Juliet E. McKenna: Kétélű fegyver (részlet)

Nyárelő 5. napján

-Vigyázzatok, abban a vízmosásban olvadt hólé csorog le! - szólt hátra a válla fölött Shiv. Annak a fakeretre feszített bőrből készült csónaknak az orrában üldögélt, amelyet nem sokkal előbb loptunk. Kiemelte a vízből fehérre dermedt, megráncosodott kezét, és megrázogatta. - Lehetne egy kicsit melegebb, hogy a fene enné meg!

Ryshad kormányzott mögöttem, hóna alá szorítva a hosszú kormányrudat, amelyet a biztonság kedvéért két kézzel markolt. Összehúzott szemmel méregette az opálos színű áradatot, amely hosszú sávot rajzolt ki a part sötétszürke habjai közt, és csak távolabb, a zöldesen hullámzó nyílt vízben oszlott szét.

- Hátizomból húzzatok, ne csak úgy finomkodva!

Sorgrad és Sorgren sokatmondó pillantást váltott egymással, de azért csak szorosabbra fogták az evezőlapátot. Biztatóan rájuk mosolyogtam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam a lábamat a csónak fenekén összegyűlt víztől. A hátam már kezdett megfájdulni, olyan régóta üldögéltem a kényelmetlen evezőpadon, és a szél, amely egy pillanatra sem csitult el, egyenesen keresztülfújt a zekémen. Megborzongtam, és megpróbáltam a tenyeremmel dörzsölgetni a karomat, hátha átmelegszem egy kicsit.

- Maradj nyugodtan! - mordult rám Sorgrad.

- Megfagyok! - húztam el az orromat.

- Az lehet, de akkor sem tudsz hová menni a hideg elől, és nem is nagyon tehetsz semmit, amitől átmelegszel - felelte komoran. - Ha mocorogsz, csak jobban érzed a hideget. Hihetsz nekem, elég sok időt töltöttem a hegyek között.

- Figyelj rá, hogy az ujjak a lábadon meg a kezeden állandóan mozgásban legyenek - tanácsolta Ryshad. - Fölteszem, nem akarsz fagyási sérüléseket a lábujjadra.

Észrevettem, hogy Sorgrad összevonja a szemöldökét e szavak hallatán, de bárhogy is szerette volna, nem tudta megcáfolni Ryshad igazát.

- Tudod mit, ha annyira fázol, például evezhetnél egy kicsit! - ajánlotta verejtékes homlokkal Gren. - Fogadok, hogy elég hamar kimelegszel.

- Nem jó ötlet - csóválta a fejét Shiv. - Csak a parton szeretnék kiszállni, nem a víz közepén.

- Ugyan, semmi bajunk nem esne. - Az evezés megakadályozta Grent, hogy szokása szerint vállat vonjon. - Homokzátonyok vesznek körül bennünket.

Valóban: észre sem vettem eddig, hogy sikeresen magunk mögött hagytuk azokat a csipkés sziklazátonyokat, amelyek tűhegyes fogakként fenyegettek bennünket Shernasekke partjainál.

- Azért inkább ne kockáztassunk - vélekedett Ryshad.

Sorgrad egy szót sem szólt, beérte azzal, hogy figyelmeztető pillantást vetett Grenre.

- Vagyis üldögélj csak a fenekeden, mint a kisasszonyok a sétahajózáson - dörmögte Gren. Úgy láttam, eltökélte magában, hogy ha neki rossz kedve van, akkor mindenki másnak is az lesz.

Elhatároztam, hogy nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni azért, mert sem a súlyom, sem a magasságom nem teszi lehetővé, hogy a hasznomat vegyék evezősként. A kezdet kezdetén megpróbálkoztunk vele, hogy bekapcsolódjak a húzásba egyik vagy másik fivér oldalán, de a csónak mindannyiszor lefordult a helyes irányról, így végül Ryshad úgy döntött, hogy jobb lesz, ha nem nyúlok az evezőhöz.

- Most húzzátok meg! - Ryshad teljes testsúlyával beledőlt a kormánylapátba, a két fivér meg az evezőkre görnyedt, foguk között sziszegett a lélegzet az erőfeszítéstől. Shiv homloka ráncba szaladt az erőlködéstől, ebből gondoltam, hogy ő is hozzáadja a magáét a mágiájával, én azonban nem tehettem egyebet, mint hogy szorosan kapaszkodtam a csónak oldalába, és igyekeztem egyenesen ülni az evezőpadon. A csónak veszedelmesen táncolt és bukdácsolt, ahogy a vízmosásból előtörő áramlat oldalba kapta. Szemügyre vettem az olvadék vájta völgyet: a víz fehéres színű port sodorva tört át a hamuval borított hegyoldalon, nem lassulva le még akkor sem, amikor a parti homokdűnék közé ért, és néhány sziklaszirtet megkerülve teljes erővel zúdult a sekélyesbe. Hosszú, fehér sávja még jóval a sekély vízen túl is látszott, és kimondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor szerencsésen túljutottunk rajta.

- Usara ugrálna örömében, ha működő tűzhányót láthatna - jegyezte meg Shiv azt a roppant hegyormot fürkészve, amely az előttünk elterülő sziget közepe táján magasodott. A sárgásbarna, kitüremkedő csúcs körül füstgomolyagok lengedeztek. Először azt hittem, felhők, de amikor a folyvást változó szél arrébb lebegtette és szétoszlatta őket, a tűzhányó krátere újabb gőz- és füstpamacsokat eregetett ki magából. Futólag eltűnődtem rajta, vajon Misaen hajlandó volna-e meghallgatni egy hozzám hasonló jöttment leányzó udvarias kérését, hogy zabolázza meg a tüzét, míg végképp magunk mögött nem hagyjuk ezt az idegesítő helyet.

- Látjátok, ezeket a kőlabdacsokat nemrégiben köpte ki magából - mutatott Shiv néhány formátlan fekete kődarabra, amelyek rendetlen összevisszaságban hevertek a part mentén, és hátukon itt-ott hamu fehérlett. - Ez itt például olyan forró volt, amikor leesett ide, hogy elpárologtatta ennek a kis tócsának a vizét, és a só visszamaradt - mosolyodott el, szemmel láthatólag örvendezve a felfedezésen.

Eldöntöttem magamban, hogy sokkal jobban tudok örülni az olyan földnek, amely hajlandó úgy maradni, ahogy megteremtették.

- Livak, vedd föl a csuklyádat! - szólt rám Ryshad, és megfordulva láttam, hogy ő is felölti a magáét. Futólag rám kacsintott, nyilván, hogy az utasítás hangneme ne tűnjön olyan szigorúnak. Szívesen rámosolyogtam volna, de tekintve, hogy már a harmadik napot töltöttük ezen a kellemetlen éghajlaton, kitéve a nap és a szél nyers erejének, az ajkam annyira felhasadozott, hogy még a beszéd is fájdalmas volt. Látványosan körülményes utat tettünk meg, amíg eljutottunk idáig: közös elhatározással úgy döntöttünk, hogy a hosszabb utat választjuk, mivel így egy hosszúkás, fűvel borított sziget mindvégig eltakart bennünket Ilkehan fürkész tekintete elől, vagy legalábbis beékelődött közénk és az ő csipkés hegyekkel tagolt birodalma közé.

Törékeny csónakunk most egy nagyobb szirt mellett haladt el kínos lassúsággal; a szirt kopár tetején tömzsi világítótorony állt, és mintha sanda pillantásokat vetett volna ránk. Körülötte málladozó, töredezett fal húzódott, amelyet néhány fickó éppen javítgatni igyekezett; a vadonatúj, jóval világosabb kövek messziről elütöttek a megsötétedett fal többi részétől. Jöttünkre a kőművesek többsége abbahagyta a munkát, és hosszan bámult utánunk.

- Ha nem bántjuk őket, nyilván ők sem bántanak bennünket - kacsintott rám Sorgrad.

Ám nem ők voltak az egyetlenek, akik tanúi lehettek érkezésünknek, ahogy befutottunk a szigetcsoport tagjait elválasztó szorosba. Ahhoz, hogy elérjük ennek a titokzatos Olretnek a birodalmát, hosszú utat kellett megtennünk a szigetek közötti csatornarendszerben, és mostanra már igazán torkig voltam az egyforma szürke sziklafalakkal, amelyek kilátástalan egyhangúságát csak a sós lerakódások törték meg néha-néha. A lankásabb partokon gyakorta láttunk férfiakat, nőket és gyerekeket, akik térden csúszva vájkáltak a szürke porban; gyanítom, hogy ez az itteni mezőgazdasági tevékenység része lehetett, habár fogalmam sincs, miféle növény terem meg ezen a sivár talajon. Körülöttük fekete-fehér, nagy ritkán vörössel vagy sárgával pettyezett madarak ugrándoztak, mintha részt követelnének maguknak a napi munka terméséből.

- Lehetett volna annyi eszetek, hogy vitorlás hajót loptok - dörmögte Sorgrad, amint egy újabb láthatatlan áramlat lassította le csónakunkat.

- Vagy például átvehetnéd az egyik evezőlapátot - tette hozzá Gren Ryshad felé sandítva. - Mintha úgy hallottam volna, hogy ti, tormalinok mindent tudtok a hajózásról. Lefogadom, még én is elkormányoznám ezt a vacakot, ha Shiv alásegít egy kissé a mágiájával. Úgy látom, nem kell mást tenni, csak benyomni a vizet a feneke alá.

- Az a fara, nem a feneke, Gren - vigyorogtam rá.

- Mi az, már téged is kiképzett hajózási szakértőnek? - húzta el a száját Gren.

- Hamarosan ki kell kötnünk - szólt közbe Shiv, aki hátrafordult, hogy elrejtse a kezében tartott térképvázlatot az okvetetlenkedő szél elől.

- Attól tartok, nem lesz könnyű feladat - vonta össze a szemöldökét Ryshad.

Komoran szemügyre vettem Rettasekke partvidékét, amely immár valóban ott meredezett közvetlenül előttünk. Végig a part hosszában fekete kőoszlopok törtek az ég felé, és a kevéske vízszintes felületen legfeljebb egy tengeri madár tudta volna megvetni a lábát. Az említett madarak egyébként rikoltozva köröztek a szirtek fölött, és jelenlétükről azok a fehéres foltok is tanúskodtak, amelyekről undorodva állapítottam meg, hogy ez bizony se nem só, se nem hó. A hullámok zúgva csapódtak neki a moszattól, nyálkától síkos szikláknak, és a nap, ha néha-néha kibukkant a fellegek mögül, apró szivárványokat rajzolt a felfröccsenő vízpermet függönyére. A színek azonban hamar elhomályosultak, és a következő pillanatban a vigasztalan felhőtakaró ismét összezárult felettünk.

- Nem is ártana hamarosan fedél alá kerülnünk - állapította meg Ryshad az ég felé sandítva.

- Mire leszáll az este, úgy számítom, hogy díszvendégek leszünk Olret asztalánál, egyik kezünkben pecsenye, a másikban rézkupa - jelentette ki elszántan Sorgrad.

- Az ölünkben meg egy készséges leányzó - tette hozzá Gren.

- Jobb lesz, ha ma estére dupla csomót kötsz a nadrágod korcára - dorgáltam bővérű barátomat. - Hiszen tudod, hogy ha véletlenül nem jó szoknya után kapkodsz, esetleg megbotoznak, vagy még rosszabb is történhet veled.

- Az ám, ha a szertelenséged miatt meghiúsul a küldetés, Halice kiráz a csizmádból - tette hozzá Sorgrad. Grent igen kevés fajta fenyegetéssel lehetett megzabolázni, de ez történetesen közéjük tartozott.

- Próbáljuk meg talán ott! - Ryshad egy aprócska, lankás gyepfoltra mutatott a sziklaszirtek egyhangú sorában, amely alatt ebből a szögből nézve kedvezőnek tűnő, kaviccsal borított partszakasz bújt meg.

- Nemsokára szilárd talajt érezhetek a talpam alatt! - mormoltam vágyakozva.

- Említettem már, hogy a hajózás egyik legkényesebb pontja a kikötés? - érdeklődött Ryshad könnyed hangnemben. Hátrafordultam, hogy nyelvet öltsek rá, Sorgrad és Sorgren azonban csak nevettek.

- Gyorsítsatok, amennyire csak tudtok! - adta ki az utasítást Shiv. - Egyből fel kell futnunk a partra, nem volna szerencsés, ha a csónak megakadna a sekélyesben.

Sorgrad és Sorgren még egyszer, utoljára nekifeküdtek az evezőknek. Elfehéredő ujjakkal markoltam a csónak oldalát, és bíztam benne, hogy Ryshad hasonlóan szilárdan tartja a kormányrudat. Ahogy egyre közelebb értünk a szigethez, már ki tudtam venni a keskeny kavicssávot, amely lankásan emelkedett ki a vízből. Abban a pillanatban, ahogy a csónak orra megcsikordult a köveken, Shiv kiugrott, és a hideg vízben caplatva partra rántotta a hajót. Sorgrad és Sorgren látható megkönnyebbüléssel hajították a csónak fenekébe az evezőiket, és ők is kipattantak, hogy segítsenek teljes hosszában a szárazföldre emelni a járművet. Amint a csónak fara is sekélyebb vízre ért, Ryshad is kilépett, én azonban megvártam, amíg szilárd talajra szállhatok ki.

- Drága hölgyem, nem óhajtanád végre a partra helyezni kecses lábacskádat? - Ryshad látványosan meghajolt, és vigyorogva a kezét nyújtotta, hogy kisegítsen.

Szótlanul a kezébe nyomtam a csomagját, azután a két fivérnek is odadobtam a hátizsákjukat, végül könnyed mozdulattal kiugrottam a csónakból.

- A csizmám teljesen új - jegyeztem meg. - Még csak az kellene, hogy a só összefoltozza a bőrt!

Shiv végighúzta a tenyerét ronggyá ázott nadrágján: előbb gőzölgő foltok jelentek meg, majd a nedvesség sötét nyomai végképp eltűntek a szövetből.

- Azt hittem, jobban bízol a mágiámban - vágta rá álságos sértődöttséggel.

- Mikor tanulsz már végre te is ilyen hasznos varázslatokat? - bökte oldalba a fivérét Gren, miközben hasztalanul igyekezett kicsavarni a tengervizet zekéje ujjából.

Sorgrad lehunyta a szemét, és a rajta lévő ruha egy szempillantással később gőzölögni kezdett. Gren döbbent arccal figyelte a jelenést.

- Csak óvatosan! - intette Shiv. - Nem te lennél az első mágustanonc, aki vigyázatlanul felgyújtja magát.

- Ezt már Larissa is mondta. - Egy sóhajtásnyival később Sorgrad diadalmas mosollyal nyitotta ki a szemét. - Nem rossz, mi?

Végigfuttattam a tenyeremet bő inge ujján.

- Egész jól sikerült - állapítottam meg szakértő szemmel. - Egy kicsit még nedves, de vasalni már lehetne.

- Jó - vigyorgott rám. - Eredj, keress egy szép, lapos követ, én meg majd felforrósítom neked.

- Higgyétek el, én sem szeretem a harapós őrmestert játszani, de tényleg ideje továbbmennünk - figyelmeztetett Ryshad.

- Utálom, ha vizes ruhában kell járkálnom - vágta rá Gren.

- Ha megengeded... - Shiv közelebb lépett, és egy nagylelkű mozdulattal eltüntette a nedvességet Gren holmijából. - Most pedig rejtsük el a csónakot!

- Minek? - húzta föl az orrát Gren. - Én ugyan nem evezek többet egy tapodtat sem!

- Jobban szeretek nyitott lehetőségeket hagyni magam mögött - magyarázta Sorgrad, és már emelte is a hajó farát, Ryshad meg az orrát. Segítőkészen megragadtam a tákolmány egyik oldalát, majd közös erővel becipeltük egy félreeső hasadékba két szirtoszlop között, és a biztonság kedvéért fölhalmoztunk benne néhány nagyobb követ.

- Ha később elszakadnánk egymástól, megbeszélhetjük, hogy itt, a csónaknál találkozunk - javasolta Ryshad, miközben elhelyezte az evezőket a fenékben, és lesúlyozta őket néhány újabb kődarabbal.

A többiek bólogattak, Shiv pedig ismét előhúzta a térképvázlatot.

- Erre gyertek!

Engedelmesen követtük. Először felkaptattunk egy meredek dombra, amelynek alakja felfordított csónakhoz hasonlított - persze lehet, hogy a több napos tengeri utazás után csak én láttam mindenütt csónakokat. A fekete sziklák formálta hajófar felől közelítettük meg, és jócskán csorgott rólunk a verejték, mire felértünk a gerincre. Innen azonban remek kilátás nyílt az öbölre, amely elválasztotta szigetünket Ilkehan birodalmától. Távolabb, a sziget belseje felé kisebb-nagyobb hegycsúcsok további láncolata következett, és azok tetején, amelyek elég tekintélyesnek számítottak, mindenütt ott láttam a terület urának fennhatóságát jelző kőhalmokat. Még távolabb apró, zömök erődítmény húzódott meg a szirtek között, ebből a szögből szinte láthatatlanul. A túloldalon Ilkehan szigete rejtelmes ködpárába burkolózott.

- Ez itt minden kétséget kizáróan Rettasekke. - Shiv összehajtogatta és eltette a térképvázlatot, majd előrébb ment néhány lépést, ahonnan lelátott a domb túloldalán elterülő lankás völgybe. A völgyecske talaja kivételesen viszonylag termékenynek tűnt; középütt az itteni viszonyokhoz mérten egészen csinos házacskák húzódtak alacsony kőfalakkal elválasztva egymástól, távolabb pedig egy nagyobb épület körvonalai bontakoztak ki.

- Ez itt nyilvánvalóan a klán vezérének udvartartása - állapította meg Gren, majd lebiggyesztette ajkát, mint akit nem ragadott meg különösebben a látvány. - Vajon miben mérik az itteniek a gazdagságot? Kövekben?

Nos, ha tényleg abban mérik, ez az Olret kétségkívül szép készletet halmozott fel belőlük. Távolabb, a nagy gonddal megművelt termőföldek mögött sziklák szürke háta ütötte át az alacsony növésű pázsitot, majd, ahogy a völgy fala egyre meredekebbé vált, a szirtek is mind magasabbra emelkedtek, mígnem a pázsit zöldje egészen elfogyott közülük. Töredezett, kopár gerincek futottak egy irányba, hogy végül sivár fennsíkokban egyesüljenek, kiadván a sziget központi részét uraló hegység roppant szürke tömegét. A szikla néhol szürke-fekete foltos volt, akár a mezei nyúl bundája, másutt egyöntetű palaszürke, vagy akár cirmos, mint a házimacskák háta; a magam részéről azonban egyáltalán nem tudtam értékelni ezt a sajátos változatosságot. Szemem egyre a cserjés, bozótos foltokat kereste, amelyek fakó zöldje szánalomra méltóan kevés helyen törte át az egyhangú kőrengeteget.

- Tessék, itt vannak a kecskék, ha már annyira hiányoltátok őket - mutatott előre kisvártatva Sorgrad, ahogy a hegy túloldalán lefelé tartva több is a szemünk elé tárult a célunkul választott völgyből.

Legnagyobb meglepetésünkre nyüzsgő jelenettel találtuk szemközt magunkat odalenn a völgyben. A mindenütt jelenlévő szürke kövekből hatalmas, kör alakú építményt raktak össze, benne megszámlálhatatlan fehér bundát láttunk kavarogni, mintha a világ minden kecskéjét ide gyűjtötték volna. A kerek karámba egyre újabb és újabb nyájakat tereltek be, odabent pedig bőrbocskoros pásztorok hajtották őket tovább a megfelelő irányba. A karám szerkezete óriási kerékhez hasonlított: derékmagas kőfalak tagolták, amelyeken a kecskék nem tudtak átugrani, de az emberek könnyedén átláthattak a nyüzsgésen. Középütt, ahol a képzeletbeli kerék tengelye húzódott volna, kerek térség maradt szabadon, ahol néhányan szétválogatták a beérkező, egyformának látszó kecskéket valamilyen titokzatos szempont szerint, majd bezárták őket a háromszögletű helyiségek egyikébe, amelyeket a képzeletbeli küllők választottak el egymástól.

- Ezek meg miben mesterkednek? - tűnődtem.

Ryshad szótlanul odanyújtotta a látcsövet, én pedig csodálkozva figyeltem, amint két fickó megragadja a rugdalózó kecskéket, és többé-kevésbé mozdulatlanul tartja őket, míg néhány asszony zöld, fekete vagy narancssárga bilétát biggyeszt az állatok selymes fülén található apró lyukba.

- Szerezhetnénk egy szép kis gidát - jegyezte meg vágyakozva Gren. - Parázs fölött ropogósra süthetnénk, azután...

- Jobb lesz, ha sietve továbbállunk, mielőtt bárkinek eszébe jutna megkérdezni, mi járatban vagyunk - figyelmeztette Ryshad.

Szerintem akkor sem érdekeltünk volna senkit, ha színes zászlókat lobogtatva, síppal-dobbal vonulunk be a tengerpartról, de hát a többiek nem kérdezték a véleményemet. A pásztorok talán meg sem hallottak volna bennünket a fülsiketítő, rémült mekegés közepette. Mindazonáltal megkönnyebbültünk, amikor végre magunk mögött tudhattuk a karámot, és egyenesen a termékeny földdarab távolabbi végén húzódó település felé vettük utunkat.

- Úgy nézem, ez lesz itt a sírdomb vagy mi, szóval a szent hely - intett Shiv egy kőoszlopok határolta, kör alakú térség felé, amely számottevően nagyobb volt, mint az a másik, amelyet korábban lerombolva láttunk. Az itteni sziklát szemlátomást könnyebb volt megmunkálni, mert az építők nem érték be azzal, hogy nagy nehezen megadják az oszlopok formáját: szépen meg is faragták őket. Az oszlopok egyébiránt kettős sorban kerítették a szent helyet, árok viszont nem húzódott körülötte. A bejáratot két vörösessárga kőtömb alkotta, középütt pedig további tömbök is hevertek párosával vagy magukban, de elrendezésükben semmiféle szabályosságot nem tudtam felfedezni.

- Ilyen színű sziklát még sehol nem láttam - vonta össze a szemöldökét Ryshad.

- Kitaláltátok már, hol akartok elbújni? - érdeklődött Sorgrad, miközben tenyerével a szemét árnyékolva a település házikóit méregette.

- Úgy érted, hogy csak ti ketten mennétek be a faluba? - kapta föl a fejét Shiv.

- Eredetileg is így terveztük - biccentett Ryshad. - Nincs értelme változtatni rajta.

A válasz, úgy látszik, kedvére szolgált Sorgradnak, vagy legalábbis elfelejtett ellenkezni; újabb néhány lépést tett a falu felé, mi pedig a háta mögött ácsorogva követtük a pillantását.

A sírdomb és a központi, erődforma épület között elterülő térséget hosszúkás, alacsony építésű házacskák foglalták el; a mögöttük tornyosuló építmény négy emelet magasra nyúlt, és szilárd kőfal vette körül. Az utána következő házak mintha nem is ugyanahhoz a településhez tartoztak volna: gondosan megfaragott kőből épültek, többségük emeletes volt, hetyke kéményük körül pedig világosszürke pala borította tetejüket, míg a falu túloldalán szerénykedő házacskáknak csak zsúptető (vagy valami ehhez hasonlatos helyi növényfajta) jutott. Az itteni viszonyok között előkelőnek számító építmények nyilván a klánfőnök háznépének adtak szállást, vagy a palotához tartozó gazdasági épületek lehettek; utánuk ismét kisebb, szerényebb hajlékok következtek, majd a falu végén vagy fél tucat nyitott birkakarám zárta a sort. Mögöttük jelentéktelen kis csermely csordogált, amelynek vizét gondosan megszerkesztett gátrendszerrel duzzasztották apró tóvá.

- Nem valami nagy falu - biggyesztette le az ajkát Gren. - Akármikor keresztülköpök rajta.

Ez volt az ensaiminbéliek, kivált a városiak szokásos lekicsinylő mondása az egyutcás falvakra.

- De csak hátszéllel - feleltem, ahogy felénk szokás.

- Hátszélből aztán van itt rengeteg! - Gren megborzongott, és voltaképpen igaza is volt. Akik a falucskát lealapozták, szemlátomást egyáltalán nem törődtek a hegyekből érkező metsző széllel meg az időjárás egyéb gonosztetteivel. Utólag már nem volt mit tenni; legfeljebb annyit javíthattak a helyzeten, hogy a zsúptetőkre hálókat feszítettek, és nagyobb kövekkel súlyozták le, ahogy a falu vége felé több házon is láttam.

Ryshad azonban nem volt ennyire elégedetlen a település fekvésével.

- Közel fekszik a kikötőhöz, és nem is lehet másfelől megközelíteni, csak onnan - magyarázta. - Ha jól megfigyelitek, a víztározó éppen úgy helyezkedik el, hogy elzárja a völgy túlsó részét.

- Vagyis Olret előre gondoskodott róla, hogy senki ne férkőzhessen be a birodalmába a tudta és beleegyezése nélkül - bólintott Sorgrad. - Nyilván ezért hagytak ekkora nyílt térséget a házak és a legközelebbi fedezék között.

- Ha sokat ácsorgunk idefönt, előbb-utóbb észrevesznek bennünket - figyelmeztetett Shiv.

Az már igaz, hogy éppen elég falubélit láttunk odalent nyüzsögni, de szerencsénkre bokros teendőik túlságosan lefoglalták őket, és eszükbe sem jutott a sírdomb felé pillantani. Az erőd és a tenger között elterülő széles, nyílt térségen férfiak szorgoskodtak jókora hordókat gurigatva néhány vályú felé, amelyeket asszonyok álltak körül. Néhány idősebb nő szakajtókat cipelt, amelyekben ilyen távolságból is ki tudtuk venni a frissen fogott halak ezüstös színét. Ahogy tovább figyeltünk, láthattuk, hogy a halas szakajtókat a parton álló alacsony, hosszúkás épületekből hozzák ki; az épületek mögött keskeny, kőből rakott hullámtörők futottak ki a nyílt víz felé, végükhöz kötve csónakok ringatóztak. A nap ismét kisütött, szikrákat táncoltatva a tenger hátán, a part pedig hófehér, sirályforma madarak rikkantásaitól volt hangos. A madarak a kosarakkal szorgoskodó falusiak feje fölött vitorláztak, bucskáztak a levegőben, és igyekeztek elkerülni a köveket, amelyeket a gyerekek hajigáltak feléjük, hogy távol tartsák őket az értékes zsákmánytól. A cél nyilván a halak kiszárítása lehetett, mert megfigyelhettem néhány kosárnyi barnás, nadrágszíjszerűre összeaszott jószágot, mint a ténykedés eredményét; ezeket jókora kövekkel súlyozták le, talán abból a célból, hogy jobban tárolható formára nyomódjanak.

Ryshad leeresztette a látcsövet.

- Talán egyből azzal kellene kezdenetek, hogy vezessenek benneteket a település vezetőjéhez - fordult Sorgradhoz. - Mi majd odafönt megvárunk - intett egy táblányi gabonaféleség felé, amely a legközelebbi házikó és a sírdomb között nőtt. Elég ritkás, nyomorúságos növényzet volt, de mégis csak az egyetlen fedezék, ami közel s távol kínálkozott.

Sorgrad biccentett, és a két fivér elporoszkált a falu felé. Mi hárman megkerültük a sírdombot, és igyekeztünk minél inkább a kőtömbök takarásában maradni.

- Ugye, nem lesz bajuk? - kérdezte Shiv félhangosan, amint a fivérek eltűntek a szemünk elől.

Ryshad meg sem nyikkant, úgyhogy kénytelen voltam magamra venni a válaszadás feladatát.

- Sorgrad többször járt már kémkedni ellenséges táborokban. Halice gyakran bíz rá olyasféle feladatokat, mint például hogy tárgyaljon a sebesültek kiadásáról élelmiszer fejében vagy hadifoglyok cseréjéről. Hidd el, ha egyszer elhatározza magát, bárkit meg tud győzni bármiről.

- Nem is Sorgrad miatt aggódom - vonta össze a szemöldökét Ryshad. - De mi lesz, ha Olret emberei a Mesterséggel akarják ellenőrizni, vajon igazat mond-e?

- Azért jöttünk, hogy szövetséget kössünk Ilkehan ellenségével - mutatott rá Shiv. - Ez a színtiszta igazság.

- És mi a helyzet Grennel? - erősködött Ryshad.

- Gren azt hiszi, amit Sorgrad mond neki - feleltem a hosszú évekre visszatekintő tapasztalat nyújtotta meggyőződés hangján.

Időközben csaknem megérkeztünk a sivár látványt nyújtó gabonaföldhöz, de, mint kiderült, még valami más is az utunkat állta. Nagyjából derékmagasságú, négyszög alakban körbefutó kőfal volt, az általa határolt térséget pedig félig megtöltötte valami furcsaság, amelynek bármely mércével mérve rettenetes szaga volt.

- Dastennin fogára, mi ez a bűz? - Ryshad és Shiv mellém kuporodtak a kőfal tövében; az ő helyzetük valamelyest kényelmetlenebb volt, tekintetbe véve jóval hosszabb lábukat és magasabb testalkatukat.

- Tengeri hínár. - Shiv két ujjal befogta az orrát, és átkukucskált a fal túloldalára. - Azon kívül hínár, nagyjából fél évnyi ételmaradék meg egy döglött kecske.

Addig mocorogtam, amíg sikerült hasra fordulnom, és a kőmedence sarkáig kúszva kiláthattam a gyér növésű gabona között. Az erődítmény körül barna és fekete ruhás elietimmek nyüzsögtek, és annyi szőke fejet láttam egy kupacban, amennyit talán még a hegyek között sem. Sorgrad és Sorgren azonban nem mutatkoztak.

Már éppen felsóhajtottam volna, ám a kőfal túloldaláról érkező bűz összeszorította a torkomat. Úgy döntöttem tehát, hogy jobb híján felsebzett ajkamat fogom nyalogatni. Ryshad hátát a falnak vetve ült, és a sírdomb felé kémlelt, Shiv pedig mellette kuporgott, és megpróbálta egyszerre az egész környező vidéket szemmel tartani.

Csöndes fogadást kötöttem magammal, és azonnal meg is nyertem, amint a langaléta mágus felnyögött:

- Átkozottul elzsibbadt a lábam!

- Akkor talán állj föl.

Ez a válasz azonban nem Ryshadtól származott. Becsületemre mondom, végignyálaztam egy párszor azt a bizonyos énekeskönyvet az éteri varázsdalokkal, azon kívül származásom és neveltetésem révén tudok egyet s mást az Erdők meg a Hegyek Népe balladáiról és sagáiról, de ezek soha egy szóval sem adtak magyarázatot rá, hogyan tudnak ezek a nyavalyás elietimmek egyszer csak ott teremni az ember orra előtt. Tekintve, hogy a földön ültünk vagy (az én esetemben) hasaltunk, nem nagyon ellenkezhettünk azzal az idősödő jégszigetivel, aki szigorú tekintettel bámult ránk; annál is inkább, mivel vagy fél tucatnyi fiatalabb fickó ácsorgott mögötte veszedelmes küllemű, fából és fémből készült buzogányokkal. Mindannyian vörösréz szegekkel kivert acélszürke bőregyenruhát viseltek. Igyekeztünk a tőlünk telhető legtöbb méltósággal talpra kecmeregni.

- A barátainkat várjuk - magyaráztam a Hegyek Népének nyelvén.

Az idősebb férfi időtől barázdált arcán halovány mosoly suhant át.

- Éppen hozzájuk viszünk benneteket.

Lefordítottam szavait Ryshadnak, aki udvariasan intett, jelezvén, hogy magunk elé engedjük újdonsült ismerősünket. A férfi meg is indult előttünk a falu felé, emberei pedig felzárkóztak mögénk buzogányukat hanyagul a vállukra vetve, arcuk azonban feszült figyelmet tükrözött.

- És most mi lesz? - suttogta felém Shiv.

- Majd meglátjuk, miként üt ki a dolog. - Nem igazán volt jobb ötletem, mit is tehetnénk.

- Nem vették el a fegyvereinket - észrevételezte Ryshad -, és még csak meg sem kötöztek. - Észrevettem, hogy beszéd közben is erre-arra pillantgat, mintha pontosan tisztában akarna lenni vele, hányan vannak ellenfeleink, milyen fegyverekkel és milyen testtartásban.

Elvezettek bennünket a halakkal szorgoskodó falusiak mellett, akik halbelsőség gyomorforgató bűzében dolgoztak, majd bekísértek az erődöt övező fal főkapuján. Néhány őrrel találkoztunk, akik ugyanolyan szürke bőrruhát viseltek, mint kísérőink, és tisztelettudóan fejet hajtottak vezetőnk láttán. Futólag átsuhant az agyamon, mennyivel egyszerűbbek lehetnek az elietimm ütközetek, mint a mi csatáink, tekintve, hogy öltözéke alapján pontosan meg lehet állapítani bárkiről, barát-e, vagy ellenség. A lescari háborúkban szerencsésnek mondható az a sereg, amelynek minden tagja ismeri az éppen érvényben lévő hadijelvényt, és legalább a felük emlékszik a jelszóra is. Láttam már csatát, amely kaotikus öldöklésbe fordult, amint kiderült, hogy mindkét ellenséges csapat ugyanazt a kézenfekvő növényt választotta jelképéül, a csatakiáltásuk pedig egyöntetűen "Saedrin legyen velünk!" volt.

Ilyen és ehhez hasonlóan oda nem illő gondolatok foglalkoztattak, miközben átkísértek minket egy nyüzsgő udvaron, ahol a várakozók kíváncsian és gyanakodva méregettek bennünket. Vezetőnk tudomást sem vett róluk; egyenesen egy lépcsősor felé tartott, amelynek tetején vasalásokkal megerősített, kétszárnyú tölgyfa kapu nyílt. A lépcső tetején újabb szürkébe öltözött harcos állt, aki az idős férfi közeledtére haptákba vágta magát, majd egyetlen intésére kinyitotta előttünk az egyik kapuszárnyat.

Gyors becslésem alapján úgy tűnt, a nagyterem kongó üressége az erődtorony teljes alsó szintjét elfoglalja. A padlót sápadtfehér, tisztára söpört kőlapok borították, a mennyezet boltíveit pedig zömök oszlopok tartották, amelyeknek vöröses, simára csiszolt oldala szabályos közökben emelkedett ki a szürke kőfalból. A magas, keskeny ablakokat homályos üveg fedte, eltompítván a kintről érkező ragyogó napfényt, de annyira már mindannyian tisztában voltunk az itteni viszonyokkal, hogy tudjuk: ami egy ensaiminbéli parasztgazdának szégyen, az a gazdagság irigylésre méltó jelképe ezeken a sivár szigeteken. Az ablakok mellett, félrehúzva súlyos gyapjúfüggönyök lógtak, halványbarna, mohazöld és tompa narancsszín foltjaik egyszerű, körökből és négyzetekből álló mintákat rajzoltak ki. A terem túloldalán fából ácsolt, alacsony emelvényt vettünk észre.

- Kértek valamit inni? - nyújtott felénk egy kupát vigyorogva Gren. Ő meg Sorgrad két támlátlan, kecskelábú széken üldögéltek egy hosszú tölgyfa asztal mellett, amelyet már annyit súroltak és tisztogattak a palota cselédei és a múlt ködébe vesző elődeik, hogy csaknem feketének tetszett. Mellettük egy elietimm férfi foglalt helyet; inge fölött jól szabott szürke palástféleséget viselt, és amennyire meg tudtam állapítani, nadrágja is a helyben szokásos legfinomabb szövetből készült. Gömbölyded arcán széles mosoly ömlött el. Éppen olyan szőke volt, mint Sorgrad, gyérülő haja azonban göndörebbnek tűnt, szeme pedig egészen sötét volt - ezt a furcsa jegyet korábban is megfigyeltem már a Jégsziget lakói körében.

- Ezek azok, akik odakint rejtőztek - intett felénk az idősebb férfi, aki idáig vezetett bennünket, és mélyen meghajolt feljebbvalója színe előtt.

Sorgrad vigyázva az asztalra állította kupáját több kisebb edényke mellé.

- Már elmagyaráztam vendéglátónknak, hogy nem akartunk visszaélni a vendégszeretetével, ezért döntöttünk úgy, hogy az engedélye nélkül nem haladunk át a birtokán. - Az asztalnál ülő másik férfihoz fordult. - Mint Rettasekke urának, hadd mutassam be neked a társaimat: ez itt Ryshad, aki hűbérese annak a tormalin uraságnak, akit Ilkehan szintén kirabolt. - Udvariasan felém intett. - Livak az Erdők Népének nevében van itt, akik az elmúlt nyáron Eresken ármányának áldozatául estek, Shivvalan barátunk pedig Caladhriából jön, és a síkvidékiek szószólója kíván lenni. A síkság népét ugyanis csaknem sikerült összeugrasztania a felföldiekkel ennek a bizonyos Ereskennek.

Nos, ezek az állítások külön-külön igazak voltak, ha így együttesen nem is, és némi megnyugvással gondoltam rá, hogy ha valamelyik homályos sarokban valaki éppen igazmondó varázst mormol magában, hát aligha talál kivetnivalót Sorgrad szavaiban.

Sorgrad most vendéglátónk felé intett.

- Ez pedig itt Olret, aki nagylelkűen fedelet és védelmet kínál nekünk az utazókat illető ősi menedékjog szellemében. - Szerény mosolya megnyerő keveréke volt az alázatnak és a magabiztosságnak. - Ez is bizonyítja, hogy népeink korántsem szakadtak el annyira egymástól, mint azt az eltelt emberöltők indokolnák.

A Hegyek Népének vendégjoga három napon és három éjszakán át biztosított menedéket az utazóknak, én pedig csöndben reménykedtem, ez egyben azt is jelenti, hogy erre az időre megkímélnek bennünket az éteri természetű kíváncsiskodástól. Miközben éppen azzal voltam elfoglalva, hogy feltűnés nélkül kikérjem Sorgrad véleményét ezzel kapcsolatban, olyan hangos kopogás hangzott a bejárati ajtó felől, hogy összerezzentem. Ezzel nem voltam egyedül, és a következő pillanatban észrevettem, hogy Olret udvariasan a tenyere mögé rejti mosolyát. Mondott valamit Sorgradnak, de hogy mit, azt nem értettem pontosan.

- Olretnek sürgős teendői vannak - tolmácsolta Sorgrad. - Azt kívánja, maradjunk idebent, és vendégeiként és megfigyelőkként legyünk tanúi eljárásának.

Valahol valaki hallgatózhatott, talán a földig érő függönyök egyike mögött, mert egy oldalajtón át kisvártatva inasok léptek be, és zsámolyokat hoztak be mindannyiunknak. Nyomukban szobalányok érkeztek, és tányérokon apró csemegéket, cserépkorsókban erős szeszt kínáltak körbe, kiosztva vagy fél tucat szarupoharat, amelyek nyilván az odakint látott kecskék közeli rokonainak szarvából készültek. Egy kukoricaszőke leányzó bőkezű mozdulattal teliloccsantotta a poharamat, én pedig némi gondolkodás után óvatosan belekóstoltam a szíverősítőbe. Sima és erős, tiszta ízű ital volt némi köményes utózamattal. Ahogy lassan megforgattam a pohárban, lomha sávokat rajzolt az oldalára. Arra gondoltam, még néhány ilyen adag, és Olretnek nem is lesz szüksége a Mesterségre, hogy szóra bírjon bennünket; rózsás kedvünkben még legbensőbb gondolatainkat is eláruljuk újdonsült barátunknak.

Másrészt viszont ha nem fogadjuk el a kínálást, azzal nyilván megsértjük a házigazdát. A biztonság kedvéért kivettem az egyik tányérból egy kisujjnyi húsdarabot, amelyről esélyem sem volt megállapítani, vajon miféle élőlényből származhat. Nem volt kellemetlen íze: a füstölt zamat mögött némi vadhúsra emlékeztető utóízt éreztem, de ettől még nyugodtan lehetett hal, madár vagy baromfi is. Akárhogy is, sós volt és zamatos, és szinte kívánta maga után az újabb korty italt.

Eközben kitárult a fogadóterembe vezető vastag tölgyfaajtó, és azok az alattvalók özönlöttek be tisztelettudóan lehajtott fejjel, akiket idefelé jövet az udvaron láttunk. Vendéglátónk elhelyezkedett egy magas támlájú székben, amelyet sötét fából faragtak és halvány csontberakással díszítettek az elietimmek rátermett kézművesei. A berakások egyszerű, kissé nehézkes vonalai, amennyire meg tudtam állapítani, ősi szimbólumokat formáztak, amelyeknek talán vallási jelentőségük lehetett. Shiv megköszörülte a torkát, én pedig feléje pillantottam: kíváncsi voltam, vajon azért jelez-e, mert fölismerte az ábrák jelentését. A mágust azonban másféle aggodalmak foglalkoztatták: jelentőségteljes pillantást vetett a poharam felé, miközben a magáét a tenyerével takarta le. Értettem a célzást, és látszólag szórakozottan félretoltam magam elől az italt, miközben egy sárgásbarna szelet felé nyúltam, amelyről őszintén reméltem, hogy sajt. Shiv átnyúlt az asztalon, hogy odakínáljon egy tálka sötétlila bogyót Ryshadnak, közben a tenyere egy pillanatra megállt a poharam fölött. Amikor legközelebb belekortyoltam, hogy leöblítsem a sajt szokatlanul fanyar, átható ízét, csodálkozva tapasztaltam, hogy a szíverősítő sokkal gyengébb: mintha vízzel higították volna.

Kisvártatva visszatért az a férfi is, aki idevezetett bennünket ebbe a finom csalétekkel ellátott csapdaketrecbe. Illedelmesen megtorpant a fapadló szélén, és felemelte egyetlen hosszú csontdarabból kifaragott pálcáját, amelynek díszes gombja körül bámulatba ejtően színes ékkövek csillogtak. Megkocogtatta a padlót; a halk koppanások hallatán a tömeg engedelmesen félrecsoszogott, előreengedve azokat a rendezett sorban érkező férfiakat, akik egyforma bőrzsákokat hordtak be.

- Folytassátok! - intett Olret, majd rezzenetlen tekintettel figyelte, amint a küldöttek egyenként előlépnek, és bőrzsákjuk tartalmát a hosszú asztalra öntik.

Legnagyobb döbbenetemre az ajándék madárcsőrökből állt. A következő szállítmányban dolmányos varjak és hollók maradványait ismertem fel, és az Erdők Népéhez húzó vérem megfagyott ereimben; apám sokszor mondogatta annak idején, hogy hollót ölni nagy balszerencsét jelent. Nem sokkal később egy rétisas horgas, sárga csőrét láttam meg az egyik kupacban. Úgy látszik, errefelé senki sem tiszteli Drianon kedvelt madarát.

A csontpálcás férfi közelebb lépett, hogy megszemlélje a zsákok tartalmát. Azok, akik a többiekhez mérten nem büszkélkedhettek túl nagy halmokkal, hátráltak néhány lépést, a többiek azonban várakozó tekintettel figyelték a pálcás férfi minden mozdulatát. A férfi lassú léptekkel sétált az asztal mentén, majd a legtöbb csőrt összehordóknak odanyújtott egy-egy bőrerszényt. A zsákot tartó falubéliek most egy-egy szarulapocskát húztak elő a zekéjük alól, és feltartották, hogy a pálcás jól láthassa. A pálcás az egybegyűltekhez fordult, és méltóságteljes szavaiból megértettem annyit, hogy rájöjjek, háromféle előjog odaítéléséről folyik a szó.

- Megmunkálatlan fauszadék Fessandnak!

- Partra sodort épületfa Arnamleenek!

- Víz kivetette tengeri állatok Mauyának!

Amint a ceremónia véget ért, Olret várakozó pillantást vetett Sorgradra.

Sorgrad udvariasan fejet hajtott.

- Azok, akik segítenek megvédelmezni birtokodat a fosztogatóktól, osztoznak a javakban, amelyeket a tenger magától ád - összegezte a látottakat.

Olret elégedetten mosolygott.

- Ilkehan minden ilyesmit magának tart meg - mondta. A Jéguraság nevének említésére az egybegyűlt tömegen ellenséges moraj futott végig.

A csontpálca ismét koppant a fapadlón, és a tömeg úgy oszlott szét, akár a megriadt lúdcsapat, amint Olret szürke egyenruhás vitézei maroknyi embert kísértek a nagyúr színe elé. Foglyok lehettek, mert kezüket hátrakötötték, és legtöbbjük csak piszkos, szakadozott inget hordott. Bármennyire felvilágosultnak tartja is magát ez az Olret, kiváltképp, amint látom, Ilkehanhoz képest, rabjainak helyzete semmivel sem jobb, mint bármely hatalmaskodó kiskirály áldozataié. Az egyik szerencsétlen alig tudta résnyire nyitni a szemét az arcát elborító, feldagadt ütésnyomok miatt, egy másiknak meg a hajában éktelenkedtek megfeketedett vérnyomok.

A foglyokat egyenként Olret elé állították, aki rezzenetlen arccal ítéletet hirdetett fölöttük. Ha létezett ezen a vidéken olyasmi, mint tárgyalás vagy nyilvános meghallgatás, az nyilván már korábban lezajlott.

- Fehér!

Az Olret előtt álló férfi arcán a reményvesztettség kifejezése uralkodott el.

- Zöld!

A hátsó sorokban valaki megkönnyebbült zokogásban tört ki.

- Fehér!

Fogalmam sincs, miért, de a harmadik fickó egykedvűen fogadta ezt az ítéletet.

- Vörös!

A terem túlsó végében mozgolódás támadt, amelynek láttán az őrök közbeavatkoztak, és egy kapálózó fiatalembert olyan sebességgel vonszoltak ki az ajtón, hogy szinte a lába sem érte a földet.

- Fehér!

Az utolsó ítélet hallatán valaki csalódottan fölsikoltott, de volt annyi esze, hogy nyomban utána befogja a száját.

A csontpálcás férfi intett a foglyoknak, hogy távozhatnak, a tömeg pedig éppen olyan sebesen oszlott fel, ahogyan összegyülekezett.

- Mindenesetre hatékonyabban ítélkezik, mint Temar - súgtam oda Ryshadnak.

A nehéz tölgyfa ajtó hamarosan bezárult a távozók után, és egyedül maradtunk a fogadóteremben vendéglátónkkal, no és persze azzal az ismeretlennel, aki feltehetően továbbra is bennünket figyelt valamelyik függöny rejtekéből. Újfent emlékeztettem magamat, hogy a fegyvereink továbbra is nálunk vannak, vagyis Olretet nem is igazán lehet kárhoztatni az elővigyázatosságáért. A klánfőnök egyébiránt megvált tekintélyt parancsoló támlás székétől, elhelyezkedett egy zsámolyon, és falatozni kezdett az asztalon várakozó étkekből.

- Mit követtek el azok az emberek? - Biztos voltam benne, hogy kérdésemet sikerült kifogástalanul megfogalmaznom a Hegyek Népének nyelvén, Olret azonban tudomást sem vett rólam, és Sorgradhoz fordult.

- Ti is alkalmazzátok még a száműzetés háromféle fajtáját otthon, az aniatimmek földjén? - kérdezte udvarias érdeklődéssel arcán.

- Nem igazán értem, mire célzol - felelte zavartan Sorgrad.

Olret kissé csalódottnak tűnt.

- A vörös száműzetés az élők világából történik - magyarázta. - Azt a fickót, akit erre ítéltem, holnap hajnalban lelökik a sziklákról. A zöld száműzetés azt jelenti, hogy az illetőnek el kell hagynia a családi tűzhelyet, de ettől még találhat magának más szállást a sekke területén, és ha a barátai hajlandók ellátni élelemmel és vízzel, megmenekülhet a haláltól. A fehér száműzetés viszont azt jelenti, hogy el kell hagynia a sekke területét, és nem érintkezhet senkivel a lakói közül. Akiknek ezt a büntetést szántam, azoknak még az éj beállta előtt el kell hagyniuk a földünket, és senki nem nyújthat segítő kezet nekik. - Olret udvarias mosolya kissé erőltetetté vált. - Ez volt az a büntetés, amelyet az aniatimmek annak idején kiszabtak ősatyáinkra. Északkelet felé menekültünk a jégen át, és remélni sem mertük, hogy valahol otthonra lelünk, mígnem megtaláltuk ezeket a sivár szigeteket az óceán ölelésében... Azután Misaen felolvasztotta az ösvényt, amelyen át idáig jutottunk, és valamilyen csakis általa ismert céllal itt marasztalt bennünket.

Ryshad és Shiv láthatóan egyre nyugtalanabbá váltak, amint több-kevesebb sikerrel próbáltam egyszerre fülelni és fordítani. Olret kivárta, amíg végzek a tolmácsolással, azután olyan kijelentést tett, amellyel mindannyiunkat meglepett.

- Bocsássatok meg, de nyelveteknek csak leírt formáját ismerem, beszélni nem nagyon tudok rajta... - Tétovasága és furcsa kiejtése ellenére teljesen érthető tormalin nyelven beszélt.

- Hatalmas előnnyel büszkélkedhetsz hozzánk képest, uram - felelte Ryshad azzal az udvariasan tagolt hanghordozással, amelyet évek hosszú során át gyakorolt be ura szolgálatában. - Nekünk kell bocsánatot kérnünk a tudatlanságunkért.

- Szabad megkérdeznem, honnan ismered a nyelvünket? - Shiv mosolygott, de rápillantva láttam, ugyanaz jár az eszében, mint nekem. Mostantól kezdve gondosan kell ügyelnünk rá, miről beszélünk egymás közt.

- Jártam már a partjaitokon. - Meglepetésünk láttán Olret alig tudta elleplezni elégedettségét. - Nem túl gyakran, és soha nem maradtam sokáig, de már régóta kereskedünk a füves puszták népével.

Hideg futott végig a hátamon.

- A Síkság Népével? - szaladt ki a számon.

- Velük. - Úgy látszik, Olretnek nem okozott nehézséget azonosítani a három ősi nép egyikét. - Néhány kiválasztott már hosszú ideje tesz hasonló utazásokat, szembeszállva a tenger folyvást változó árnyaival, noha tudjuk, hogy a méltatlanokra keserves halál vár.

- Érdekes, még soha nem hallottam a látogatásaitokról - jegyezte meg kiismerhetetlen arccal Ryshad.

- Igyekeztünk nem túl sok feltűnést kelteni - magyarázta Olret. - A Síkság Népe átkokkal sújtja azt, aki visszaél vendégszeretetükkel, és a nyakukon marad télire, ezért aztán nem engedjük meg, hogy az őszi időszakban hajók vágjanak neki az útnak tőlünk. Így is túl sok tér vissza bűzlő holttestekkel rakva, ha a tengeri áramlatok kénye-kedve hazasodorja őket.

Vajon azt jelenti-e ez, hogy a Síkság Népének késői sarjai még ma is élnek valahol a világtól elzárt északi pusztaságokon? A tormalin történetírás szerint rég kihaltak vagy beolvadtak a környező népekbe, akik a Régi Birodalom idején sodródtak Dalasor és Gidesta vidékére. Másrészt viszont magam is találkoztam olyan csavargókkal a vándorló pásztorok végeláthatatlanak tetsző birodalmában, akik éppen úgy a törvényesség peremén egyensúlyoztak, akárcsak én. A legtöbbjük éppen olyan éles vonásokkal, sötét bőrrel és alacsony, inas testfelépítéssel büszkélkedhetett, amilyennek a legendák a síkvidék elveszett népének fiait lefestik. Ezen kívül az ősi pásztorklánok közül sokan táplálnak máig nyúló ellenérzéseket a tormalin fennhatósággal kapcsolatban, úgyhogy éppenséggel el tudom képzelni, hogy nem sietnek hírül adni a nagyvilágnak, ha titokzatos idegenek jelennek meg a partjaikon, akik csupa értékes dologgal óhajtanak kereskedni. Futólag eltűnődtem rajta, vajon mik is lehetnek ezek az értékes dolgok.

Olret ismét Sorgradhoz intézte szavait.

- Bocsássatok meg nekem, de azt is el kell mondanom, hogy nem találhattok kedvező fogadtatásra udvaromban, ha veszedelmet hoztok az én szegény népemre. Így is éppen elég veszteségben volt részünk az utóbbi három nyomorúságos esztendőben.

- A hegyek tüzet bocsátottak ki magukból? - érdeklődött együttérzően Sorgrad.

Olret komoran bólintott.

- A Teremtő két évvel ezelőtt szította fel először kohójának tüzét, hogy szikraesőt zúdítson ránk műhelye kéményén át. Először még reménykedtünk benne, hogy az Ősanya ítélkezik ily módon Ilkehan fölött, de rá kellett jönnünk, hogy a pusztítás egyik szigetet sem kíméli. A sekélyesekben halálra főttek a halak, a kecskéket megfojtotta a hamu, megölték a mérges gázok. A mélyebben fekvő völgyekben szélcsendes éjszakákon gonosz levegő gyűlt össze, és egész családok fulladtak meg álmukban.

- Ezek szerint tehát még többre értékeljük nagylelkűségedet - jegyezte meg udvariasan Shiv.

Elvettem még egy szelet füstölt húst meg egy darab lepényszerű kenyeret, közben gondosan elkerültem Shiv tekintetét. Planir, Kalion és egy tucat mágustársuk bolygatta meg a hegyeket két évvel ezelőtt, hogy tüzes magmát köpjenek gyomrukból, megakadályozandó, hogy Ilkehan a nyomunkba eredjen, amikor éppen menekülőben voltunk az óceán széles hátán. Úgy tűnik, az ősmágus beavatkozásának következményei jóval messzebbre nyúltak, mint bármelyikünk is gondolta volna.

Olret savanyúan elmosolyodott.

- Azután keresni kezdtük, miféle előnyöket kínál nekünk az Ősanya nyomorúságunk közepette. Például a fehérrépa megfőtt a földben, így az éhezőknek azonnal volt élelmük. És mivel olyan sok állat elhullott, elegendő széna maradt, hogy szétszórjuk a hamuban. - Látván, hogy e szavak hallatán értetlenül meredünk rá, sietve magyarázni kezdte. - Segíti, hogy az élet olyan gyorsan visszatérjen a földekre, amennyire csak lehet. - Arca ismét elkomorodott. - Mindazonáltal igen sokan éhen haltak az elmúlt két évben, Ilkehan pedig úgy fosztogatja a gyengébb szigeteket, mint a keselyű, amely a kiéhezett kecskenyáj nyomában jár. Csapást csapás után zúdít rájuk, és amikor már nem tudnak ellenállni neki, erővel foglalja el a földet, és ráadásul azt állítja, hogy az ott lakók akaratából történt. Azután enni ad az éhezőknek, de éppen csak annyit, hogy életben maradjanak, és dolgozzanak neki; annyit semmiképpen sem, hogy erőre kapjanak, és ellene forduljanak.

- Ez lett a legnyugatabbi sziget sorsa is? - érdeklődtem udvariasan.

Olret azonban ismét csak keresztülnézett rajtam. Ezt látva Ryshad is föltette a maga kérdését.

- Nincs olyan vezetőtök, aki egységbe szervezné a szabad szigeteket, és Ilkehan ellen vezetné őket? Vagy nem merült fel e szigetek uraiban, hogy szövetséget kössenek?

Olret hátgerince megmerevedett, mintha karót nyelt volna, azután mosolyt erőltetett arcára, és Sorgradhoz fordult.

- Mondd csak, az aniatimm nép alávetette-e valaha magát bármiféle király vagy uralkodó akaratának?

- Soha! - felelte erőteljes hangon Sorgrad, lélegzetvételnyivel megelőzve fivérét. - Minden nemzetség maga irányítja ügyeit, és senkinek nem felel, csakis az övéinek.

- És az egy nemzetséghez tartozók együttesen munkálkodnak a közös jólét érdekében, igaz? - Olret elégedetten mosolygott tovább, látván, hogy Sorgrad és Sorgren buzgón bólogatnak. - No, látjátok, ugyanez a helyzet a mi vidékünkön is.

Nos, ha engem kérdeznek, mindez rendjén is van a Gidestától északra fekvő hegyek közt, ahol a legközelebbi szomszéd tíz napi járóföldre lakik szép időben és száraz úton, egyébként meg harmincra. Meg is értem, hogy az ottaniak összetartanak, mivel számtalan emberöltő tapasztalatából tudják, hogy a leggyengébb hull el először. Azt azonban nem tudtam elképzelni, miképpen működhetne ez az elv ezen a kopár és sanyarú szigeten, ahol a szomszédok egymás szájába látnak vacsora közben.

- És hogyan választjátok az itteni vezetőket? - érdeklődtem.

Olret továbbra is úgy tett, mintha ott sem lettem volna.

- Mit tartotok ti Ilkehanról? - fordult hirtelen Sorgradhoz.

- Az ellenségünk - felelte gondolkodás nélkül a hegyek fia. - Mindannyiunké.

- Halál jár neki a mi törvényeink szerint, és ha jól értem, a tieitek szerint is - szólalt meg hirtelen Gren -, ha ez a büntetése annak, aki az óceán túlsó partján tölti a telet.

Olret döbbenten kapta föl a fejét.

- Mit mondasz?

- Eresken, ugyebár, Ilkehan fia volt - biccentett Gren, és Olret bólintását látva elégedetten elmosolyodott. - Eresken maga mondta, hogy az anyja rabszolga volt, akit atyja a füves pusztákról hurcolt el, amikor ott töltötte a telet, és teherbe ejtette.

Olret sötét szemében a remény lángjai gyulladtak, de aztán igen hamar ki is hunytak.

- Mi haszna, ha újabb tétellel növekszik is a bűnlajstroma? Gondolhatjátok, hogy ha lett volna rá lehetőségünk, már megdöntöttük volna a hatalmát.

- És mi akadályoz meg benne? - érdeklődött óvatosan Ryshad.

- Ilkehan hatalmas erőt mondhat a magáénak - sóhajtotta Olret -, nagyobbat, mint bárki a sárkányok ideje óta. Ez pedig a valódi mágia ereje, amelyet a hargeardokból nyer ki. Nekünk, többieknek nem adatik meg, hogy biztonságban átkeljünk az óceánon, és ha meg is próbálnánk, Ilkehan sötét erőket küldene a nyomunkba, hogy elsüllyessze a hajóinkat. - Torkát keserűség fojtogatta. - Fogalmam sincs, honnan vette a tudományát. Azonnal legyilkoltat bárkit, akiről bebizonyosodik, hogy belátása van a varázslatok birodalmába, kivéve azt a néhány kiválasztottat, akik a lába előtt hajbókolnak. Ezeket aztán kiképzi, és amikor már elég erősek, elküldi őket, hogy semmisítsék meg ellenségeit.

Megköszörülte a torkát, és folytatta.

- Ne higgyétek, hogy nem taszítottuk volna le valamelyik tengerparti szirtről, ha alkalmunk adódott volna rá! Minden mesterkedésünknek ellenáll. Ha halomba hordanánk a halottainkat az erődje falai alatt, hogy testükön felkúszva jussunk be a gyilokjárókig, ő akkor is csak nevetne rajtunk odafentről, és halálra sújtana a mágiájával.

- Az még nem jutott eszetekbe, hogy egyetlen magányos bérgyilkost küldjetek ellene? - kérdezte Sorgrad. - Könnyebben észrevétlen maradhatna, mint egy hadsereg.

Olret lemondóan rázta meg a fejét.

- Ilkehan nyomban megöleti a partjaira vetődő menekülteket, mert tart a kémektől. Néhány próbálkozás után feladtam, és úgy döntöttem, több emberem életét nem áldozom fel ezért a hiábavalóságért.

- Egyébként mi az a hargeard? - érdeklődött Gren, miközben bogyómagvakat piszkált ki a foga közül.

- Ne mondd, hogy nem tudjátok! - Olret gyanakodva pillantott ránk.

- Nem ismertük a kifejezést - magyarázta Sorgrad. - A mi nyelvünkön valószínűleg máshogy hívják.

- A hargeard egyszerre szolgálja a Teremtő és az Ősanya dicsőségét - jelentette ki megfontoltan Olret. - Itt fekszenek elődeink csontjai, hogy a múltat jövőnkhöz kapcsolják.

- Mi barlangokban intézzük el az ilyesmit - biccentett Sorgrad.

Olret tekintetében felismerés csillant.

- Mi a Teremtő szikláit használjuk fel a temetkezéshez.

"No persze - gondoltam -, hiszen aki errefelé a földbe temeti a halottait, esetleg másnap arra tér vissza, hogy kedvenc nagyapja puhára főtt, lehet szeletelni." Hamar észbe kaptam azonban, és úgy döntöttem, jobb, ha nem nyitom ki a számat. Inkább megkóstoltam néhány bogyót, mielőtt Gren a saját tányérjára lapátolná az összeset.

- Komoly reményünk van rá, hogy hamarosan megfizettetjük Ilkehannal összes gaztettét. - Úgy látszik, Sorgrad úgy döntött, hogy elég időt töltöttünk már el a terep felmérésével. Most már nincs más hátra, mint az asztalra gurítani a rúnákat, hadd lássuk, ki kerül ki győztesen a játszmából. Sorgrad egyenesen Olret szeme közé nézett. - Azért jöttünk, hogy megöljük.

Olret tekintetében ismét felragyogott az iménti reményszikra, de ezúttal lángra is kapott.

- Esküdjetek az Ősanya nevére!

- Esküszöm, és azon fölül őseim csontjaira hazám barlangjában! - felelte halálos elszántsággal Sorgrad.

Olret kissé hátrébb húzódott.

- Számításba vettétek-e, hogy olyan erőkkel rendelkezik, amelyekkel eddig senki sem tudott szembeszállni?

- Miért? - húzta ki magát Gren. - Ha már Ereskent megöltem...

- Velünk van az Erdők Népének tudása, hogy szövetkezzék erőinkkel - intett felém Sorgrad.

Olret éppen csak egy oldalpillantást szentelt nekem, figyelme máris visszafordult Sorgrad felé. Arra gondoltam, ha egyszer le tudnám ültetni a játékasztalhoz, még a csizmáját is elnyerném, olyan világosan látszanak arcán az érzelmei. Most éppen elkeseredetten igyekezett hinni benne, hogy megszabadíthatjuk gyűlölt ellenségétől, de minden csepp józan esze a hitetlenség javára billentette a mérleget.

- Azért jöttünk, hogy a saját életünket kockáztassuk, nem pedig azért, hogy ártatlanokat sodorjunk veszélybe. - Ryshad szokásos nyugodt hangján beszélt. Szemlátomást jól ítélte meg Olretet, mert az elietimm főnök jól láthatóan megkönnyebbült e szavakra. - De ha Ilkehan figyelmét megosztaná valami, ha más kötné le őt, míg mi bejutunk a területére, azzal számottevően megnövekednének esélyeink a győzelemre.

- Nincs valami vitás pont, amin összekaphatnátok vele? - érdeklődött Sorgrad mintegy mellékesen. - Vagy nem terveztek támadást ellene mostanában? Nem kell, hogy tudasd velünk, hol és miért készülsz lecsapni rá, de ha annyit elárulnál, mikor, akkorra időzítenénk a tervünk megvalósítását, amikor Ilkehan éppen az ellenkező irányba figyel.

Olret tekintetén látszott, erősen harcol a kísértéssel, de azután megrázta a fejét.

- Ha Ilkehan rajtakap benneteket, amint a területemről átkeltek az övére, máris megvan az ürügye, hogy kiirtsa egész népemet.

- Éppen ezért teszünk egy kis kitérőt, és más irányból közelítjük meg a birodalmát. - Gren szemlátomást nem látott semmifajta nehézséget a dologban.

- Meglehet. - Olret szeme összeszűkült; az arckifejezése ettől hirtelen mintha ravaszabbnak tűnt volna. Úgy véltem, nyilván van valaki, akit előszeretettel taszítana Ilkehan látókörébe. - Hadd gondolkozzak egy kicsit a dolgon. Addig is szívesen látlak benneteket, mint vendégeimet, noha attól tartok, egyelőre túlságosan elfoglaltak vagyunk hozzá, hogy kellőképpen szórakoztathassunk benneteket. Az Ősanya ebben az időszakban küldi áldását a földre, nekünk pedig minél többet össze kell gyűjtenünk adományaiból, hogy éhezés nélkül vészelhessük át a következő telet. Javaslom tehát, hogy lazítsátok ki utazástól megfáradt tagjaitokat egy kellemes fürdővel, mi pedig utánanézünk, miféle szórakozást, muzsikát tudunk felajánlani nektek. Maedror!

Olret kissé túl gyorsan beszélt, szavain pedig túlságosan érződött az erőltetett szívélyesség, mindazonáltal egyelőre nem érdekelt más, csak hogy megtisztálkodhassak végre, és megtölthessem a gyomromat. A Maedrornak nevezett fickó, akiről utóbb bebizonyosodott, hogy azonos a csontpálcás férfival, engedelmesen ugrott oda Olret hívó szavára, mi pedig követtük a palota felső szintjére. Fejemben lassan kezdett összeállni az épület alaprajza: minden oldalon egy lépcső, utána hosszú folyosók, kétoldalt szobákkal. Mire idáig értem a tűnődésben, már be is tereltek egy otthonos kis kamrába, amely olyan apró volt, hogy az ágyam is alig fért el benne. Az ágyat furcsa mintázatú szőttes takaró borította, amelynek készítéséhez láthatóan a sziget összesféle színárnyalatú kecskéjének bundáját felhasználták. Igazán megható volt, hogy az itteniek máris ennyire ügyelnek erényeimre - a többiek ugyanis egy nagyobb, közös hálószobán osztoztak. Alig tettük be a lábunkat szobáinkba, körülöttünk máris sürgölődni kezdtek a halk léptű szobalányok: forró vizes kancsókat, törölközőket hoztak, néhány inas pedig dézsákat cipelt végig a folyosón. Kis híján sikerült magukra erőltetniük a szolgáktól elvárt udvariasan semmitmondó arckifejezést, egy fiatalabb leányzót azonban rajtakaptam, amint aggodalmas pillantásokat vet a felettünk lévő emeletre vezető lépcső irányába. Arra gondoltam, nyilván valami feladat várja odafönt, amit váratlan érkezésünk miatt félbe kellett hagynia. Ráadásul, ha nem vigyáz, még meg is szidják, amiért nem végzett azzal a másik teendővel; az ilyen és ehhez hasonló igazságtalanságok miatt határoztam el süldőlány-koromban, hogy egyszer s mindenkorra szakítok a szobalányélettel.

A fürdő azonban valóságos üdvözülés volt. Ebben a helyzetben már az az egyszerű tény is kimondhatatlan boldogsággal töltött el, hogy végre a fejem búbjától a lábam ujjáig átmelegedhettem, hát még amikor észrevettem, hogy az illatos fürdőolajok mellett egy gondos kéz némi sebgyógyító balzsamot is odacsempészett a keskeny ágy mellett álldogáló polcocskára! Fölhasadozott ajkam ujjongva fogadta a simogató balzsamot, és éppen a kezem fejét masszíroztam egy újabb adaggal, amikor valaki kopogtatott az ajtón.

- Livak! - hallottam meg Ryshad hangját.

- Gyere be!

Becsukta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott, majd elismerően hunyorított mezítelenségem láttán. Végignéztem rajta: láthatóan frissen borotválkozott, hajának sötét hullámai nedvesen simultak a füle mögé, tiszta nadrágot és inget viselt, bár ez utóbbit éppen csak a hátára dobta.

- Mit csinálnak a többiek? - Felültem az ágyon, és átkaroltam a térdemet.

- Én húztam a szerencsés rúnát, úgyhogy Shiv még csak most mászott bele a dézsába. Sorgrad és Sorgren meg azon vitatkoznak, melyikük vegye fel az utolsó darab tiszta ingüket. - Ryshad előzékenyen felém tartotta a törölközőt, én pedig közelebb léptem, és beburkolóztam az ölelésébe.

Magához húzott, és olyan sürgetően csókolt meg, hogy vágyam egy pillanat alatt lángra kapott.

- Bezárjam az ajtót? - suttogta.

- Nincs hozzá kulcs. - Visszacsókoltam, szabad kezemmel végigsimítva a tarkóján. - De azért megpróbálhatnánk valahogyan kiékelni. - Hagytam, hogy a törölköző a padlóra csússzon.

- Gyanút kelthetünk, ha egy szolga megpróbál bejönni, és észreveszi, hogy eltorlaszoltuk az ajtót. - Ahogy Ryshad ajka csiklandós mozdulattal a tarkómat érintette, a várakozás bizsergő érzése futott végig a hátgerincemen. A tenyerébe fogta egyik mellemet, és futólag eszembe jutott, úgy látszik, ő is használatba vette a reszelősséget gyógyító balzsamot.

- Mi lenne, ha odatolnánk a polcot az ajtó elé? - suttogtam, amint visszatért a lélegzetem.

- Jó ötlet. - Gyengéd beleegyezéssel megpaskolta a fenekemet.

Mire az ajtó elé lökte a keskeny polcocskát, én is lerántottam az ágyról a takarókat, ő pedig nevetve, csókolgatva és dédelgetve ledöntött a lábamról. Mire lerángattam róla az inget, sikerült lerúgnia a nadrágját, és elmerültünk a puha ágynemű között.

Ha eddig azt hittem, hogy a fürdő lesz az aznapi nap legmegrázóbb és legfelemelőbb élménye, alaposat tévedtem. Még arról is megfeledkeztem, hogy Olret kémei esetleg figyelhetnek bennünket. Legfeljebb azt tudhatták volna meg, milyen tökéletesen eggyé tudunk válni ő meg én, amikor csupán mi ketten létezünk a világegyetemben, és teljes figyelmünket leköti, mi mindent adhatunk még egymásnak. Ilyenkor teljes bizonyossággal tudjuk, hogy nem állhat közénk immár eltérő neveltetésünk, tapasztalataink, életszemléletünk sem, és nincs az a barát, ellenség vagy kötelezettség, aki vagy amely elválaszthatna egymástól. Amikor ösztönös harmónia igazítja egymáshoz minden mozdulatunkat, amikor minden érzékünk feléled, hogy minél jobban magába szippanthassa a csókok és ölelések visszhangjait, amikor két végletekig hajszolt test eggyé olvad az utolsó utáni pillanatban, már egészen biztos voltam benne, hogy szeretem Ryshadot, és hogy ő is szeret engem. És ebben a végletekig egyszerű pillanatban semmi más nem számított. Egymást átölelve feküdtünk lassuló lélegzetünket hallgatva, Ryshad szája sarkában lusta mosoly játszott, ahogy kisimítottam homlokából egy verejtéktől nedves hajfürtöt.

Az ajtó irányából bocsánatkérő kopogás hallatszott.

- Ha készen vagytok, le kellene jönnötök a fogadóterembe... Valamiféle étket szolgálnak fel nekünk.

Szinte láttam magam előtt Sorgrad cinkos vigyorát az ajtó túloldalán.

- Jól van, mindjárt utánatok megyünk! - sóhajtottam.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Janet Evanovich: A négy fejvadász (részlet).

Létrehozás: 2004. június 9. 12:54:13

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma