Vissza a Főoldalra
 

Hírek
Mi is az a Battletech?
Háttértörténelem
Battletech univerzuma
Chat, üzenõfal
Fórumok
Szavazások
Battletech könyvek
Írások, novellák
Linkek
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
A pillanat képe
A pusztítás hercege
Küldd el képeslapként!
Mechek háborúban A pusztítás hercege borítóján.
Nézz szét a galériában!
Könyvismertető - William H. Keith: A dicsőség ára
Könyvismertető - William H. Keith: Zsoldoscsillag
Könyvismertető - William H. Keith: Mennydörgés
Könyvismertető - Martin Delrio: A holtak szolgálata

A lista folytatása...
Battletechről általában (1300)
Bem Hussars (964)
Hogy tetszenek a Battletech regények? (115)
Szerinted lehet jó filmet forgatni a Battletech világában történtekről? (94)
A kötelesség szava (59)
Loren L. Coleman: A győzelem illúziója (26)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Párbaj (Battletech novella)

Egy klános mech-harcos besétál a kocsmába... úgy hangzik, mint egy vicc kezdete, nem igaz? Nos, ezúttal nem erről volt szó. Amikor a fickó megjelent a helyiségben, párbaj lett a dolog vége. De talán kezdeném az elejétől.

Az Annual - bár az Antietam világán, Mallory's Keep városában található - nagy valószínűséggel egy hajdani terrai, kocsmának nevezett műintézmény mintájára építették. A vastag tölgyfagerendák, a faasztalok, és a tompított világítás otthonos hangulatot varázsoltak a helyiségbe. Az összhangot csak némileg bontották meg a külvilágból származó emléktárgyak, mint például a hátsó falra akasztott Kurita zászló - egy múlt évi rajtaütés hadizsákmánya, vagy a terem falain függő patinás mechpáncél-darabok, melyeken még jól ki lehetett venni az egységjelöléseket. Némelyekben talán kicsit kényelmetlen érzést keltett volna a dekoráció, de számunkra ez maga volt az otthon.

Egységem tagjainak, azaz Mallory Fejvadászainak több okból is ez volt a kedvenc tartózkodási helye. Először is, nem esett túl messzire a régi erőd bejáratától, amely főhadiszállásunknak adott otthont azokban az időszakokban, amikor éppen a bolygón tartózkodtunk. Másodszor, elfogadható áron lehet náluk fogyasztani; harmadszor pedig - és ez a legfontosabb szempont -, saját emberünk, Grady Hachkaser nyugalmazott törzsőrmester volt a tulajdonos, aki kéretlenül is folyamatosan ellátott minket innivalóval és jó tanácsokkal.

Mikki, Tony, Corlin és én éppen kedvenc helyünkön, a bár többi részétől leválasztott hátsó bokszban ültünk, és ünnepeltünk. Erre több okunk is volt. Az első, hogy kétévnyi klános fogócskázás után végre hazatértünk. A második, hogy hosszabb itt tartózkodásra számíthattunk, mert ki kellett képezni néhány zöldfülűt a mechek megcsonkításának és darabokra zúzásának nemes művészetére. A harmadik okot pedig századossá való előléptetésem szolgáltatta.

- Hogyan fogadta a jó öreg "Happy" Hart az előléptetésed hírét? - kérdezte Mikki féloldalas mosollyal.

- Hart őrnagy úgy viselkedett, mint mindig, ha én is érdekelt vagyok az ügyben - válaszoltam, és nagyot kortyoltam sörömből. - A maga kedves és szívet melengető pillantásával rám nézett, és megfenyegetett, hogy saját kezűleg lő agyon, ha kilógok a sorból.

Válaszom halk kuncogást váltott ki asztaltársaimból - még Corlinból is. Az utóbbi évek folyamán egykori klán-harcos bajtársunk kissé felengedett, bár néha még mindig eléggé tartózkodóan viselkedett. A legjobb úton volt afelé, hogy betöltse vadonatúj parancsnoki szakaszom negyedik helyét, ezért próbaképpen mellém lett beosztva a következő utunk időtartamára.

- Kié a következő kör? - kérdeztem ártatlan képpel.

- A tiéd - válaszolták mindhárman egyszerre.

- Ti összebeszéltetek - mondtam, és megpróbáltam némi sértődöttséget csepegtetni a hangomba.

- Nézd a dolog pozitív oldalát, főnök - jegyezte meg Tony, miközben felálltam az asztaltól. - Most már elég fizetést kapsz, hogy ki tudd egyenlíteni a tartozásod.

- De nem akkor, ha állandóan én fizetem a sörötöket - szóltam még vissza a vállam felett, majd az asztalok között átvágva a bárpulthoz sétáltam.

A pult mögött maga Grady - alacsony, vékony férfi szőke hajjal és horgas orral - álldogált. Közeledtemre elmosolyodott, és megkérdezte, mit adhat.

Feladtam a rendelést - három Arany Oroszlán sör és egy Fulgar magamnak -, és néhány percig még a pult mellett maradtam, Gradyvel cseverészve. A beszélgetés hamarosan a hitelemre terelődött, és már éppen fizetni akartam, amikor a bejárati ajtó felpattant, és két óriás lépett be rajta. Néhány másodpercig úgy álltak ott, mint egy pár túlméretezett könyvszekrény, majd kétoldalt félreálltak, hogy beengedjék emberibb méretű társukat. Ha az elementálok nem nyújtottak volna elegendő útbaigazítást, akkor sem lehetett semmi kétségem afelől, hogy magabiztosan lépdelő fickó egy klános mech-harcos. Alig valamivel volt alacsonyabb nálam, viszont jóval izmosabb. Rövidre nyírt, sötét haja látni engedte a koponyáján húzódó forradások sorát. Bal arcára zöld sólymot tetováltak, ami egyértelművé tette hovatartozását. A sokévnyi kemény harc következtében sebhelyes és viharvert arc arról árulkodott, hogy a jövevény valamin nagyon felhúzhatta magát. Aggódó arckifejezéssel egy karcsú szőkeség lépett be a nyomában, és megállt a két őrködő elementál mellett.

A klános undorodva hordozta körül tekintetét a helyiségben, jól megnézve magának minden vendéget. Pillantásunk találkozott, mire igyekeztem minél több megvetést sűríteni a tekintetembe, és elégedetten elmosolyodtam, mert ő törte meg először a szemkontaktust. Miután végzett a jelenlévők szemrevételezésével, elindult a sarokba, szakasztársaim asztala felé.

A sors különös fintora folytán rajtunk kívül nem tartózkodott más mech-harcos a bárban. Az aznap éjszakai közönség főként techekből, szolgálaton kívüli gyalogosokból és egyéb, a legtöbb klános számára nem embernek minősülő vendégből állt. Ez a pofa viszont kötekedni jött, és az én szakaszomat vette célba.

Megállt az asztalunknál, és úgy nézett végig barátaimon, mintha egy pár tiszta zoknit akarna kiválasztani a szennyesből. Tekintete végül megállapodott Corlinon, és amikor megszólalt, hangjából szinte csöpögött a megvetés.

- Te vagy Corlin, pozvál?

- Úgy van - válaszolta Corlin halkan, a jövevény szemébe nézve. - Mi szél hozott erre, Tosig?

Tosig mosolya hűvös volt és barátságtalan.

- Csak körülnézek. Szerettem volna tudni, hol rejtőzködik a szabadszülött söpredék, amikor éppen nem harcol.

- Akkor rossz helyen keresgélsz.

- Biztos vagy benne? - kérdezte lenéző gúnnyal. - Meglepő kijelentés egy ilyen szánalmas harcos-utánzat szájából.

- Tisztességes harcban győztek le. - Hangjából tisztán érződött, hogy szegény kölyök mindössze egy hajszálnyira áll attól, hogy párbajra hívja a fickót.

- Talán. - A mech-harcos végignézett a többieken, és ezúttal Mikkit szúrta ki magának. - Vagy esetleg... egyéb okai is voltak? - Hangsúlya nem hagyott kétséget afelől, mire is gondol pontosan.

Mikki arca elvörösödött, ami csak két dolgot jelenthetett. Vagy zavarba jött, ami szerintem tizenkét éves kora óta nem történt meg vele, vagy kezdett bepipulni, ami viszont azt jelentette, hogy a klánosnak nemsokára nyolchüvelyknyi acélt kell majd megemésztenie - de nem a szokványos módon. Corlin és Tony Tosigra vetett pillantásaiból azt is megállapíthattam, hogy meg sem próbálják majd visszatartani szakasztársnőjüket. Láttam, hogy Mikki keze eltűnik az asztal alatt.

Tosig elveszítése ugyan egy pillanatig sem aggasztott, de nem szerettem volna az ezredesnek arról magyarázkodni, hogyan tettünk szert egy klános hullájára. Mint tudjátok, a Mallory Fejvadászai nem zsoldosegység. Antietam hercegének Házi Testőrségéhez tartozunk, Mallory ezredes pedig a herceg fia és örököse. A harcmezőn azt csinálunk, amit akarunk, de idehaza kötelességünk a hercegi kormányzat képviselőiként viselkednünk. Ezért hát azt tettem, amit abban a pillanatban helyénvalónak éreztem.

- Hé, rosszarcú! - kiáltottam. - Apád gondolkodhatott volna, mielőtt összeállt anyáddal!

Ez rögtön felkeltette a figyelmét. Lassan felém fordult, arca dühös vicsorba torzult.

- Hozzám szóltál? - kérdezte halk, fenyegető hangon.

- Nem, tulajdonképpen a falnak - válaszoltam. - De a fal jóval okosabb nálad, ezért nem beszél vissza.

Két lépést tett felém, megvető kifejezését immár színtiszta düh váltotta fel.

- Te... hozzám... merészelsz... szólni? - Az üvöltve kiejtett szavak gépágyúlövedékekként hagyták el a száját. - Én Tosig csillagparancsnok vagyok, a...

- Engem az sem érdekel, ha te vagy Kerenszkij tábornok személyesen - szakítottam félbe. - Nincs jogod besétálni ide, kétértelmű megjegyzéseket tenni az embereimre, és általában úgy viselkedni, mint egy rosszul nevelt kétéves. Van két választásod. - Felemeltem az ujjam. - Szépen kisétálsz ezekkel a házi Neandervölgyiekkel, felszálltok az űrjárótokra, elhúztok innen, és soha többé nem teszitek a lábatokat az Antientamra. - Kinyújtottam egy másik ujjamat is. - Vagy pedig a Neandervölgyiek fognak felrakni az űrjáródra. Nos, melyiket választod?

Két teljes másodpercbe tellett, hogy feldolgozza a hallottakat. Hatalmas üvöltéssel, mely még egy elefántnak is becsületére vált volna, rám vetette magát. Már az első ütése padlóra küldött volna, ha egy helyben várom. Szerencsére még idejekorán elmozdultam, és meghallottam a széthasadó fa reccsenését, amint ökle találkozott a bárpulttal. Pont időben perdült felém ahhoz, hogy begyűjtsön két kemény balkezes, meg egy jobbos felütést. Megtántorodott, tekintete homályossá és zavarossá vált, de egy szemvillanással később összeszedte magát, és szemében még nagyobb intenzitással lángolt fel a gyűlölet.

Újra támadott, de ezúttal már sokkal elővigyázatosabban. Bal kézzel állcsúcson kapott, majd következett egy jobbhorog a bordáimra. Hátraléptem, és miután következő jobbosa elsüvített a fejem előtt, újra közelebb húzódtam, megragadtam jobb csuklóját és felkarját, és egy szépen kivitelezett judo-fogással rádobtam az egyik asztalra. A bútordarab hangos reccsenéssel adta meg magát.

Amint előreléptem, hogy befejezzem a munkát, hirtelen hatalmas kezek szorították karomat az oldalamhoz. Azt hittem, az egyik elementál csatlakozott a harchoz, és már éppen kezdtem volna betojni, amikor egy ismerős hang harsogott a fülembe.

- Wozniak százados! Én vagyok az, Dregonov törzsőrmester! Fejezze be a harcot, vége!

Beletelt néhány pillanatba, hogy Dregonov hangja eljusson a tudatomig, de amikor ez bekövetkezett, azonnal ellazultam. Dregonov lassan eleresztett, én pedig felé fordultam.

- Köszönöm, törzsőrmester. Azt hiszem, már jól vagyok.

- Az látszik is a romokból - hallatszott egy hang Dregonov háta mögül, melynek hallatán megmerevedtem. Mallory ezredes volt az utolsó ember, akit jelen pillanatban látni akartam, de megvolt az a különleges képessége, hogy mindig ott teremjen, ha a Fejvadászok belekeveredtek valamibe. Akárhol is legyen az.

Az ezredes Dregonov mellé lépett, és úgy nézett rám, mintha azon tanakodna, mi a fenét kezdjen velem. Végül, több másodperces intenzív fürkészés után halk, nyugodt hangon megszólalt:

- Lenne olyan kedves elmagyarázni nekem a történteket, százados? - A mi ezredesünk soha nem kiabált, de már elég embert láttam elbátortalanodni halk beszéde és hideg, kék szemének pillantása hatására, hogy máshová kívánkozzam. Például egy luthieni ledobási zónába.

Szemét le sem vette rólam, miközben elmeséltem a történteket. Amikor végeztem, az ezredes Gradyre pillantott, aki még mindig a pult túloldalán állt. Grady helyeslően bólintott, mire az ezredes újra felém fordult.

- Értem - mondta változatlanul nyugodt hangon, miközben elgondolkodva meredt rám. - Van még valami?

- Nem, uram.

- Helyes. - Dregonovhoz fordult. - Törzsőrmester, gondoskodjon a... vendégekről. - A szőke hajú Dregonov, akit könnyedén össze lehetett volna téveszteni egy elementállal, biccentett, majd elindult teljesíteni a az utasítást.

A harc kezdete óta most először jutott időm körbenézni, és felmérni a verekedés következményeit. Az egyik szanitécünk, és a szőke mech-harcos gondoskodásának köszönhetően Tosig már kezdett magához térni. A két könyvszekrény egy csapat zord arcú biztonsági gyűrűjében állt, akik szemlátomást alig várták, hogy azok ketten okot adjanak némi lőgyakorlatra. A vendégek többsége már távozott, és nemsokára már csak a szakaszom, a klánosok, és az ezredes gyors reagálású csapata maradt a bárban.

- Wozniak százados, szedje rendbe magát, és egy óra múlva várom jelentéstételre az irodámban - mondta az ezredes. - Hozza a szakaszát is, és majd ott kibogozzuk, mi is történt itt ma éjjel.

Bólintottam, tisztelegtem, majd a kicsivel távolabb várakozó Mikkihez, Tonyhoz és Corlinhoz léptem. Arcukon megkönnyebbült kifejezés ült, no és természetesen cinkos mosoly. Már éppen szólásra nyitottam volna a szám, amikor fülsértő üvöltés hasított a bár halk zsongásába.

- Wozniak!

Dolga végeztével az orvos már eltávozott, de Tosig máris a visszavágóra készült. Véresen és megviselten, ám még mindig veszélyesen állt a helyén. A folytatásban egyedül csak a másik mech-harcos akadályozta meg. A nő Tosig derekába kapaszkodva próbálta hátrébb rángatni a nekivadult csillagparancsnokot, de nem járt eredménnyel. A fickó átkozódva kiabálta a nevemet, én pedig már kezdtem belenyugodni, hogy következik a második menet.

- Halott ember vagy! - ordította Tosig, és társát maga után vonszolva lassan felém indult. Szeme megszállott fénnyel csillogott, feje mélyvörös színben játszott. Mintha nem is ugyanaz az arrogáns klánharcos lett volna, aki az imént besétált a bárba. Ehelyett egy vérszomjas, tomboló, alig emberi gyilkos állt a helyén.

Mielőtt azonban Tosig elérhetett volna, az ezredes közénk lépett. Pillantásuk találkozott, és egy teljes percig mindketten mozdulatlanul nézték a másikat arra várva, hogy a másik meghunyászkodjon. Ahogy telt az idő, Tosig szemének megszállott csillogása lassan elhalványult, helyére józanság költözött. Végül ellazulva hátralépett, partnere pedig elengedte a derekát.

- Minden rendben? - kérdezte az ezredes.

- Igen. - Hangjába visszatért a megvető él. - Ki maga?

- Ian Mallory ezredes.

- Az ön embere? - Kérdezte Tosig rám mutatva.

- Pontosan.

- Ez esetben itt és most párbajra hívom. Tosig csillagparancsnok vagyok a Jáde Sólyom klán Háromszázötödik Támadó Csillagképéből. Részt vettem négy világ meghódításában, hetvennégy csatában, és harminchat győzelemmel büszkélkedhetem. Mit a válasza?

A helyiségben mindenki - még én is - döbbenten meredt rá. Néhány másodperces csend ereszkedett a teremre, mielőtt az ezredes válaszolt volna.

- A válaszom: nem.

Tosig meglepetten nézett az ezredesre.

- Az embere helyett beszél?

- Pontosan.

- Akkor inkább magát hívnám ki, ha már egyszer felelősséget vállal a beosztottja cselekedeteiért. - A fölényes mosoly újra megjelent, mintha soha el sem tűnt volna. - Vagy mindegyik Fejvadász gyáva féreg, akik meg sem érdemlik a tisztességes halált? - Tosig viselkedése szinte kiáltott egy nevelés után.

