Szívfaló (Ősök Városa novella)

A torzszülött végre csapdába esett. A régóta tartó, keserves üldözéstől talán eltompulhattak az érzékei, mert bár eddig minden esetben tökéletesen választotta meg a kusza járatok közül a számára legjobbat, most olyan üregbe suhant be, aminek nem volt több kijárata. A galetki vadász óvatos léptekkel közelítette meg a nyílást, és elégedett mordulással nyugtázta, hogy kényelmesen befér rajta.

Nem félt. Bízott hatalmasra növesztett, izmos termetében, melyet nem rondított el sem tüskékkel, sem gyapjas szőrrel. Ösztönös esztétikai érzéke, mely fejlettebb volt a galetkik többségénél, azt sugallta neki, hogy nincs szebb a sima, bronzbarna bőrnél, mely alatt hihetetlen méretű izmok feszülnek. E csodás alakhoz széles állú, markáns, kopasz fej tartozott, a homlokból előbukkanó két kicsi szavacskával. A vadász négy végtaggal bírt, oszlopszerű lábai, kiegészítve az erős, pikkelyes támasztófarokkal szinte lehetetlenné tették, hogy kilendüljön függőleges helyzetéből. Jobb karja óriási, karmos mancsban végződött, mellyel iszonyatos ütést tudott mérni arra, akit előzőleg elkapott bal csápjával. Ez a végtagja volt a kedvence. Hosszú, sima izmok alkották, melyek hihetetlen gyorsasággal tudták a csápot az áldozat köré tekerni, hogy megszorítva kipréseljék belőle az életet.

A galetki vadász szembe állt a nyílás bejáratával, majd magasra emelte a vaskos növényi gyökerekből font hálót. Gyakorlott mozdulatokkal kifeszítette a csapdát, végül mély lélegzetet vett.

- Most jön a neheze... számodra, torzszülött! - mormolta kárörvendő vigyorral. Már hosszú órák óta kergette áldozatát járatról barlangra, de az olyan fürge és ügyes volt, hogy ez idáig csupán elsuhanó árnyékát pillanthatta meg. Így nem tudta pontosan, mit szorított most sarokba, mégis bízott tapasztalatában, erejében és persze szerencséjében, hogy le tudja győzni a torzszülöttet.

Felhajtotta a hálót és átbújt alatta. A tökéletes sötétség nem zavarta, érzékei jelezték számára, hogy az üreg egyenes és nem túl mély. A talaj enyhén lejtett, valahol víz csöpögött a sziklára egyhangúan.

Infralátása halvány hőfoltokat mutatott a sziklatömbök között. A torzszülött az imént még itt lehetett, nyomai gyorsan kihűlő "emléket" hagytak hátra. A galetki megfontolt léptekkel indult a járat belseje felé. Hirtelen különös zaj ütötte meg a fülét. Számtalan vadászata során ezernyi különböző torzszülöttel találkozott már össze. Amikor azok érezték a vadász személyében közeledő veszélyt, mind másképpen igyekeztek félelmetessé tenni önmagukat. Volt torzszülött, amelyik torkaszakadtából bömbölt, már-már megrepesztve a puhább kőzeteket, vagy olyan túlvilági hangon nyöszörgött, sóhajtozott, mintha ezer kárhozott lélek közeledne a semmiből. Néhányan vadul kaparták a járatok falát, menekülni akarva, vagy irtózatos bűzt pöffentettek testük förtelmes belsejéből, remélve, hogy a vadász megundorodik prédájától.

Ez a torzszülött azonban sírt.

A galetki döbbenten megtorpant, hátha rosszul hall. A járat végén egymásra hengeredett sziklatömbök mögül olyan panaszos zokogás tört elő, mintha egy elárvult galetki csemete könyörögne szeretetért.

A vadász dühösen mordulva megkeményítette a szívét. Csak nem fog megszánni egy alávaló torzszülöttet, csak mert ilyen megrendítően sír a nyavalyás életéért? Csápját és tüskés öklét támadásra emelve előre lépett, s közben bosszúsan azt kívánta; bárcsak képes volna süketté tenni magát.

A zokogás ugyanis megérintette a lelkét, bármennyire is igyekezett nem figyelni rá. Elérte az utolsó, régi omlásból származó tömböt. A torzszülött ott kucorgott mögötte. Nem próbált menekülni, friss járatot fúrni, vagy kitörni. Nem harcolt, bár nyöszörgő, árva hangjával máris jobban elgyengítette a vadászt, mint egy sűrű, bódító gázfelhővel.

A galetki elszánta magát az utolsó lépésre. Megkerülte a sziklatömböt, és várta, hogy zsákmánya mégis megkíséreljen valamit, bármit, ami harcra, élni akarásra utalna.

Azután csak állt, és végtelennek tetsző ideig nézte a sarokban kucorgó, megrettent, kicsi és törékeny lényt, amely még szánandóbban zokogott, mint eddig. A hatalmas galetki végül durva külsejét meghazudtoló gyöngédséggel karjaiba vette "zsákmányát", s óvatos léptekkel elindult vele a járat nyílása felé. Vastag ajkait becéző szavak hagyták el, mire a széles mellkasához bújó, kicsiny lény hálás dorombolással válaszolt, és átható, bódító hangon ezt suttogta:

- Vigyél a tieid közé, galetki, és rejts el, védelmezz meg.

- Feketedjen el minden tőgy, amihez kezed ér, s lobbanjon lángra minden kicsinyét szoptató, aki önmaga közelébe enged téged! - visította legsértőbben rikácsoló hangján Kalafonia, miközben neki tüzesedve rázta nyeszlett testét. A szemközt álló galetki színtelen, nyálkásan puha alakja rázkódott a felháborodástól. Óriási szemei, melyekre egymás után két szemhéjat tudott leereszteni (egy áttetszőt, és egy vastag szaruval fedettet), most gyorsan pislogtak. Kalafonia ezt látva önelégülten tette vékony csípőjére kezeit.

- Na, mi lesz, rusnyaság?! - pimaszkodott. - Elakadt a bűzös leheleted, igaz?!

A galetki fehér bőrét egész testén vérvörös pír borította el, s fogatlan száját kitárva bömbölte:

- Ne találjál ennivalót!

A két versengő galetkit körülálló bámészkodók felhördültek a hihetetlenül hatástalan és szellemtelen átok hallatán. Kalafonia vigyorogva széttárta vékony karjait, és megadta ellenfelének a kegyelemdöfést:

- A torzszülöttek válasszanak meg díszvacsorájuk fő fogásának, lassú tűzön pirítva!

A tejivó galetki indulattól lucskos teste megrándult, amint a vesztett átokszóró párviadal lélekenergiát szívott ki belőle, és átsugározta azt Kalafoniába. A tömeg szétoszlott, végül a csillámló cseppkövektől határolt terecskén az önmagával szörnyen elégedett Kalafonia maradt egyedül, de nem sokáig merenghetett zavartalanul önnön nagyszerűségén. Sötét csuhás, kecses alak tűnt fel a cseppkövek között, mezítelen lábait méltósággal téve egymás elé. Mikor néhány lépésre Kalafoniától megtorpant, a szolga már sejtette, hogy ismét dorgálásban lesz része.

- Mondd, mi történt itt? - kérdezte szigortól száraz hangon Atvy Morodur, a Szellemszem Tisztogató Klán megbecsült tagja. - Régóta megtűrlek magam mellett szolgámként, mert azt mondtad; tanulni akarsz. Legutóbb ötven jó aranyamba került, hogy a papokkal levétessem rólad az Iszony Köreinek mágikus átkát, és te esküdtél, hogy hamarosan visszaadod ezt a vagyont.

Kalafonia próbált közbe szólni, de Atvy Morodur apró kézmozdulata csöndre intette.

- Az imént megküzdöttél egy tejivó galetkivel átokszórásban...

- És győztem! - kiáltott közbe mégis Kalafonia. Mestere azonban dühösen villantotta rá átható tekintetét.

- Igen, győztél, de az érte járó jutalmat nem aranyban zsebelted be, hogy aztán törleszthesd adósságodat, hanem egy marék féreg, rovarban és lárvában, ami számodra csemege, számomra viszont veszteség. Ne tagadd, láttam! - Morodur haragja hirtelen megvetésbe csapott át. - Miért volna nekem szükségem ilyen haszontalan szolgára, aki többet árt, mint használ?!

Kalafonia mélységes kétségbeeséssel tördelte ujjait. Mestere éppen hátat akart fordítani a reménytelen kis galetkinek, mikor az élénken csillogó szemekkel magasra szökkent.

- Megvan, uram! Elmegyek a Palotába, és kérek egy igazán veszélyes, bonyolult feladatot, amit...

- Amit szellemes átkok szórásával lehet teljesíteni?! Mert, hogy ehhez értesz egyedül kiválóan, semmi máshoz. - Atvy Morodur dühösen csóválta a fejét. - És mit gondolsz, hány aranyat fizetne a féregszint elöljárója egy ilyen... kalandért?

A szolga úgy rogyott vissza a ledőlt cseppkőre, mint akinek kihúzták testéből az összes csontot. Mestere hirtelen megszánta, hozzá lépett és a vállára tette csodálatos érzékenységű kezét.

- Kalafonia, nekem szükségem van arra a pénzre, nem mondhatok le róla.

A szolga bólintott.

- Már döntöttem - mondta, és varázslatosan változó hangszínei közül most a "keserűen halálra szántat" választotta. - Néhány hét múlva, ha még élek, kezedbe adom, amit rám költöttél.

Atvy Morodur ugyan nem értette, mit találhatott ki Kalafonia, de annyira már kiismerte szolgáját, hogy ne dőljön be gyászos, rosszat sejtető hanghordozásának, így nyugodt szívvel engedte távozni őt.

Pedig a mester most az egyszer tévedett.

Kalafonia tudta, hogy amire elszánta magát, az szinte a biztos pusztulást jelenti számára. Miközben meggörnyedve elvonszolta magát iménti dicsőséges átokszórásának helyszínéről, halványan reménykedett benne, hogy mestere, Atvy Morodur megszánja, és rákérdez: "Hová is indulsz te most ily' megkeseredve, Kalafonia fiam?" És akkor ő elmondaná, micsoda kegyetlen megoldást talált adóssága törlesztésére. Megvallaná bizony, mire Morodur végtelen bölcsessége és jó szíve unszolására nyomban visszatartaná szegény szolgáját, lemondva inkább az ötven aranyról, ami nagy vagyon ugyan, de mégsem akkora, hogy elveszítse miatta legkedvesebb -mivel egyetlen!- szolgáját.

Csakhogy Atvy Morodur egy árva sóhajjal sem érdeklődött Kalafonia tervei után. Így a mindig vidám galetki életében tán először nem szökdécselt, füttyögött, danolászott, miközben barlangja felé vonszolta bánattól sorvadó testét. A szűk üregben magához vette apró, csatos dobozkáját, amiben mindig tartott néhány kövér lárvát, ujjnyi vastag fúróbogarat, színes szárnyú, ízes rovart, hogy a nehéz időkben se maradjon finom falatok híján. Más vagyonkája nem is igazán akadt a kékes fényt árasztó milgand gömbjét, és a csonttőrt leszámítva.

Mikor utolsó pillantást vetett barlangjára, Kalafonia szemeiből két könnycsepp gördült le, s nedvesítette meg gyér szakállát.

- Mit tettél, te átkozott?! - bömbölte magából kikelve a galetki vadász. Elkeseredett indulat egész testét remegésre késztette, még vaskos csápja is csak úgy tudott mozdulatlan maradni, hogy szorosan rácsavarodott egy sima oldalú cseppkőre. - Meg tudod magyarázni, miért ölted meg Roenjét? És a többieket előtte?

A kicsiny torzszülött a lakóbarlang legbelső sarkában kucorgott. A vadász kiismerte már annyira, hogy tudja: mindjárt fájdalmasan sírdogálni kezd. A galetki gyilkosság azonban túl volt azon az erkölcsi határon, amit még a durva lelkű vadász el tudott nézni zsákmányának.

Összeszedte hát minden erejét, és elindult, hogy még azelőtt végezzen a torzszülöttel, mielőtt az zokogni kezd. Hatalmas testével a kicsiny lény fölé tornyosult, és felemelte tüskés mancsát. Egyetlen csapás elegendő lett volna.

Ekkor azonban a torzszülött megérintette a közelében lévő milgandot. Az ezüstös fény bevilágította törékeny alakját, finom bőrét, lágy domborulatait. A galetki fájdalmasan felnyögött a rátörő vágytól. Ütésre emelt mancsa lehanyatlott, és remegő ajkakkal hagyta, hogy gyilkos indulata szerelmes hévvé alakulva ölés helyett ölelésbe taszítsa.

Kalafonia megkönnyebbülten sóhajtott, mikor végre sikerült kipréselnie testét a szűk nyíláson. Mögötte a sötét, sáros járat alaposan megkínozta, de a kis galetkinek semmi kedve nem volt hozzá, hogy a mások által használt, széles és kényelmes járatokat használja célja eléréséhez.

Most keskeny sziklaperemre jutott ki, amiről lenézve szédülés fogta el. A látvány mégis lenyűgözte. Lábai alatt hatalmas barlangcsarnok tárult ki, amelynek túlsó falait nem is lehetett látni, pedig az átlagosnál jóval erősebb milgandok lebegtek mindenfelé. A mélyben cseppkövek erdejében keskeny utak futottak középirányba, mintha a barlangcsarnok "agyának" küllői volnának. A gigantikus terem teteje éppen úgy sötétségbe veszett, mint a túlsó oldala. Csak néhány különösen vaskos, belógó cseppkő jelezte, hogy azért odafönn is "van valami".

Kalafonia összevonta dús szemöldökeit, hogy jobban lásson. A sziklaperemről kihajolva végre megpillanthatta a csarnok közepén álló, egyetlen óriási cseppkőből kifaragott ovális épületet, ami miatt idáig gyötörte magát az ősi, elfeledett munkajáratban.

- Az Aréna! - suttogta Kalafonia önmagának, izgalomtól elcsukló hangon. A szegény kis galetki számára az aréna minden szint legfélelmetesebb épülete volt, ahol -tán éppen ezért- még soha nem járt. Ő nem áhítozott harcokban szerzett, véres dicsőségre. Megelégedett azzal, ha néha a csatornaszinten elejtett egy-egy hártyás lemúrt, vagy óriáscsótányt. Az Arénában azonban e kettőnél sokkal veszélyesebb torzszülötteket is fogva tartottak, idomítottak és dühítettek, hogy a vállalkozó kedvű galetkik megküzdhessenek velük.

Kalafonia, aki jól csupán az átokszóráshoz és a lakóbarlang csinosításához értett, álmában sem gondolta volna, hogy valaha is az Arénába akarjon lépni. Pedig most éppen eme végzetes tettre határozta el magát.

A sziklafal meredeken zuhant le alatta a mélybe, kapaszkodókat alig kínálva. Kalafonia mégis mászni kezdett lefelé, miközben igyekezett nem gondolni az alant ülepe felé meredező, tűhegyes cseppkövek erdejére.

- Oh, bölcs őseim, milyen kár, hogy egy ilyen legendás sziklamászás után még ma el kell pusztulnom!

Miután szerencsésen talajt ért, hogy ne kínozhassa tovább az önsajnálat, a kis galetki utizsákját a vállára lendítette, és megindult az Aréna boltíves bejárata felé. A magas cseppkő-erdőbe vágott úton senkivel nem találkozott, de már messziről megpillantotta a két strázsát. Kalafonia kihúzta magát, és megpróbált olyan hetyke képet vágni, amilyen csak kitelt tőle. Megköszörülte a torkát, beállította legdörgőbb hangját és üdvözlést kiáltott.

A két őr döbbenten bámult le apró fajtársára. Az egyik négy különböző karjával sorra megdörgölte szemeit, míg a másik iszonyú vigyorra húzta a száját, elővillantva borotvaéles, sárga agyarait.

- Hát te meg mi járatban vagy erre, picinyem?! - érdeklődött az első őr, akinek rettenetes izmai majd' szétvetették bőrvértjét. - Talán csak nem önkéntes vacsorának jelentkezel a torzszülöttjeink gyomrába?!

Kalafonia úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a sértésről, pedig már a nyelve hegyén volt egy remek átok.

- Be akarok menni! - mutatott az Aréna sötét kapujára. - Mennyi aranyat lehet nyerni, ha a galetki legyőz itt egy torzszülöttet?

A két strázsa egymásra nézett, így tudakolva a másiktól, hogy álmodnak-e.

- Te akarsz itt megküzdeni egy torzszülöttel?! - a második őrszem éles füttyentést hallatott agyarai közül, mire a kapualjba vésett barlanglyukból egy harmadik galetki csoszogott elő. Ez a fickó még nagyobb volt társainál is, bozontos fején vaskos szarvak ültek, és három karja karmos mancsokban végződött.

- Strázsamester úr, ez a nyápic küzdeni szeretne - mondta, röhögését alig leplezve az első őr. - Van raktáron valami neki való? Mondjuk a saját árnyéka?

Kalafonia agyát vörös köd borította el, s élesen felsikoltott:

- Vizeljenek a te árnyékodra az orgling disznók, és túrják tested az ebédjük közé!

Az átok hallatán a galetki felhördült, és ütésre emelte egyik, pörölyre emlékeztető karját. Ekkor azonban a strázsamester közbelépett.

- Állj! Ha küzdeni akar, küzdeni fog. Ismertek ti olyan törvényt, amelyik kimondja, hogy bárki eltilthatná galetki testvérét a harctól?

A két őr bosszúsan morogva nemet intett.

- Mert én sem. - bólintott a strázsamester, majd Kalafonia felé nyújtotta egyik mancsát. - Kérem a féregszinti Arénába belépődíjként fizetendő tizenöt aranyat!

A kis galetki ábrázata mélységes csalódásba torzult

- Erről... Erről egészen megfeledkeztem - motyogta kétségbeesve. - A küzdelem nevezési díja egészen kiment a fejemből.

- Mégis, mit gondoltál, testvér?! - kiáltott rá az első őr olyan indulattal, hogy Kalafonia egész testében összerándult. - Azt képzeled, hogy az Aréna vadászai puszta szívességből gyűjtik be nekünk a legveszélyesebb torzszülötteket?

- És az őrök, ganéjtakarítók, idomárok ingyen fáradoznak itt?! - állt társa oldalára a második őr. - A torzszülöttek takarmányáról még nem is szóltunk! Ezek mindent összezabálnak, amiről te még csak nem is álmodsz, s azt is meg kell vásárolni a gyűjtögetőktől!

A strázsamester látta, hogy ismét kezdenek elszabadulni az indulatok. Mintha megszánta volna ezt a szerencsétlenül toporgó kis galetkit, közelebb lépett hozzá, s jóindulatúan szólt:

- Az Arénát bizony fenn kell tartanunk valamiből, ezért nem engedhetlek be ingyen. Különben sem hinném, hogy vállalhatnál olyan küzdelmet, amiért komolyabb jutalom jár győzelem esetén. Legfeljebb egy jámbor sziklozuggal engedhetnélek össze, azért viszont nem fizetnek a nézők.

- Akkor elvesztem - nyögte Kalafonia.

- No, várj csak! - a strázsamester bosszankodva csóválta hatalmas fejét. - Ha jól sejtem, pénzre van szükséged. Talán adósságba keveredtél?

A kis galetki megszégyenülten bólintott.

- Értem - az őrök parancsnoka együtt érzőn sóhajtott, s a száján kiáradó levegőtől Kalafonia hajszálai megborzolódtak. - Volna egy megoldás, ha nem is a leggyorsabb. Az Arénának szüksége lenne egy új ganajozóra.

- Az előző túl közel ment a méregféreg ketrecéhez - röhögött fel kajánul az első őr, de a strázsamester szúrós pillantása csöndre intette. Kalafonia gondolkodás nélkül kijelentette:

- Vállalom! Alá kell írnom valamit?

Atvy Morodur szolgája másnap ébresztő előtt nyugtalan kiáltásokra, döngő lábak zajára riadt fel. Álma mély és kellemes volt, hiszen megúszta a számára biztos pusztulást jelentő küzdelmet, viszont kapott munkát, aminek béréből -ha nem is hamar- kifizetheti mesterének az adósságát.

A ganajozók szállása nyomorúságos üreg volt az Aréna komor sziklájának járatokkal, termekkel telefúrt mélyén. Alig néhány fal választotta el attól a hatalmas csarnoktól, melyben a rabul ejtett és küzdelemre váró torzszülötteket tartották különböző, jellegükhöz alkalmazkodó ketrecekben, gödrökben, medencékben, mágikus erőterek szorításában.

Kalafonia munkatársai mind olyan galetkik voltak, akik valami oknál fogva "kevesebbnek" számítottak az átlagnál. Volt közöttük egykori vadász, akit a csatornaszinten alaposan "megkóstoltak", s a pokoli súlyveszteséget még nem heverte ki. Más ganajozó mentális támadás áldozata lett, s bizony ettől kissé elhülyült.

Morodur szolgája feltápászkodott vackáról, és nyugtalanul hallgatta a folyosókról beszűrődő, zaklatott kiáltásokat.

- Valami nagy baj történt - szólt a sötétben valaki, akit szintén felébresztett a kiabálás. - Talán elszabadult az egyik torzszülött.

Kalafonia úgy döntött, nem várja be tétlenül heverészve, hogy esetleg valami iszonyú a közelébe lopózzon. Milgandját elővéve a folyosóra lépett, majd elindult a hangok irányába. Hamarosan egy nagyobb, de félreeső üregbe jutott, amit valaha takarmányraktárnak használtak, de már régen nem járt erre senki. Most azonban vagy fél tucat galetki állt körül valamit, ami a földön hevert. Tőlük származtak az izgatott kiáltások, dühös morgások.

- Mi csinálhatta ezt?

- Soha nem láttam még ilyet.

- Biztos, hogy az összes torzszülött a helyén van?

- Magam ellenőriztem, de különben sincs közöttük olyan, amelyik ilyet tudna művelni.

Kalafonia, alacsony termetének köszönhetően végre átverekedte magát a bámészkodók között. A látványtól azonban szinte megkövült: a raktár padlóján egy valaha hatalmas galetki hullája hevert. Két csápját szétvetette, törzse furcsán megcsavarodott a halál pillanatában. Bőrvértje középen kettéhasadt, mintha mágikus karom sújtott volna le rá. Mellkasának közepén óriási seb tátongott, mint véres barlang.

- Kitépték a szívét - nyögte Kalafonia. Ami mégis a legborzalmasabb volt, hogy a hulla arca boldogságtól sugárzó mosolyba merevedett, és megtört fényű szemei úgy bámulták a plafont, mintha a leggyönyörűbb dolgon állapodtak volna meg a végső pillanatban.

- Szegény Roenje - súgta a körben álló galetkik egyike. - Legalább három napja fekszik itt. És ő a harmadik, akit így...

Kalafonia sietve megfordult, hogy mihamarabb távol kerülhessen a borzalmas helytől.

A vadász eszelős pánikban sokadszor kutatta át lakóbarlangja legeldugottabb zugait is, de a gyönyörű torzszülöttet sehol nem találta. Végül lerogyott a vackára, és mancsába temette arcát. A könnyek forró árja, ami azóta nem áztatta képét, hogy elszakították szüleitől, most megállíthatatlanul patakzottak.

- Nem hagyhatsz el! - motyogta a semminek. - Zong, Hortel, Fretro, Roenje... Négy halott. És most megint eltűntél. Nem ítélhetsz magányra, az enyém vagy, én fogtalak!

A galetki zokogása visszhangot vert a barlang kongó falai között.

A titokzatos gyilkosságok okozta zavar hamar elült volna, hiszen az Aréna soha nem volt veszélytelen hely, ha két nappal később nem bukkannak újabb hullára. A gyűjtögetők egyike volt az áldozat, akinek éppen úgy kitépték a szívét az Aréna egy félreeső helyén, mint a többiekét.

Kalafonia azonban nem izgatta magát túlságosan a dolog miatt. Jelentéktelen figurának tartotta magát ahhoz, hogy bármiféle szörnyeteg éppen őt akarná lemészárolni. Mivel a strázsamester valami megmagyarázhatatlan okból kedvelte Kalafoniát, a kis galetkinek nem lehetett oka panaszra a munkája miatt. A kétfejű patkányok mellé osztották be, s feladata annyi volt, hogy a ketrecet naponta kétszer kiganajozza, valamint a vasrácsok között bedobálja a dögök élelmét. A kétfejű patkányok kedvelt szereplői az Aréna küzdelmeinek, mivel rendkívül harciasak, soha nem menekülnek el, hiszen egyik fejük biztosan ölni akar a kettő közül.

A közelükbe menni azonban nem volt tanácsos, ezért Kalafonia az ürüléket egy hosszú fémgereblye segítségével húzkodta ki a ketrecből. Néhány ilyen szerszám ugyan már hevert a ketrec alján, mivel a dühös patkányok kitépték a kezeiből, de ezért nem járt levonás a béréből.

A barlangcsarnokba, amit betöltött a kétfejű patkányok bűze, szokatlan alak lépett be. Miközben a nagydarab, harcias galetki komor arccal, lassan sétálgatott a ketrecek között, Kalafoniának volt alkalma alaposan megfigyelni őt.

"Bizonyára katona, esetleg vadász" - gondolta. - "Erre utalnak a végtagjai, kidolgozott, sima izomzata, és a vért, amit visel. Nem hinném, hogy kétfejű patkányokkal akarna megküzdeni; annál sokkal erősebb, tapasztaltabb. Csak szégyent hozna magára ilyen ellenfelekkel. De akkor mit akarhat itt?"

Az idegen látszólag érdeklődve megállt az egyik ketrec előtt, de Kalafonia figyelmét nem kerülte el szemei apró villanása, amivel ellenőrizte, hogy a folyosóról nem követte-e valaki.

"Ha nem küzdeni akar, akkor csak az Aréna hivatásos vadásza lehet" - döntött magában a kis galetki. - "Talán ő fogta be ezeket a dögöket?"

A vadász váratlan elhatározással Kalafoniához lépett, csápját erősen a ganajozó karjára csavarta és a sarokba vonta őt. A kis galetki egészen megrémült ettől, de a zaklatott tekintetű vadász halk, megnyugtató hangon szólt hozzá:

- Figyelj rám, barátom! Szükségem volna valamire, amit te megszerezhetsz nekem.

Kalafonia el sem tudta képzelni, mi lehet az, amit ő igen, ez a tekintélyes vadász viszont képtelen megszerezni.

- Neked, mint a torzszülöttek gondozójának, bejárásod van a raktárakba, igaz?! - folytatta a vadász, mire Kalafonia szólni nem, csupán bólintani tudott. - Nekem szükségem van egy tucat morgordi zsákocskára.

A kis galetkinek a csodálkozástól kinyílt a szája. A morgordi zsákocskák, bár némi gyönge mágiával voltak átitatva, azért elég közönséges tárgyaknak számítottak. A vadász nyugodtan kérhetett volna néhányat a készletek felügyelőjétől, hiszen a munkájához is szükségesek lehettek. A morgordi zsákocskák a leölt torzszülöttek valamilyen okból értékes bensőségeinek tárolására szolgáltak, mivel nem engedték azokat megrohadni.

- Uram, én... - nyögte Kalafonia, ekkor azonban a vadász tüskés mancsában két arany szépséges fénye csillant.

- Ennek a dupláját kapod a zsákokért, ha még ma a szállásomra hozod azokat, és senkinek nem jár el a szád.

A pénzdarabok valahogy a kis galetki markába vándoroltak, és a vadász máris kisurrant a barlangcsarnokból. A megbízó jogosan számított arra, hogy a ganajozó agytevékenységét leállítja a két arany, és kérdések, gondolatok nélkül teljesíti feladatát.

Csakhogy a kis galetki Atvy Morodur tisztogató mester tanítványa volt, s mint ilyen, soha nem ment volna el bambán semmiféle rejtély mellett.

- Hamarosan megkapod, amit kértél. Magam nem mehettem érte, nehogy gyanút fogjon a készletek felügyelője.

A vadász elcsigázottan rogyott a vackára, és üres tekintettel bámulta barlangja plafonját. A torzszülött kéjes nyögéseket hallatva, lassan hozzá bújt, s a két test szinte eggyé vált a gyönyörben. Percekkel később a vadász nyugtalanul megrezdült. Fényt lobbantott milgandjából, s még éppen látta, amint a szépséges torzszülött kisurran a barlangból. A galetki visszahanyatlott vackára.

- Miért? - suttogta mélységes bánattal. - Miért kell már megint...?

Kalafonia gyönge volt, és együgyű, no meg szórakozott és gyáva is - de nem bolond! A készleteket kezelő galetkitől, aki tejivó volt, és már alig várta, hogy megfejje a mai womathját, elkérte a tucat morgordi zsákocskát. A vadász lakóbarlangjához vezető utat az a vázlatos térkép mutatta, amit az aranyak mellé kapott. A kis galetki olyan nagyon szerette volna, ha a különös kérés mögött nem lenne semmi borzasztó, veszedelmes rejtély, de tudta jól: ez magát a csodát jelentené. Éppen ezért Kalafonia magához vette csonttőrét, és lopózva indult a vadászhoz. A lakóbarlangot az Aréna külső körfolyosóinak egyikéről lehetett megközelíteni, ahol más, a torzszülöttek begyűjtésével foglalkozó galetkik is laktak.

Későre járt már, a közterületeken, termekben és nagyobb üregekben sorra kihunytak a milgandok. Kalafoniát nem hagyta békén a rémséges hír, amit a készletek kezelője pletykált el neki: az egyik idomárt széthasított mellkassal, szív nélkül találták meg a goblin kobrákat fogva tartó mágikus ketrecek közelében.

"A hetedik!" - gondolta a kis galetki, miközben a félhomályos folyosókon osont tova. - "Ki gondolta volna, hogy az Aréna ennyire veszélyes hely? Persze leszámítva a küzdőteret." Végre megpillantotta a térkép által jelzett lakóbarlang sötét nyílását. Bár a vadász várt rá, azért nem ártott óvatosan közelednie, hiszen minden értelmes galetki csapdákkal óvta otthona nyugalmát.

Kalafonia hamarosan fel is fedezett egy pöcök érintésére lehulló sziklatömböt, valamint néhány, a sziklarepedésekből előpattanó penge finom nyomait - csakhogy egyik sem volt aktivizálva, mintha a galetkit nem érdekelné, ha hívatlan vendége érkezik.

"Nem az én bajom" - döntött végül Kalafonia. Miután meggyőződött róla, hogy a közelben nincs más, csak ő, nesztelenül bekúszott a barlangnyílásba. Hegyes, rovarevésre specializált fogai közé szorította a csonttőrt, egyik kezében pedig a szákocskák zsinegeit fogta. Odabenn teljes sötétség uralkodott. A legnagyobb udvariatlanság lett volna milgandot gyújtani az idegen barlangban, Kalafonia mégis közel állt hozzá, mikor éles, reménykedő hang harsant a sarokban:

- Te vagy az?! Visszajöttél végre?

Varázsgömb barátságos fénye lobbant, és a kis galetki megpillantotta a vadászt, aki minden bizonnyal nem ő rá várt. A harcos galetki elkínzott ábrázatán a csalódottságot gyorsan váltotta fel a féktelen düh.

- Nem akarok senkivel megmérkőzni! - bömbölte. - Takarodj innen, mert leszakítom a fejed!

Kalafonia megszeppenve nézett maga mögé, hogy biztos legyen benne: az iménti fenyegetés neki szólt. Majd felemelte a zsákocskákat, és kiejtette fogai közül a csonttőrt.

- Bocsánatodért esedezem, nagyuram! - hebegte. - Íme, a morgordi zsákocskák, amiket kértél.

Különös módon a vadász elméjében csak nagyon lassan gyúlt értelem, pedig ez a csatornaszinten egyenlő a halálos ítélettel.

- A zsákok, igen! - kapott végre észbe a nagydarab galetki. - Tedd le őket, és tűnj el innen!

Kalafonia semmi mást nem szeretett volna jobban, mint minél távolabb kerülni eme barlangtól. Csakhogy két rendkívül erős érv szólt amellett, hogy mégse kapkodja el a dolgot.

- A négy arany, uram! - suttogta szerényen, miközben azért mégis letette a zsákokat. - Azt kegyeskedett ígérni...

Négy sárgán csillogó fémdarab röppent át a barlangon. A kis galetki most jó hasznát vette ördögi fürgeségének, amivel még a levegőben elcsípte mindet.

- Most aztán...! - dördült a vadász hangja, de Kalafonia megmakacsolta magát. Emlékezett mestere, Atvy Morodur tanítására, miszerint a rejtélyek mellett vakon, süketen elsétáló galetki nem érdemli meg... Hogy mit nem érdemel meg, azt a szolga már elfelejtette, de pillanatnyilag nem is volt fontos.

- Uram, ha megbocsátod... Tudni szeretném, mire kellenek neked ezek az ügyes kis zsákocskák? - engedett olthatatlan kíváncsiságának Kalafonia.

Arra számított, hogy a vadász mérhetetlen dühvel, őrjöngve ront rá, és megkísérli végrehajtani rajta az imént beígért fejfosztást. Az óriási galetki azonban továbbra is mozdulatlanul állt, s arcán különös, révült kifejezés ömlött szét. Mintha hirtelen a kis galetki személyében megpillantotta volna a legendák gyönyörteli felszíni világát, még a Nagy Háború és Menekülés előtti időkből. Néhány lassú pislogás idejéig eltartott, amíg Kalafonia rádöbbent: a vadász nem őt, hanem valaki mást néz úgy a háta mögött. A szorongás, mely eddig is ott lappangott minden porcikájában, most teljes erővel tört rá.

- Kedves, hát megjöttél?! - zengte gusztustalanul elvékonyodó hangon a vadász, és arca szinte szétfolyni látszott a túláradó érzelmektől. Kalafonia mély levegőt vett, s miközben lassan megfordult, egyben felkészült arra, hogy savat köpjön annak a képébe, akit meglát.

Ebből azonban nem lett semmi. A barlang bejáratában olyan gyönyörűséges lény állt, hogy a kis galetki árva szíve majdnem kiugrott a helyéből, mikor rápillantott. A teremtmény karcsú volt, hamvas bőre hibátlan, sima és távolról is meleget, lágyságot árasztó. Hatalmas kék szemei ártatlanságot, elesettséget sugároztak olyan erővel, hogy Kalafonia nyomban elviselhetetlen vágyat érzett megvédeni, oltalmazni a szépség eme tündérét.

Az sem csorbított semmit ezen az érzékekbe markoló csodán, hogy a lény egy még friss, vértől iszamós galetki szívet tartott kecses ujjai között. Kalafonia valahogy ezt teljesen természetesnek érezte, s csak arra tudott gondolni, miként állhatna a szépség szolgálatára.

Már éppen a zsákokért nyúlt, hiszen megértette: a vadász bizonyára eme tünemény zsákmányait szándékozta beléjük rakni, mikor a lény bánatos hangon megszólalt:

- Drágám, öld meg nekem ezt a betolakodót, hiszen láthatod, hogy halálra rémít.

Kalafonia rettenetes dühre lobbant. Először önmagára haragudott, amiért féregszerű lényével megijesztette ezt a gyönyörűt. Másodszor pedig a vadász gerjesztette a mérgét, hiszen az a bolond tudhatta volna, hogy Kalafonia látványa bánatot okozhat a tüneménynek. Ezért nyomban agyon kellett volna ütnie a kis galetkit, amint nyavalyás testét átfúrta a barlang bejáratán, zsákhordás ürügyén.

- Öld meg, édes, kell nekem a szíve! - kérte meleg, esengő hangon a lény. A vadász nem tétovázott. És Kalafonia szintén nem maradt tétlen. A kis galetki letérdelt, és önként széttépte ruháját, felkínálva meztelen mellkasát a vadász tüskés mancsának

- Már régen meg kellett volna, hogy ölj! - kiáltott megvetően Kalafonia a hatalmas galetkire. - Meg sem érdemled, hogy ő... Ez a törékeny, kedves szépség téged válasszon.

A vadászt csöppet sem rendítette meg ez a lesújtó vélemény. Csápját Kalafonia nyaka köré csavarta, hogy el ne mozdulhasson, majd ütésre emelte mancsát.

Kalafonia azt hitte: a halála előtti utolsó pillanatban látomása van. Az eltorzult arcú vadász fölött ugyanis a semmiből óriási ököl jelent meg. Az összeszorított, vaskos ujjak kékes fényben vibráltak, majd a látomás meglendült, és lecsapott a vadász koponyájára. A kis galetki csalódottan hallotta a megroppanó csontok recsegését. A vadász felnyögött a gigaököl-varázslat iszonyatos csapásától. A csupa izom test összerándult, s úgy rogyott a padlóra, mintha hirtelen zöld nyálkává változott volna.

Kalafonia lerázta magáról az ernyedt csápot, és tekintetével a szépséges lényt kereste. Az, látva védelmezője vesztét, a barlang legbenső sarkába húzódott, finom kis testét összegömbölyítette és sírt. A szolga úgy érezte: rögtön meghasad a szíve a szánalomtól. A gyönyörűséghez rohant, át akarta ölelni, hogy vigaszt nyújtson neki, és megvédje bármitől.

- Bántani akar engem - zokogta a kicsi lény, kék szemeiben mélységes bánattal és rémülettel. - Öld meg, kérlek, hogy ne jöhessen a közelembe, és én örökre a kedvesed leszek.

A kis galetki úgy érezte, hogy melle szétrobban az érzelmektől. Imádta ezt a szépséges csodát, és sajnálta is, amiért ennyire meg van rémülve. Megérintette a lény selymes bőrét, s ettől gyilkos harci kedv öntötte el. Torkában behangolta a legfélelmetesebb üvöltést, majd csontkését markába szorítva a támadó felé fordult.

A barlang közepén Atvy Morodur állt. A tisztogató hátra hajtotta csuklyáját, így jól látszott szelíd arca, amin kíváncsi mosoly ült.

- Kedves szolgám, hát megtaláltalak végre! - mondta csöndesen. - Kérlek, állj félre. Meg kell ölnöm ezt a szörnyeteget, és te útban vagy.

A kis galetki iszonyatos lelki kínt érzett, mikor az ott azt mondta: meg akarja ölni a szépséges lényt, aki az övé, hozzá tartozik, őt szereti. Kalafonia vad harci üvöltést hallatott, és csonttőrét előre szegezve rohamra indult. Atvy Morodur egyetlen szót mondott csupán, ajkait alig mozdítva. Ez a magányos szó azonban hegyomlásként dördült a barlangban, s hatására Kalafonia futtában eleven szoborrá merevedett.

A kicsi lény a sarokban, látva második rajongója bukását is, még keservesebb zokogásba fogott. Atvy Morodur megkerülte a dermedt Kalafoniát, s közben a szemébe nézett. A szolga tekintete izzott a tehetetlen gyűlölettől, és végső kétségbeeséstől.

A tisztogató megállt a gyönyörű torzszülöttől néhány lépésre, és már-már szánakozással tekintett le rá. A lény úgy sírt, hogy az még a sziklákat is megolvasztotta volna, ha van lelkük. A karcsú test bódító illatot kezdett árasztani, mire Atvy Morodur arca komorrá vált.

- Pusztulj, te szörnyeteg! - kiáltotta, és torkából sistergő mérges gáz csapott a lény gyönyörű arcába. A méreg gyorsan hatott, s az áldozat néhány rángás után örök mozdulatlanságba fagyott.

Kalafonia mágiától merev arcán könnycseppek gördültek le. Atvy Morodur a szolgájához lépett, némán megcsóválta a fejét, majd karjairól hátra rázva a köpeny bő ujjait, ismét varázsolni kezdett. Ezúttal az eredmény szemmel nem volt látható. Színtelen gömb terjedt szét a barlangban, és ahová eljutott, ott kioltotta a mágiát. Kalafonia lassan megmozdult, és tőrével el akarta érni mesterét, de már nem is tudta pontosan; miért. Zavart képpel bámult Morodurra, aki gyöngéden megfordította szolgáját.

- Nézd, mit védelmeztél ellenem! - mondta. Ott, ahol még néhány perce a csodaszép, kecses lény hevert, most egy bűzős rongyokba csavart, csontsovány nőstény meresztette fogatlan száját, melyből a méregtől sötétlila, duzzadt nyelv lógott ki. Kezében még mindig szorosan markolta a kitépett galetki szívet.

- Egy gonosz banya?! - sikoltott Kalafonia. - De hogyan...?!

Atvy Morodur átölelte szolgája vállát, és gyöngéden kényszerítette, hogy a kijárat felé induljon.

- Néhány nappal ezelőtt az Aréna vezetője kért, hogy jöjjek el, mert különös halálesetek történtek, bár egyetlen torzszülött sem hiányzik a zárkákból - mesélte a tisztogató. - Mivel tudtam, hogy ide jöttél...

- Tudtad?! - kapta föl fejét Kalafonia.

- Csak nem gondoltad, hogy hidegen hagy a sorsod, mikor már annyi bajt okoztál nekem?! - mosolygott Morodur. - Előbb itt voltam, mint te, és megkértem a strázsamestert; figyeljen rád.

- Hát ezért volt annyira kedves! - bólintott értőn Kalafonia.

- A banyáról akartál hallani, nem?! - szólt rá mestere. - Megnéztem az első áldozatot, és feltűnt, hogy fölé hajolva hirtelen halvány szeretetet kezdtem érezni a gyilkosa iránt.

- Mágia! - sikoltotta iszonyodva Kalafonia.

- Nem egészen - csóválta fejét Atvy Morodur. - Mint tudjuk, a torzszülöttek között a banyáknak kivételesen magas az intelligenciájuk, főleg, ha különleges főzetek, varázskotyvalékok készítéséről van szó.

- Specialitásuk, hogy megmérgezik a galetki ciszternákat - csillogtatta meg tájékozottságát a szolga.

- Nos, ez a banya sokkal többre volt képes - beszélt tovább a mester. - A hegy mélyén rábukkanhatott egy különleges gombafajra, mely úgy védekezik támadói ellen, hogy kiválaszt magából egy fantasztikus illatanyagot. Az ellenség ezt beszippantja, és nyomban leküzdhetetlen szeretetet, ragaszkodást és szánalmat érez a gomba iránt. A mi banyánk kivonta, sűrítette ezt az anyagot, s némi mágiát is alkalmazott, hogy galetkikre hasson. A hallucináció olyan erős volt, hogy te, valamint a vadász és az áldozatok ráadásként gyönyörűnek láttátok ezt a förtelmet.

Kalafonia mélységes szégyenében szinte összezsugorodott. Atvy Morodur letérdelt a vadász mellé, és óvatosan megvizsgálta annak fejét.

- Rendbe fog jönni - mondta. - Fizikailag mindenképpen, de túl sokáig állt az eszencia hatása alatt, így a lelke talán örökre...

Kalafonia csodálkozva fordult mesteréhez.

- Rád miért nem volt hatással az eszencia?

Morodur elmosolyodott, majd két karcsú ujjával benyúlt orrlyukaiba, és egy-egy szivacsos dugót húzott ki belőlük.

- Ezt úgy hívják: mechanikus mágiaszűrő. - vigyorgott a tisztogató.

- És hogyan találtál rám, mester?

Atvy Morodur felállt, ismét átölelte Kalafonia vállát, s mindketten elindultak a barlang kijárata felé.

- Segített a tapasztalat és a logika, barátom - mondta. - Az első naptól fogva, hogy munkába álltál a kétfejű patkányok ketrecénél, én a nyomodban voltam.

- De miért az én nyomomban, mikor neked a gyilkost kellett volna...

Atvy Morodur mosolyogva leintette szolgáját.

- Mert a tapasztalatom azt súgta, hogy ha te, és egy veszedelmes gyilkos közel vagytok egymáshoz, előbb-utóbb a karjaiba fogsz rohanni.

Kalafonia nem tudta eldönteni, hogy ennek most örüljön, vagy legyen tőle bánatos. Valami azonban hirtelen elterelte a figyelmét.

- Uram, ez a tiéd! - a kis galetki hat fénylő aranypénzt tartott mestere elé. - Sajnos csak ennyit tudtam keresni, de maradok tovább, és dolgozni fogok.

- Erre semmi szükség - nyugtatta meg Atvy Morodur. - A banyáért mindketten busás jutalmat fogunk kapni az Aréna vezetőjétől.

Kalafonia szólni nem tudott, de képén széles vigyor terült szét.

A kis galetki kényelmes lakóbarlangjában heverészett, és a plafonról lecsüngő cseppköveket bámulta álmodozva. Az imént alaposan belakmározott friss, kövér pukkantó bogarakból, és most nyelvével néhány, a fogai közé szorult ízelt lábat próbált kipiszkálni.

Hirtelen gondolt egyet, és titkos dobozkáját felnyitva apró kristály üvegcsét vett elő. A milgand fényébe tartva zöldes folyadék sziporkázott fel, melynek puszta látványától Kalafonia fantáziája vad iramban száguldani kezdett.

- Egyszer, ha majd én leszek minden galetki közül a legnagyobb átokszóró... - motyogta elérzékenyülve - ...utamba terelik az Ősök Szellemei a leggyönyörűbb galetki lányt, akit csak termett a Rúvel hegy mélye. És én meghintem magam ezzel a csodás eszenciával, a gonosz banya varázsfőzetével, hogy az a lány engem szeressen, senki mást! Érdemes volt vissza lopakodni, és elcsenni.

Szegény Kalafoniának csak hosszú évek múlva (mikor valóban találkozott a szépséges galetki lánnyal, és felnyitotta az üvegcsét) jutott tudomására: a zöld folyadék egy orgling kutya vizelete volt, amely közismerten a legbüdösebb folyadék az ismert világon, és a banyák riasztásra használják.

Ez azonban már egy másik legenda...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Az iszonyat körei (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. július 8. 16:00:03

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma