Vissza a Főoldalra
 

Újdonságaink
Előkészületben
ÁSZF
Adatvédelmi tájékoztató
A pontgyűjtésről
Akciók
Beholder könyvek (Lista)
Más kiadók könyvei (Lista)
Kártyacsomagok (Lista)
Magazinok (Lista)
Játék-kiegészítők (Lista)
Puzzle játékok (Lista)
PC játékok (Lista)
Társasjátékok (Lista)
Dobókockák (Lista)
Keresés a termékek közt
Chat, üzenõfal
Íróink
Sorozataink
Ajánlók, kritikák, ismertetők
Könyvrészletek
Fantasy borítóképek
Sci-fi borítóképek
Könyv toplisták
Fórumok
Szavazások
Bevásárló kosár
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Nézz be kártyaboltunkba!
HKK - Karácsonyi menü 2024 december 10.
Hatalom Kártyái - Moa civilizáció november 30.
Alfa menü – Druidák október 15.
Alfa menü – Boszorkányok október 15.
Alfa menü – Tengeri rablók október 15.
Alfa menü – Mágusok október 15.
Alfa menü – Felfedezők október 15.
Alfa menü – Kereskedők október 15.
A pillanat képe
A csillagok ura
Küldd el képeslapként!
Izgalmas csatajelenet a mechek összecsapásával A csillagok ura című könyvből.
Nézz szét a galériában!
Termékismertető - HKK - Karácsonyi menü 2024
Termékismertető - HKK - Zén 2. expedíciója: Kárhozat
Birodalom (könyvsorozat)
Könyvismertető - Carl Sargent & Marc Gascoigne: Véres utcák

A lista folytatása...
Kaland-Játék-Kockázat (157)
Könyv adás - vétel (623)
Hannibal (4)
Megújult webbolt (14)
Részvétnyilvánítás - Böszörményi Gyula (2)
Alanori Krónikát vennék (61)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

G. G. Asyron: Gyémántkönny (részlet)

"Lassan ébredek fel, megérezve az ősz illatát. A hajnali szürkeségben a fakó selyemfüggönyök mintha külön életre kelnének. Felülök, hiszen látni akarom a távolt, a zord hegyek lassan egyre lejjebb csúszó hótakaróit, a fenyők zöldes szőnyegét, a Sasfészek alatti hegy vad vonalait.

Fájdalom hasít hátamba, és testemen végigfut valami különös, hideg érzés. Lassan, ahogy egyre közelebb lépek a tágas erkélyhez, úgy térnek vissza az emlékek.

Meghalt.

Szinte örömmel veszem tudomásul, hogy a sűrű, gomolygó köd már a hegyek derekánál kivehetetlenné tompítja a kilátást. Így nem tudom a látóhatárt böngészni, ahol a várhoz vezető egyetlen út tekereg. Úgysem láthatom meg rajta, akit oly sokszor kerestem napokon át, aggodalommal telve.

A férfi, akit közel mertem engedni magamhoz, meghalt.

Vékony hálóingem mint ezer hűvös kéz simogat végig, mintha tudatni akarná, hogy egyedül maradtam. Lelkem tavának tükre megremeg, ahogy ki akar törni belőlem a fájdalom egyetlen, elnyújtott kiáltásban, de nem lenne, aki meghallja. Vagy ha meg is hallaná valaki, elkönyvelné egy újabb fájdalmas gyógyulásnak, melyen annyiszor túlestem már átizzadt éjszakákon, véres sebekkel, szárnyaszegetten. Miért kezdek el harcolni minden egyes alkalommal, ha tudom, mennyire kilátástalan? Mert a förtelmet meg lehet ugyan állítani, de kemény áron, és azt nekem kell kifizetnem véremmel, lelkemmel, szeretteimmel.

Mindenki meghalt, aki szeretett. Mind a három ember.

Kezem önkéntelenül is végigsimít egy lágyabb szellőt, de nem tudok belekapaszkodni, most nem. Megfordulok, és oda sem figyelve kiválasztok egy ruhát a hatalmas, ébenfa szekrényből. Szerencsémre sikerült olyan darabot elővennem és felöltenem, ami takarja a hátam egész a nyakamig. Nem szívesen osztanám meg a fájdalmam, gyengeségem és egyben erőm másokkal. Ez csak az enyém, legyen áldás vagy olykor átok.

Kín hasít hátamba, ahogy leülök, és valahogy végtelenül gyengének érzem magam, mintha izmaim éveken át sorvadoztak volna betegágyamon.

Kopogás rezzent fel önsajnálatomból, de megszólalni nincs erőm, csak egy sóhaj hagyja el ajkam.

A bíboros lép be szobámba, vörös ruhája gyűrött, korosodó, éles arcán borosta sötétlik, szeme körül karikák, de hiába, nem tudja elleplezni hatalommal és felelősséggel átitatott auráját. Ember, aki napról napra olyan gondokkal törődik, amelyeknek pusztán a végiggondolásába is belerokkanna legtöbb fajtársa, de ő mindig felveszi a harcot, és győz. Akárcsak én, bár nekem legalább nem kell gondolkoznom és mérlegelnem mások életét.

Csak a sajátomat és legjobb barátaimét kell alárendelnem a legmocskosabb fenevadakéinak.

- Bíboros, köszöntöm.

A férfi bólint, majd leül velem szemben. Nem néz azonnal a szemembe, innen tudhatom, hogy baj van.

- Uram, kérem, mondja el, mi nyomasztja!

- Örvendek felépülésednek. Sokan nem tettek volna fel egy lyukas garast sem arra, hogy magadhoz térsz.

Megvonom a vállam, amire a fájdalom azonnal reagál. Mivel még friss a seb, nem tudom elleplezni a kínt, a bíboros észre is veszi rajtam. Sajnálatot látok megcsillanni öreg tekintetében, ami jobban fáj magánál a sebnél.

- Uram, kérem, ne aggódjon! Gyorsan regenerálódom, mint legutóbb. De kérem, mondja el, mi történt velem azután, hogy...

Elhallgatok, nem szívesen beszélnék társaim haláláról.

- Egy hete leltek rád inkvizítoraim a szörnyeteg barlangjában. Csekély életjeleket tapasztaltak nálad, ezért azonnal idehoztak. Útközben alig forrtak be sebeid, ami felkeltette a gyanúmat és a kételyt is szívemben. A szörny halott volt, ahogy társaid is. Sajnálom.

Elfojtok egy fájdalmas mosolyt, majd hallgatok tovább.

- Itt már gyorsabban életet nyertél, de így is sokkal tovább tartott, mint azelőtt bármikor.

- Uram, szerintem inkább örülnöm kéne, hogy e halálos sebek sem ölhetnek meg.

- Bár igazad van, mégis jobban kellene vigyáznunk rád. Magadnak is jobban kellene figyelned. Úgy döntöttem, hogy egy hónapig pihenni fogsz.

- De...

Fel is pattanok hirtelen felindulásomban, a Bíboros viszont leint.

- Nem képezi vita tárgyát. Addig pedig van elegendő emberem, hogy harcoljon. Ha teljesen visszanyerted az erődet, majd újra tárgyalunk.

Leülök, de nem dőlök neki a szék támlájának.

- Uram... Úgy érzem, okom van feltételezni, hogy nem csak sebeim állnak emögött.

Hallgatásba burkolódzik, majd jól megfontolja magában, mit is mondjon. Néhány perc múlva biccent.

- Igaz. Nem csak a sebeid. Úgy veszem észre, hogy amikor anyád örökségével élsz, apádé gyengül.

Feláll, nem törődik elsápadó arcommal, egyenes léptekkel kimegy. Csak a kétségeim maradnak."

- Mi van, már megint azt a hülye mesét olvasod?

Dern felkapta fejét, és dühösen meredt a két fejjel alacsonyabb, lilás hajú lányra.

- Rina! Nem tudnál békén hagyni egy órácskára legalább?

A fiatal szépség arca megremegett a hirtelen támadt dühtől, és ökölbe szorított kézzel felemelkedett.

- Persze, addig meg unatkozzak? Ezek a szállók nem is emlékeztetnek a jó kis terrasi fogadókra. Ennyi csicsa egy helyen!? Különben is, téged bízott meg Mokul azzal, hogy ne hagyj engem bajt keverni. Te meg megint azt a hülye könyvet olvasod, és rám se' bagózol. Egy nő ezt nem bírhatja soká, szóval foglalkozz velem!

Dern hátrasimította szürke tincseit, és összefogta a haját. Komor, húszas éveinek végén járó arc bukkant elő, enyhe, szürkés borostával. Egyetlen szépséghibája a bal arcfelén homlokától állkapcsáig futó régi vágás nyoma lehetett volna, de ez talán még markánsabbá tette.

Rina kicsit hátrahőkölt a napbarnított arcból elővillanó zöld tekintet tüzétől, de gyorsan magához tért. Elmosolyodott, majd felpattant az aranyozott leplekkel takart ágy széléről, és odaszökellt Dernhez, aki székében hátradőlve figyelte az éjszakai égboltot, ablakpárkányon nyugtatott lábbal.

- Legalább abbahagytad az olvasást. Na, szerinted sikerül megszerezniük a fejpénzt?

A férfi megdörzsölte a szemét, csak aztán szólalt meg rekedtes, mély hangon.

- Ajánlom nekik. Amennyit az elmúlt héten költöttünk... Nem akarom felhozni, hogy mindez a te hibád...!

Rina közben a fekete ingen keresztül masszírozni kezdte Dern vállát, mire az dühösen lerázta magáról a kezeit.

- Mi van? Mit akarsz már megint?

- Jaj, már az is baj, ha kedves az ember!? Micsoda társaság, megáll az ész. Ahelyett, hogy esetleg...

- Rina! Te még soha semmit nem tettél pusztán kedvességből, és ezért előre figyelmeztetlek, hogy nem megyünk sehova, bármit is teszel.

- Szemét vagy. Szemét és önző.

Dühösen hátat fordított a zöld szemű harcosnak, és duzzogva visszaült az ágy szélére. Dern ezen felbuzdulva szivarra gyújtott a kis bárból, majd egy pohár bort is töltött magának.

- Tulajdonképpen nincsen ellenemre, hogy a házigazda áll minden költséget, csak remélem, hogy Mokulék visszahozzák a rablót. Nem lenne kedvem kifizetni mindezt.

Mivel Rina még mindig nem szólt hozzá, sőt, oda sem nézett, ezért zavartalanul folytatta az eszmefuttatást.

- Ha jobban meggondolom, akkor még ezt a hónapnyi munkát is megérte. Főleg, hogy közben megtaláltuk ezt a különös naplót.

Megütögette a zöld bőrkötéses könyvet, majd az ablakhoz lépett.

- Azóta azon gondolkodom, hogy lehet, hogy egyedül ez nem égett el az apátságban, hisz a könyvtárnak még a fala is elolvadt. A papok meg... Áh, ne is beszéljünk róla!

- Csak te beszélsz - morogta az orra alá a lány.

- Tessék? Ja, azt hittem, szóltál. Na, szóval szerintem meg kellene keresnünk, kihez is tartozik. Lehet, hogy csak mese, elismerem, de akkor is. Mondjuk, ha tényleg ennyire jóban van a nő a Bíborossal, akkor jobb lenne hagyni. Tudod, azért vannak erők, amelyekkel nem jó ujjat húzni.

Testtartást váltott, így nem is láthatta Rinát, aki hevesen bólogatva, gyilkos pillantásokkal méregette széles hátát.

A karcsú ablakon keresztül rálátás nyílt a belső kertre, a szökőkútra és a kis kastélyszálló falán túl a város millió fényére is.

Hirtelen mozgolódás támadt az udvaron, léptek dobogtak, kiáltás harsant.

Dern azonnal felvillanyozódott.

- Megjöttek, úgy hallom. Holnap akkor útra kelünk, vissza Geyrába. Te ennek nem is örülsz?

Rina oda se' hederített a hatalmas, minimum négyszemélyes ágyon hátradőlve a körmét reszelgette, amire a férfi szélesen legyintett.

- Na, neked aztán magyarázhatok! Oda se' figyelsz a másikra. Pedig te mondtad, hogy unatkozol... Olvastam volna inkább tovább! Most meg mi van? Csukd be a szád, nem áll jól.

Dern felkapta az egyik székről széles fegyverövét, amin most csak kardja függött, és derekára csatolta.

- Na, vegyük fel a pénzt, aztán tűnés innen! Kezd elegem lenni a helyből.

Gyors, gyakorlott mozdulatokkal csomagolni kezdett, majd mikor ezzel végzett, felkapta magára fekete bőrkabátját, és kilépett a szobából.

- Tessék?! Hülyék vagytok? Minek néztek ti engem?

Rina dühösen csapott a kocsma zsírosan fénylő asztallapjára, de a vele szemben ülő két alak meg se' rezzent. Egyikük acél mellvértet viselt széles váll-lapokkal, borostás arcán unalom és közöny tükröződött, a másik arcából pedig semmit nem lehetett látni a hatalmas köpeny csuklyájának takarásától, de termete vetekedett a mellette ülő harcoséval.

- Nem, nem vagyunk. Az elején megegyeztünk a szabályokban, és tartjuk is magunkat ehhez - szólalt meg Holrad, a páncélos férfi.

- Legalább öt aranyat! Naaa...

- Rina! Nem kapsz egy vasat sem. Elég volt az nekünk, hogy kimentettünk a városőrség karmaiból, azért is hálás lehetnél.

- De az a tuskó kapitány...

- ...Az egyik legjelentősebb harcos a városban, a törvény támogatásával - vágott közbe a férfi.

Rina dühösen karba fonta a kezét, és hátradőlt. A bejárat felől Dern tűnt fel hosszú bőrkabátját vállra vetve, simára borotvált arcán pedig az a fajta kegyetlen mosoly honolt, ami csak a vadászat alatt jellemezte.

Amint leült közéjük egy kupa savanyú asztali borral, érdeklődő tekintetek kereszttüzében lelte magát.

- Na, mi van? Találtál valamit? - Holrad szeme felcsillant a biccentésre.

- Ne várass már, jó ember! Ki vele!

- Na jól van, figyeljetek! Élt a közeli városban egy gazdag kereskedő, a messzi Hetta országából. Ősi, komoly múltú család, jelentős hagyományokkal. Nem is ez lenne az érdekes. A szóban forgó kereskedő egy hónappal ezelőtt nyom nélkül eltűnt a családi kastélyból, különös körülmények között. A háznépet, szolgákat egy héttel az eltűnése előtt elzavarta, sokak szerint furcsán viselkedett. Egyetlen embert tartott maga mellett, amin nem is csodálkozom.

Ivott a borból, ezalatt Holrad türelmetlenül toporgott.

- Mennyi van a kereskedőn? Nem jó, ha eltűnt, és élve kell. Nehéz ügy.

Dern letette a kupát, és vigyorogva megrázta a fejét.

- Nem úgy van az! Itt jön benne a csavar. A kereskedő nyom nélkül eltűnt, ez viszont valamiért senkit nem érdekel. A városőrség kapitánya, akivel jóban vagyok, figyelmeztetett, hogy a kereskedőt ne keressük, nem érdemes, de többet nem volt hajlandó elárulni.

- Akkor? - Rina és Holrad egyszerre kérdezték, majd felvont szemöldökkel néztek egymásra.

- Az egyetlen ember, akit nem küldött el maga mellől, az a testőre, egy ifjú Chiteából. Rajta van egy komoly összeg, hetvenöt arany élve, harminc pedig holtan. Aznap látták észak felé menekülni, amikor a kereskedő eltűnését bejelentették. Ennyi.

Dern kényelmesen hátradőlt, és várta a döntést. Neki tetszett az ügy, de Holradon múlott igazából, hogy mennek-e, vagy sem. Rina közben megvonta a vállát, és biccentett, így a páncélos férfi a csuklyás, mindeddig néma alak felé fordult.

- Mokul?

- Tőlem... - Mély, reszelős hang hallatszott.

- Akkor mehetünk. Remélem, hogy ez jobban sikerül, mint az egy hónappal ezelőtti eset.

Miután megegyeztek, ebédet rendeltek, és bőséggel fogyasztottak. Egy óra múlva, mikor már mind a négyen jóllakottan ücsörögtek borozgatva, Dern és Holrad szivarozgatva, akkor szólaltak meg újra. Főleg Holrad vitte a szót.

- Dern. Nem tudom, jól veszem-e észre, vagy sem, de mintha jobban örülnél ennek az ügynek, mint általában.

A kérdezett csak vállat vont, de zöld szeme baljósan csillant, ezért a lovag folytatta:

- Már megbocsáss, hogy szólok, de hülyeséget tervezel. A bíborosnak nem kellenek bolond mesék, és nem szívesen veszi a magunkfajta látogatását. A szóbeszéd szerint sokan, nagyon sokan tűntek már el nyomtalanul az ő akaratából.

- És?! Különben meg, nem a ti dolgotok. Ha lesz kedvem, elviszem neki, ha nem, akkor nem. Nem kellene túlspilázni semmit.

Rina megcsóválta a fejét.

- Mégis mit szeretsz ebben a könyvben? Eddig nem láttalak valami gyakran olvasni, már megbocsáss... Ja, mondjuk biztos a csodanő miatt. Milyen romantikus. A megkeseredett harcos, aki rég fejvadászatra adta a fejét, olvas egy regét a csodanőről, majd találkoznak, és ásó, kapa, nagyharang...

- Pofa be! Bolond vagy, ha ezt hiszed, kislány.

Dern húzott egy jót a borból, de állkapcsa megfeszült, ami nála a határozott düh jele volt. Rina pedig tapasztalatból tudta, meddig érdemes feszíteni a húrt.

- Jól van, na! Gyengébbekkel mindig is könnyen tudtál erőszakoskodni.

Az arcátlan hazugság annyira meglepte Dernt, hogy illendően válaszolni sem tudott, elképedve nézte, hogy Rina feláll, feltűri az ingujját, és eltűnik a szobák irányába.

- Mi van?!

Holrad erre vállat vont.

- Szerintem kicsit igaza is lehet akár. Legalább annyira, hogy végre olvastál egy nőről, akit jobban tisztelsz, mint ahogy a többit.

- Mert, mit tiszteljek az ilyenekben?

- Dern... Nem minden nő olyan, mint ez a kis tizenéves tolvaj. Tudod, vannak nők, akiknek érintése, akár a selyemfátyol, ajkuk, mint a parázs, léptük nyomán...

- Holrad, tudod, ilyenkor emlékeztetsz leginkább régi önmagadra.

A páncélos férfi elkomorult, megrázta a fejét.

- Neked aztán beszélhet az ember! Mindegy, ha az a vágyad, maradj magányos egész életedre.

- Ugyan... Egyébként, miért is nem maradtál te a rendnél?

- Amiért neked szürke a hajad. Egészségünkre!

Lehúzta a bort, majd döngő léptekkel otthagyta a társaságot.

Dern kajánul elvigyorodott, aztán, amikor megérezte, hogy Mokul figyeli, nagyvonalúan vállat vont.

- Csak irigykednek...

"Felébredek, újra. Ugyanaz a szoba, ahogyan magam sem változtam. A hátam már nem fáj, a lelkem is tiszta, de az emlékeimet szívesen feledném. Bár azok nélkül talán nem is léteznék...

Könnyű láncingemet öltöm magamra, csizmámat, kedves, gyűlölt kardomat és a köpenyt, amely védelmet ígér az ablakon beömlő ködszörnyek és a hideg ellen. Hiszen véget ért a kényszerű pihenőm, amit a bíboros szabott ki rám. Hiányoznak a többiek, valahogy minden mozdulatom mellé odaképzelem azt, mit tennének erre ők most, hogyan reagálnának, mit mondanának, és hogy mit válaszolnék.

De ez csak álom, és minél szebb egy álom, annál keserűbb felébredni. Halottak.

Még alszik az egész kastély, csak a csendes léptű szolgák tűnnek fel néha-néha, vagy egy komor arcú, fegyveres alak.

Tudomásul sem vesznek, szerencsémre. Valahogy nem örülnék neki, ha ide is követett volna anyám átka a férfiszemek kéjes tükrében. Vagy csak ismerik híremet, és félik haragom? A bíboros intézi úgy, hogy ne szóljanak meg, ne nézzenek rám?

Talán...

A kápolnában lelem, ahol épp két férfi jelentését hallgatja. A hajnali óra ellenére frissnek tűnik, ahogy észrevesz, szemével nyugalomra int, és pár halk szóval elbocsátja kémeit. Vagy harcosait vagy bármi másokat.

- Lépj közelebb, lányom!

- Uram...

- Látom, felkészültél egy újabb útra.

Csendesen bólintok, majd mellé igazítom lépteimet, és lehajtott fejjel kísérem. Szűk csigalépcsőn haladunk lefelé, aztán kihalt folyosók dohszagú termein vágunk keresztül, egészen egy lovagteremre hasonlító ebédlőig, ahol már várnak ránk leendő társaim. Az újak.

Egyikük őszes hajú, sebhelyes képű férfi: viharvert vértjén felismerni a bíboros jelképét, a mindent látó szemet, alatta a véres könnyekkel. Ez az a jelkép, amit csak halála előtt ismerhet meg a legtöbb ember, ha vétkezett.

Egy inkvizítor.

A másik vékony, égő szemű kölyök, fekete haja ezerfelé áll, mintha életlen késsel vágta volna, széles, fekete vászonövében két vékony penge lapul. Amint meglát, tágra nyílik pupillája, és kicsit az álla is leesik.

Enyhe keserűséggel nyugtázom, hogy egy tapasztalatlan ifjoncot is a halálba kell hurcolnunk, mint legutóbb.

A harmadik férfi egy nagy termetű lovag, ezüstkék páncélján az Arany Ököl lovagrend stilizált jelképe virít. Ő csupán mélyen meghajol, először a bíboros felé, majd felém is, arcán nem játszik érzelem.

- Uraim, hadd mutassam be negyedik társukat, a Vezeklők rendjének legértékesebb tagját!

Meghajolok, de csak enyhén, majd lehajtott fejjel elsuttogom nevem is, ahogy az emberek hívnak.

- Éyrn.

Erre már a lovag is összeráncolja szemöldökét, karba fonja kezét.

- Az urak pedig...

Alig figyelek nevükre, nem akarom megjegyezni. Nem akarom ismerni őket, tudni, kik halnak meg körülöttem, kiket élek túl, csak mert...

- Akkor elkezdeném. Három nappal ezelőtt tűnt fel a szörny, egy déli tartományban. Két halottat találtak csupán, nyaki harapásnyommal. Alig volt vér a testükben, egyéb dulakodás nyomai nem látszottak. Mindkettő nő, kisnemesi családból. A tartományúrról szólnak különös pletykák, hogy lepaktált a sátánnal, de nem lehetünk benne biztosak, amíg ti magatok meg nem bizonyosodtok a tényekről. Valami van ott, ami csak most kezdett el vadászni. A feladatotok az, hogy megtudjátok, ki az, elkapjátok őt és a teremtőjét, aztán visszatértek. A nyomok eltüntetéséről Ezüst Kerhal gondoskodik.

Az inkvizítor bólint, alig észrevehetően, nem törődve a rajtunk eluralkodó meglepetéssel. Az ezüst rendfokozat felett mindössze három inkvizítor áll, és ők már nem is dolgoznak csapatban. Egyszerűen szükségtelen.

Elköszönünk illendően, majd az istállóhoz tartunk, ott lovat választok magamnak halott paripám helyére, aztán nekivágunk a ködös útnak.

Némán megyünk, nincs szükség szavakra. Mindenki saját gondolataival van elfoglalva, bár érzelmeket csak magamon és a fiatal férfin veszek észre. Valószínűleg először néz szembe a Gonosszal, ezért izgul, viszont örül, hogy ekkora hírességekkel tarthat.

Eleinte nagyon zavart a rendházon belüli hírem, hogy gyakran hamarabb hallottak történéseket rólam, mint hogy megestek volna, és hogy sokan meg akartak ismerkedni a nevemmel, pontosabban a hírességgel, aki amögött bújik. Lassan hozzászoktam. A legtöbben nem látják be, hogy az az Éyrn csak az ő képzeletükben létezik, és éppen ezért nem is rám voltak igazán kíváncsiak.

Persze mindenhez hozzá lehet szokni, csak nagyon fájdalmas érzés, hogy mások izgalmas történetként hallják azt, amit én végigkönnyeztem, vagy amibe belehaltam, ha csak félig is.

Estefelé hagyjuk magunk mögött a hegyek végtelen, kopár és vad vonulatát. A sűrű köd dacára a pár méter magas dombocskákról messze látni, mintha tejfehér tengerben gázolnának lovaink. A tóvidék felé ejtjük meg az első komolyabb pihenőnket, amelyre mind a lovaknak, mind az embereknek szüksége van. Hiszen lehet, hogy bírnánk még akár két hétig is az erőltetett menetet, de a léleknek szüksége van arra, hogy a test ápolt legyen. Tudja ezt minden harcos, aki kicsit is kiemelkedik az egyszerű zsoldosok közül.

Ahogy lassan besötétedik, megpillantjuk a kastély körvonalát. Sötét, mohlepte sziluettjéből kis mécseslángokként lobognak felénk az ablakok, a bejárathoz tartó kőhídon olajlámpások sorakoznak, az öregtorony tetejéről pedig egy ismert nemesi család griffmadara tekint le ránk. Egy-egy szélrohamra mintha valóban fel akarna szállni, bár ezt csak én látom, ember nem.

Nem sietünk, így letérek a kikövezett futárútról, hogy a puha füvön léptessek el a hídig, és élvezhessem, hogy lovam lépte kellemes hullámzássá változik, patája arasznyit süllyed, és bár szürke folttal tarkított fejét büszkén emelgeti a fárasztó út után is, már áhítozik az aromás fű ízére.

Elmosolyodom, annyi idő óta először, megőrizve magamnak pillanatnyi boldogságom, de mire a lángok fénykörébe érünk, újra rezzenéstelen az arcom.

Eron, az Arany Ököl dicső lovagja léptet elöl, hogy az ő rangját jegyezzék meg, és e szerint kezeljenek minket is. Hiszen a közemberek szemében nem jelent semmit a renden belül elfoglalt rang, viszont ha valaki a titokzatos szerzeteslovagok közül jő, ahová csak a legtisztább szívű nemes ifjakat engedik be, akkor az biztos fontos személy...

Különösen gondolkoznak a közemberek...

Nem is sejthetik, hogy Eron lovag a könyörületességét áldozta fel hite oltárán, és érzéseit szorította vissza, hogy ne mocskolják be szellemét. Ahogyan azt sem sejthetik, hogy a titokzatos, könnyű vértes, palástba és csuklyába rejtett férfi mellette egész famíliák, falvak sorsa felett dönt. Aki egyszer szembe került a Gonosszal, annak pusztulnia kell, nehogy a közemberek tudatába befészkelődjön az, ami ellen küzdünk.

Nem tudhatnak róla, így nem is félhetik; ezzel vásároljuk meg számukra a nyugalmat.

Vérrel és halállal.

Mindig másokéval.

Az ajtónál posztoló alabárdosok szó nélkül utat adnak négyesünknek, bár látszik rajtuk, hogy szemük sarkából figyelik minden mozdulatunkat. Az emberek legtöbbször megérzik, ha nagyvaddal futnak össze, itt pedig...

Lovainkat elvezeti néhány apród, mi pedig bebocsátást nyerünk a kastélyba. Hatalmas, cirádás kapubolt alatt haladunk át a márványborítású előcsarnokig, ahol is komor öltözetű úr fogad, kezében palatáblával.

- Jó estét, uram, és kíséretének is. - Eron biccent, de alig észrevehetően. Nem is baj, hiszen a mellkasáig érő szolga így is zavarban van. Neki az a dolga, hogy illedelmesen ellásson minket élelemmel, szállással, és betartassa a szabályokat, de a szabályok ott kezdődnek, hogy tőrnél nagyobb fegyvert tilos behozni. Eron oldalán viszont családja szent kardja lóg, melyet a Hetedik Bíboros Őszentsége áldott meg, miután Eron nagyapja életét áldozta érte, egy merényletet megakadályozva. Tucatnyi démonfattyút küldött a másvilágra a legenda szerint, és azóta a család bajnoki címét viselő férfin kívül más csak azonnali fővesztés terhe mellett érhet hozzá.

A szolgáló gyorsan és helyesen dönt, nem kéri el, ahogy tőlünk sem, csupán a nagytermet elkerülve egy diszkrétebb étkezőszoba felé vezet minket. Csendben követem, leghátul maradva, nem törődve az etikettel, és rendelni is utoljára rendelek, halkan.

Szerencsém van, hogy útitársaim nem firtatják az érzéseimet, azt, hogy ki is vagyok. Eddig ezt szinte soha nem sikerült elkerülnöm, és most nagyon kellemesen érint.

A vacsora után kerül sor az első beszélgetésre közöttünk, Kerhal kezdeményezésére. Tudom, hogy jól ismeri a Navarr névre hallgató ifjú történetét, mégis rákérdez.

- Mondd csak, fiam! Hogyan is kerültél te a Vezeklők soraiba? - A nevezett büszkén csillogó szemmel néz fel, hiszen most már őt is ehhez a - kétes hírű - csoporthoz tartozóként tartják számon.

- Egyszerű a történetem, uram. Hatéves koromban ölte meg szüleimet egy harmadik osztályú kóborló szellem,...

Eron felvonja szemöldökét.

- Fiam! Ha ezt egy szolga jelenlétében mondtad volna, most ketten esnétek össze holtan.

Navarr zavarba jön, lesüti szemét, majd elnézésért motyog, de Kerhal intésére folytatja.

- Utána tolvajok közé kerültem, és elsajátítottam eme kétes szakma fogásait, és így cseperedtem Gyra városának sikátorai között, mígnem tizenhárom éves koromban újfent találkoztam a Gonosszal. Önfejűségemben magam eredtem nyomába, aztán elestem keze által. Hetekig feküdtem a láz és a halál közti mezsgyén és ez alatt látomás ért. Egy angyal jelent meg előttem, Urunk szent akaratából, és elmondta, hogy keressem fel a Vezeklők rendjét, és lépjek soraikba. Mikor magamhoz tértem, első szavaim is ezek voltak. Az atya, aki addig ápolt, alig hitte el, hogy életben maradtam, majd mikor beszéltem neki látomásomról, eligazított a helyes irányba. Így léptem a soraikba.

Kerhal bólint, ráncok és forradások szabta arcán mintha öröm bujkálna, vagy valami hasonló, de nem lehetek biztos benne. Hiszen ő egy inkvizítor.

- Mondd csak, Navarr, ez az első küldetésed, ugye?

- Igen, uram. Ez az első tudatos szembekerülésem a Gonosszal.

- Értem.

Egy rövid hatásszünet után hirtelen szegezi a fiúnak a kérdést.

- Félsz?

Még én is megrezzenek csattanó hangjától.

- Uram... Én... Nem!

- Első szabály. Soha ne hazudj rendtársaidnak, ha azok rangban feletted állnak!

Szinte nekem esik rosszul, amit mond, én is érzem a megalázottságot, amit a fiú, ugyanakkor a jó szándékot az inkvizítor és a hűvös közönyt a lovag felől.

Próbálok kirekedni a társalgásból, mert az ettől kezdve a fiú vizsgáztatásából és tanításából áll, annyira, hogy végül felállok, és elindulok kifelé. Kerhal hangja állít meg.

- Hova megy?

- Levegőzni.

- Ne távolodjon túl messze!

Bólintok, majd otthagyom a társaságot. Fekete, térdig érő selyemtalárom elegendő védelmet nyújt a hűvös ellen, alatta a fehér ing pedig remekül leplezi egész tartományokat érő láncingemet. Milyen különös, hogy egy egyszerű vért, amelyet a törp kovácsok évezredekkel ezelőtt holdezüstből készítettek, és sárkánykönnyben edzettek, most többet ér emberek százainak életénél. Emberek a bolond értékrendjükkel...

Hiszen ki adná saját életét ezért? Bezzeg, ha másokéról van szó, nem haboznak háborúkat indítani.

A hold ezüst fénye békésen ringatózik a tó tükrén, a bástya tetején egy hegyi sólyom trónol karnyújtásnyira tőlem, valahol, messze az égen pedig angyalok szárnyalnak. Szemem nem látja ugyan, de csontjaimban érzem közelségüket.

Odalépek a büszke madárhoz, és letelepedem mellé. Érzem, ahogy a szél borzolja összefogott hajam, de most nem engedem szabadon a szőke zuhatagot.

Csodálattal nézem a madarat, aztán valahogy eszembe jut, milyen lenne megsimogatni. Tudom, hogy hagyná, még örülne is közelségemnek a maga módján. Miért értékelik sokan többre az érintés okozta örömet az együttlétezésénél? Hiszen olyan gyönyörű így, szabadon. Mert elszállhat bármikor, fénylik a tekintete, és szabad akaratából marad mellettem.

Döndülve záródik be a vár kapuja, a késői órát igazolandó. Reggelig nyugalom lesz itt. Ekkor lépteket hallok meg, és gyorsan felismerem benne Eron kimért mozdulatait, páncélhoz szoktatott és szabályozott ritmusát.

Mögém lép, és karba font kézzel megáll.

- Csodás madár.

Nem nézek hátra, a vizet kémlelem, vajon hol lelek benne életet.

- Az ember azt gondolná, hogy vehet magának egy sólymot, pedig csak egy rabot vagy egy bábot tudhat magáénak, hiszen ennek a lénynek eleme a szabadság.

Megérint, amit mond, de egyelőre nem akarok semmit sem érteni belőle, a nyugodt hang pedig folytatja:

- Nekem is volt egyszer egy sólymom, apródkoromban. Hittem, hogy az enyém a legtökéletesebb, a legbátrabb és a legbüszkébb madár, aki mindig elhozta azt az áldozatot, amit kértem tőle. Évekig boldog voltam a tudattól, és a végén már nem csak büszkélkedtem vele, hogy másokéihoz képest mennyivel remekebb, egyszerűen élveztem azt, hogy milyen, hogy majdnem tökéletes.

Hosszan hallgat, hát végigsimítom a madár hátát, majd hagyom elrepülni.

- Mi történt aztán?

Eron arca komor, ahogy mindig is az, a szeme mégis valahogy más, mint szokott.

- Tudod, az emberek felnőnek. Sokan úgy gondolják, milyen remek volt így, hogy ez a sólyom az enyém volt.

- És te? Te nem örültél ennek?

- Nekem az járt a fejemben, hogy milyen lehetett volna... szabadon.

Léptei percekig konganak még az ürességben, mire felfogom, hogy elment. Lelkemben vihar dúl, de csak belül. Szerencsére csak belül.

Nehéz annak a dolga, akinek az apja ember volt..."

- Ki lehetsz?

- Mit motyogtál?

Mokul sárga szeme villant a sötétben, a félorkokra jellemző diszkrét agyarai gyilkosan csillogtak.

- Semmit. Csak... Mindegy.

- Megin' az a könyv, mi?

Visszafordult a ház felé. Az istállóval egybekötött épületet marcona alakok vették körül kis őrtüzek mellett, de egyelőre mit sem sejtve.

- Ja. Nem tudom, miért, de mintha megbabonázna. Pedig...

- Dern! Össze kéne szedned magad. Tudod jól, hogy csata előtt nem jó mást érezni, csak dühöt. Azt is ritkán.

Morgó hangja elveszett a lassan beálló puha sötétben, csak a szeme sarkából vetett egy gyanakvó pillantást társára.

Dern zavartan megrázta a fejét, majd egy fém laposüveget húzott elő bőrkabátja belső zsebéből.

- Kérsz? - Suttogva kérdezte, Mokul viszont csak megrázta vödörnyi fejét. Hatalmas lapáttenyerét a csatabárdja és kalapácsa markolatán pihentette, acélkemény karmával pedig a sziklát kapirgálta látszólag unottan.

Dern húzott egy nagy kortyot az amilli pálinkából, majd könnyes szemmel elvigyorodott.

- Siethetnének. Még mindig azt mondom, nem kellett volna a kislányra bízni a felderítést.

Mokul megvonta szekrénnyi vállát, majd a levegőbe szimatolt.

- Társaság.

Dern felkapta kardját, és körbenézett. Kis mélyedésben hasaltak, de ez elég volt ahhoz, hogy guggolásba lökje magát, és veszélyes ragadozóként nézzen körbe. Szürke haja, napbarnította bőre és fekete bőrkabátja beleolvadt a környezetbe, a távoli tűz fénye pedig el sem ért idáig.

Pár pillanatig várakozott, majd kérdőn fordult a félork felé.

- Jobbra negyven méter. Néhány martalóc lehet.

- Jobb, ha elkapom őket, mielőtt zajt csapnának!

Ezzel Dern alakját elnyelte egy közeli bokor sötét árnyéka.

Nem kellett sokat osonnia, a megjósolt helytől mintegy öt méterre hallotta meg a szuszogást. Óvatosan, a bokrok aljában kúszva kémlelt bele a facsoport rejtekébe.

Három szakadt ruhás férfi guggolt feszülten, ócska számszeríjjal, tőrökkel felfegyverkezve. Érezni lehetett a szesz tömény bűzét a hónapos koszé mellett.

Dern figyelte őket pár pillanatig, majd amikor az egyik tábortűz fénye tízméteres csóvává változva fellobbant, előrevetette magát, és egymásra borította az alakokat.

- Ki vagy?

- Megnyúzunk, te mocsok...

- Mi a pokol kénköves...

Egyszerre hangzott fel a három torokból, de ugyanebben a pillanatban a rablók tanyája felől is felhangzott az üvöltés.

Mialatt Dern fél fordulattal előrántotta a kardját, eszébe jutott, hogy valószínűleg a megvakult rablók üvölthettek a Rina által gondosan a tűzbe rejtett sárkánypor hatására. Úgy tűnik, eddig kellett forrósodnia a fémnek, hogy a benne lévő anyag szétvesse.

Az egymásba gabalyodott alakok tovább szidalmazták láthatatlan támadójukat, válaszul Dern egy ívelt, kecses mozdulattal mindhármuk lábába mély sebet vágott, aztán bevetődött a sűrűbe.

A ház körül teljes volt a káosz, sorban hullottak el a rablók Mokul hajítóbárdjaitól. Egyszer Dern maga látta, amint az egyik ilyen átütött egy félcolos acéllemezt tizenöt méterről.

Mivel az ő feladata volt a vezér kimenekítése, irányt váltott, és az épület viszonylag csendes hátsó traktusa felől ugrott be a nyílt terepre.

Ketten állták útját, de mivel nem akarta kivárni, hogy mások is felfedezzék ittlétét, nem habozott. A jobb kéz felől lévő kardját a másik hasába taszította, majd egy széles fordulattal gégén vágta a még állót a markolatgombjával. Az hörögve rogyott össze, nem értve, mi történhetett.

Dern a következő pillanatban elérte a falat, és belesett a bedeszkázott ablak résén. Odabent négy férfi állt nyílpuskákkal, egyikükben felismerte a banda vezérét. Körülöttük hordók, ládák és bálák hevertek szétszóródva.

Leguggolt, majd szivarra gyújtott. Szívott néhányat a kellemes aromájú dohányból, majd gonosz vigyorral betörte a deszkákat, egy olajlámpást kardjával a bálákra döntött, aztán égő szivarját is behajította mellé.

Alig volt ideje lebukni, két tollatlan vessző is elhúzott a füle mellett. Lehajolt, átsuhant az ablak alatt, majd a bejárat felé vette az irányt. Elöl Holrad küzdött hét fegyveressel, egyre hátrálva az erdő felé, és legalább ennyi halott feküdt a földön is.

Dern nagy levegőt vett, majd bevetődött az ajtón tigrisbukfenccel, talpra érkezve.

A bent lévő négy férfi kétségbeesetten oltotta a felcsapó lángokat, így másodperceket késve vették észre. Ennyi pedig bőven elég volt Dernnek, hogy kettőt ártalmatlanná tegyen. A harmadik a kezében tartott lángoló rongyot hajította feléje, melyet kabátujjával hárított, a vezér pedig ezt kihasználva tőrrel támadt neki.

Éppen csak ki tudott térni a bandavezér alattomos támadása elől, lába bele is akadt egy ládába, de nagy nehezen megőrizte az egyensúlyát, és a következő két vágást könnyedén hárította. A harmadiknál elvezette a támadója kezét, és vállával felöklelte.

Nagyot dübbent a test, éppen bele a lángokba, Dern kénytelen volt kihalászni onnan, aztán mivel nagyon kapálódzott, le is ütötte. A harmadik fegyveres közben élt a lehetőséggel, és elfutott, amit azonban Dern nem nagyon bánt. Vállára kapta az ájult testet, és elindult vele ki az épületből.

Egyetlen mozgó ember maradt, az is a szökevény volt, aki egy ládikát cipelve futott. A megbeszéltek alapján a többiek az erdőbe csalták a rablókat, ahol Mokul szeretettel várta mindet.

Dern néhány ugrással az erdőben termett.

Pillanatok alatt sötét ölelte körül, de nem törődött vele. Tudta, hogy ha néhány percig tartja az irányt, nemsokára eléri a megbeszélt helyet, ahol a lovaikat hagyták. Terhével ugyan nehezebben mozgott, de bízott annyira Mokul tudásában, hogy nem tartott több ellenféltől. Ezen az estén...

Egy keskeny vadcsapásra lelt, azt kezdte követni. A csillagok itt-ott kicsillantak a sűrű lombkoronák közül, de nem elég fénnyel a tájékozódáshoz. Néhány gonoszabb faág arcul csapta, ez ellen egy idő után kézzel próbált védekezni, de jobb vállát nagyon lehúzta a rablóvezér.

- Azt hittem, hogy a rablók nem esznek túl sokat. Pont ezt kellett kifognom, mi? Ez az én...

Nem pazarolta tovább a levegőjét morgolódásra, és talán ez volt a szerencséje. Amint elhallgatott, és megállt hallgatózni egy kicsit, kellemetlen érzés kúszott végig a gerincén. Patakokban folyt róla az izzadság, mégis mintha valami túlvilági hűvös csapta volna meg.

Letette a földre a testet, leguggolt, és figyelni próbált az erdő hangjaira. Hiába kémlelt, teljes, baljós némaság ölelte körül, csak a rabló kezdett mocorogni. Egy erős, de sajnos túl hangos ütésre újra álomba szenderült, viszont valami megmoccant a közelben. Egy levél lassan ereszkedett le, a levegő hátán pörögve Dern lába elé, aki óvatosan kardot húzott, és sajnálta, hogy a rövidebb pengéjét a lován hagyta. Túl sűrű erdő ölelte körül ahhoz, hogy kényelmesen tudjon vívni.

Dobbant egy nagyot a szíve, valahol felhuhogott egy bagoly, majd egy gonoszabb felhő teljesen eltakarta az eget, és vaksötét köszöntött a tájra. Mintha a közelben valami halkan felmordult volna, majd egy húsz méterre lévő vastag fa törzse körül enyhe fény vibrált fel.

Dern lapjával alkarjához szorította a kardot, majd óvatosan araszolni kezdett a már kihunyt fényforrás felé. Minden idegszála veszélyt jelzett, érezte a tarkóján felállni a szőrt, léptei enyhén remegtek.

Amint néhány lépésnyire megközelítette a fát, már határozottan érzékelte a félelmet, és a lassan kibontakozó dühöt is. Teljes erejéből elrugaszkodott, és a levegőben megperdülve mély alapállásba érkezett.

A fa mögött nem volt senki, mégis érezte a levegőben, hogy nincs egyedül, valaki figyeli. Állkapcsa megfeszült, elszabadult szürke tincsei arcába tapadtak, és lassan fény szivárgott a fák közé. A felhők megunták ácsorgását, és jobb mulatságot kerestek, csak a hold maradt, hogy sápadt ezüst félkörként tudtára adja az élőknek: nincsenek egyedül.

Dern villámgyorsan megpördült, és körülnézett, de nem támadt mozgás sehol, hát fújt egy nagyot.

- Csak képzelődtem. Csak a szemem csalt meg, és kész. - Halk hangja enyhén remegett, és nem is űzte el a feszültséget. Mély lélegzetet vett, majd kezével hátrasimította haját.

- A franc essen ebbe az elátkozott erdőbe! - Az erdő helyeslően hallgatott.

Hirtelen valami élesen pattant egy fa mellől, majd Dern mellett a fába csapódott. Alig volt ideje reagálni a villanásra, mire már érkezett a második, két arasszal közelebb.

Előrevetette magát, fedezéket keresve egy kidőlt fatörzs mögött, ahol puhán földet ért, majd tovább is gurult, cikcakkban ugrálva egyre messzebb az orvlövésztől.

Több nyílvessző nem érkezett, de nem volt kétsége afelől, hogy nem eresztik ilyen könnyen el. Óráknak tűnt, mire visszaért a rablóvezér testéhez, aki ugyanúgy, köpenybe bugyolálva feküdt a földön, ahogy hagyta. Mélyet sóhajtott, eltette a kardját, és vállára kapta a fickót, majd könnyű kocogásban elindult. Három lépés után tudta, hogy elhibázta.

Túl könnyű volt a test a vállán ahhoz, hogy azonos legyen az eddig cipelttel, a szaga is sokkal haloványabb volt, mintha valaki magára öltötte volna a ruháit.

Dern megtorpant, hogy teljes erejéből egy fának hajítsa a testet, de elkésett, vállába a lapocka alatt éles fájdalom szúrt. Térdre rogyott a kíntól és a kimerültségtől, a gyilkos legördült a válláról, és azonnal térdre emelkedett mellette.

Kezében vékony, ezüstpengéjű tőrt tartott, de nem döfött vele. Dern csodálkozva nézte, hogy a gyilkos teste megfeszül, különös, puffogó hangot hallat, majd kitekeredett pózban hátradől.

- Ez meg... - Nem folytatta, torka összeszűkült, hörögve lélegzett, gyomrába ezer szegként fúródott a kín.

A bokrok közül Mokul lépett elő, kezében hajítóbárddal, némán. Dern még annyit érzékelt, hogy Mokul felnyalábolja őt, majd nagyon csúnya dolgokat emlegetve szeretett édesanyjáról, elcipeli valamerre.

Lassú ringatózásra ébredt, ami egyre csökkent, ahogy tudata közeledett a valódi világhoz. Elsőként a meleget érzékelte, majd a könnyű szelet, amely simogatja arcát, karjait, hűsítve a fájdalmakat. Mintha ereiben sav tombolt volna végig, és csak most fogyott volna ki az utolsó cseppje, úgy zsibbadozott minden tagja.

A szemét csak hosszas erőlködés után tudta kinyitni, akkor is csak résnyire.

Verőfényes délután volt, minden fehér és sárga fényben úszott körülötte, a távolban pedig zöldes foltokat látott.

- Na mi van, felébredtél?

Hirtelen egy lila folt takarta el a kilátást, ebben Rina hajára ismert.

- Na, hallod? A nagy harcos két napig döglődik egy icipici döféstől?

Hirtelen egy recsegő bariton förmedt a lányra.

- Te már rég beledöglöttél volna, szóval ne fecsegj itt bolondságokat! Dern, rendben vagy?

Holrad odébb tolta a tiltakozó Rinát, majd vizesflaskát tartott Dern ajkához, aki mohón ivott.

Csak ekkor tisztult ki teljesen a látása, és fedezte fel, hogy egy mező közepén fekszik, távolabb sárgálló dombok, feje felett szomorkás faóriás, körülötte pedig a csapat holmijai hevernek szanaszét szórva.

- Mi a pokol?!

Rekedten, fájdalmasan törtek fel belőle a hangok, meg is rémült tőlük egy pillanatra, Rina ezt kihasználva válaszolt is.

- Na, szépen állunk. Nem elég, hogy megmentjük, ápoljuk, kényeztetjük, megköszöni? Dehogy! Neeem, ő rögtön káromkodik, játssza itt a hőst, mi meg le vagyunk pottyantva. Nem elég, hogy elveszti a...

Holrad nemes egyszerűséggel befogta a lány száját, majd biccentett Dern hálás mosolyára, aki lassan, nehézkesen felült. Feje enyhén lüktetett, és mintha a világ forgott volna vele, de nem figyelt oda rá. Szemével Mokult kereste, de csak a csontos harci paripáját pillantotta meg a domb alján, amint az a patakból iszik, a többitől biztos távolban.

- Hát a félork?

Holrad elengedte a lányt, aki azonnal duzzogni kezdett, és letelepedett Dern mellé. A lovag nem viselte a mellvértjét, csak egy ütött-kopott láncinget, ami azt bizonyította, hogy napok óta itt táboroznak.

- Elment nyomokat keresni. Ki kell hámozni az erdőből, mi is történt, és hogy ki volt az a mérgezős fickó.

- Mérgezős?

A kérdezett vállat vont, és kegyelemtőrével egy fadarabot kezdett farigcsálni.

- Ne engem kérdezz! Mokul magyarázott valamit, nem túl beszédesen. Azt mondta, utánajár, és három napot kért. Holnap hajnalra érkezik, ha minden igaz. Addig pihenünk.

- Rendben.

- Egyébként... - A lovag zavartan körbenézett, majd tekintete megtalálta Rinát, amint az a lovakkal játszik.

- Igen?

- Egyébként, mi történt?

Dern vállat vont, amire hátába hasított a fájdalom. Fintorára Holrad elvigyorodott.

- Nem tudom. Különös volt, annyi szent. Valaki volt még ott az erdőben, és követett. Aztán megtorpantam, letettem a terhet, és lelapultam. Akkor...

Elhallgatott, és magában emésztgette, mit is láthatott.

Kisvártatva a lovag elunta.

- Akkor?

- Nem is tudom. Butaságnak hangzik, de mintha valami... valami egy pillanatra világított volna az egyik fa mögül.

- Fáklya?

- Nem. Halvány, zöldes fénnyel. És valami morgott közben, halkan, folyamatosan. Aztán ez egy pillanat alatt véget ért. Odamentem, ott meg rám lőttek, többször is. Visszafutottam a testhez, felkaptam, aztán az meg hátba szúrt.

Holrad értetlenül nézte, majd vállat vont.

- Nekem ugyan mindegy, de valamit jó, ha tudsz. Elhiszem, hogy tetszik az a talált napló a kis nővel, meg minden, de csak mese. Varázslat csak a mesében létezik. És nehogy valami forgalmas helyen bormámorban valami őrültséget kezdj fecsegni, és kikiáltsanak eretneknek. A természet és a világ törvényei felett csak Isten rendelkezhet!

Dern merengve nézte, ahogy Rina arcot mos a patakban, majd lopva felpillantva rájuk, felegyenesedik, és hátrarázza a haját.

- Hallasz, Dern? Csak Isten...

- Rendelkezhet. Tudom. Tudom jól.

Hátradőlt, csomagjából előhúzta a könyvet, és nem törődve Holrad és Rina rosszalló pillantásaival, olvasni kezdett.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: A világ szeme (részlet).

Létrehozás: 2006. március 21. 10:08:35
Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.