Az egyedüli nyoma annak, hogy a megjegyzés célba talált, az volt, hogy az ezredes keze ökölbe szorult. Az öngyilkosságnak vannak fájdalommentes módozatai, de gyávának nevezni egy Fejvadászt nem tartozik ezek közé, és az ezredes szemlátomást nem is akarta annyiban hagyni Tosig sértését. Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy egy Tosighoz hasonló kurafi biztosan nem lenne szívbajos tisztességtelen trükköket alkalmazni harc közben, és én mégiscsak könnyebben feláldozható vagyok, mint Antietam jövőbeli hercege.

Ezért mielőtt még az ezredes úgy határozott volna, hogy gyógyírt talál Tosig csúnya légzési problémáira, előreléptem, és megálltam felettesem mellett.

- Gordon Wozniak százados vagyok. Huszonhat győzelem van a számlámon, ezek közül három a Jáde Sólyom klán ellen. Elfogadom a kihívását. A küzdelem helyszíne a Csaták Szigete, mához öt napra. - A Csaták Szigete a Fejvadászok által használt gyakorlópálya volt, egy apró földdarab az Antietam északi tengerén. Tökéletes helynek látszott a viadal lebonyolítására, mert nem éltek rajta civil lakosok.

- Elfogadva - vágta rá Tosig, és diadalmas mosolyát elnézve megfordult a fejemben, vajon eredetileg nem ez volt-e a szándéka, amikor belépett a bárba. Elvonult mellettem, a szőkeség pedig követte, akár egy elfeledett játékszer. A két elementál is felzárkózott mögéjük, és a négy klános kivonult az éjszakába.

Megfordulva észrevettem, hogy mindenki úgy bámul rám, mintha éppen az imént biztosítottam volna őket sosem múló szerelmemről Natasha Kerenszkij iránt. Még az ezredes is, aki sosem volt híres heves érzelemnyilvánításairól, döbbent meglepetéssel nézett rám. Csupán három szakasztársamon nem látszott semmi változás. Mikki és Tony rezignáltan, a jól ismert "na, megint benne vagyunk" kifejezéssel pillantottak egymásra, miközben Corlin mintha a gondolataiba merült volna.

- Valami gond van? - kérdeztem az ezredest.

- Azt mondtam, nem. - Tekintete szinte keresztülfúrt, és csak most döbbentem rá, mit is tettem az imént. De már nyakig benne voltam, és nem visszakozhattam.

- Sajnálom, ezredes, de nem hagyhattam, hogy egy túltengő egóval megáldott genetikai képződmény csak úgy besétáljon a mi bárunkba, és gyávasággal vádoljon mindannyiunkat. - Corlinra pillantottam. - Sajnálom Corlin, nem akartalak megsérteni.

- A sértésekkel együtt tudok élni - vágott vissza az ezredes -, de halott harcosokkal már kevésbé. - Ő is Corlin felé fordult. - Vissza lehet még mondani valahogy ezt a dolgot?

Corlin megrázta a fejét.

- Csak a résztvevő felek tudnák, és csakis megalapozott indokkal. Ha e nélkül teszi, akkor örökre gyávának bélyegeznék, és nem lenne méltó többé a harcosi státuszra.

Az ezredes halkan szitkozódott.

- Mennyire ismeri ezt a Tosigot?

- Hallottam már róla, de személyesen nem nagyon ismerem. Egykoron ristarnak... azaz olyan mech-harcosnak számított, akinek jó esélye van a vérnév elnyerésére. Azonban valahogy kudarcot vallott a próbán. De egy biztos: valami nagyon nincs rendben Tosiggal.

- És mi az?

- A Wozniak századossal szemben kimutatott dühe. Soha nem láttam még ilyen indulatos klános mech-harcost. Egy harcos soha nem engedne meg magának ilyen érzelmi kitörést, mert az olyan gyengeségről árulkodna, amely nem méltó egy klánharcoshoz.

- Milyen gépet vezet? - kérdeztem.

- Summonert, vagy a ti elnevezésetek szerint Thort. Az elsődleges változatot kedveli. - Most rajtam volt a sor, hogy magamban káromkodjak. A Rattlesnake-em még megvolt ugyan, de egy az egyben azzal esélyem sem lehetett egy Thor ellen. Éppen megszólaltam volna, amikor az ezredes közbevágott.

- Elég legyen ebből. Százados, szedje rendbe magát. Ötven perc múlva várom önt és a társulatát az irodámban. Hosszú éjszaka elé nézünk.

Nem untatlak titeket a megbeszélés részleteivel. Hosszú volt, fárasztó, és jórészt eredménytelen. Az egyedüli dolog, amelyben sikerült megegyeznünk, hogy Corlin lesz az összekötő Tosig és köztem. Mire a gyűlést feloszlattuk, a nap már emelkedőben volt, ezért mindannyian a hálóhelyünkre igyekeztünk.

Néhány órai alvás, egy kései reggeli, és egy kimondottan hideg zuhany után célba vettem a Fejvadászok mech-hangárát, hogy elbeszélgessek egy kicsit rangidős techünkkel, Ivan "I.G." MacGreggerrel.

Szerencsére az irodájában találtam; az apró helyiséget a hangár bejárata mellett jelölték ki számára. A szoba a szokásos állapotokat tükrözte, azaz egymás hegyén-hátán tornyosultak a papírhalmok. A régi tűzhelyen, amely még a techek összesített életkoránál is idősebb lehetett, valami kávénak csúfolt hűtőfolyadék melegedett. A falakat tapétaként borították a régi képek és tervrajzok, és az íróasztal fölötti megbecsült helyen egy húsz éve lejárt falinaptár csüngött.

MacGregger alacsony, tömzsi, bozontos szakállú férfi volt. Mocskos overallt és viharvert baseballsapkát viselt, amely teljesen eltakarta rövidre nyírt haját. Beléptemkor gyanakodva nézett fel rám, kezében egy iratköteget szorongatott.

- Na? - morrant rám.

- Szükségem lenne a segítségedre. Én...

- Olyasvalami kéne, amivel felül tudsz kerekedni egy őrült klános pilóta által vezetett Thor alapmodellen, igazam van?

Lassan bólintottam, és eszembe jutott, hogy a bárban MacGregger néhány embere is jelen volt.

- Van rá esély, hogy a Rattlesnake-emet némi átalakítással alkalmassá lehessen tenni a feladatra?

- Nem tudnánk annyira átépíteni, hogy akár csak egy pillanatig is legyen esélyed. Neked valami nagyobbra van szükséged. Kávét?

Természetesen visszautasítottam.

- Mint például?

Hátradőlt székével, az eresztékek panaszos recsegéssel tiltakoztak a megpróbáltatás ellen.

- Hmm... lássuk csak. - Szeme lecsukódott, ahogy magában végigfutott a lehetőségeken. Hirtelen felnézett és elvigyorodott. - Megvan.

- Mi?

- Amire szükséged van. - Felpattant, és az ajtóhoz lépett. Üvöltésére egy hórihorgas tech került elő, és rövid, halk párbeszéd után újra elsietett. MacGregger széles mosollyal az arcán fordult vissza, majd töltött magának egy csésze kávét, és visszaült a helyére. - Jonesynek egy kis időre lesz szüksége, hogy előrehozza, de addig legalább mesélhetek róla egy kicsit.

- Mi a fenéről van szó? - kérdeztem ingerülten.

- Egy Claymore típusú mechről. Hetvenöt tonnás, figyelemreméltó tűzerővel, erős páncélzattal, és ráadásul csaknem olyan gyors, mint a Thor. Néhány évvel ezelőtt vásároltunk egyet utánpótlásnak, de még nem volt alkalmunk harcba vetni.

- Mit értesz figyelemreméltó tűzerő alatt?

MacGregger vállat vont.

- Gauss puska, tizenötös NHR-kilövő, megnövelt hatótávú nehéz lézer, és arra az esetre, ha az ellenfeled közel akarna kerülni hozzád, van még négy félnehéz lézered.

Elismerően füttyentettem, és már újabb részletek után érdeklődtem volna, amikor Corlin dugta be a fejét az iroda ajtaján. Rögtön láttam, hogy valami miatt nagyon izgatott, ezért felálltam, és kimentem az szobából, hogy szót váltsak vele.

- Mi a helyzet? - kérdeztem abban reménykedve, hogy nem szolgál újabb rossz hírekkel.

- Beszéltem Tannival, Tosig helyettesével. Ő az a nő, aki múlt éjjel vele volt. Azt mondta, mióta csak elhagyták a Jáde Sólyom megszállási zónát, Tosig minden világon kihívott valakit. Mindegyik párbajt megnyerte, de nem viselkedett a klánok harcosához méltóan.

- Tehát az emberünknek halálvágya van, és még ráadásul csal is, igaz?

Corlin nagyot sóhajtott, majd bővebb magyarázatba kezdett.

- Tanni szerint Tosig hangulati hullámzása egyre szélsőségesebb méreteket ölt. A legutóbbi viadal során hosszú ideig ütötte ellenfele mechjének pilótafülkéjét, még azután is, hogy a másik pilóta meghalt. Egy klános pilóta sohasem tesz ilyet, ez őrültség.

- Tehát azt mondod, Tosig el van szállva?

- Azt hiszem, igen. Szerintem őrült.

Néhány másodpercig csak nyomdafestéket nem tűrő káromkodásom hallatszott.

- Tanni nem tudná visszafogni?

- Sem joga, sem ereje nincs a visszatartásához.

Egy mech vágott át a hangárcsarnokon, és egyenesen felénk indult. Tíz méternyire tőlünk megállt, a technika eme csodája fölénk tornyosult. Azelőtt még soha nem láttam ilyen típusú mechet, tehát egyből azt gondoltam, a Claymore-ral állok szemben. A masszív jobb kar fegyvercsőben végződött, amely csakis a Gauss puskához tartozhatott, és észrevettem a bal vállhoz rögzített rakétaindító állványt is. A torzón lévő nyílások a félnehéz lézerek helyét jelezték. Pontosan megfelelő gépnek látszott az előttem álló feladat leküzdésére.

MacGregger is csatlakozott hozzánk.

- Mit szólsz?

- Tökéletes - válaszoltam. - Ki sem kell csomagolni, csak küldjétek át a gyakorlótérre reggelre. - Corlinhoz fordultam. - Tehát csak rajtam és a Claymore-on múlik, hogy megállítsuk, igazam van? Hát ez csodálatos. - Megragadtam társam karját. - Gyerünk, először tájékoztassuk az ezredest a híreidről, aztán szükségem lesz még egy italra, mielőtt elkezdeném a gyakorlást.

A következő három nap teljesen egybemosódott. A hajnali napfény már minden reggel a Claymore pilótafülkéjében talált, amint minden igyekezetemmel próbáltam megismerkedni a gép irányításával. Egy gyors ebéd, aztán újra vissza a Claymore-ba, de ezúttal szimulált harcokat vívtam Mikki és Tony ellen. Esténként pedig Corlin mondta el a maga információit Tosigról és a Thor típusú mechről. Amikor végeztünk, korán lefeküdtem, hogy reggel az egész kezdődjön elölről.

Ezalatt Corlin és Tanni, Tosig helyettese kidolgozták a párbaj minden apró részletét. Az összecsapásra a Csaták Szigetének közepe mellett, egy Rook's Gnash nevű szorosban kerül sor. Tosiggal a hasadék két átellenes pontjáról indulunk majd, onnan közeledünk egymás felé, hogy civilizált emberek módjára megpróbáljuk kinyírni egymást.

Corlin azt is kiderítette, hogyan sikerült egy csapatnyi klános harcosnak átlépnie a fegyverszüneti vonalat. Megvesztegették az egyik megszállási zóna melletti világ hivatalnokát, aki hivatalos EgyNem állampolgárságot igazoló okmányokkal látta el őket. Amikor az ezredes meghallotta a dolgot, azonnal üzenetet küldött Új-Avalonra. Az a bizonyos hivatalnok örülhet majd, ha a börtönbe vezető úton elegendő oxigént kap majd.

A párbaj napján korán ébredtem, és egy hosszan tartó, forró tusolás után felöltöztem. Mikki és Tony már odakint várt rám, mindketten mogorvának tűntek a hajnali fényben. Nem sokat beszélgettünk, miközben a Leopard osztályú űrjáró felé közeledtünk, amelynek a szigetre kellett minket szállítania. A hajó mellett már nagyobb csoport várakozott, hogy még egy utolsó pillantást vessenek rám a harc előtt - ott volt Corlin, az ezredes, de még Hart őrnagy is. A legtöbben a szokásos "sok szerencsét", és "mutasd meg a klános fattyúnak, ki a főnök" típusú jókívánságokat mormolták, míg mások csak csendesen kezet ráztak velem. A búcsúztatástól máris sokkal jobban érzetem magam, és reméltem, innen már csak jobban alakulhatnak a dolgok.

Felszállás után északra tartottunk. Hetven perccel később megpillantottuk a Csaták Szigetét. Kopár, elhagyatott hely volt, főként szikla és por borította, egyszóval semmit nem nyújthatott volna a farmerek, bányászok, vagy telepesek számára. Ez volt a fő oka annak, hogy elsődleges gyakorlópályánkká neveztük ki, ahol bármit megtehettünk a civil lakosok veszélyeztetése nélkül.

Mire az űrjáró elérte a Rook's Gnash északi végét, már a Claymore pilótafülkéjében ültem, és teljes készenlétben várakoztam. A hajó videorendszerére csatlakozva egyik szememmel folyamatosan az egyre nagyobbá és nagyobbá váló landolási zóna sziklás talaját figyeltem. A földet érés pillanatában a monitor elsötétedett. Ahogy a hajó mozdulatlanul megpihent a talajon, a masszív dokkajtó kinyílt, napfénnyel töltve meg pilótafülkémet. Mielőtt kiléptem volna megvártam, hogy a fülke ablaka alkalmazkodjon a megváltozott fényviszonyokhoz.

Csupasz sziklafalak fogtak közre mindkét oldalról, mutatva az előttem húzódó keskenyösvényt. A hasadék bejárata sötét árnyak között rejtőzött, mint egy prédájára leső, leírhatatlan külsejű ragadozó. Annak ellenére, hogy tűzött a nap, végigfutott a hátamon a hideg, és elkapott az az érzés, amely valahol mélyen mindenkiben ott lappang, bármilyen "képzett" harcos legyen is. A bárban történtek óta először hasított belém a felismerés, mire is vállalkoztam. Egy olyan társadalom harcosát hívtam párbajra, ahol a "nagyon jó" minősítés megalázónak számít, és az átlagos harcosok be sem fejezhetik a kiképzést. Teljesen megőrültem, hogy belementem ilyesmibe?

- Gyerünk, főnök, szólalj már meg. - Tony hangja gondterheltnek tűnt, és beletelt néhány másodpercbe, amíg összeszedtem magam a válaszhoz.

- Még itt vagyok - válaszoltam sokkal magabiztosabban, mint amennyire okom volt rá.

Tony megkönnyebbülten sóhajtott.

- Már azt hittem, el is indultál dél felé.

- Még nem. Csak azon töprengtem, hogyan ugrottam bele ebbe az egészbe.

- Ahogy minden másba is bele szoktunk, főnök. Teljes sebességgel és csukott szemmel.

- Ne is mondd. - Elindultam a kanyon bejárata felé. - Van valami hír a barátunkról?

- A radar szerint a szoros északi bejáratánál tíz perccel előttünk egy űrjáró landolt - szólt Mikki, aki a hajó pilótája mellett kapott helyet.

- Tehát már ő is itt van. - A bejárat lassan kirajzolódott az árnyak közül, és lassan felismertem az előttem kanyargó ösvényt. - Mik az esélyek? - Tudtam, hogy valaki biztosan fogadott a csata kimenetelére, és biztos voltam benne, hogy szakasztársaim jó szokásukhoz híven ismét ott vannak az események sűrűjében.

Tony hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

- Nem túl rózsás a helyzet, főnök. A legutóbbi híreim szerint öt a kettőhöz az esélye annak, hogy Tosig múlt időbe tegyen téged.

- Nos, akkor felteszek magamra ötven C-jegyet.

- Vedd úgy, hogy megtörtént, főnök - mondta Mikki.

- Még valami jó hír, mielőtt elkezdenénk? - kérdeztem cinikusan.

- Semmi más, főnök. Mikki, Corlin és én sok sikert kívánunk, és St. Cameron segítsen a célzásban.

Valóban nagy kulimászban lehetek, gondoltam vigyorogva, ha Tony már a szentek segítségét kéri.

- Vettem és kösz, Tony.

Mire véget ért a beszélgetés, átléptem a bejáraton, és a Rook's Gnashben találtam magam. Maga a hasadék egy hosszú, durván derékszögben kanyarodó kanyon volt néhány alacsony bokorcsoporttal, és nagyjából középen egy habzó vizű, sekély tavacskával. Számos sziklaképződmény - legtöbbjük magasabb egy mechnél - tagolta a felszínt, mintha csak egy gyerek szórta volna szét az építőkockáit.

Lassan, óvatos léptekkel indultam el a szorosban. Amint elértem a kanyon közepét, érzékelőim veszélyt jeleztek jobbról. Odanéztem, és egy kétszázötven méternyire lévő sziklacsoport mögül fémes villanást észleltem.

Tosig barnára festett, a környező terepbe tökéletesen beleolvadó Thorja nyitott tüzet először. A részecskesugár csak néhány hüvelyknyivel mellettem húzott el, de a rakéták és gépágyúlövedékek végigverték gépem páncélját, amitől egy lépést hátratántorodtam. Ebből a kényes egyensúlyi pozícióból válaszoltam, és csak a rakétáimmal sikerült találatokat elérnem a balra lendülő Thor lábain és torzójának alsó részén.

Mielőtt újra lőhetett volna, beindítottam mechem ugróhajtóműveit, és egy látótávon kívül eső sziklakiszögellés mögé röppentem. A monitorokra vetett gyors pillantás után meggyőződtem róla, hogy bár gépem elülső páncélzata szinte mindenhol megrongálódott, de semmi komolyabb sérülés nem történt. Éppen mozgásba lendültem volna, amikor a Tosiggal előre megbeszélt frekvencia életre kelt.

- Merre bujkálsz, gyáva féreg? - kérdezte Tosig betegesen behízelgő hangon. - Nem akarsz már tovább játszani, negvál?

Nem válaszoltam, inkább teljes sebességre kapcsolva kivágódtam a szikla takarásából. Háromszáz méternyire balra a meglepett Thor elkezdett rám fordulni. Az ezután következő lövésváltásban begyűjtöttem egy kemény PPC-találatot a bal torzómba, meg néhány rakétát a lábaimba. Gauss puskám lövedéke a Thor jobb karját kapta el, rakétáim pedig ellenfelem lábát és felsőtestét szórták meg. Mielőtt újból lőhetett volna, ismét behúzódtam egy szikla fedezékébe.

A következő néhány percet halálos bújócskázással töltöttük. Az idegtépő játék során mindketten megpróbáltuk kitalálni, hol rejtőzhet a másik. A sziklákban lévő magas érckoncentrátum miatt a mágneses rezonanciás érzékelők gyakorlatilag használhatatlanok voltak, így hát mindketten csak tapasztalatunkra és érzékszerveinkre hagyatkozhattunk. Gépeink már megsérültek, és nem kellett hozzá sok idő, hogy valamelyikünk bekapja a döntő találatot, de a szakértelem és a jobb mech Tosig javára billentette a mérleget. Jómagam mindössze a Claymore súlyfölényére és a kanyon jobb ismeretére hagyatkozhattam, de ez nem tűnt elegendő előnynek. A bujkálással egybekötött lövöldözés lassan felemésztette mechjeinket, akárcsak idegsejtjeinket. Tosig első sértegetései után a rádiócsatorna néma maradt, tovább fokozva ezzel a vadászat kísérteties hangulatát.

Az egyik szikla fedezéke mögött éppen azon tanakodtam, mi is legyen a következő lépésem, amikor halk morgásra lettem figyelmes. A hang forrása után kutatva gyorsan körbenéztem, de aztán rájöttem, hogy a különös nesz a rádióból érkezik. Pulzusom felgyorsult, ahogy Tosig, aki bekapcsolva felejthette mikrofonját, nem emberi morgását figyeltem. Dühös hang volt, telve gyűlölettel...

Eszembe ötlött Sun Tzu, a híres filozófus egyik passzusa, amely a hadvezérek öt hátrányos tulajdonságáról szólt: "Akik hamar dühbe lovallják magukat, azok könnyedén félrevezethetők." A bárban lefolyt verekedés képei, ellenfelem kontrollálatlan tombolása csak tovább erősítette lassan megformálódó tervem.

További időhúzás nélkül bekapcsoltam a mikrofont.

- Hé, seggfej! - kiáltottam. - Te nevezed magad kivételes harcosnak? Jobban belegondolva valóban az vagy - kivételesen ostoba, kivételesen idegesítő és kivételesen ronda.

A morgás egyre hangosabb lett, így hát folytattam.

- Mi a helyzet? Képtelen vagy megtalálni egy alacsonyabb rendű Belső Szférás harcost?

A bárban hallottal megegyező hangerejű - vagy tán még hangosabb - üvöltés reszkettette meg a dobhártyám, és kénytelen voltam kissé levenni a hangerőt. Egy pillanatig együtt éreztem Tosiggal, de a helyzet komolysága gyorsan elmosta az érzést. Kiléptem a nyílt térre sziklafedezékemből.

A Thor néhány száz méterre, nekem háttal állt. A mech szaggatott mozgása alapján egyértelműnek tűnt, hogy Tosig nem teljesen ura önmagának. Tüzet akartam rá nyitni, hogy figyelmeztetés nélkül mindent a hátába ürítsek, amim csak van, de énem egy másik fele arra kényszerített, hogy belemorduljak a rádióba.

- Maga mögött vagyok, csillagparancsnok.

Tosig megpördült, és azonnal tüzelt. Vak dühe ellenére - vagy talán éppen azért - a Claymore megrázkódott a Thor teljes fegyverarzenáljának csapása alatt. A vörös vészjelző lámpák villogni kezdtek, amint a rakéták áthatoltak torzóm meggyengült bal oldali páncélzatán, és használhatatlanná tették az egyik félnehéz lézert, miközben a megnövelt hatótávú PPC sugara csaknem leszakította gépem bal karját.

Persze ezúttal sem csak én kaptam az áldást. Össztüzem hatására a Thor PPC-je - a kar nagy részével együtt - pörögve vált le a mechről, a Claymore nehéz lézerének lövedéke pedig mélyen a klános mech jobb lábába fúródott, olvadt fémcseppeket szórva minden irányba. Rakétasorozatom a harci gép torzójának felső részébe csapódott, melynek hatására a Thor rakétaindító állványa leszakadt a gép válláról. A Thor néhány lépést hátratántorodott, miközben füstölgő alkatrészek szakadtak le róla.

- Befejezhetjük? - kérdeztem hűvösen. - Vagy kér még egy kicsit?

- Soha! - hörögte. - Engem... nem fog... legyőzni egy... szabadszülött!

- Nézzen szembe a tényekkel, csillagparancsnok. Máris le van győzve, csak büszkeségében képtelen elismerni. Adja meg magát most, és méltányos elbánásban fog részesülni.

- Nem! - üvöltötte elkeseredetten, és egyetlen megmaradt fegyverével, a gépágyúval vadul tüzelve megrohamozott. Döbbenten álltam, egyik felem el sem akarta hinni, amit lát, a másik viszont higgadtan a célkereszt közepén tartotta a Thort.

Megvártam, hogy a köztünk lévő távolság kétszáz méterre csökkenjen, mielőtt tüzet nyitottam volna. A Gauss lövedéke szétroncsolta a mech jobb térdét, és a Thor arcra bukott, majd a már fekvő gép felsőtestébe csapódó rakéták és gépágyúlövedékek befejezték a munkát. Néhány másodpercig csak mozdulatlanul álltam, a földre zuhant mechet bámultam. A várt diadalérzet helyett a kimerültség hullámai csaptak át rajtam, miközben rádión riasztottam a készenlétben álló orvosi csapatot.

Grady volt olyan kedves a kedvünkért bezárni a bárt éjszakára, és így magunk között ünnepelhettük meg diadalomat. Szakaszom tagjaival kedvenc asztalunknál ültünk, iszogattunk, és a harcról beszélgettünk, megpróbáltuk meghatározni az összecsapás fordulópontját. Amikor elmeséltem, mi történt azután, hogy sértegetni kezdtem Tosigot, Corlin megcsóválta a fejét.

- Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy egy tapasztalt harcost így fel lehessen ingerelni - mondta elgondolkodva, és belekortyolt a sörébe. - Különösen egy csillagparancsnokot.

Mikki vállat vont.

- Amit eddig láttam Tosigtól, az alapján még azt is nehezen tudom elképzelni, hogy néhány kacsát bevezessen a tóba.

- Most a dühéről beszélek - Corlin tanácstalannak tűnt. - Valaki, aki ilyen hamar begurul, nem maradhat sokáig parancsnok, mert vagy a csatatéren, vagy az Egyenlők Körében hamarosan végeznek vele. Ezenkívül egyetlen Vérneves harcos támogatását sem élvezhetné, mert a génjei veszélyt jelentenének a génállomány számára. Ez az egész rejtély számomra.

- Egy olyan rejtély, amelyre megtaláltuk a választ - szólt bele beszélgetésünkbe az asztalhoz lépő ezredes. - Csatlakozhatom?

Mindannyian meglepődve fordultunk felé, mert nem is hallottuk közeledni. Gyorsan helyet szorítottunk neki, és az ezredes nemsokára már az asztal mellett ült, egyik kezében egy korsó sörrel, másikban egy papírlappal. Az asztalra ejtette a lapot.

- Mi ez? - kérdezte Tony.

- Tosig orvosi vizsgálatának eredménye - válaszolt az ezredes.

Kényelmetlen érzéssel pillantottam a jelentésre. Végső, öngyilkos rohama ellenére Tosig túlélte a párbajt, bár nem úszta meg súlyos sérülések nélkül. Újból megjelent előttem a kép, ahogy a mentőcsapat tagjai kivágják a klánost gépe pilótafülkéjéből, majd a közelben várakozó VTOL géphez sietnek vele, hogy a kórházba szállítsák. Eltöprengtem, vajon még egyszer végig kell-e majd mennem ezen az egészen, ha Tosig felépül.

- Mi van benne? - Igyekeztem, hogy hangomból ne érződjék ki aggodalmam.

- Az általad okozott sérüléseken kívül? Sok minden. Például a magyarázat Tosig indulatára.

- Mégpedig?

- Agytumor. - A szó után rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. - Tosignak van egy rosszindulatú agydaganata, amely egy éven belül végzett volna vele. A daganat nyomsást fejt ki az agy bizonyos részeire, ez okozza a hirtelen, szélsőséges hangulati ingadozásokat.

- De miért nem távolították el a klános orvosok? - kérdezte Mikki. - Annyira nem lehetnek vakok, hogy ilyesmit ne vegyenek észre.

- Az erőforrások elpocsékolásának tartották volna - magyarázta Corlin. - Tosig a kora miatt már nem sokáig tekinthető használható első vonalbeli harcosnak, ezért nemsokára áthelyezték volna egy második vonalas egységbe. Ott pedig már mindenki feláldozható.

- De miért volt ez az egész? - kérdezte Tony. - Miért hívott ki és ölt meg minden útjába akadó harcost egy halálosan beteg ember?

- Az öngyilkosság a gyávák menedéke - magyarázta Corlin. - Tosig nem a győzelmet kereste, hanem a dicsőséges halált.

Egy percig hallgattunk, hagytuk leülepedni az utolsó mondatot. Tosig úgy akart meghalni, ahogy élt is - harcosként -, nem pedig ágyban, kínok között. Nem lehetett könnyű egy ilyen döntést meghozni, és magamban azért fohászkodtam, hogy nekem ne is kelljen soha.

- És mi van a tumorral? - érdeklődött Mikki. - A mi orvosaink sem nyúlnak hozzá?

Az ezredes az órájára pillantott.

- Egy órával ezelőtt eltávolították - közölte. - Úgy vélik, teljesen rendbe fog jönni.

- Hát ez nagyszerű - mondtam elkeseredetten. - És ha ez megtörténik, mit csináljak? Várjam, hogy újból párbajra kényszerítsen?

- Nem lesz rá szükség. Tisztességes harcban győzte le, tehát Corlinhoz hasonló státuszba kerül. Vele együtt Tanni is maradni fog, akárcsak az űrjáró és az elementálok.

- Hogyhogy? - kérdeztem döbbeneten.

Az ezredes értetlenül nézett rám.

- Corlin nem mondta?

- Mit kellett volna mondania? - kérdeztem, de úgy éreztem, igazából nem is akarom megtudni.

- A győzelme következtében a Fejvadászoknak most már van két klános pilótájuk, két mechjük, öt elementáljuk, és egy űrjárójuk.

Egy teljes percig csak ültem nyitott szájjal, beszédre képtelenül.

- Corlin, mit ígértél nekik, ha elveszítem a csatát?

Corlin komoly tekintettel nézett rám, úgy válaszolt:

- Nem akarod te azt hallani, barátom.

Fordította: Lombardi
A cikk az Alanori Krónikában jelent meg, 2 részletben.

(A szavazáshoz be kell jelentkezned!)
(átlag: 23 szavazat alapján 8.4)

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A szükséges kockázat (Battletech novella).

Létrehozás: 2004. február 2. 10:27:43
Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.