J. Goldenlane: Papírtigris (részlet 3.)

A Vadász Szerelmének diszkrét előkelősége abban állt, hogy a fénylő napfénylámpások által megvilágított, jókora nagyterem oldalán több, keskeny falépcső vezetett fel a tágas helyiség szegleteiben megbúvó, apróbb karzatokra. E karzatok egyikét választotta Loranzo Aramand, mikor a hercegnővel együtt megérkeztek a neves mulatóba.

Ji-Mirnek valóban elnyerte tetszését a hely. Bár valahol, a faragott faoszlopocskákból álló korlát mögött, messze, lent, ott nyüzsgött Eriniss soha, sehol sem elcsendesedő csőcseléke, de a karzatra alig hallatszott fel lármájuk. Ide a zene is éppen csak felszivárgott, lényegében kettesben ültek a hosszú asztal két végében. Néma léptű, figyelmes pincérek hordták ezüst tálakon a fejedelmi vacsora újabb és újabb fogásait - idegen, idegen volt a kis hercegnő számára ez is, ám már koránt sem olyan félelmetes, mint a Nathen palazzó előtt tolongó tömeg, vagy a Hajnaltánc tarka közönsége.

- Ha bátorkodhatom javasolni, kóstolja meg a fügével töltött kacsát, hercegnő, itt egészen remekül készítik! - fecsegett Aramand az ilyen kellemes, kétszemélyes vacsorák szokott stílusában.

- Talán megkóstolom... - válaszolta óvatosan Ji-Mir. Kis legyezőjét a tányér mellé téve, lassú, félénk mozdulatokkal evett, gyakorta átpislogva a szemben ülő férfira, vajon hogyan kell kezelni a számára idegen, minden fogással együtt változó evőeszközöket.

- És hozzá melegen ajánlom ezt a remek, mézzel kevert, fűszeres bort!

- Nem hiszem, hogy helyes lenne bort innom! Mennyszülte nagybátyám palotájában sosem cselekedtem hasonlót!

- Akkor éppen itt az ideje, hogy megkóstolja!

- Azt hallottam, a bor megakasztja az ember nyelvét, megfájdítja a fejét, és vörösre festi az orrát, ami igencsak elcsúfítaná szépséges arcomat!

- Ha valaki mértéktelenül issza, ez valóban így van! De nézzen rám, vörös az én orrom? - kérdezte meg Aramand, majd mikor a hercegnő lassan megrázta a fejét, folytatta. - Pedig én sok éve hódolok a jobbféle borok élvezetének! Ön is nyugodtan megkóstolhatja, egy kortyból semmiképpen sem lehet baj! - bíztatta védencét, majd megtörölte száját a damaszt asztalkendőbe, és jó példát mutatva félig ürítette kristálypoharát.

Ji-Mir óvatosan belekortyolt az italba, majd mivel ízlett neki, hát ivott még egy keveset.

- Ugye, hogy kellemes? Nem is csoda, itt, ha jól tudom, nem holmi felföldi lőrét főznek fel a fűszerekkel, hanem eredeti, karcos Dél-Narún homoki zengőt! - magyarázta Aramand, mire a hercegnő ivás közben megdermedt, majd ijedtében még a szájában tartott kortyot is visszaköpte a pohárba.

- Narún? - visszhangozta kétségbeesetten, és gyorsan letette az italt. - Minden, ami a porban fürdő narúnok mocskos kezéből jön alávaló és sárral fedett, méltatlan fénylő személyem érintésére! - hadarta gyorsan, és igyekezett minél távolabb kerülni a veszedelmes pohártól.

Aramand kicsit felvonta a szemöldökét, majd megcsóválta a fejét.

- Gyönyörű hölgyem, bár magam is elég távolságtartóan viszonyulok az narún kultúrához, ám mégis enyhe túlzásnak tartom az ön elzárkózását! Attól, hogy a narúnok bolondabbnál bolondabb szokásokat követnek, attól még lehetnek számunkra is példát mutató erényeik, és én a borkészítés nemes mesterségét ilyennek tartom!

- A narúnok porban fürdenek és sarat köpködnek! Nem méltók napnál ragyogóbb figyelmemre! - szögezte le határozottan Ji-Mir.

- Nos, ez is egy álláspont, ön pedig még fiatal és tapasztalatlan! Ám ha hosszabb ideig tartózkodik Erinissben, talán alkalma lesz hallani azt a kifejezést, hogy "rizszabáló". Ha valóban így adódna, amit nem kívánok önnek, de ha végül mégis találkozik ezzel a szófordulattal, akkor kérem, gondolkodjon majd el egy kicsit erről az narún kérdésről is! Feltételezem, megváltozik a véleménye. Ha pedig mégsem... - és itt elhalt a hangja, majd vállat vont, és a következő pillanatban már szélesen mosolyogva forult a hercegnő felé. - Igazán remek ez a tejhabos sülthús, mondhatni, szép reményekre jogosít fel a tejben pácolt birkával kapcsolatban is. Amikor a pincér ajánlotta, fenntartásokkal viseltettem iránta, mivel igen nehéz rendesen elkészíteni, a szakácsok többsége egyszerűen képtelen rá, de most mégis arra hajlanék, hogy rendelek belőle egy tállal!

Ji-Mir értetlenül hallgatta a hirtelen témaváltást. Vajon miért hagyta félbe azt az érdekesen induló mondatot a férfi? Aztán eszébe jutott, hogy hiszen ő már hallotta azt az erin szót, hogy "rizszabáló", méghozzá a vőlegénye palotája előtt; az az idegen nemes a "rizszabáló morinok" önfejűségét emlegette. De ez hogyan kapcsolódik a porban fürdő narúnokhoz?

Már éppen rákérdezett volna, amikor megzavarták őket.

- De kérem... - hangzott fel odalent egy pincér méltatlankodó hangja, majd lábak dobogása következett, és hamarosan három férfi ért fel a karzatra.

Aramand meglepetten fordult feléjük, majd mikor felismerte vezetőjüket, talán az aggodalom is felcsillant egy pillanatra szemében, de aztán feszes mosolyra húzta száját, és kedves hangon szólította meg a rárjuk törő nemeseket.

- Nahát, micsoda váratlan meglepetés! Zentan Timora testőrkapitány úr, igazán örvendek, hogy láthatom! - köszönt, de nem állt fel az asztaltól.

- Hát még én mennyire örvendek az alkalomnak, Loranzo Aramanad, hogy láthatom önt! Mondhatni, immár két hosszú holdnapja szeretném szerét ejteni egy találkozásnak, de ön valami boszorkányos módon mindeddig ügyesen elkerült!

- Hogy én kerültem volna önt? Szerencsétlen véletlen lesz az, hogy sosem sikerült összefutnia velem, mert hogy én is kerestem az ön társaságát! - védekezett Aramand, még mindig ülve. - Hisz közöttünk még feszül egy apró, ám sürgősen elrendezenő ügy, melyen magam is szeretnék mihamarabb túlesni!

- Nem igazán tükröződik ezen szándéka a cselekedetein, jó uram! Hisz két holdnappal ezelőtt sem jelent meg a kétfejű oroszlán terén, ahova megbeszéltük a találkozást!

- Aznap reggel egy szerencsétlen betegség ágynak döntött! Ezt megüzentem segédemmel, Oriane Karionnal! - intett Aramand a testőrkapitányt kísérő egyik úr felé, aki udvariasan fejet hajtott nevének említésére. - Be kell látnia, hogy betegen nem párbajozhattam!

- Beláttam, és megüzentem, hogy amint jobban lesz, készen állok egy új alkalom egyeztetésére! - biccentett Zentan Timora. - Ám másnap azt kellett hallanom, hogy ön betegsége ellenére a Sziporkában mulatott, és nagy hangon azt mesélte asztaltársaságának, hogy legyőzött engem párbajban, mely hazug pletyka azóta lábra kapott, és jó híremet rontja!

- Eh, magam is hallottam ezt az ostoba szóbeszédet, és higgye el, nekem kellemetlenebb! Nem győzök tiltakozni, amikor erről kérdeznek ismerőseim! - rázta meg a fejét felháborodottan Aramand, és nem állt fel az asztaltól.

- No igen - húzta el a száját a testőrkapitány. - Ám szerencsére most összefutottunk, és pontot tehetünk ennek a kínos ügynek a végére!

- Valóban, valóban! - bólogatott Aramand. - Mit szólna, ha holnapután hajnalban találkoznánk, az eredetileg megbeszélt helyen, a kétfejű oroszlánnál?

- Uram, ne játsszon velem! - csattant fel a másik, aki eddig bírta visszafogni haragját. - Két holdnapja szökik előlem, megelégeltem a bújócskázást! Itt és most mindent elintézhetünk, hisz segédeink szerencsés módon jelen vannak, a többi mindössze megállapodás kérdése!

- Itt és most? - csodálkozott el őszintén Aramand. - Ugyan, uram, sem a hely, sem az időpont nem alkamas az ilyen ügyek rendezésére! - rázta meg a fejét, majd telitöltötte ezüst serlegét vörösborral, és jót kortyolt a tüzes italból.

- Semmiféle szabály nem tiltja, hely is van elegendő, hogy összemérjük a kardunkat! A mulató emberei nyilván megértéssel fogják fogadni kérésünket, hogy itt vívhassuk meg a párbajt, hisz e karzaton nem zavarjuk meg nemes vendégeiket a szórakozásban!

- Nem, jó uram, ebbe én nem megyek bele! - rázta meg Aramand határozottan a fejét.

- Akkor holnap elterjesztem, hogy ön rágalmazott engem, majd nem volt hajlandó párbajra kiállni!

- A közvélemény nyilván megbocsát, ha megtudják a körülményeket! Hisz ön egyszerűen megzavarta a vacsorámat, ami módfelett illetlen dolog!

- És tán az illik, hogy valaki két holdnapon át bújkál, mint holmi ingyenélő, felföldi paraszt, aki kenyeret lopott, és most féli a törvényt? - csattant fel a testőrkapitány.

Aramand arca megrándult a sértéstől, de aztán csak megrázta a fejét.

- Nem vagyok hajlandó a jelen körülmények között párbajozni önnel! - jelentette ki csendes komorsággal.

- Mert csak fecseg, ami a vénasszonyok szokása, ahelyett, hogy férfi módra cselekedne! Álljon végre fel, és vegye kézbe kardját!

- Nem! - felelte Aramand halkan, de határozottan, és ülve marad.

- Ah, látom, ön csak hölgyekkel szemben merész és kezdeményező! Hiszen ismét új szeretője van, ám ez alkalommal, úgy érzem, melléfogott! Az ifjú dáma nem tűnik nagyvilági hölgynek, gyerekszobájából szabadult kislánynak annál inkább! - intett a testőrkapitány a hercegnő felé.

Ji-Mir, aki eddig csendesen és értetlenül szemlélte a kibontakozó eseményeket, zavartan összerezzent. Az idegen férfiak hirtelen rámeredő tekintete éles volt és fenyegető, csupa rosszat ígért, szinte égette a bőrét. Ijedten kapta az arca elé két tenyerét.

Aramand pedig habozás nélkül talpra állt.

- Uram, először is sietek leszögezni, hogy a hölgy nem a szeretőm! Ám nem tűrhetem tétlenül, hogy ön mocskos szavakkal szidalmazza, hát kérjen tőle illendő módon bocsánatot, vagy fegyverrel kell elégtételt vennem az őt ért sérelmen!

- Ah, végre! - mosolyodott el kegyetlen mosollyal a testőrkapitány, és kardot rántott. Aramand is elővette fegyverét, sápadtságát jól elfedte vastag arcfestése.

A két segéd elfoglalta helyét, az egyik magához intette a lépcső aljában idegesen várakozó pincéreket, és suttogva kiadta utasításait. Azok hajbókolva fogadták szavait, alkalmazottak nesztelen serege vonult fel, helyet csináltak a karzat elülső részében, félrehúzták a bútorokat, az egyik még a drága szőnyeget is feltekerte, majd eltűntek, csendesen és diszkréten, ahogy jöttek.

A két párbajozó fél felállt egymással szemben, megkezdődhetett a küzdelem. A testőrkapitány nyitott, gyors vágásokkal, Aramand hátrálva védekezett, míg a falhoz nem szorult.

- Állj! - kiáltotta segédje, mire Zentan Timora visszalépett, leengedte kardját. Visszaálltak az eredeti pozícióba, újra kezdték. Most Aramand próbált előnyt elérni, de megint visszaszorította ellenfele a falhoz.

- Állj! - kiáltotta a segéd, aztán újból kezdték. Aramand támadott először, a testőrkapitány könnyedén védte, majd kardja felszakította ellenfele vállán a ruhát. Vér freccsent a falra.

- Állj! - kiáltott a segéd, és közelebb lépett, hogy megvizsgálja a sebet.

- Nos, uram, úgy érzi, elégtételt vett? - kérdezte Aramand nehezen szedve a levegőt, és alkarjával megtörölte az arcát. A lefutó izzadtságcseppek elmázolták arcfestését.

- A seb nem súlyos - jelentette be a segéd.

- Hallotta, uram, nem súlyos a sebe! Folytathatjuk! - mosolyodott el elégedetten a testőrkapitány, és amint a segéd kilépett közülük, már előre is lendült.

Aramand gyorsan hátrált, míg megakasztotta egy szék. A segéd "állj" kiáltása késett, Zentan Timora tovább közeledett, és könnyű oldalvágással használta ki ellenfele egyensúlyának megingását. Aramand az utolsó pillanatban akasztotta meg a fegyvert, aztán teljes erővel ellökte magától a testőrkapitányt, aki hátra tántorodott, és nekiesett az asztalnak.

A porcelán étkészlet felcsilingelt a rázkódástól, egy kancsó fel is borult. Egyenesen Ji-Mir ölébe öntve ragacsos tartalmát. Ji-Mir hercegnő ölébe, aki némán tűrte, hogy a párbaj kezdetén székestől a fal mellé tegyék, melléhúzzák az asztalt, majd ijedt pislogással szemlélte a küzdelmet. Soha nem látott még semmiféle verekedést, vagy különösképpen fegyveres harcot.

Ám ennek ellenére erősen sejtette, hogy miről van szó, így lassan jeges gombóc gyűlt a gyomrába, maga előtt összekulcsolt keze meg-megreszketett. Amikor pedig az ölébe ömlött a hideg négysajt-mártás, elszakadt benne valami.

- Ó, te mocskos arcú, senkifia barbár! - pattant talpra.

Zantan Timora gyorsan visszanyerte egyensúlyát, leengedte kardját, és meg is hajolt egy picit felé. "Elnézést, hölgyem" - akarta mondani, vagy valami hasonlót, de egyszerűen nem jutott rá ideje. Ji-Mir gondolkodás nélkül kapta fel az első keze ügyébe eső tárgyat, nevesen egy hosszúkás forma ezüsttálcát, és felháborodásának teljes erejével vágta arcon a férfit.

- Te porban fürdő, sárköpködő, alantas ivadéka minden földet túró féregnek! - kiabálta a hercegnő, és piff-paff, még kétszer lecsapott a tálcával. - Te mocsokban dagonyázó, senkifia szolga, hogy nem féled villámnál mennydörgőbb haragomat alávaló fejedre vonni! - és sutty, az ezüst tálcával. - Te szélfútta senki, aki még arra sem méltó, hogy papucsommal megtapossam!

A testőrkapitány megpróbálta ugyan közbeszúrni hogy "De hölgyem!", meg hogy "Mégis, kérem!", ám nem tudott megállni a hercegnő dühe előtt. Zavartan hátrált, egészen addig, míg fel nem botlott egy székben. Nagy nyekkenéssel terült el a parkettán, majd fájdalmában felkiáltott.

- A lábam!

Aztán összeszorította a száját, nehogy szégyenteljes módon nyöszörögni kezdjen.

Nagy csend nehezedett a karzatra. Ji-Mir döbbenten visszalépett, lassú mozdulattal leeresztette maga elé az ezüsttálcát, körbenézett. Ott áll, közvetlenül a korlát mellett, egyedült a néma csendben. Odalentről száz szempár bámult rá leesett állal. A fentről leszűrődő, furcsa zajok hallatán még a zenekar is elhallgatott. Nagy, nagy csend nehezedett az egész mulatóra.

Talán Loranzo Aramand volt az, aki a leghamarabb magához tért.

- Ah, uram, felkel, és folytatjuk végre, vagy feladja? - kérdezte. Ahogy fel tudta mérni, ellenfele legalábbis kificamította a lábát a szerencsétlen eséssel.

- Ne gúnyodjon velem, Loranzo Aramand! Hisz láthatja, lábam törtem, és miféle módon! Az ön társaságában lévő kisasszony igen durván beleavatkozott párbajunkba, ebből nagy botrány fog kerekedni!

- Nos, én nem láttam semmit! - pislogott ártatlanul Aramand, majd eltette, és oldalára kötötte a kardját. - Ám ha ön szeretné felfüggeszteni közös ügyünk rendezését, nem bánom, halasszuk tovább ezt a párbajt, ha már eddig halasztottuk! - hajolt meg könnyedén a még mindig a földön felkvő testőrkapitány felé.

- De... - szólt volna közbe az, ám Aramand nem hagyott neki időt tiltakozni, segédje felé fordult.

- Kedves Oriane Karion, megbeszélné a testőrkapitány úr segédjével a részleteket? Hisz eddig is oly figyelmesen képviselte az érdekeimet! - tette még hozzá, jól átérezhető gúnnyal a hangjában, majd felkapta kabátját. - Így én itt már felesleges is vagyok, tehát, ha nem bánják, távoznék!

- Loranzo Aramand, ön lábbal tipor minden szokást és törvényt, ám ezt már nem fogom hagyni! A Nemesi Ítélőszék elő fogom vinni az ügyünket!

- Kérem, ahogy gondolja... - morogta az orra alá Aramand, és elindult lefelé, karon ragadva a korlát mellett még mindig mozdulatlanul ácsorgó Ji-Mirt. - Jöjjön, hölgyem, ennek a vacsorának a hangulatát végleg sárba tiporták kevés tapintattal bíró, ám módfelett törtető ismerőseim!

- A Nemesi Ítélőszék elé viszem az ügyünk, magasrangú patrónusaim pedig támogatni fognak, ha az ön teljesen lehetetlen viselkedéséről hírt hallanak! - emelte fel a hangját a testőrkapitány, segédje pedig Aramand elé lépett, hogy elzárja útját.

De hiába, a férfi egyszerűen félrelökte, majd maga után húzva a hercegnőt, sietve lefele indult a lépcsőn. Az ijedtségtől dermedt Ji-Mir egy ideig engedelmesen követte, de félúton megtorpant.

- A legyezőm! Fent felejtettem a legyezőmet!

- Ez legyen a legkisebb gondunk! - sziszegte Aramand, és tovább húzta lefelé a hercegnőt.

- Fénylő arcú személyem ragaszkodik Kitasira úrnőtől kapott legyezőmhöz, mert az szívemnek kedves! - tiltakozott volna Ji-Mir, ám Aramand meg sem torpant, csak kirángatta a mulatóból, a némán figyelő vendégek hüledező tekintetétől kísérve.

- A Nemesi Ítélőszék elé citálom, és biztos lehet a bölcs bírák ítéletében, Loranzo Aramand, maga felföldi paraszt! - visszhangzott mögöttük Zentan Timora testőrkapitány hangja, aztán kiértek Eriniss fénylő éjszakájába.

Aramand nem habozott, gyorsan leintett egy csónakot.

- A legyezőm nélkül...

- A fenébe a legyezőjével! - csattant fel a férfi, majd karjaiba kapta a tiltakozó hercegnőt, és beemelte a gondolába, majd maga is beült vele szemben.

- A Nap és Holdba, és siessen! - vetette oda a csónakosnak panziója nevét, aztán végre hátradőlhetett a puha párnákon. Kicsit várt, míg lecsillapodott zaklatott légzése, aztán elővette zsebkendőjét, meglazította inge nyakát, és felitatta vállán futó sebből szivárgó vért.

Ji-Mir kőszobrokat megszégyenítő merevséggel ült a gondola elejében, egész hosszan, de végül csak megszólalt.

- Maga fénylő akaratom ellen tett, nem leste kívánságomat, nem ugrott sietve minden vágyam teljesíteni, hanem semmibe vette parancsom, a harag fekete felhőjét vonva arcomra! Nem méltó rá, hogy továbbra is kíséretembe tartozzon! - jelntette ki gőgös határozottsággal.

Aramand metszőn ránézett.

- Hát ez igen szomorú! Ám engedje meg hölgyem, hogy megkérdezzem önt, van önnek legalább a leghalványabb fogalma is arról, hogy mit tett az imént? - kérdezte zordan. - Beleavatkozott egy párbajba! Nyilvánosan, egy tömött mulató közönsége előtt, ezüst tálcával felpofozta a Királyi Gárda egy nagynevű, sokak által tisztelt kapitányát! Gondolja, hogy ennek nem lesznek következményei?

Ji-Mir hökkenten nézett rá.

- Égtelen harag gyúlt szívemben, amikor az az ostoba, porban fürdő senki összemocskolta ruhámat! Nem hiszem, hogy bárki fejemre olvashatná, hogy betörtem az orrát és lelöktem a porba, ahova való!

- Remek álláspont, épp csak a Nemesi Ítélőszéket kell erről meggyőznie, szép hercegnő! - tárta szét gúnyosan a karját Aramand, majd fájdalmasan felszisszent, és sebe elé kapta a kezét. - Mert hogy nem csak én fogok oda kerülni, magát is a bírák elé citálja majd a testőrkapitány úr, és teljesen jogosan! Nem győzöm hangsúlyozni, ön beleavatkozott egy párbajba! Erinissben az ilyesmit nagyon komolyan veszik! Az a legkevesebb, hogy nyilvános bocsánatkérésre kötelezik!

- Ez biztos? - kérdezte aggodalmasan a hercegnő.

- Biztos, mint a Karabanok bosszúja! Önnek nyilvánosan be kell ismernie hibáját, és bocsánatot kérnie érte. És hogy ne is menjek messzire, maga szerint ehhez mit fog szólni az ön nagybátyja, a leghatalmasabb császár?

Ji-Mir nagyot nyelt.

- Bizonyos, hogy nem hagyhatja, hogy ilyen szégyent hozzon bárki a fejére! Hogy egy közeli rokona nyilvánosan ismerje el, hibázott, ezt biztosan nem fogja hagyni, hanem még mielőtt megtörténne, kettétört nádszálat küld nekem... - suttogta, és egészen picire összegörnyedt, kezét arca elé emelte. - Ó, mit tettem, ó, milyen szerencsétlen is vagyok, hogy ily fiatalon elvágják életem gyönge selyemfonalát! Ó, én szerencsétlen!

- Ó bizony - morogta Aramand, majd hátradőlt, és várt egy kicsit.

De csak egy kicsit, aztán előre hajolt, és bíztatóan megveregette a hercegnő vállát.

- Azért persze, nem kell ezt ilyen tragikusan felfogni, megoldás, mint mindig, most is van!

Ji-Mir zavartan nézett fel, szemei könnyben úsztak.

- Megoldás?

- Persze, szép hölgyem! A helyzet koránt sem ad okot ily mértékű kétségbeesésre! Hisz ön, igen bölcs és előrelátó módon, hallgatott sürgetésemre, így hamarabb elhagytuk a helyiséget, mielőtt bárkinek is eszébe jutott volna megkérdezni az ön becses nevét! Így tulajdonképpen ön jelen sem volt, tehát a Nemesi Ítélőszék sem ítélheti el!

- De hát... De hát a nemes születésű, sokak által tisztelt testőrkapitány látott!

- Látta önt, és? Mit ér ezzel? Mit tehetnek a nemes bírák, ha odaállok eléjük, és azt mondom, hogy én, saját két kezemmel vertem meg egy ezüst tálcával Zentan Timora urat, én szegtem meg a párbajkódex legelemibb szabályait, és hogy a társaságomban semmiféle hölgy sem volt!

Ji-Mir elképedve nézett rá.

- De akkor ön kapja meg a büntetést, ami nekem járna!

- Igen, de ne aggódjon, kibírom valahogy! Mit tehetnek velem? - vonta meg ép vállát nemtörődöm módon. - Némi aranyváltságra meg persze bocsánatkérésre köteleznek, esetleg nyilvánosan megszégyenítenek! Majd túlteszem magam rajta! Én nem vagyok a Földre Szállt Sárkány unokahúga, és bár az én bácsikám is szokott kellemetlen apróságokat küldeni, de az sosem kettétört nádszál, hanem mindössze türelmetlen felszóltások, hogy fizessem már meg neki régen lejárt határidejű adósságomat!

- Tényleg úgy gondolja, helyes, ha vállára veszi az én hibám?

- Persze! Most pedig szárítsa fel a könnyeit, és mosolyogjon, hisz az élet szép! - nyújtotta a hercegnőnek zsebkendőjét, majd gyorsan észbe kapott, hogy az véres, így inkább visszagyűrte mellényzsebébe.

Ji-Mir kézfejével törölte szárazra szemeit.

- Ez nagyon... nagyon kegyes cselekedet az ön részéről!

- Szép hölgyem, bár szívesen sütkéreznék hálája meleg fényében, ám sajnos, nem vagyok rá méltó! Nekem tényleg semmi lényegi hátrányom nem származhat az ügyből, sőt! Ügyesen tálalva ennek a párbajnak a körülményeit, fel lehet úgy is fogni a dolgot, hogy a tisztelt testőrkapitány nekem rontott vacsora közben, ami igen illetlen cselekedet! Az pedig, hogy én ily szemérmetlen módon letagadom az ön létezését, csak növeli a tekintélyem a nemes csőcselék szemében! Hisz mily romatikus, egy férfi saját magára vállalja titokzatos hölgye hibáját, hogy megóvja a nyilvánosságtól... Ezen én nem veszthetek arcot, sőt!

Ji-Mir kicsit gondolkodott a hallottakon, aztán óvatosan elmosolyodott.

- Mindezek ismeretében is köszönöm, hogy elfújta az én fiatal életem felett gyülekező vihar felhőit, uram!

- Semmiség! - legyintett Aramand. - A legyezőjét pedig őszintén sajnálom, de attól tartok, az végleg elveszett! - vallotta meg szégyenkezve.

- Immár nem bánkódom legyezőm miatt, mivel úgyis untam már csontfaragásának sosem változó mintáját!

Aramand elégedetten bólintott, aztán kényelmesen elhelyezkedett a párnákon, hátrahajtotta fejét, rámosolygott a csillagokra.

- Eh, szavamra, ez aztán táncos mulatság volt! - nevette el magát végül. - És ahogy ön laposra verte azt a nagyarcú, kardforgató tudományára oly büszke, felfuvalkodott hólyagot! Tudja-e, hölgyem, hogy az elmúlt négy évben senki sem tudta legyőzni a kapitány urat? És most egy alacsony, kisujjamnál vékonyabb kislány végigpofozta, méghozzá nagyközönség előtt, egy mulatóban! Hogy ebből micsoda remek pletyka lesz! - rázta meg a fejét, és nevetett, hogy könnye kicsordult.

Ji-Mir bátortalanul vele kacagott, aztán hirtelen elkomorult.

- Gondolja, hogy a Alázatos Bölcsesség Könyve szerint is helyesen cselekedtem? Attól félek, megszegtem az illem szabályait, amit nekem, fénylő tekintetű nagybátyám unokahúgának nem lenne szabad!

Aramand ránézett, majd legyintett egyet.

- Ezen ne törje a fejét, szép hölgyem! Bár nem ismerem túlzottan a Alázatos Bölcsesség Könyvének szabályait, de abban biztos vagyok, hogy nincs benne olyan kitétel, szó szerint legalábbis biztosan nincs, hogy hercegnőknek tilos Eriniss éjszakai mulatóiban verekednie! Azaz nem hiszem, hogy ön olyan nagyon megsértette volna az illemet!

- De hát sokan látták az arcomat, a neves testőrkapitány úr pedig egészen közelről!

- Tudja, szép hölgyem, ha valakinek a fejhez oly intenzitással csapkodnak hozzá egy ezüsttálcát, mint ahogy azt ön cselekedte, akkor az illető nem lát mást, csak csillagokat! Személyes tapasztalat!

- Gondolja?

- A legteljesebb mértékben így gondolom!

- Akkor jó, immár az utolsó árnyat adó felhő is elvonult szívem felől! - sóhajtott megkönnyebbülten a hercegnő, majd ő is kényelmesen elfészkelődött a párnákon.

- Ennek örülök, szép hölgyem! - mosolyodott el Aramand, és aztán már semmit sem szólt, míg elérték a panziót, mindössze jókedvűen fütyörészett, és néha nevetve megcsóválta a fejét, ahogy újból és újból lepergette maga előtt a jelenetet.

A nagy arcú testőrkapitány, és a kis morin hercegnő! Micsoda pletyka lesz ebből!

A gondola pedig néma siklással szelt át Eriniss hangos éjszakáját.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: A káosz ura (részlet).

Létrehozás: 2003. november 19. 15:07:29

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma