Interjú David Eddings-szelAz interjút Stan Nicholls készítette, 1995. januárjában.
- Ha valahogy rá tudnám venni Barbara Cartlandet arra, hogy másképp hívja a tulajdon műveit, megtenném - biztosít róla David Eddings. - Mert a megfelelő szakkifejezés arra, amit írok, igenis a románc lenne. A műveim egyenesen a középkori románcokból nőttek ki, és Tolkiennel ellentétben nagyon sokra tartom Tennysont, és Sir Thomas Malory Le Morte dArthur-ját.
Eddings, aki Belgariad, Mallorean, Elenium és Tamuli sorozatai révén a világ legismertebb fantasy szerzői közé tartozik, tizenhárom éves korában kezdett el fantasyt és science fictiont-olvasni.
- Úgy tizenhét éves koromban kezdtem el írni - mondja -, de akkor még eszem ágában sem volt fantasyvel vesződni. Ugyan írtam egy vagy két science-fiction hangvételű novellát húszas éveimben, de nem tetszettek. Már csak azért sem működött a dolog, mert egyáltalán nem értek a természettudományokhoz. Azt hiszem, talán tudom a víz kémiai képletét, és Newton Harmadik Törvénye is dereng. De ezzel vége is. Képtelen vagyok megbarátkozni a gépekkel, és a matematikához sincs semmi érzékem. Ezért van az, hogy a csekkönyvemet is a feleségem vezeti.
- Meg voltan győződve arról, hogy színész leszek. Elég jól is ment, és középiskolában és a főiskola elején szinte külön tantárgyként kezeltem a szereplést - egyfolytában beszédeket mondtam, és vitákat vezettem. Aztán elnyertem egy ösztöndíjat Reedbe, ami az egyik legjobb oregoni főiskolának számított. Egyáltalán nem jöttem ki az ottani dráma tanszék vezetőjével, és amúgy is szenvedélyesen olvastam, úgyhogy a színészet helyett inkább angol irodalommal kezdtem foglalkozni. Egész jól ment, és meglehetősen jó tudományos háttérre tettem szert az angol irodalomban.
Főiskolai tanulmányai alatt szeretett bele a középkori angol nyelvbe is.
- Talán a Sors keze volt, hogy így esett, hiszen ezt a hobbimat mostanában nagyon jól tudom hasznosítani. Két vagy három félévet hallgattam Chaucer műveiről, és egyet Maloryról. Majdnem annyit, mint a fő szakomról, de persze nem a középkorral foglalkoztam, hanem a fő szakom a modern amerikai regény volt - Hemingway, Faulkner, Steinbeck, és a kortársaik. De rengeteg időt töltöttem a középkori angol nyelvjárások tanulmányozásával, és egész jól megtanultam ezt az ódon hangulatú nyelvet. Olyan jól, hogy a legújabb regényem, a The Shinig Ones közepére beszúrtam egy középkori nyelvezeten előadott beszédet is. Alaposan utánanéztem a nyelvtannak, és meg kell mondanom, hogy szinte tökéletes! Egyszerűen tudok középkorian írni! Szerintem divatot teremtek majd vele.
- A lényeg az, hogy Reed-ben szakdolgozatot kellett írni ahhoz, hogy megkapjuk a főiskolai diplomát. Általában a főiskolai diplomákat csak úgy osztogatják, mint ahogy a marhákra rápecsételik, hogy elsőosztályú USA áru. Átzavarnak a tanárok előtt, a kezedbe nyomják az oklevelet, aztán rád bízzák, hogy kinek a nevét írod rá. De én egy regényt írtam szakdolgozatnak, és nagyon örülök, hogy nem küldtem el egyetlen kiadónak sem. Voltaképp sajnálom a tanáraimat, akiknek el kellett olvasniuk. Mindenesetre megírtam egy regényt, és időben be is tudtam fejezni, és elég jó volt ahhoz, hogy diplomát kapjak érte. Az egyetemi diplomámért is egy regényrészletet adtam le a Washington Egyetemen. De mivel csak egy félévet szántam rá, azaz hat hónapot, alig jutottam el a feléig. De azt hiszem, sokkal jobb lett, mint amit Reed-ben adtam le.
És miféle regények voltak ezek?
- Kortárs, társadalmi regények. Semmi közük nem volt ahhoz a fajta irodalomhoz, amiért mostanában - talán érdemtelenül - olyan sokan szeretnek.
Főiskola után bevonult a hadseregbe, de hogy behívták, vagy önként ment, azt Eddings a mai napig nem tudja eldönteni.
- Ez elég érdekes dolog. Akkoriban már a vége felé járt az az egész koreai ökörködés, és általános hadkötelezettség volt, de az én sorozóbizottságom meglepően megértőnek bizonyult. Minden ősszel írtak egy levelet, hogy továbbra is tanul, vagy már elérhető a hadsereg számára is?, én meg minden ősszel megírtam nekik, hogy idén még tanulok, és nem hívtak be. Olyan rendesek voltak, hogy mikor végül aztán megszereztem a főiskolai diplomámat, úgy gondoltam, hogy most már nem lövik egymást igazán komolyan Koreában sem, úgyhogy essünk csak túl a dolgon. Úgyhogy írtam nekik egy levelet, hogy idén ősztől nem már nem tanulok, és kész vagyok bevonulni a hadseregbe.
Elkövettem azt a hibát, hogy elárultam, három évet töltöttem a nemzeti gárdában, és bár gyalázatosan fiatal voltam hozzá, mikor kifogytak az altisztekből, rám bíztak egy különítményt, és azt mondták, hogy itt van ez a hatvanhárom ember, próbáljon meg minél többet életben tartani közülük!. Ez volt életem egyik legfárasztóbb időszaka. Hetekig szinte le sem hunytam a szemem. De végül is életben tartottam mind a hatvanhármat! Na jó, elvesztettem egyet, de azért, mert elszökött, és a mai napig lelkiismeret-furdalásom van miatta. És különben is, egy ember hatvanháromból - az igazán nem rossz teljesítmény! Szerencsére nem Koreába küldtek, hanem Németországba, és minthogy a főiskolán két évig tanultam németül, egész jól elvoltam odakinn.
Miután leszerelt a hadseregből, nekiállt munkát keresni.
- Egészen egyszerűen el kellett tartanom magam. A családom nem volt valami tehetős. Eleinte mindent elvállaltam, és zöldségboltokban dolgoztam. Aztán rájöttem, hogy egy jó zöldséges bárhova utazhat, minden egyes városban legkésőbb negyvennyolc órán belül talál magának egy állást. Időről időre ehhez folyamodtam, bár be kell vallanom, az, hogy végül otthagytam az élelmiszer-kereskedést, már majdnem olyan felszabadító érzés volt, mint amikor végre leszereltem. Sokat tanultam belőle, nem utáltam, de nem is szerettem annyira.
Végül a Boeingnél kaptam állást, Seattle-ben. Akkoriban házasodtam meg, és elég sokáig fel-alá bolyongtunk az országban, Minuteman rakétákat helyeztünk el itt is, ott is. A végén New Orleansban kötöttünk ki, ahol a Saturn projekten dolgoztam, mint beszerző. Akkoriban többet költöttem el az adófizetők pénzéből, mint amennyit valaha vissza tudnék fizetni. Csupa olyan dolgot kellett csinálnunk, amit még soha, senki nem csinált előttünk - ez már az építendő monstrum puszta méretéből is következett. Mindenféle rém különleges holmit kellett vásárolnom, és egyikről sem tudtam, mire való. Elvittem a mintapéldányt a mérnököknek, és megkérdeztem, hogy van ennek értelme? Ne felejtse el, hogy el kell költenem ötmillió dollárt erre a vacakra!. Olyankor megvizsgálták, és mondták, hogy igen, ez egész jónak tűnik, de voltaképp sosem tudtam, hogy hihetek-e nekik.
Szóval New Orleansban laktunk, de a feleségem, Leigh, asztmás volt, és az asztma New Orleans éghajlati viszonyai között könnyen végzetes lehet. Emlékszem, hogy egyszer az utolsó pillanatban értem be vele a kórházba. Tudtam, hogy el kell költöznünk a Missisippi-deltából. A Boeing nem viszonyult megértően a problémánkhoz, úgyhogy felmondtam, és felköltöztünk Közép-Nyugat északibb részére. Az legalább szárazabb volt, ha sok minden mást nem is lehet róla elmondani. Egy évig angolt tanítottam egy gazdasági főiskolán, aztán három vagy négy évig egy aprócska tanítóképzőn oktattam irodalmat. Aztán megemelték az adminisztrátorok fizetését, a tanári karnak viszont egy centtel sem adtak többet. Rettenetesen felháborodtam rajta, és összevesztem velük. Ha ez nem történt volna meg, talán a mai napig is ott laknánk, és Dosztojevszkijt tanítanék.
Ez tűnt a legalkalmasabb pillanatnak arra, hogy megpróbáljon az írásból megélni.
- Volt egy kis félretett pénzünk, és egy évig spártai módon éltünk, hogy befejezhessem az első kiadott regényemet, a High Hunt-ot. Aztán Denverbe költöztünk, és ismét egy zöldségesnél dolgoztam, a szabadidőmben pedig a regény hibáit javítgattam. Mikor végre elküldtem a kiadóknak, legnagyobb meglepetésemre - én legalábbis nem vártam volna - a Putnam elfogadta, és 1973-ban meg is jelentették.
A High Hunt egy kemény erdei kaland története. Egy őzvadászatra induló csapat megpróbáltatásait meséli el Washington állam hegyes-erdős vidékén. Ahogy a szereplők maguk mögött hagyják kényelmes városi életüket, újfajta feszültségek és viszályok törnek elő.
- Egész jól fogadták, és még arról is szó volt, hogy megfilmesítik. De sajnos pont ugyanakkor jelent meg, mint a Deliverance vagy a The Taking of Pelham 1-2-3, amik szintén hasonló dolgokról szóltak.
Elköltöztünk Denverből, és Spokane-ben, Washington államban telepedtünk le. Voltaképp én ott születtem, és sosem értettem, hogy a családom miért hagyta ott a várost kevéssel a születésem után. Mikor megérkeztünk, hamar ráébredtem, hogy apám sokkal okosabb volt, mint hittem volna. Spokane egy rettenetesen unalmas város. Egészen egyszerűen semmit sem lehet csinálni. Ha valaki elolvassa a The Losers című regényemet, amit a spokane-i évek alatt írtam, látni fogja, hogy sok ronda dolgot gondoltam a városról - és ezek legtöbbje teljesen igaz volt.
A The Losers-t csak 1992-ben adták ki. A főhőse, Raphael Taylor tehetséges fiatalember, és ígéretes atléta, de részegen karambolozik, és elveszíti az egyik lábát. Nem sikerül visszatalálnia a régi életébe, és hamar Spokane egyik leglerobbantabb negyedében találja magát, a társadalom kivetettjei és az érzéketlen szociális munkások között. Eddingsben akkor ébredt fel a vágy, hogy megírja ezt a regényt, mikor még élelmiszerüzletekben dolgozott.
- Az üzlet, ahol Raphael dolgozik a regényben, szinte teljesen ugyanúgy néz ki, mint az egyik bolt, ahol én dolgoztam - magyarázza Eddings. - A legtöbb szereplő, az a sok szegény, megtört, szánalmas ember, azok közül került ki, akiket ott láttam. A legtöbben segélyekből tartották fenn magukat, és azért jöttek, hogy beváltsák az utcán talál üdítős üvegeket. Így kuporgattak össze maguknak annyi pénzt, hogy egyenek.
És hogy miért ilyen dühös a szociális munkásokra?
- Tapasztalatból. Rettenetesen megutáltam őket, mikor Spokane-ben éltem, és a könyvben a szociális munkás az Ördög szócsöve. Akárhányszor csak valami borzalmasan felháborító dolgot akartam mondani, az ő szájába adtam. Itt van ez a lány, aki a keleti part legmenőbb főiskoláira járt, a pasizást választotta fő szakiránynak, már tizenévesen átesett a kötelező abortuszsorozaton, és épphogy csak megkapta a diplomáját szociális munkásként, egy halvány elégségessel. És aztán rábíznak negyven vagy ötven embert, aki felett korlátlan hatalmat kap. Korlátlan hatalmat. És ez a tökéletesen alkalmatlan kislány, aki semmit sem tud arról, hogy milyen az utcán élni, olyan döntéseket hoz, ami a másik negyven-ötven ember egész életét tönkreteheti. A szociális munkásoknak egy célja van csak, hogy mindenkit bejuttassanak valamiféle programba. Mert a program három generációnyi üresfejű szociális munkásnak is elég munkahelyet biztosít. És mindent tönkretesznek. A tulajdon szememmel láttam. Láttam ezeket a szerencsétleneket, az ügyfeleiket, láttam, ahogy egyfolytában harcolniuk kellett a Szociális Juttatások Osztályával. Semmit sem tehettem értük, legfeljebb csak az együttérzésemet fejezhettem ki. Azt hiszem, hogy a The Losers-t azért írtam, hogy kifejezzem az együttérzésemet.
Közvetlenül a The Losers után írtam még jó pár, nagyjából kiadhatatlan regényt, és már azon kezdtem gondolkozni, hogy talán mégiscsak inkább a költészetben kellene keresnem a művészi önmegvalósítást, miközben alig tudtam fenntartani magunkat, és fél szívvel megpróbáltam újra elhelyezkedni tanárként is. Sajnos azonban nem kapkodtak két kézzel az állástalan angoltanárok után.
Talán egész életében azon munkálkodott volna, hogy a kortárs irodalom nagy alakjaként emlékezzenek rá, ha nem tesz egy váratlan felfedezést egy nap a könyvesboltban.
Épp a bolt hátulja felé igyekeztem, ahol a szépirodalmat tartották - emlékszik vissza -, mikor elmentem a sci-fi részleg mellett. A polc alján ott volt A Két Torony, A Gyűrűk Ura második kötetének egy példánya. Megláttam, és ránéztem. Ez a régi vacak még mindig érdekel valakit? Felvettem, és láttam, hogy a Ballantine adta ki. A Ballantine a legtöbb amerikai kiadóval ellentétben mindig megadja, hogy hányszor adták ki a könyvet. Belelapoztam A Két Toronyba, és láttam, hogy már a hetvenharmadik kiadását érte meg! Ezen aztán elgondolkoztam.
Akkoriban épp egy könyvön dolgoztam, de már engem is halálosan untatott. Annál nincs is rémesebb, mint amikor egy író unja a tulajdon munkáját, de zseniális ötlet volt, és mégis eljutottam vele arra a pontra, ahogy egyszerűen már rá sem tudtam nézni. Rászoktam arra, hogy mindenféle vacaksággal üssem el az időmet írás helyett, és nekiálltam egy képzelt világ térképét felrajzolni, aztán félretettem, és el is feledkeztem róla. Mikor azonban láttam, hogy A Gyűrűk Ura második kötete már a hetvenharmadik kiadásnál jár, hazamentem, és előástam azt a térképet. Megváltoztattam rajta pár dolgot; kicseréltem egyik-másik nevet, átneveztem az országokat, és ilyenek. Aztán elkezdtem azon gondolkozni, hogy miféle emberek lakhatnak ezeken a vidékeken, és jegyzetelni kezdtem, hogy például itt olyan törzsek laknak, mint amilyenek a nyolcadik századi Lengyelországban éltek, itt meg olyanok, mint a harmadik századi Róma polgárai, és a többi. Végül kidolgoztam egy komplett mitológiát is, rengeteg teológiai irányvonalat, és egy jelentős gonoszt, aki végül is valamiféle renegát istenség lett. Ehhez persze ki kellett találnom még jó pár szereplőt. Voltaképp ezzel vetettem meg a Belgariad és a Malloreon sorozatok alapját. Vagy egy évembe tellett, és kicsit több, mint 230 oldalnyi jegyzetet csináltam.
Eszébe sem jutott, hogy a történetet ne sorozatként írja meg?
- Eszembe sem jutott! Már csak azért sem, mert eredetileg azt hittem, hogy a fantasyben mindent úgy kell csinálni, mint amilyen A Gyűrűk Ura volt. Tökéletesen ártatlan voltam, és azt hittem, hogy a fantasy regényeknek trilógiáknak kell lenniük. Akkoriban még nem tudtam, hogy Tolkien papa egyetlenegy kötetben akarta kiadatni A Gyűrűk Urát, és hogy rettenetesen fel volt háborodva, mikor Unwin, a kiadója, ragaszkodott hozzá, hogy darabolják fel a könyvet. De én egészen biztos voltam benne, hogy ha valaki hosszú fantasy regényt akar írni, akkor azt három kötetben kell tennie, úgyhogy a Belgariadot trilógiaként ajánlottam fel a Ballantine-nak. Fogalmam sem volt róla, hogy a Del Rey Books egyáltalán létezik: azért a Ballantine-nak küldtem el a levelemet, mert ők adták ki Tolkient is. Úgy gondoltam, hogy náluk kezdek, aztán majd alább adok az igényeimmel, és nekiállok a Pocket Books-nál, az Ace-nél, a Baen-nél, vagy bárki másnál házalni.
A posta sokat tett azért, hogy végül bekerüljek a fantasy irodalom nagy alakjai közé. Egészen egyszerűen elvesztették a levelemet. Erre írtam egy sértett hangú választ, amit maga Lester Del Rey válaszolt meg. Végül persze rettenetesen megszerettem Lestert, de valójában egyfolytában marakodtunk. Ordítoztunk egymással telefonálás közben, szinte lángra kaptak a vonalak, és Lester áldott, drága jó felesége hiába próbált meg lecsillapítani minket. De nagyon hamar felvilágosított arról, hogy hogyan is működik ez a dolog, mármint hogy miféle gazdasági megfontolások, és kiadói stratégiák léteztek akkoriban az Egyesült Államokban. A piacot két nagy könyvterjesztő hálózat uralta, a B. Dalton és a Waldenbooks, és volt pár, szinte megszeghetetlen szabályuk az ilyen műfajú könyvekkel kapcsolatban. Az egyik az volt, hogy a puhakötésű könyvek nem kerülhetnek többe három dollárnál. Persze ez azóta igencsak megváltozott, de most az 1978, 1979 körüli időkről van szó. Lester azt mondta, hogy amit te három kötetbe szeretnél venni, az összesen 1500-1800 oldal lenne. Ha háromfelé vágjuk, akkor 600 oldalas lesz egy-egy kötet. Egyik terjesztő sem fog elfogadni egy ekkora könyvet!. És aztán hozzátette azt a híres mondatot, hogy de már tudom, mihez kezdünk! Ötfelé fogjuk bontani a könyvet!. És ezt persze úgy értette, hogy én majd öt kötetben írom meg.
Egyáltalán nem örültem a dolognak. Tökéletesen kidolgoztam, hogy miről szól a három kötet, és mindegyiknek meg volt a maga csúcspontja. Csak meg kellett volna írnom őket. És akkor jön Lester, és azt mondja, hogy erőszakoljam meg a tulajdon könyvemet, holmi könyvterjesztők miatt! Borzasztóan meg voltam sértve! De minthogy már aláírtam a szerződést, nem volt más választásom, bele kellett mennem. Lester felhívta a figyelmemet arra is, hogy így öt könyvért kapok majd előleget, nem csak háromért, és ez jókora plusz bevételt jelentett, úgyhogy valamivel könnyedebben vettem az ügyet. Aztán vagy egy hónapig vacakoltam, mire kitaláltam, hogy hogyan tudom úgy átdolgozni az alapötletet, hogy öt kötetben is működjön. A mai napig úgy vélem, hogy Belgariad jobb lett volna három kötetben, mint ötben. De most már olyan sok kiadást ért meg ebben a formában, hogy ha meg akarnám változtatni, alighanem a Holdon is hallanák a tiltakozást!
Eddings nagyra becsüli Tolkient - ezért becézi Tolkien papának is - de megvannak a maga fenntartásai A Gyűrűk Ura örökségével kapcsolatban.
- Tolkien kétségkívül egy óriás volt. De az az igazság, hogy az, hogy a hatvanas években olyan rettenetesen népszerű volt, elég szorosra húzta a fantasy műfaj határait. Olyan szorosra, hogy a régebbi szerkesztőm, Lester Del Rey azt is kimondhatta, hogy a fantasy a legvaskalaposabb műfaj az irodalomban. Ezt arra értette, hogy amit az emberek elfogadnak egy szerelmi drámában, azt képtelenek elviselni egy fantasy regényben. Más szavakkal, Tolkien ránk hagyott egy nagy adag kényeskedő prűdséget is. Egy vagy két kivétellel a hobbitok között egyáltalán nincsenek nők, és a többi női szereplője is véget ér nyaknál: szép a hajuk, szép a szemük, de többet nem látni belőlük. Ez olyan volt, mintha vörös posztót lengettek volna előttem, és mindent megtettem azért, hogy kitágítsam ezeket a határokat. Persze eszem ágában sem volt pornográfiába fullasztani a könyvemet, de ki akartam próbálni, hogy megúszom-e, ha valami kissé merészebbe kezdek. Rettenetesen élvezem, ha ellene szegülhetek ennek az értelmetlen prüdériának, és teletűzdelhetem erotikus jelenetekkel a könyveimet.
Ez részint abból fakad, hogy felismertem, és elítélem, ahogy az amerikaik viszonyulnak az ilyesmihez. Ott van például a Greensleeves, amiről a legtöbben azt hiszik, hogy egy szép karácsonyi dal, holott lehet róla tudni, hogy egy prostituálthoz írták. Ne vicceljünk már, olvastam Chaucert, tudom, hogy a középkorban is voltak prostituáltak! És ha hitelesen akarom ábrázolni a középkort, akkor zsebtolvajok is lesznek, meg útonállók, és persze prostituáltak is. Azt hiszem, a harmadik szereplő, aki feltűnik az Eleniumban, pont egy utcalány, egy nyomorult szerencsétlen, aki épp megázik az esőben. Azért vele vezettem be a történetet, hogy hús-vér világot teremthessek, és hogy az olvasóim fejébe verjem, hogy bármit gondolt is a középkori egyház, a teológiától függetlenül legalább annyi prostituált élt a világban, mint amennyi tiszta, szűz lovag, akinek az ereje tíz emberével vetekedett, mert megőrizte magát a bűntől.
Eddings fantasy világa a középkorban gyökerezik, de minden más - a kultúra, a politika, a varázslatok rendszere, és a többi - csak vázlatokban létezett. Nem az a fantasy író mesterségének legnehezebb része, hogy életre keltse ezeket?
- Valóban nagyon nehéz, és nagyon, nagyon sok mindenre oda kell közben figyelnem. Egy modern regényben a szereplők mondhatják, hogy jé, az egyik bank visszadobta a csekkemet, de egy fantasy történetben előtte ki kell dolgozni az egész bankrendszert. Ki kell találni a vallást, a társadalmi rétegeket, mindent. És ha az ember úgy áll neki, ahogy én tettem, és csak beledob három vagy négy, különféle korból származó európai népcsoportot a levesbe - például ókori rómaiakat, francia és spanyol nemeseket, vikingeket és muzulmánokat - ha mindezt csak úgy összekavarja, és aztán elkezdi írni a történetet, érdekes kis anakronizmusok sülnek ki. Az ember egy idő után elgondolkozik azon, hogy mi is lett volna, ha például a rómaiak és az arabok egyszerre élnek.
Nagy a kísértés, hogy kitaláljon valamiféle varázslatos hókuszpókuszt, ami minden nehéz helyzetből kihúzza a hőseit, de Eddings keményen küzd, hogy elkerülje ezt a megoldást.
- A Superman komplexus, ugye? Ha az ember erősebb, mint egy mozdony, és helyből átugrik egy toronyházat, akkor mitől kellene félnie? Vegyük például a mindenható varázslókat. Semmitől nem kell tartaniuk. Egészen egyszerűen nem fogja őket a golyó. Elég sokat beszéltem erről Lester Del Rey-jel. Azt mondta, hogy ezt csak úgy lehet elkerülni, ha az ember hihető korlátokat szab a varázshatalomnak, és ha rögtön az elején részletesen el is magyarázza, hogy ezek miféle korlátok. Én azt találtam ki, hogy a világomban fárasztó varázsolni. A varázslás kimeríti az embert. Egyszóval valamit varázserővel épp olyan fárasztó megcsinálni, mintha a verejtékes munkával tennéd meg, csak épp azonnal kész lesz. Aztán kibővítettem ezt a hátrányt azzal is, hogy ha valaki varázsol, az egyfajta zajt kelt, amit a többi varázsló azonnal meghall. Például ha a tulipánok között osonsz lábujjhegyen, vagy a sikátorokban próbálsz meg elbújni, nem jó ötlet varázsolni, mert azzal az összes betörő riasztót működésbe hozod az egész városban. Bárki, aki akár csak egy keveset is ért a varázsláshoz, hallani fogja, hogy mit csinálsz, márpedig ez elég sokat számít, ha titokban akarsz tevékenykedni.
A varázslás kérdése az egyetlen olyan dolog, amiben komoly ellenvetéseim vannak például Katherine Kurtz könyveivel. ő egészen részletesen elmagyarázza az olvasóinak, hogy az egyes varázslatok hogyan működnek, és a való világban akár működik, akár nem, az olvasók ki fogják próbálni. Ha van egy tizennégy éves, halálos pattanásoktól szenvedő, szerencsétlen kölyök, aki tökéletesen meg van győződve róla, hogy ha elszavalja a megfelelő mondókát, tud repülni, aztán felmegy a hetvenedikre, és leugrik, akkor az az író hibája lesz, és kész! Bennem van felelősségérzet, és ha a varázslásról van szó, meglehetősen ködös utalásokat teszek csak. Úgy próbálom meg kikerülni az ilyen helyzeteket, hogy az akaraterő szerepét hangsúlyozom. Ami ugye azt jelenti, hogy ha valaki varázsolni akar a könyveimben, akkor egyszerűen csak azt mondja, hogy történjen ez meg az, vagy ez legyen így meg úgy. A hiszékeny olvasók pedig nyugodtan összpontosítsanak a kívánságaikra, amilyen erősen csak tudnak: nem hiszem, hogy Uri Gellerhez hasonlóan ők is a puszta akaraterejükkel meg tudnák hajlítani a tárgyakat. Ha pedig mégis, legalább nagy sikerük lesz a show businessben.
Miután ilyen sok könyvet adott el, egyértelmű, hogy széles tömegek olvassák a könyveit. Van valamiféle fogalma róla, hogy milyen az olvasótábora?
- Ó, persze, rengeteg levelet kapok. Még szép! Minthogy egy olyan műfajban tevékenykedem, ami a kamaszokat érdekli, az olvasóim zöme a tizenévesek közül kerül ki, és egyáltalán nem kímélem őket. Nyolc évig tanultam az angol nyelv és irodalom csínját-bínját különféle felsőoktatási intézményekben, rengeteg szépirodalmat olvastam, és igyekszem tovább bővíteni a szókincsemet. És az olvasóimét is. Azt is lehetne mondani, hogy megteszem a magamét a szociális felemelkedésért, és komolyan hiszek benne, hogy jó pár embert én tanítottam meg igazán olvasni. Hú, ez aztán önhitten hangzik! De mégis így van.
De persze nem csak a fiatalabb olvasók írnak nekem. Sok középkorú rajongóm is van, és néhányan a könyveim szereplőiről nevezik el a gyermekeiket. És idős emberek is gyakran írnak nekem. Olyanok is, akik még nálam is öregebbek, bár ez mindig rettenetesen meglep. Néha úgy érzem, hogy vén vagyok, mint az országút!
Néha persze olyanok is megtalálnak a leveleikkel, akiknek nem örülök. Egy elmebeteg vadállat írt nekem néhány elég különös levelet. A szerencsétlen fickó régebben szcientológus volt, és akár hiszik, akár nem, azért közösítették ki a Szientológus Egyházból, mert meg volt róla győződve, hogy L. Ron Hubbard nem halt meg, hanem az egyház vezetői tartják fogva valahol. És mindenkinek leveleket írt. Ami azt illeti, ezek nem is annyira levelek voltak, mint inkább kis csomagocskák: azt hiszem, már az is elmond valamit a méretükről, hogy öt dollárba került feladnia a postán. Akkorák voltak, mint egy-egy szótár. És az egész csak arról szólt, hogy menjünk, és mentsük meg L. Ron Hubbard-ot.
Eléggé aggasztott, amiket írt. Akkoriban még Ronald Reagan volt az elnök, és bár egyáltalán nem kötődtem Reagen-hez, nem támogatom az orgyilkosságot, mint a hatalomváltás kényelmes és gyors módszerét. És a fickó leveleiben volt valami fenyegető felhang. Úgyhogy fogtam magam, és felhívtam az FBI-t, akik idővel eljuttatták a kérésemet a nemzetbiztonságiakhoz. Megmutattam nekik a levelet, leellenőrizték, és azt mondták, hogy igen, mi is megfigyeltük a fickót, de ne aggódjon, teljesen ártalmatlan.
A fickó csak úgy nevezte magát, hogy Isten Fia. Gondolom, most mindenki örül, hogy a Megváltó él és virul, és ha jól tudom, mostanában Scotsdale-ben, Arizonában lakik. Bár lehet, hogy az a módszer, ahogy leráztam magamról, egyenesen a diliházba juttatta. Minthogy Isten Fiának titulálta magát, a válaszlevelemet azzal nyitottam, hogy a Mindenható Úristen, egyszülött Fiának, és úgy folytattam, hogy kedves fiam, anyád is, én is aggódunk a viselkedésed miatt. Nem volna szabad felfedned a kilétedet. Ne feledd, mekkora baj volt belőle a legutóbb is!. Utána vagy tíz évig nem hallottam róla, aztán pár évvel ezelőtt megint elkezdett nekem írogatni. Akkor küldtem neki még egy levelet, és azóta semmi hír felőle. Tudom, hogy ronda dolog volt így bánnom vele, de nem akartam, hogy ilyen barmok keserítsék meg az életemet.
David és Leigh Eddings hosszú évekig vándorolt fel-alá az Államokban, míg végül Carson City-ben, Nevadában telepedtek le.
- Ez elég anyagiasan hangzik, de alapvetően azért döntöttünk Nevada mellett, mert itt a legjobb az adórendszer. Washington államban összedugták a fejüket a kormányzat jogászai, átnézték a könyveiket, és arra jutottak, hogy ha valaki zeneszerzésből, írásból, festésből, vagy bármi más művészeti tevékenységből él, azt ugyanolyan súlyosan meg kell adóztatni, mint bármi mást. Szegény Frank Herbert volt az, akin az egész csattant, mert rajta próbálták meg először behajtani ezt az adót. Én az Alkotmányra hivatkoztam, de végül úgy döntöttem, hogy nem akarom, hogy az én ügyem is precedens értékű legyen, és inkább elköltöztem az államból. Minthogy Spokane-ben amúgy is egy évben 154 napig legalább egy méter hó borított mindent, úgy döntöttünk, hogy délre megyünk. Körülnéztünk, és megtudtuk, hogy Nevadában a legkedvezőbbek az adótörvények, a kaszinók miatt. A Californiából átözönlő játékosok fizetik helyettünk az adót. Általában jobban örülnék, ha csekken adnák fel a pénzt, ők maguk meg otthon maradnának, de erről még nem sikerült őket meggyőznöm.
Carson City a világ legbékésebb városkája. Mintegy negyvenezer ember lakik benne, de hatalmas területet ölel fel. Fantasztikusan szép, ha az ember szereti a félsivatagi tájat, és Nevadában talán egymagában több hegy van, mint az összes többi államban. De nincs rajta hó, még a legmagasabb csúcsokon sem, mert nyáron iszonyatos meleg van, és hamar elolvad minden. Innen már nem fogunk elköltözni. Itt már végre gyökeret verhetünk. Szeretem ezt a helyet.
A munkamódszere szinte semmit sem változott a High Hunt megírása óta.
Először mindig írok egy vázlatot, ami elég rugalmas, de ugyanakkor nagyon-nagyon részletes. Ha egy olyan világról írok, ami soha nem is létezett, nem engedhetem meg magamnak, hogy letérjek a kijelölt ösvényről, különben beleveszek a dzsungelbe, és talán soha többé nem találok vissza az eredeti elképzelésekhez. Tudnom kell, hova akarok eljutni. Nem mondom, hogy szolgai módon ragaszkodom a vázlathoz, mert hajlok az értelmes javaslatokra, de szükségem van egy vázlatra. Néha ugyan eltérek tőle, de a vázlat olyan nekem, mint egy térkép. Általában nem Ausztráliában kötök ki, ha Portugáliába akarok menni.
Minthogy ízléstelenül korán kelek fel minden hajnalban, napkeltére általában már végzek is a napi adaggal. Sokat fáj a hátam. Az amerikai irodalom rengeteget köszönhet ennek. Alig pár órát tudok aludni tőle, és aztán fel kell kelnem, akár tetszik, akár nem - ha pedig már úgyis felkeltem, miért ne esnék neki a munkámnak? Úgyhogy általában este nyolckor lefekszem, és éjjel kettőkor kelek. Az a legjobb benne, hogy mikor felkelek, még minden csendes és nyugodt. Semmi nem zavar meg, és hat órán át csak arra kell odafigyelnem, hogy minél jobb regényt írjak. Egész jól működik ez az életritmus, és most már a feleségem is megszokta, hogy ő bármikor fekszik is le, én éjjel kettőkor felkelek. Most már mind a ketten korán fekszünk, és korán kelünk. Volt, amikor éppen fordítva működtem. Éjfélig hozzá sem kezdtem a munkához, aztán hajnali négyig írtam, és délig aludtam. De ez már nagyon régen volt.
Az a legrosszabb abban, mikor az ember saját maga osztja be a munkáját, hogy kíméletlenebb főnököt keresve sem találna. Minden áldott nap dolgozom, csak karácsonykor pihenek egy keveset - olyankor csak a napi adagom felét gyűröm le. Azt hiszem, Rubinstein, a híres zenész mondta azt egyszer, hogy ha egy napig nem gyakorlok, már hallom a különbséget. Ha két napig nem gyakorlok, a feleségem is hallja a különbséget. Ha három napig nem gyakorlok, a közönség is hallja a különbséget!. Azt hiszem, hogy ha egy hétig nem írnék, a legelejéről kellene újratanulnom az írást. És semmi kedvem nincs hozzá. A másik pedig az, hogy a rendszeres munkához ki kell alakítani a rutint is. Ha az ember tudja, hogy minden nap ugyanott ül le írni, ugyanazt a fajta tollat használja, és ugyanonnan világítja meg az asztalt ugyanaz a lámpa, akkor egy idő után a munka leküzdhetetlen szokássá válik.
Egyszer-egyszer elmentünk valahova, mert a feleségem úgy érezte, hogy nyaralnunk kell. Ilyenkor általában Reno-ban kötöttünk ki, egy kis szállodában, de egy idő után már nem bírtam elviselni. Nem tudok sokáig megmaradni a rulettasztal vagy a blackjack mellett. Feszít a regény. Mostanában már mindig kétszobás lakosztályt veszünk ki, és mindig viszem magammal az aktuális kéziratot. Ott is felkelek éjjel kettőkor, és nekilátok dolgozni, ahogy már csak szoktam! Leigh ilyenkor egy kicsit csalódott, de azt hiszem, megérti. Istennek hála, a feleségem mindenben mellettem áll, és elismeri, hogy ez is tisztességes munka - hiszen tisztességesen meg is fizetnek érte. Elnézi a hóbortjaimat és a szeszélyeimet. Csak miatta tudtam ennyi mindent megírni, és rengeteget segít a regényekben is. Nélküle képtelen lennék megformálni a könyvem női szereplőit. Bármennyire fáj is, be kell vallanunk, hogy egy férfi sem érti, hogyan működik a nők agya. Van egy tojó papagájunk, és még azt sem értem: ott is többet számít, hogy nő, mint hogy madár!
Bár Eddings nem zárkózik el attól, hogy egy szép nap még visszatér a modern társadalmi regényekhez, úgy véli, hogy egy ideig még megmarad a fantasy mellett.
- Nemrég voltam egy konferencián Spokane-ben, ami meglehetősen furcsa helyszín bármi ilyesmire, és találkoztam F. M. Busby-val. Jókat beszélgettünk. Megvitattuk, hogy mikor milyen volt a világ hangulata, annak tükrében, hogy épp a fantasy, vagy a science fiction volt népszerűbb. Arra jutottunk, hogy mikor az emberek jól érezték magukat a jelenben, és bizakodva tekintettek a jövőbe, akkor a jövővel foglalkozó science fiction volt sokkal népszerűbb. Mikor pedig rosszul állt az emberiség szénája, mindenki fantasy-t akart olvasni, mert ez olyan időkbe vezette vissza őket, mikor még volt miben hinni, és mikor az emberek még biztosak lehettek abban, hogy a vezetőik a javukat akarják, és csak annyit hazudnak nekik, amennyit feltétlenül kell. Nem tudom, hogy ez az elmélet valóban működik-e, de ha az emberiség épp optimista, akkor mindig felvirágzik a science fiction, ha pedig épp fenyegető, rossz korszakba értünk, akkor megerősödik a fantasy.
Én pedig elég pesszimista vagyok ahhoz, hogy továbbra is fantasy-t írjak.
|
