Robin Mash: Cyberkommandó (részlet)

Frank szinte rátapadt a hűvös öntöttvas kerékre, és egyelőre lemondott arról, hogy ellazulva, mély szippantásokkal élvezze az éjszaka levegőjét.

Ketten voltak, nagydarab orkok, és gyorsan közeledtek a sínek kusza szövevényén keresztül. Meggörnyedve lopakodtak, de mégsem olyan halkan, ahogy az árnyaktól elvárható lett volna. Ennek oka pedig nem volt más, mint hogy meg kellett küzdeniük egy harmadik, hevesen rúgkapáló alakkal, akit a lábainál és karjainál fogva vonszoltak, néha a földön húzva, majd ismét felemelve.

Frank megvárta, míg elhaladtak mellette, és egyszerű kíváncsiságtól hajtva éppen ki akart bújni fedezékéből, hogy többet lásson, mikor még valaki lopakodott el mellette. Az író szíve olyan hangosan dobogott, mint még soha. Alig egyetlen pillanat választotta el attól, hogy lebuktassa magát és így bizonyára társait is, akik mit sem tudtak a kinti történésekről.

Frank most óvatosabb lett. Legalább fél percet várt, aztán a vagon másik oldalán bújt elő. Az ismeretlenekhez hasonlóan ő is meggörnyedve lopakodott előre, miközben a környéket figyelte kapkodó tekintettel. Különös érzés kerítette hatalmába, a vadász vérének forró áramlását érezte lüktetni ereiben. Ilyen élményben utoljára gyermekkorában volt része, amikor természetesen indiánosdit játszott és mindig alaposan fejbe vágta öccsét, aki cowboyként sem volt jobb, mint később ingatlan ügynökként.

Ez a vadászat azonban jóval veszélyesebbnek ígérkezett. A két ork, kapálódzó terhükkel, hamarosan letért a sínek mellől és egy nyitott ajtajú, feltehetően üres és használaton kívüli kicsiny raktárépület felé mentek. Harmadik társuk, egy humán, némileg lemaradva követte őket.

Frank megvárta, amíg bemennek az épületbe, és csak akkor rohant át a hold által megvilágított területen. Megpróbálta elfojtani hangos lihegését, oldalra került a fal mentén, amíg fel nem fedezett egy valaha ablakként funkcionáló, vak nyílást.

Odabent valaki elemlámpát kapcsolt fel. Halk beszéd foszlányai szűrődtek ki. Frank a térdeplésből lassan felemelkedett, de éppen csak annyira, hogy belásson. Amit látott, nem adott okot örömre. A három férfi, a két ork és a humán, megtermett példányai voltak fajtájuknak és nemüknek. Munkásruhát, vagy valami ahhoz nagyon hasonlót viseltek. A koszos narancssárga overallok hátán a plexum csatornázási művének logója hirdette magát, de Frank esküdni mert volna, hogy e ruhadarabok nem eredeti tulajdonosaikon vannak. Kívül viselt fegyvert nem látott náluk, de ez semmit nem jelentett.

A fickók látnivalóan az árnyak népes családjába tartoztak, de annak is az elfajzottabb fajtájába, akik nem riadnak vissza semmitől, bármilyen bűncselekményt is kelljen elkövetniük. Legtöbbször magát a cselekményt szinte jobban kedvelték, mint a nyereséget, ami gyakorta meglehetősen szegényesre sikeredett.

Mindezek tudatában az árnnyá avanzsált író elhatározta, hogy jobb lesz neki ismét a kerekek között, ahol békésen bevárhatja a szerelvényük indulását. Hogy mégsem ment vissza azonnal, csak azért történhetett, mert érdekelte a negyedik személy kiléte, akit láthatóan erőszakkal vonszoltak idáig. Jelenleg Frank csak a bakancsait és szintibőr nadrágja szárait láthatta az elemlámpa fényében, amint az egy pillanatra rátévedt. Az egyik melák ork durván felröhögött, amikor a humán fickó a nadrágja elején kezdett matatni, aztán a két ork teljes elégedettséggel fogott hozzá, hogy lefogják a szerencsétlent.

Ekkor Frank még inkább kiegyenesedett, és meglátta a lámpa táncoló fénykévéjében egy gyönyörű tünde nő kibomló, gesztenyebarna haját, rémült tekintetét és friss, véres horzsolásokkal tarkított arcát. Egyértelműnek látszott, hogy a három bandita mire készül. A humán gazembernek máris harmonikába omlott bokájánál a nadrágja, és most figyelmeztette cimboráit, hogy tartsák jól az áldozatot, mert ha rúgni tudna, azt ők bánják meg nagyon.

A tünde nő összeszorított fogakkal, némán küzdött. Frank csodálkozott, hogy nem sikoltozik, nem próbál segítségért kiabálni. Aztán rájött, hogy a hatalmas pályaudvar e félreesőnek mondható részén nem sok értelme volna. Akik, pontosabban, amik esetleg mégis meghallanák, azok legalább akkora veszélyt jelentettek volna az áldozatra, mint a három brigantira.

Frank ismét lekuporodott. Gyors mozdulattal kitapogatta és előhúzta az öve hátuljába tűzött Narchojet Lethe típusú kábítópisztolyt, amit még Barry nyomott a markába indulás előtt.

- Nesze! - mondta akkor az ezredes. - Ezzel nem ölsz meg senkit, de két lövéssel akár egy trollt is azonnal ledöntesz a lábáról. Feltéve, ha eltalálod.

- Feltéve, ha eltalálom - mormogta szinte hang nélkül Frank az ezüstösen csillanó fegyvert forgatva. Józan esze azt súgta neki, jobb, ha egyszerűen visszaoson a vagonjukhoz, ahol majd biztonságban sajnálkozhat a peches tünde lányon, aki jószerivel csak utazni akart, mint ők, de ez már csak a következő életében lesz lehetséges valószínűleg.

Az a lány, aki az árnyak életét éli és ilyen környéken egyedül mászkál, fel kell hogy, legyen készülve az ilyesmire, és számoljon vele. - Ezt a hazugságot ismételgette magában Frank, és közben észre sem vette, hogy ismét, de már egészen felállt és majdnem derékig látszik az ablakban. A brigantik szerencsére azzal voltak elfoglalva, hogy lefogják a törékenynek látszó, de mégis meglepően erős áldozatukat, s letépjék róla a ruhát. Szakszerűen dolgoztak, kegyetlenül és alapos kiszámítottsággal. A lány karjait és lábait felváltva próbálta kiszabadítani, és minduntalan harapással kísérletezett, de ez nem akart sikerülni. Majd hirtelen megmerevedett és egyenesen Frank szemébe nézett.

A három támadónak azonnal feltűnt, hogy valami nincs rendben. De alantas ösztöneiktől eltelve, túl lassan kapcsoltak.

- Én a helyedben elcsomagolnám a szerszámomat, mielőtt felfáznék ebben a hűvös levegőben - mondta csendesen Frank és felemelte a fegyverét.

A már levetkőzött humán férfi felrántotta a nadrágját, aztán behajlított jobb karját maga elé emelte és kezét lefordította. Ugyanabban a másodpercben alkarjából, a csuklója felett egy tizennégy centis monoszálas acélpenge csusszant elő a húsába ágyazott és csonthoz rögzített ektomielinhüvelyből. A két ork egyike ugyanakkor előhalászott overalljából egy széles pengéjű bowie kést, míg társa továbbra is a lányt szorította le a földre.

- Nini, megjött a Pusztulat Fenevada! - célzott a népszerű trideós horrorsorozat főhősére a humán fickó. - Nem gondolod, hogy hárman túl nagy falat leszünk neked, a játékpisztolyod ellenére is, omae?

- Piti csótányok vagytok, és nem akarok belőletek fogyasztani, kösz - vágta rá Frank hidegen és meghúzta a ravaszt.

A Narchojet Lethe csőtorkolata halk szisszenéssel bocsátotta útjára az apró acéltűt, melyben egy miniatűr, erős kábítószerrel teli tartály bújt meg. A lövedék a rohamozó ork nyakába csapódott. A metahumán dühödt üvöltéssel kitépte magából a tűt, de az már elvégezte feladatát: az ork lendülete megtört és néhány lépésnyire az ablaktól a földre roskadt.

Franket annyira lenyűgözte a fegyver eredményessége, hogy egy pillanatig kihagyott, s mire másodszor is lövésre emelte volna a kábítópisztolyt, egy bakancsos láb durván kirúgta a kezéből azt. Ki tudja, milyen ösztöntől vezérelve villámgyorsan lehajolt és ez a mozdulat megmentette az életét: a monoszálas acélpenge suhogva hasította a levegőt abban a magasságban, ahol az előbb a nyaka volt. Frank hátraugrott, s közben kapkodva kereste a valamerre elrepült fegyverét. Igyekezete hiábavaló volt, így menekülésre fogta a dolgot, mielőtt támadója kimászna utána az ablakon. A szerencse azonban ezen az éjszakán teljesen elpártolt tőle. Alig rugaszkodott neki, megbotlott egy kőben és látványosan elterült. A szeme szikrát szórt, ahogy feje a földnek csapódott, bal lábában pedig a fájdalom villáma cikkázott végig egy pillanatra. Mire a hátára hengeredett, a humán fickó már kiugrott az ablakon és most fenyegetően fölé tornyosult.

Frank rúgni próbált, de bokája csapdába esett két erős kéz szorításában, majd át is kellett fordulnia, nehogy térde szétroppanjon a csavarástól. Ordított, nem úgy, mint a tünde lány. A bandavezér a hátára ült és a hajába markolva az arcát az olajos földbe nyomta.

Frank nem tudott szabadulni a szörnyű súlytól, és néhány másodpercre lett volna szüksége, hogy gondolkodjon. Talán a metroplexum pusztulataihoz szokott kemény fiúknak ez furcsán hangzott volna. Frank érezte, hogy a rajta ülő ellenfelének nem erős oldala a logika. Levegője még bőven volt, szerencsére jókora adagot sikerült beszippantania, mielőtt támadója a földbe passzírozta az arcát. Tehát befejezte az értelmetlen kapálózást, elernyedt testtel feküdt és nem mozdult.

Ellenfele ott követte el a legnagyobb hibát, hogy bizonyos volt saját testi erejének fölényében. Frank nem mozdult, támadója pedig azt gondolta, biztos megfulladt vagy legalábbis elveszítette az eszméletét. Nevető legyintéssel felállt és elfordult, hogy visszatérjen eredeti elfoglaltságához.

Az író olyan fürgén pattant talpra, amit kizárólag a szobabiciklin rendszeresen gyakorlók mondhatnak magukénak, gondolta, bár később maga sem tudta megmagyarázni, miféle gyorsaság kellene a szobai kondigépek kezeléséhez.

Teljes erejéből rúgott a zajra meglepetten hátraforduló lába közé, majd még egy alapos ütés a lehanyatló tarkójára és csend lett. Frank lihegve nézte az elalélt férfit, majd legnagyobb örömére a testtől mintegy fél méterre megpillantotta a kezéből kirúgott kábítópisztolyt. Odaugrott és felkapta a földről fegyverét.

A harmadik briganti, az egyik ork, mindezt látta az ablakból, ahova a hajánál fogva magával rángatta a tünde nőt. Ennyi azonban elegendőnek tűnt számára, hogy elengedje foglyát, és káromkodva kereket oldjon.

Frank lihegve és piszkosan, de hatalmas büszkeséggel lépett az ablakhoz, majd, mint aki egy békés kertváros muskátlis ablakán kukkant be, rákönyökölt a párkányra.

A lány megigazította a ruháját, sapkája alá gyűrte hosszú haját, majd szikrázó tekintettel fordult Frankhez. Éppen csak pofon nem vágta, amikor közelről az arcába sziszegte:

- Ha tökörészel még egy keveset, megnézhetted volna, hogyan mennek végig rajtam ezek az állatok!

Létrehozás: 2004. február 24. 10:32:26

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma