Telihold (Shadowrun novella)

SEATTLE, 2061. SZEPTEMBER 16. 23:04

Ismét egy megszokott őszi éjjel a Felébredt Seattle-ben. Nehéz eső esik, ami kissé lecsökkenti a megszokott szmog szintet, a világítást pedig színesen villódzó fényreklámok biztosítják, miközben az utcák megtelnek az éjszakai élet színpompás népével.

Színes kavalkád tódul az utcára, a savas esőtől védő köpenyek élénk színei keverednek a szürkés betonnal, és a seszínű plasztacéllal. Az utca széleiről a fogyasztói társadalom önkéntes csatlósai - az árusok - próbálják felkelteni potenciális ügyfeleik figyelmét, miközben csöndes zsebtolvajok igyekeznek ennek ellenkezőjére. A piti tolvajok mellett a vadászok is kedvelik a tömeget. Bár sokan láthatják őket, mégis ez a legjobb búvóhely.

Diemos már rég megtanulta az utcai élet alapszabályait. Amíg kerüli a feltűnést, addig nem történhet baj. Szinte észrevétlenül vegyül el az utca emberei között, kerülve pár olyan pontot, ahol rendőrök, vagy zsebtolvajok tevékenykednek. Ma este is vadászik, de most egyedül, egy prédára. Ezúttal azonban nem pénzért, hírnévért vagy más javakért, hanem három halott nyugtáért.

Órákat töltött azzal, hogy felkészítse érzelmileg önmagát arra, hogy bosszút álljon társaiért. Anabell, a mágus, Jezabell, a testvére, aki dekás és adeptus volt, és 404, az utcai szamuráj emléke nem halványult, csak erősödött ez idő alatt. Diemosnak minden erejét latba kellett vetnie, hogy gondolatait összpontosítani tudja. Társai nem voltak igazán törvénytisztelő polgárok, de becsületesek voltak, és a maguk nemében még erkölcsösek is. Ha meg is érdemelték a halált, akkor sem ilyen módon.

Koncentrált. Csak egy alak volt a tömegben. Semmi több. Nem a rá figyelő emberekkel hitette el, hogy a tömegbe tartozik, hanem magával a helyszínnel. Elhagyva egy szójapirítóst áruló standot, egy pillanatra kellemetlen érzése támadt. Megvakarta frissen növesztett, átültetett bőrét, amivel leégett bőrrétegeit pótolták pár napja, majd továbbhaladt. Indult tovább prédája felé. Nem tudta, inkább érezte merre kellett mennie - a betondzsungel vadászösztöne hajtotta.

Ő-ki-az-Éj-barátja gondosan és lassan felkészült a rítusra. Kibérelt a helyi bandatagoktól egy kisebb házat, és a leszurkolt nujen mennyiségért biztosra vehette, hogy ma este senki nem zargatja, egészen reggel hatig. Immár harmadik éve annak, hogy meghallotta Toteme, a Hold hívását, és mindvégig hűen szolgálta. A kezdeti nehézségek után megbékélt vele, bár mostanában egyre kevesebbszer hallotta suttogását. Ezért is van itt, hogy megszilárdítsa a kettejük közötti mitikus kötelékét. A köteléket, amely erősebb volt, mint barátság, szerelem vagy gyűlölet.

Több heti önsanyargatással készült fel és bízott abban, hogy toteme értékeli azokat a tetteket, amelyeket a nevében, érte tett. Fizikailag egy kissé megtörve heveredett le az ötödik emeleti számozatlan szobában rögtönzött orvosságos kunyhójába. Egy kívülálló számára csak megtört csövesnek tűnt, aki összegyűjtött kacathalmaza körében várja a lottó ötöst. Az öt emelet, mint ásító mélység terült el alatta, a háznak nem voltak lakói. A parányi szoba ablakait már rég eltávolították, helyét halkan kopogva oldotta a szeptemberi eső. A hirdetések beteges fénye ujjhegynyi helyet hagyott a beszűrődő holdfénynek. Szerencsés nap volt ez Ő-ki-az-Éj-barátja számára. Éppen telihold volt, és a szmog is átengedte annak fényét.

Felkészült. Az utolsó simításokat is elvégezte kunyhóján és nekilátott elmerülni a meditációban. Összpontosított és magába fogadta a Hold fényét. Elkezdődött beavatása, hamarosan végre ő is jártas lesz a titkos tanokban, amelyeket csak a beavatottak ismerhetnek.

Diemos a sikátorokon át közelítette meg az épületet. A főbejáratot messze elkerülte, bár csak pár bandatag üldögélt a lépcsőnél sörözgetve, akiket ha kiiktat, csak felhívná magára a figyelmet. Márpedig ez túl nagy luxus lenne a részéről, mivel a tömeg nem jelentett védelmet többé. Halkan osonva megközelítette a tűzlépcsőt, majd óvatosan mászni kezdett rajta - fel az első szintig.

Ahogy benézett, egyből egy alakkal nézett szembe. Egy beesett arcú humán nő guggolt a sarokban, bandajelzésekkel teliaggatott dzsekije alól egy pisztoly markolata tűnt elő. Éppen szervezetéből távolította el a felesleges folyadékot. Diemos fegyvert rántott volna, de megtorpant. Valami megállította. A nő tompa tekintete - nyugodtságon túl - hallucinogén szerek jelenlétéről árulkodott.

- Hé, hombre! Hozz má' egy sört, mer' ez elfogyott - mondta a borotvalány enyhén remegő és elcsukló hangon. Valószínűtlenül alkoholos lehelete a kettejük közti komoly távolság ellenére is eljutott a férfiig. - De csöndesen, mer' a főnökúr fent azt mondta, hogy ne zajongjunk!

- Okés, omae - lökte oda gyorsan Diemos, és belépett az ablakon. Még mindig kezében tartotta kapcsolt géppisztolyát, de páncélozott hosszúkabátjának egyik szárnya takarta. - Mindjárt jövök.

A lány nem válaszolt, csak némán biccentett miközben dolgát végezte.

Diemos továbbhaladt a lépcsők felé, és felkészült arra, hogy szükség esetén használja a fegyverét. Az észrevétlen bejutást kegyetlenül elszúrta, többet nem hibázhat.

Ő-ki-az-Éj-barátja biztos mozdulatokkal szőtte a manavonalakat, és felkészült azok magába fogadására. Az elején kicsit nehezen ment, de ezt betudta az első próbálkozás felkészületlenségének. Nem ismerte pontosan a rituálé menetét, de hallotta már sok sámán haverjától, az ő verzióikat. Kezdeti önbizalma egyre jobban erősödött, hisz megtett mindent, hogy a Hold kedvében járjon: aszkétizmust hajtott végre és egy csapat "gonosztevőt" is elhamvasztott mágiájával pár napja, ami a többiek szerint hősies tett és megkönnyíti a beavatást...

Az eső lassan elállt.

Diemos felért az ötödik emeletre. A szeméthalmok és üvegcserepek ellenére halkan osont, érzékei felfokozódtak. Érezte, ahogy az adrenalin a vérébe vegyült. Tudta, hogy egyre közelebb ért prédájához. Felfokozott, és szűrt hallásával monoton szuszogást hallott meg. Lassú, egyenletes légzés, a tag valószínűleg alszik, vagy chipezik. A szobában, a falon túl egyetlen testhőt látott. A hőkép alapján a tag ült. Kapcsolt fegyverét egyetlen idegi impulzussal rövidsorozatra állította.

A sámán hirtelen egy üres térbe került. Azonnal felismerte a helyzetet, projekcióban volt. Önbizalma szinte túlcsordult, még soha nem állt ilyen közel a Holdhoz, az őt választó Totemhez. Szinte sírt örömében, ám hirtelen megdöbbent.

Érezte a Hold jelenlétét, de nem látta sehol. Mozdulni próbált, de nem ment. Kiáltott volna, de minden hangját elnyelte az üresség. És ekkor hirtelen valami komor bánatot, és szomorúságot érzett. Olyat, amelyet az ember csak a legnagyobb veszteségkor érez.

Diemos felemelte a fegyvert, és belépett. Az alakot egyetlen pillantással felismerte. Infravörös célkereső sugara a sámán fején pihent. Habozott. Nem akarta megvárni, amíg felfedezik, nem akart a varázsló tekintetébe nézni, nem akarta megkérdezni tette miértjét, csak egyszerűen habozott. Kötelessége volt bosszút állni, mégis visszatartotta a gondolat, hogy ha ezt megteszi, ő is csak olyanná válna, mint az előtte szuszogó emberi szenny. Az, aki pusztán kedvtelésből öl. Ez szemben áll etikájával...

Miért? A sámán üvöltését válaszolatlanul nyelte el az üres sötétség. Szavai nem hallatszottak, testét nem érezte. Mintha lassan vérezne, úgy hagyta el testét a mágia. Feladta a harcot, a vesztesek nyugalmának hatása alá került. Szinte érezte magán a Hold kiismerhetetlen arcának rosszalló pillantását, és érezte azt is, hogy Toteme lassan elfordul tőle.

...de miért ne? Mint ahogy az összetett dolgokat is legyőzi az egyszerű, úgy söpörte el a morális gátakat a vegytiszta gyűlölet. A szamuráj dühös léptekkel közelebb lépett a neki háttal ülő sámánhoz. Géppisztolyát eltéve egy kerámia rudat húzott elő kabátja alól. Miközben megközelítette leendő áldozatát, jobb kezének egyik ujját beakasztotta a rúd közepén levő gyűrűbe, majd lassan kihúzta azt. Két kezét előre kitartva letérdelt a sámán mögé. Lábával kitámasztotta annak gerincét finoman, és kimért mozdulatokkal a két kezében tartott láthatatlan szálat a sámán torka elé emelte.

Egy pillanatig nem találta a szavakat, majd mégis a sámán fülébe suttogott. Hangja végtelenül bánatos volt.

Egy gyors és kegyetlen mozdulat, és a monomolekuláris szál úgy metszette ketté Ő-ki-az-Éj-barátja torkát, mint forró kés a vajat. A kifröccsenő vérrel együtt öntötték el a szamurájt a gondolatok. Érezte, hogy barátai most már megnyugodhatnak, de érezte a hiányukat is. Tudta, hogy kapcsolatuk már régen több volt, mint munkakapcsolat vagy ba-

rátság, hisz sorsuk egy volt: együtt élni, harcolni és meghalni. Idáig nem hitt a Megváltóban, Sorsban, Karmában vagy egyéb utcai hitvallásban, de most érezte, hogy tévedett. Már a mögötte dübörgő léptek, és az elsütött sörétes zaja sem érdekelte...

A lassan másvilágra térőre rávetült a Hold fénye. A telihold sima felszínén, mintha egy cinkos mosoly játszott volna...

Az emberek változnak, de a totemek soha.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Minden kezdet nehéz (Shadowrun novella).

Létrehozás: 2003. október 8. 10:03:22

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma