Borospalack (Túlélők Földje novella)

Nehéz út állt mögötted, ennek okán joggal várhattad, hogy a libertani "Fogadó a Sünmedvéhez" egy valódi ágyban eltöltött nyugodt pihenést, s egy meleg vacsorát tartogat számodra. A vacsorában nem is csalódtál, de ami a pihenést illeti ... A fogadó nagytermében egy igencsak zajos társaság üldögélt, jókedvű ordítozásuk és röhögésük minden más zaj fölé emelkedett. Arról nem is szólva, hogy elfoglalták a legjobb asztalt, pont a kandalló mellett. Marcona alakok voltak, nagyjából tucatnyian, sötét színű egyenruhákba öltözve, a legtöbbjük arca forradásokkal szabdalt és mindannyian állig felfegyverkeztek a legkülönfélébb gyilkokkal. "Valami helyi hatalmasság bérencei lehetnek", gondoltad, s magadban a Csontarcú poklának legmélyebb bugyraiba kívántad őket, a kártyapartijukkal, meg a hangoskodásukkal együtt. A nagyfejű, vörös hajú fogadósnak hiába panaszkodtál; az csak tessék-lássék mentegetődzött, de nem úgy festett, mint aki csendre inti őket - addig legalábbis biztosan nem, amíg a martalócok ilyen nagy lendülettel költik nála a pénzüket, a legjobb borokat is úgy vedelve, akárha híg lőre lenne. Dühösen szitkozódtál az orrod alatt; neked soha az életben nem volt annyi pénzed, hogy olyan bort igyál, amit még az előző Borax idejében palackoztak, ezek meg csak úgy döntik magukba!

Az idő múlásával az egyikük feltápászkodott az asztaltól, egy fertelmes szitok kíséretében a vele szemben ülő árnymanóhoz vágta a lapjait, majd annak vigyorgása és társainak felcsattanó hahotája kíséretében egy vaskos erszényt hajított az árnymanus elé. Ezek után felmarkolta söröskorsóját, körbepillantott a teremben, majd legnagyobb megdöbbenésedre feléd indult, és egy kérdőnek csak nagy jóindulattal nevezhető mordulással lerogyott melléd. A pad tiltakozóan megnyikordult a tekintélyes súlytól, ugyanis kéretlen asztaltársad egy ezüstszín hajú, szakállas-bajszos troll volt.

- Öregem - kezdte mély hangján - el sem hiszem, hogy megint ez történt... Az a sunyi Orgazda újra elnyerte az e havi zsoldomat! - mondta, de nem úgy tűnt, mint akit igazán bánt a dolog. Szürke szemivel kutatóan végigmért téged, majd a fogadós felé intett, s kupádra mutatva egy italt rendelt neked. Mikor tiltakozni kezdtél, csak legyintett.

- Ennyivel jövünk neked, ha már ennyire zavart, hogy üvöltözünk! - vágott szavadba. - Láttam, hogyan pusmogsz ezzel a rőtmanó ivadékkal, felénk mutogatva, ezért is jöttem ide. Gondoltam, ha már így "elnyertük a figyelmedet", elmondok pár dolgot magamról és azokról a brigantikról, akik éppen most isszák el a pénzemet - intett az újabb kört rendelő és rendületlenül kártyázó társai felé. Nagyot kortyolt söréből, megvárta amíg a fogadós eléd is leteszi a italodat és elkotródik a dolgára.

- Az igazi nevem persze nem Silverwolf, de mikor egy Dornodon nevű fickó felperzselte a világot ezt a nevet vettem fel, elpusztult törzsem, az Ezüstfarkasok tiszteletére, szóval nyugodtan szólíthatsz így - kezdett bele a mondandójába. - Azt, mit születésemkor kaptam, már én is elfelejtettem, ottmaradt abban a másik életben. Hogy miképpen menekültem meg, arra frankón nem emlékszem, őszintén szólva aznap volt nálunk egy totem-ünnep... Ne értetlenkedj; a világégés közben én olyan szinten részeg voltam, hogy lemaradtam az egészről. Igen, most eléggé viccesnek hangzik, de amikor a barlangjáratban felébredtem és kikukkantottam a hamusivatagra, ami valamikor a falum volt, elhiheted, hogy nem röhögtem tele a gatyámat.

Nem untatlak azzal, hogy milyen kínlódás volt keresztülmászni a pusztaságon, valami hasonlót Te is átéltél. Megérkezésem után csatlakoztam egy itteni troll-törzshöz, de azok között nemigen volt maradásom, azután meg végképpen nem, hogy a vezér pofájába vágtam mekkora nagy rakás szerencsétlenség és odahaza a spagulárokat sem őrizhette volna egyedül. Egy rövid ideig egyedül kavarogtam, de az legalább akkora megpróbáltatás volt, mint a hamusivatagi gyalogtúra: mondhatom, hamar elment a kedvem a nagy magányosságtól... Ekkor jött az a "remek ötletem", hogy aláírjak a Kompániának ... Persze akkor még többen voltunk, a zsold is rendesen csordogált, nem volt semmi komplikáció; valaki fizetett, s mikor valakire rámutatott, azt mi izibe' lepofoztuk. Semmi perc alatt strázsmester lett belőlem és én is úgy pöffeszkedtem a csíkjaimmal, mintha maguk az istenek aggatták volna rám őket. Akkor fagyott le a mosolygás nemes arcélemről, amikor partra szálltak északon a ryukuk. Eleinte persze nem, még örömködtünk is a testvérekkel, mivel akkoriban Xantrox helytartója fizette a kosztpénzt. A fickó - alacsony, nagyhangú kis mitugrász volt, de rendszeresen pengette a koronákat - azt mondta, hogy induljunk északnak és nézzük meg, hogy mit akarnak azokkal a háborodás nagy hajókkal. Fel is pakoltunk pár hivatalnokot meg követet és nagy sebbel-lobbal odatrappoltunk, ahol ezeknek az ördögöknek a legnagyobb gályája horgonyzott.

Egy hatalmas korttyal kiürítette a korsóját és egy harsány ordítással újabbat rendelt. Amíg nem érkezett meg, töprengve bámult maga elé, te pedig nem akartad megzavarni; látszott, hogy most az emlékei között jár.

- Nem tűnt egy nagy számnak - folytatta pár pillanat múlva. - A követek ott paradéztak, a ryukuk hajlongtak meg valami randa egy nyelven karattyoltak, mi pedig vakaróztunk és egyik lábunkról a másikra álltunk. Ekkor persze beütött a menkű, ahogy az már lenni szokott: az egyik főkarattyolós fickó előrántotta a kardját és nyissz - a xantroxi követnek volt feje, nincsen feje! Erre a mi srácaink is fegyverre kaptak és lenyomták, hiába üvöltött a Kapitány, hogy csak félreértés lehet, mert addigra már a többi ryuku is belemászott az arcunkba. Nekiálltunk lepofozni őket, de irgalmatlanul sokan voltak, és amikor beeresztették közénk azokat a rohadás nagy gólemeket, a testvérek úgy hullottak, mint a legyek őszidőn. Jóhogy leléptünk onnan: már aki még bírta magát vonszolni ...

Mint látod nem maradtunk valami sokan, - rázta meg keserűen a fejét - mert azok a bíborgörény-váladékok úgy vadásztak ránk, akár koldus a tetveire, sokan meg a sebeikbe haltak bele, mikor a ryukuk megunták a kergetőzést. Így lettem én Krónikás és Hadnagy egy személyben, mivel a Hadnagyot agyontaposták a gólemek, a Krónikás meg beleszaladt egy lándzsába. Az Évkönyvek java is odaveszett, ami meg megmaradt, az úgy néz ki, mintha egy hadroszaurusz hátsójából húzták volna ki. Ezért sem mondhatjuk, hogy "tiszta lappal" kezdünk ... - nevetett fel váratlanul - Nem ez volt az első eset, hogy ilyen alaposan szétverték a Kompániát, de mindig talpra álltunk, most is így lesz! Már van jópár újoncunk és a megbízások is jönnek szépen! A lobogónkat megőriztük, a Kapitány hurcolászta magával, pedig három légiós kezéből kellett kicsavarnia, majdnem rá is faragott: ha a rangidős Vajákosunk nem köpködi a tüzet megveszett sárkányként, aligha mászik ki alóluk...

- No, úgy nézem, eleget jártattam azt a hatalmas pofámat! - kelt fel egy határozott mozdulattal és búcsúzásképpen megveregette a válladat. - Egyél-igyál bátran; ma este a Szabad Kompánia vendége vagy, s az Orgazda fog fizetni, különben letuszkolom a dögvészes lapjait azon a cingár torkán!

Búcsúzásképpen motyogtál valamit, és nézted, ahogy visszatér a bajtársaihoz, majd öblös hangon helyet követel magának. Még láttad, amint egy csodaszépen megmunkált, kékre lakozott hüvelyben pihenő kardot csap tét gyanánt az asztalra, majd lassan elmosolyodsz. Szóval a vendégük vagy? Egy intéssel magadhoz hívod a magadban most már végérvényesen "rőtmanő-ivadékként" emlegetett fogadóst, és rendelsz egy palackkal a legjobb borából.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Tharr keresztje (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. április 27. 14:49:39

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma