fickó vézna nyaka, ami úgy állt ki a magas gallér közül, mintha teknősbéka lenne, szintén retkesnek látszott.

- Szép jó estét, Bornahald nagyuram! Kellemes és ragyogó szép estét! - a fickó ma erőteljes lugardi akcentussal beszélt.

- Mi történt Joelin és Gomanes gyermekekkel, Ordeith?

- Jaj, micsoda sajnálatos esemény, nagyuram! Amikor összecsaptunk a trallokokkal, Gomanes gyermek bátran... - Bornhald pofon ütötte a kesztyűjével. A csontos férfi vontatottan felhasadt szájához emelte a kezét, majd megnézte ujjain a vért. Arcán már nem ült a derűs mosoly. Most egy viperára hasonlított. - Elfelejti tán, ki írta alá a kinevezésemet, nagyuram? Pedron Niall az anyja beleire fogja felakasztani, miután mindkettőjüket elevenen megnyúzta, ha egy szót is szólok neki!

- Már ha elég sokáig él ahhoz, hogy legyen alkalma szólni egy szót, nem igaz?

Ordeith vicsorogva összekuporodott, mint valami vadállat. Szájáról nyál fröcsögött. Lassan megrázta magát, és kiegenesedett.

- Kénytelenek vagyunk együtt dolgozni - mondta, és beszédéből hirtelen eltűnt a lugardi akcentus, amelyet tisztább, parancsoló hang váltott fel. Bornhald jobban szerette, amikor Ordeith lugardi tájszólásban beszélt. Ez az olajozott tónus, benne az alig leplezett megvetéssel, nem tetszett neki. - Az Árnyék mindenünnen körülvesz minket. Nem egyszerűen trallokok és Myrddraalok. Ők számítanak a legkevésbé. Három árnybarát is innen származik, akik fel akarják forgatni a világot, már fogantatásukat is maga a Sötét Úr irányította. Rand al'Thor. Mat Cauthon. Perrin Aybara. Maga is ismeri a nevüket. Ezen a helyen olyan erők szabadulnak el, amelyek felszaggatják a világot. Éjszaka az Árnyék teremtményei mászkálnak, megrontják az emberek szívét, beszennyezik az álmaikat. Ostorozzuk ezt a földet! Korbácsoljuk, és akkor majd előjönnek! Rand al'Thor. Mat Cauthon. Perrin Aybara - a férfi az utolsó nevet jól hallhatóan hangsúlyozta.

Bornhald szaggatottan fellélegzett. Nem tudta pontosan, hogyan jöhetett rá Ordeith, hogy ő mit is akart ezen a helyen; egy nap a kis ember egyszerűen elé tárta ezt a tudását.

- Eltussoltam, amit az Aybara-tanyán művelt...

- Ostorozni kell őket! - a nemesen csengő kiejtésbe némi mániákus hangsúly vegyült, Ordeith homlokán pedig izzadság fénylett. - Meg kell őket nyúzni, és akkor ők hárman előjönnek!

Bornhald felemelte a hangját:

- Eltussoltam, mivel szükség volt rá - nem maradt más választása. Ha kiderül az igazság, akkor már nem csupán komor pillantásokkal kell szembenéznie. Már csak egy nyílt lázadásra volt szüksége a trallokok mellett! - De a Gyermekek meggyilkolását nem bocsátom meg! Hallott engem? Mit művel, hogy rejtegetnie kell a Gyermekek elől?

- Kételkedik benne, hogy az Árnyék mindent megtesz, hogy megállítson engem?

- Micsodát?

- Kételkedik! - Ordeith lázasan előrehajolt. - Pedig maga is látta a Szürke Gyilkost!

Bornhald habozott. Ötven Gyermek tartózkodott körülötte, és egyikük sem vette észre a két, tőrrel a kézben lopakodó férfit. Ő maga is egyenesen rájuk nézett, és nem látta meg őket. Ez a vézna kis ember akkor jó nagy tekintélyt szerzett a többiek előtt. Bornhald később jó mélyre ásatta a tőröket. Pengéik ugyan acélnak látszottak, ám érintésre meglágyultak, mint az olvadt fém. Amikor földet dobtak rájuk, sisteregtek és gőzölögtek.

- Azt hiszi talán, hogy magát keresték?

- Ó, igen, Bornhald nagyuram! Engem akartak. Semmit sem sajnálnak, hogy engem megállítsanak! Maga az Árnyék akar engem leállítani.

- Ennek még mindig semmi köze a meggyilkolt...

- Amit teszek, azt titokban kell tennem - suttogta a kis ember úgy, hogy az már majdnem sziszegésnek hangzott. - Az Árnyék az emberek elméjébe is képes behatolni, hogy engem megtaláljon, behatol az emberek gondolataiba, az álmaikba. Maga szeretne álmában meghalni? Megtörténhet az is!

- Maga... őrült!

- Adjon szabad kezet, és idehozom Perrin Aybarát! Pedron Niall parancsa is erről szól. Hogy szabad kezet adjon nekem, én pedig a maga kezébe adjam Perrin Aybarát.

Bornhald hosszú ideig hallgatott.

-Látni sem akarom! - mondta végül. - Kifelé!

Amikor Ordeith távozott, Bornhald megborzongott. Mit akart az úrkapitány ezzel az emberrel? De ha általa megszerezhetné Aybarát... - Ledobta kesztyűjét, és kutatni kezdett a holmija között. Valahol kellett lennie egy üveg pálinkának.

A férfi, aki Ordeithnek nevezte magát, aki néha még Ordeithként is gondolt magára, végigsétált a Fény Gyermekeinek sátrai között, és közben óvatosan figyelte a fehérköpenyeket. Hasznos, tudatlan eszközök voltak csupán, de bízni akkor sem lehetett bennük. Különösen Bornhaldban nem; ha túlzottan zavaró tényezővé válik, akkor tőle meg is kell szabadulni. Byart sokkal könnyebben lehet majd kezelni. De ennek még nem jött el az ideje. Sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia. Némelyik katona tiszteletteljesen biccentett neki, ahogy elhaladt előttük. Ordeith rájuk vicsorgott, amit ők barátságos mosolynak vettek. Az ostobák! Csak eszközök.

Mohó pillantással méregette a foglyok sátrát. Ők is várhatnak még. Legalábbis egy darabig. Egy kicsit még tovább. Ők úgyis csak apró falatok. A csalétek. Vissza kellett volna fognia magát az Aybara tanyán is, de Con Aybara a képébe nevetett, Joslyn pedig mocskos agyú, csökött bolondnak nevezte, amiért a fiukról azt állította, hogy árnybarát. Nos, megfizettek érte, sikítozva, miközben szénné égtek. Ordeith önkéntelenül is vihogni kezdett. Apró falatok.

Érezte, hogy azok közül, akiket gyűlöl, az egyik valahol a közelben járkál. Valahol délen, Emondmező felé. De melyik lehet az? Nem számított. Rand al'Thor számított közülük az egyetlen fontos személynek. Ha al'Thor volna az, arról tudnia kellene. Még nem hívták ide az itthoni hírek, de rövidesen itt lesz. Ordeith vágyakozva megborzongott. Így kell lennie! Tarenrévén még több hírnek kell kiszivárognia Bornhald őrei ellenére, a Folyóköz ostorozásáról szóló hírek, hogy Rand al'Thor fülébe is eljussanak, és beleegyék magukat az elméjébe. Először al'Thor, aztán a Torony, mindazért, amit elvettek tőle. Mindent visszaszerez, ami jog szerint az övé.

Minden óramű pontossággal működött eddig, még Bornhald akadékoskodása is, egészen addig, míg ez az új erő meg nem jelent a Szürke Gyilkosaival. Ordeith csontos ujjaival beletúrt őszes hajába. Miért nem lehetnek legalább az álmai az övéi egyedül? Többé már nem volt Myrddraalok, Kitaszítottak és a Sötét Úr által mozgatott bábu. Most az ő kezében vannak a szálak. Nem állíthatják meg, nem ölhetik meg!

- Semmi sem ölhet meg engem! - mondta ki hangosan, és a homlokát ráncolta. - Engem aztán nem! Már a Trallok Háborúk óta élek! - legalábbis lényének egy része. Hátborzongató kacajt hallatott, amelyben őrület tükröződött, és tudott is róla, de nem törődött vele.

Egy fiatal fehérköpeny homlokát ráncolva nézett rá. Ezúttal Ordeith vicsorgását nem lehetett mosolynak nézni, amitől a pelyhedző szakállú tiszt hátrahőkölt. Ordeith csoszogva sietett tovább.

Sátra körül legyek zümmögtek, amelyet a többiek komor, gyanakvó pillantással méregettek. Az itteni fehérköpenyek mocskosak voltak. Kardjaikat azonban élesen tartották, és azonnal, gondolkodás nélkül engedelmeskedtek. Bornhald még most is azt hitte, őt szolgálják. Pedron Niall is így gondolta, azt hitte, Ordeith az ő teremtménye. Micsoda bolondok!

A férfi félrehúzta sátrának lapját, és belépett, hogy megvizsgálja foglyát. Az két gerenda közé lett kifeszítve, olyan erősekre, hogy azok akár egy szekeret is elbírtak volna. A kiváló acéllánc megremegett, amikor megvizsgálta, de amikor kiválasztotta, kiszámította, milyen vastagra van szükség, azután megkétszerezte. Jól is tette. Egy karikával kevesebb, és már szakadt volna a lánc!

Egy sóhajjal leült az ágya szélére. A lámpákat, több mint egy tucatot, már meggyújtotta, a sátorban egyetlen árnyékos rész sem akadt. Itt bent, olyan világos volt, mint fényes nappal.

- Végiggondoltad az ajánlatomat? - kérdezte. - Fogadd el, és akkor szabadon elmehetsz! De ha elutasítod... Tudom, hogyan lehet a magadfajtának fájdalmat okozni. Végtelen haldoklás során fogsz sikítozni, ha én úgy akarom. Időtlen időkig haldokolsz és sikítozol majd.

A láncok most hirtelen megcsördültek; a mélyen a földbe ásott póznák csikorogtak.

- Hát jó - a Myrddraal hangja olyan volt, mint a szétporladó, száraz kígyóbőr. - Elfogadom. Engedj el!

Ordeith elmosolyodott. Ez bolondnak nézi! De majd megtanulja. Mindannyian megtanulják.

- Először beszélgessünk a... mondjuk úgy, a megállapodásunkról, az egyezményünkről!

És miközben a férfi beszélt, a Myrddaal izzadni kezdett.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: Hódít az árnyék (részlet 1.).

Létrehozás: 2004. május 20. 13:24:33

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma