A kegy (Túlélők Földje novella)

Olain, a Harmadik Nyugati Légió közlegénye, a Yaurr Birodalom nagy gonddal kiképzett gyalogosa rátámaszkodott a lándzsájára és azon töprengett, hogy meg merjen-e kockáztatni egy rövid szundikálást. Őrtársa felé pislogva látta, hogy az éber tekintettel vizslatja a cölöpsáncon túl elterülő vidéket, keze ügyében tartva a jelzőkürtöt. Olain elégedetten sóhajtott egyet, majd nekikészülődött, hogy állva elaludjon. Ezt a "tudományt" már jó ideje elsajátította a hosszú és roppant unalmas őrszolgálatok alatt és egyetlen egyszer sem kapták mulasztáson. Ha azok a görényszagú varkaudarok megint megtámadják őket, azt úgyis kelet felől teszik, így neki, aki a cölöpsánc Huertol felőli oldalán volt szolgálatban, igazán megengedhető egy kis lazítás. Gyanította, hogy a hadnagya aligha értene vele egyet, de ő nem is volt a múlt éjjel őrjáraton: inkább végighorkolta az éjszakát, megint Gosin strázsamesterre hagyva a parancsnokságot. Olain egyáltalán nem bánta ezt; a hadnagy ugyanis igazi "laktanyavitéz" volt, s vajmi keveset konyított a katonáskodás gyakorlati oldalához, ellentétben Gosin strázsamesterrel, aki már az első varkaudar invázió alatt is Királyi Gyalogság egyik ezredében hadakozott. A strázsamester vitézkedésén elmélkedve Olain ásított egyet, s már majdnem lehunyta szemeit, amikor mozgást pillantott meg az egyre sűrűsödő, alkonyati homályban.

Ahogy igyekezett kivenni, hogy voltaképpen mi is az, amit lát, azonnal kiröppent szeméből az álom; akármi is az, ott ólálkodik két nyíllövésnyi távolságban, annak az erdőirtásnak a szélén, aminek építéséből ő is kivette részét, mikor az első varkaudar rajtaütést követően beásták itt magukat. Olain halkan odafüttyentett őrtársának, majd elővette az ilyen célokra tartogatott kis üvegcsét, amit mindenkinek kiosztanak az éjszakai szolgálat előtt. Gyorsan felkapta a falhoz támasztott íját, az üvegcséből kipöccintette a dugót, a benne lévő, maró szagú folyadékot, pedig egy nyílvessző fémhegyére loccsantotta. Magában hálásan gondolt arra az alkimistára, aki miatt most nem kellett tűzszerszámmal és olajos rongyokkal bajlódnia, aztán megcélozta a nyugati égbolt egyik csillagát és kilőtte a nyilat. A fémhegy azonnal felizzott és kísérteties zöld fénnyel árasztotta el a királyi őrsánc környékét. Ebben a világosságban Olain - s most már az összes strázsa - észrevette a közeledő lovasokat. Lehettek vagy másfél tucatnyian, mindannyian a Yaurr Fekete Légió egyenruhájában, könnyed ügetéssel közeledve a sánchoz.

Amikor sikerült kivenni az élen haladó légiós kezében tartott lobogó címerét Olain hatalmasat nyelt, majd akkorát fújt a kürtjébe, amekkorát csak tudott.

- Mi a lángban égő, murgattyúverte tűznyelő istenekharagja folyik itt? - ugrott fel mellé Gosin strázsamester, de az éltes hadfinak azonnal elakadt a szava, ahogy az Olain mutatta irányba nézett. - Fekete Légiósok királyi címer alatt? - hüledezett.

Olain erre nemigen tudott mit mondani, s míg ő a vállát vonogatta, a strázsamester elrohant, futtában üvöltve riadót és azonnali kapunyitásra adva parancsot.

A Fekete Légió a Yaurr uralkodók kiváltságos belső testőrsége: mindannyian magasan képzett misztikusok és halálosan veszélyes harcosok. Cselekedeteikről csak parancsnokaiknak tartoznak elszámolással, azok pedig kizárólag a mindenkori királynak. Alanort áltálában akkor hagyták el, ha a királyi család valamely tagját kísérték, s most sem volt ez másként: Gosin, Olain, a kapkodva felöltözött hadnagy és a többi katona képtelen volt nem észrevenni a Légiósok gyűrűjében lovagló, díszes páncélzatú alak pajzsának címerét. A hadnagy remegő kézzel rángatta a helyére fegyverövének csatját és merev vigyázzállásba vágta magát, mikor a trónörökös, azaz következő uralkodója leugrott a nyeregből előtte. Az ifjabb Borax lecsatolta a sisakját és kőmerev arccal hallgatta a hadnagy bizonytalan hangon előadott jelentését. Olain most az egyszer nem találta szórakoztatónak parancsnoka vékony hangját, pedig az általában remek célpontja volt a jobbnál-jobb tréfáknak.

- Vinas hadnagy! - szólalt meg a trónörökös - Azért jöttem, hogy megszemléljem a nyugati végeken létesített őrsáncokat! Az erősítés hamarosan meg fog érkezni, de nyugaton csak véges számú katonával rendelkezünk, azon az átkozott Csatornán pedig nem tudunk sok embert áthozni! - emelte fel a hangját, hogy minden légiós meghallhassa a mondanivalóját - A Nyugati Légiók több állását is meglátogattam, és mint mindenhol, itt is hátrahagyok néhány embert a kíséretemből - intett a Fekete Légiósok felé -, hogy segítsenek kitartani a varkaudarokkal szemben!

Elkiáltott néhány nevet, mire hat Légiós kilépett a sorból, tisztelegtek a szemlátomást teljesen elképedt Vinas hadnagynak, majd felsorakoztak mögötte. Samael lendületesen felszökkent a nyeregbe, búcsút intett és a kapu felé fordította hófehér csataménjét. A legfiatalabb őrmester, Kerus kapott észbe; ha ő nem vezényel időben, a trónörökös tiszteletadás nélkül hagyja maga mögött a katonákat. A Harmadik Nyugati Légió harcosainak harsány "Yaurr! Yaurr!" csatakiáltására válaszul ökölbe szorított kézzel intett búcsút, majd vágtába ugratta hátasát és kíséretével együtt elporzott az erdő irányába.

- A következő havi zsoldomba le merném fogadni, hogy az egész hacacáré nem tartott tovább öt percnél... - motyogta Vinas hadnagy, majd zavarában ő kiáltott "oszolj"-t, ahelyett, hogy - a regula szerint eljárva - utasította volna erre Gosin strázsamestert. A légiósok felrohantak a falakra, hogy vethessenek egy pillantást a gyorsan távolodó Boraxra és csak a tisztek erélyes parancsainak hatására kezdtek visszaszivárogni a szolgálati helyükre.

Olain persze maradt a falon; még senki sem váltotta le, így csak messziről bámulhatta bajtársait, akik az itt maradt Fekete Légiósokkal próbáltak szóba elegyedni. Lemondó sóhajjal fordult el az udvar látványától: ha már nem vehet részt a trécselésben, a kantinban legalább elmondhatja majd magáról, hogy ő volt, aki a leghosszabb ideig látta Samael herceget. Sőt, még az is lehet, hogy kitalálhat valami érdekes mozzanatot, aminek hitelességét úgysem tudják majd ellenőrizni, legfeljebb abban az igen valószínűtlen esetben, hogy a legközelebbi szemlén megkérdezik magától a trónörököstől. Olain megújult lelkesedéssel meresztette a szemét: még éppen ki tudta venni a világos színű lovakat, már csak ugratásnyira az erdő szélétől.

Meghökkent; az egyik ló mintha felbukott volna. Mielőtt bármilyen értelmes gondolat megfogalmazódhatott volna benne, látta ahogyan két másik hátas is megbotlik és összeesik. Összeesik? De hiszen ... Olain a kürtjéhez kapott, de mire belefújhatott volna, az alkonyati csendet démoni üvöltés zúzta szilánkokra, amihez képest a kürtszó csak viharba suttogott fohászként hangzott.

- A varkaudarok ! - ordította a mellvédre siető Kerus őrmester képébe Olain őrtársa és elszürkült képpel fáklyát dobott az előkészített parázstartóba, ahol rögtön fellobbant az olajjal átitatott tűzrevaló, fénybe borítva az őrsánc nyugati oldalát, megvilágítva a visszafelé vágtató királyi testőrséget - és őket üldöző varkaudar hordát.

Rengetegen voltak; majd' kétméteres, feketébe hajlóan sötétkék bőrű, sárgán izzó szemű, ádázul üvöltöző lények rohantak a csatamének nyomában, futtukban hajítva lándzsáikat a Légiósok felé. Azoknak nem volt érkezésük mágiával védekezni, amelyik mégis megpróbálta, s egy pillanatra lassított, azt azonnal letiporták. Csak egyikük tudott egy sebtében megformált tűzgolyót hajítani üldözőik közé, mielőtt egy varkaudar behemót lovastól a földre döntötte volna. A narancsvörös robbanás csak néhány szívdobbanásnyi haladékot jelentett és korántsem okozott akkora veszteséget, mint kellett volna: Olain, miközben társaival együtt megfeszítette íját, tudta, hogy miért. Az erdő szélén a varkaudarok vajákosa rikoltozott bűvigéket, miközben csataremákja hátán biztos távolból figyelte a hajszát.

- Célra! - vezényelt Kerus őrmester, mire Olain - kiképzésének hála - gondolkodás nélkül megfeszítette íját és kinézett magának egy varkaudart. Amikor elérték a hatékony lőtávolságot jelző, éppen emiatt meghagyott fatuskókat, Kerus tüzet vezényelt. A Nyugati Légió katonái nem voltak ugyan Fekete Légiósok, de tudták a dolgukat: egyszerre fesztelenítettek valamennyien, majd azonnal újabb nyilat helyeztek az idegre, meg sem várva sortüzük eredményét. Amikor az első nyílvesszők célba értek Kerus ismét tüzet kiáltott, mire a nyílfelleg másodszor is felreppent, halált hozva a sötétbőrű lényekre - s az életet jelentő haladékot biztosítva a trónörökösnek. Annak újabb két testőre fordult szembe a hordával és hatalommal telített hangon varázsigéket harsogtak. Az egyikkel egy kardtáncos végzett; átugrott az alanori csatamén felett és egyetlen suhintással lefejezte a bátor Légióst. A másik még be tudta fejezni varázslatát, így láthatta, ahogyan bömbölő savhurrikán csap a varkaudarok közé, de utána nyílvesszőktől találva hanyatlott ki a nyeregből. Ezenközben az ifjú Borax, életben maradt kísérője együtt, bevágtatott a kapun, amit rögtön be is zártak az ott szolgáló katonák. A herceg leugrott hátasáról és segített helyére tolni a kaput, melynek fájába még Verus hadnagy mestervarázslója vésett tűztől oltalmazó rúnákat.

Eközben a Nyugati Légiósok Gosin strázsamester vezetésével döbbenetes gyorsasággal célra állították egyetlen üzemképes katapultjukat és egy kosárra való, emberfej nagyságú sziklát lőttek a varkaudar vajákos felé. Az alaposan meglepődhetett ezen, mert egy sebtében elkiáltott varázsige ugyan megmentette meg az irháját, de csataremákját halálra zúzták a lecsapó szikladarabok. A falakra rohanó Légiósok azonnal kihasználták a védőmágia megszűnését, és gyilkos támadóvarázsokkal árasztották el a támadókat. Az íjászok csak annyit értek el, hogy szembeköpték a vihart, de a Fekete Légiósok támadása szétszórta és visszavonulásra késztette a varkaudarokat - még a katonák is elborzadva hallgatták a pokoli halálsikolyokat. Alig néhány fanatikus varkaudar katona próbálta csak megmászni a falakat, ám őket gyorsan, veszteségek nélkül levágták.

Olain a mellvédre támaszkodva lihegett. Jobb karja teljesen elzsibbadt egy lecsúszott vágástól, ami szerencséjére csupán lapjával érte. Valaki egy kulacsot nyújtott feléje. Nagy lendülettel belekortyolt; még sohasem esett annyira jól a bor íze, mint akkor. Száját törölgetve nyújtotta vissza a kulacsot, aztán megdermedt a mozdulat közben.

- Azt hiszem ez átkozottul közel volt! - mondta a talpig zöldes vérrel borított Samael herceg és visszavette kulacsát, amiből rögtön ivott is egy hatalmas kortyot. - Ezt nézd! - mutatta összehorpadt sisakját Olainnek, tapintatosan úgy téve, mintha nem látná a katona zavarát. - Egy borzalmas varkaudar csatapörölye művelte. Ha atyám annak idején sajnálta volna a pénzt egy rendes kovácsra, nekem most jó eséllyel annyi lenne... - vigyorodott el, amitől annak látszott, ami valójában volt: egy fiatal, "csupa-élet" kölyöknek. Olain ekkor döbbent rá, hogy a trónörökös legfeljebb olyan idős lehet, mint ő. - Egyébként lehet, hogy így is annyi lesz nekünk!

- Ezt hogy érted felséges uram? - kérdezte Olain, meglepődve saját merészségén. - Legyőztük őket és nem szokásuk a nyílt támadás, ha nem sikerül a rajtaütésük, mindig visszavonulnak...

- De az sem szokásos, hogy a Yaurr Birodalom trónörököse egy farönkökből épült fal mögött kuksoljon, alig féltucatnyi Fekete Légióssal és egy osztag kimerült katonával, elvágva minden erősítéstől. Jó lenne tudni, hogy miképpen szereztek tudomást az ittlétemről. - vont vállat a herceg. - Majd csak lesz valahogy... Egyelőre megkeresem a konyhasátrat, az biztos - jelentette ki, majd leugrott a mellvédről és határozott léptekkel megindult az általa jónak vélt irányba. Olain látta, ahogyan Vinas hadnagy lohol a nyomában, de a hangjukat már nem hallotta. Különben is mással volt elfoglalva, hiszen társai máris kérdésekkel ostromolták, igaz, csak addig, amíg Gosin strázsamester sebzett oroszlánként fel nem bődült, s mindenkit vissza nem zavart a helyére. A válaszok a váltásig várattak magukra - ám Olainnak, tudj' istenek miért, nemigen volt kedve társalogni.

Már teljesen besötétedett, csak az őrtüzek világították be a rönkvár környékét. Fényüknél látszott, hogy a fák alatt sötét árnyékok mozgolódnak, sárga tüzű szempárok villantak és a lángok fénye fegyverek acélján csillant. Távolabbról pedig valami torokhangú, de hihetetlenül ritmikus kántálás hallatszott, időnként fülsértő rikácsolásba csapva át.

A varkaudarok nem mentek el.

Az elf keze szinte hipnotikus lassúsággal mozdult a kártyalap felé, óvatosan megemelte a szélét, majd egy gyors pillantás vetett alája. Faarccal egyenesedett ki és egy aranypénzt lökött a már asztalon tornyosulók közé. Tekintete hidegen villant körbe, nyomát sem lehetett felfedezni rajta érzelemnek; a sokat látott bölcsek néznek így a világra, kiknek oly mindegy, hogy mi folyik körülöttük, hiszen már mindent megéltek.

Átkozottul ócska egy trükk, nem tudom, miért hiszi mindig Morehin, hogy bárki megnyalja. Tudtam, hogy csak akkor vág ilyen fapofát, ha legalább három lovag van a kezében, esetleg megtámogatva néhány fegyvernökkel. Magasabb figuráknál olyan tekintete volt, mint egy jóllakott tigroszlánnak. Ez engem nem érintett, az én kártyáimról négy lovag és két hadúr hunyorgott felém biztatóan. Mint általában, most is hittem nekik: szokás szerint eladtam a következő havi zsoldomat fél áron az Orgazdának, s azt is bedobtam tétnek. Jól alakult az álmosítóan meleg nyáreste: az Orgazda már befuccsolt, Morehint szinte bizonyosan lefőzöm, Hernan Szertartásmester pedig olyan kétségbeesetten meredt az asztal közepén csillogó aranyakra, hogy biztosra vettem, nincsen többje néhány nyamvadék apródnál. Egy elégedett mordulással csaptam le kártyáimat, s minden maradék pénzemet megtettem tétnek.

- Virítás cimborák, virítás! - mondtam és büszkén megvillantottam a három lovagot. Don Hernan - cseppet sem szertartásosan - elkáromkodta magát és befuccsolt, a Prédikátor arcán azonban megjelent a megszokott, gúnyos félmosoly és ő is lepakolt három lovagot. Még akkor is vigyorgott, amikor megmutattam a negyediket, mert erre is hozzácsapott egyet a meglévő háromhoz. Nem bírtam tovább, elröhögtem magamat és kivirítottam a két hadurat. Morehin még mindig mosolygott, én meg abbahagytam a röhincsélést, helyette a kezét figyeltem, ami az utolsó két kártya felé közeledett.

Talán egy arasznyira ha volt onnan, amikor nagy robajjal kicsapódott az ajtó és kicsiny kunyhónkba becsörtetett a Strázsamester.

- Riadó van, ha nem tudnátok anyaszomorítók! - dörrent ránk. - A csóró őrszolgálatosnak már lerohad a karja, annyira csépeli a gongot, ti meg itt züllötök ebben a lyukban! Hagyjátok a baromkodást és azonnal induljatok a Kapitányhoz, mert már alig lát a méregtől! - fejezte be kicsiny szónoklatát, majd nagy mérgesen felrúgta a kártyaasztalt és kiszáguldott az ajtón. Morehin vonásai eltorzultak, ahogyan a szanaszét szóródott lapokra nézett, de nem szólt semmit és átkozódni is csak akkor kezdett, amikor összekapartam az aranyakat.

- Megetettelek Hadnagyocska, öt lovagom volt! - mondta, ahogy a vezérkari sátor felé iparkodtunk. - Járkálhattál volna egy szál gatyában, mert mindenedet elnyertem volna tőled!

Öt lovagom volt! - ismételte dühösen.

- Ugyan már, facsókoló testvér, nem kell a dráma, azt tartogasd inkább a legközelebbi szentbeszédedre! - intettem le, majd megnyugtatóan hozzátettem, hogy eszem ágában sincsen anélkül elhinni az öt lovagot, hogy láttam volna őket. "Érdekes módon" nem higgadt le - sőt! -, de nem vitázhattunk tovább, mert odaértünk a tanácskozó teremnek használt sátorhoz.

Kocsusz Kapitány és a Vajákos, Density volt odabent a lámpaolajtól szagló helyiségben, és amíg az előbbi a térképeit böngészte, utóbbi a saját céljaira átalakított látógömbön keresztül bámult valamit. Rajtuk kívül még ketten voltak jelen: Kalahan Bíra valami iromány fölé hajolva és a nádszál karcsú Tirithiel, aki egy törött szárnyú madarat pátyolgatott. Az ezüstszín hajú elf leányzó láttán Morehin elmosolyodott, s olyan képet vágott, amit nemigen lehetett félreértelmezni. A Druida úgy tett, mintha nem látta volna, de én észrevettem szemének csillanását. "Nocsak, mit ki nem túr a gátvakond..." - gondoltam, ám nem elmélkedhettem azon, hogy épp a szemem láttára kezdődik egy roppant érdekes fejezet a Szabad Kompánia Évkönyvében, mivel a Kapitány szó nélkül a térképasztalhoz penderített.

- Hadnagy - kezdte, szokása szerint mindenféle finomkodás nélkül -, helyzet van. Nem is akármilyen. Visszajött az éjjeli őrjárat, amit ide küldtem ki - mutatta az egyik térképen.

- Oda? - értetlenkedtem. - Az fenemód messze van innen, mit a kerestek arrafelé? A mesebeli hosszúszakállú törpe kincsét?

- Nem igazán - legyintette félre a megjegyzésemet -, büntetőszolgálat volt. A Strázsamesterrel agyaltuk ki, mert meguntuk, hogy a fogdások csak lebzselnek álló nap. Szerintünk jót tesz nekik egy kis esti séta, ha már nem méltóztattak időben abbahagyni a vedelést és fontosabbnak ítélték a "hölgytársaságot" a reggeli sorakozónál - vigyorodott el olyan sötéten, hogy majdnem megsajnáltam a szerencsétlen kóterosokat.

- Igen, de ezek a nyavalyás ördögfajzatok belefutottak egy nagy horda varkaudarba, akik éppen azzal vannak elfoglalva, hogy felperzseljenek egy királyi őrsáncot! - fontoskodott High Density és az orrom alá dugta a kristálygömbjét. Meghökkentem attól, amit láttam: rengeteg varkaudar ostromolt egy rönksáncot, ahol az alanori katonák elkeseredetten védekeztek. A szemem láttára hajítottak egy veszett nagy szikladarabot a rohamozó sötétbőrűek közé, akik úgy dőltek halomba, akár learatott gabona a gazda kaszája nyomán. Azonban nem sokat örömködhettek ennek, mert a katapultjuk egy vakító fényű robbanással darabokra hullott; borotvaéles kő - és faszilánkok repültek mindenfelé.

- Úgy nézem, ez egy varkaudar vajákos műve volt... - kommentálta a mi mélynövésű Vajákosunk a látottakat. - Méghozzá a kellemetlenebbik fajtából való vajákos munkája.

- No és most akkor mi van? - fordultam a Kapitány felé. - Ezt a balhét Borax mitugrászai bukják be, az látszik, de nekünk mi közünk hozzá? - kérdeztem Kocsusztól, de ahogy kimondtam, felismertem azt az arckifejezést a fizimiskáján. - Ne mondd, hogy oda akarunk menni kinyalni a moslékból egy marék alanori bohócot, mert menten olyat teszek, amit eddig csak orbitális mackósajttól láttál! - csattantam fel dühösen.

Kocsusz Kapitány csak vigyorgott, de úgy, hogy az összes szőr felállt a hátamon. Ez a vigyorgás mindig a frászt hozza rám, de annyi bizonyos, hogy az ilyen vigyorgást követő események már nem egy lapot töltöttek meg az Évkönyvekben... Kalahan kezét éreztem a vállamon, aki egy rajzot csúsztatott elém. Már egy ideje ezen ügyködhetett, de mielőtt megkukkanthattam volna, Morehin elhalászta az orrom elől. Vetett rá egy pillantást, aztán visszalökte nekem, s a kijárat felé indult.

- No, mitől lett ilyen szapora, fűevő testvérkém? - kiáltottam utána, miközben a pergamen után kapkodtam, ahogyan a döngölt földpadló felé szállingózott.

- Szedem a cuccomat, Hablaty koma! - vetette oda a válla felett. Ugyan ki érti az elfeket; én aztán nem... Szemrevételeztem a rajzot és kérdőn Kalahanre néztem.

- Szép munka - hümmögtem kevés meggyőződéssel -, de mi a manóhalálnak rajzoltad le nekem Borax családi címerét?

- Azért, Hadnagyocskám, mert az őrsáncon vagy egy katona, aki egy ilyen címeres pajzzsal kalimpál, miközben Fekete Légiósok halnak meg, hogy megmentsék az életét! - világosított fel a szokásos fölényes modorában.

- Én jöttem rá, hogy ki az! - büszkélkedett Density. - Mondjuk, csúnya is lett volna, ha nem ismerem meg, mert a legutóbbi olimpián három lépésre állt tőlem, az apja mellett, mikor átadták a nyereményemet - intett hírhedett lábbelije felé.

Na, efféle helyzetekben szokás úgy fogalmazni, hogy az a bizonyos is megdermed benned. Alanor trónörököse egy lepukkant őrsáncban, körbevéve esküdt ellenségeitől? Elvágva minden erősítéstől, senki segítségére nem számíthatva? Sarkon fordultam és megindultam a Prédikátor után.

- Hová ilyen sebbel-lobbal, sziklaagyú testvér? - kiáltotta utánam a mindeddig szótlan Druida.

- Szedem a cuccomat! - vakkantottam vissza a sátorból kilépve.

Olain, a Harmadik Nyugati Légió közlegénye, a Yaurr Birodalom gyalogosa használható nyílvesszők után kutatott az elesettek között és elkönyvelte magában, hogy nem fogja túlélni az éjszakát. A varkaudarok támadása óta eltelt idő egyetlen, vérvörös káoszmasszává olvadt össze¸ telve az öldöklő ostrom képeivel. A sötétbőrű horda szinte folyamatosan támadott, veszteségeire teljesen közömbösen küldték egyik támadó hullámot a másik után. Azok mit sem törődtek társaik vesztével, ugyanolyan elszánással vetették magukat a csata forgatagába, mintha nem tudták volna, hogy jórészükre pusztulás vár. A Fekete Légiósok szörnyű vámot szedtek az ellenségből, de nem lehettek ott mindenhol, ráadásul erejük jórészét lekötötte a tábort védő bűbájok életben tartása, hiszen a varkaudarok varázstudója mindent elkövetett, hogy megtörje azok erejét. A rúnák ez idáig még kitartottak, akárcsak a légiósok. A katonák többsége már leszámolt az életével; megtörni ugyan nem tudták őket a varkaudarok - de megölni igen. Olain még emlékezett, hogyan esett el a mestervarázslójuk; az egyik pillanatban a védőrúnákat erősítő varázsigéket mormolta, a másikban orrán-száján dőlni kezdett a vér, s a harmadikban már kiszenvedett. Gosin strázsamestert, a veterán harcost az ezt követő robbanásban széthulló katapult egyik darabja sebezte halálra, tucatnyi másik katonával együtt. Vinas hadnagyot egy varkaudar bajnok lándzsája szegezte neki a mellvédnek. Arcok, nevek, mind megszűntek jelenteni bármit is az élethalálharc örvényében. A Nyugati Légió katonái, az életben lévő Fekete Légiósok és Samael herceg végigharcolt egy éjszakát, egy nappalt, s most, a második éjszaka beállta előtt mindannyian tisztában voltak vele, hogy nem élik meg a reggelt. Tudták, hogy hiába is adnák meg magukat, nem remélhetnének kegyelmet. Épp elég történetet hallottak arról, hogy mi történik azokkal, akit a sárgán izzó szemű lények elhurcolnak az egyik falujukba, ahhoz, hogy ezen beszámolók valódiságáról ne akarjanak saját maguk meggyőződni.

Samael herceg végignézett az őrsánc védőin, de taktikai utasításokon kívül nem mondott mást. Felesleges lett volna és nem is igényelte senki a fennkölt frázisokat...

- Ha megindulnak, két sorozat nyílvesszőt lőjetek rájuk, aztán mindenki rohanjon az erőd közepére! Kevesen vagyunk már ahhoz, hogy tartani tudjuk a falakat, ezért négyszögbe fogunk állni a zászló körül és megölünk mindenkit, aki kardtávolságon belülre jön! - adta ki a parancsokat. - Az íjászokat nem fogják előrehozni, mert mindegyik trófeát akar szerezni magának, hogy hadinevet kaphasson a törzsében. Talán előjön a hadúr is, aki vezeti őket és lehet, hogy engem fog majd kihívni párviadalra. Ez attól függ, mennyire érdekli a személyes dicsősége. Ha megölöm, talán lesz akkora zűrzavar, hogy páran el tudjatok majd menekülni. Ha alkalom adódik, ne habozzatok kihasználni, de - emelte fel a hangját - ha azelőtt akárki megpróbál szégyent hozni a lobogóra és elesett társaira, saját magam vágom le! Nem hinném, hogy le...

Sohasem derült ki, hogy Samael herceg mit nem hitt, mert a varkaudarok mennydörgő üvöltésben törtek ki és rohamra indultak. Olain enyhe csodálkozással vette tudomásul, hogy nem érez félelmet, csak iszonyú fáradtságot. "Az meg már úgysem számít" - gondolta és amilyen gyorsan csak tudott, két nyilat lőtt ki a rohanók felé, majd leugrott a gyilokjáróról és társaival együtt elfoglalta helyét az erőd közepén alakzatba állt légiósok közt..

- Amint felmásznak a falakra, lőjetek, utána ki a kardokat! - üvöltötte az egy nap alatt nagyon sokat öregedett Kerus őrmester, kinek fél szemét véres kötés borította. Alighogy ezt kimondta, a varkaudarok máris megjelentek a falakon, s ellenállás híján azonnal felugráltak a mellvédre. Olain sietség nélkül célzott és torkon lőtt egy varkaudar katonát, majd az íját eldobva kardot rántott.

"Itt az idő" - ez volt az utolsó értelmes gondolata, mielőtt a támadók megrohanták őket. Ezek után már csak gépiesen harcolt: szúrt, vágott, hárított, elragadott egy pajzsot, azzal fogott fel egy lesújtó buzogánycsapást, visszaszúrt, vágott, vágott és vágott... Fájdalmat érzett az oldalában, lepillantott, s hitetlenkedve látta, hogy egy nyílvessző mered elő belőle: olyan erővel lőtték ki, hogy átütötte a mellvértjét. Olain a saját vérét látta csorogni a páncél alól.

- Azt mondta, hogy nem lesznek íjászok... - motyogta térdre rogyva, majd belehullott a sötétségbe.

A csatazajt hallgatva elmélyülten vakarództam a mellvértem alatt, bal kezemmel pedig nyugtalankodó hátasom kantárját fogtam szorosabbra.

- Ne berzenkedj, kiskomám, tetszik vagy nem, ma vigadni megyünk! - csitítottam, aztán amikor meghallottam a Kapitány bikahangját, vágtába ugrattam. A szakaszom meg én felvágtattunk a dombra és tétovázás nélkül lerobogtunk a túloldali lejtőn. Én vittem a balszárnyat, de legelöl Cory vágtatott; kölyökképén megdicsőült vigyorral száguldott előre. Mindenki mást két sullárhosszal megelőzve vágtatott az élen, kezében csak úgy csattogott a Szabad Kompánia temérdek csata viharától megtépett lobogója és a csirkefogó még arra is ügyelt, hogy kihúzza magát. A varkaudarok majd kiugrottak abból a rücskös bőrükből meglepetésükben, mikor a sötét egyenruhás lovasok csatasora legázolta az utóvédjüket. Nyilván legrosszabb álmukba sem gondolták volna, hogy valaki képes eljönni hátrahagyott őrszemeik mellett és váratlanul rajtuk ütni. Egyébként mi sem lettünk volna rá képesek, csakhogy a Kompániában nem egy alakváltó is szolgál, akik Alkony vezetésével varkaudarrá alakulva szép csendben kicsinálták a gyanútlan őrszemeket... A diadalittas támadókból így lettek letiport hullák. Rohamunk úgy vágta ketté a hordát, mint egy éhes árnymanó a lopott lúd gigáját és a lendület egészen a rendesen lelakott királyi őrsánc bezúzott kapujáig sodort minket. Itt egy tomboló, toronymagas, varkaudar hadúr kivágta Kocsusz Kapitány alól a sullárját, de aztán ő húzta a rövidebbet, mert Kocsusz az eldőlő hátas nyergéből kiugorva a földre rántotta - s onnan már csak az egyikük kelt fel. A nyomorult varkaudaroknak esélyük sem volt hadrendbe állni, mert ahogy elfogyott a lendületünk, s kezdték volna körülzárni kicsiny csapatunkat, megelevenedett körülöttük a növényzet. Lábukra fonódott, karjukra csavarodott minden bokor, cserje és más efféle gizgaz ága, s hogy örömük teljes legyen, maró csípésű darázsrajok rontottak rájuk a semmiből. Sheran ismét meghallgatta hívének fohászát, így a Druida újfent kitett magáért. Ez már sok volt a sötétbőrűeknek: a derekabbja hiába gyürkőzött továbbra is velünk, ha a legtöbb fickóból kiszaladt a kurázsi és vagy félszívvel hadakoztak vagy pedig egyszerűen leléptek. Mit ragozzam tovább, minek pazaroljam a tintát, s az Évkönyvek lapjait, hogy fényezzem magunkat? A melldöngetés sohasem volt jellemző a Kompániára. A nagyhangú fogadkozás helyett mi jobban kedveljük a csendes elszántságot, s jobban szeretjük ha tetteink, vagy fegyverünk acélja beszél helyettünk. Tettük azt, amihez értünk: küzdöttünk. Ezúttal győztünk, szétkergettük a varkaudarokat és besétálhattunk az őrsánc romjai közé.

Odabent elképesztő állapotok uralkodtak. Mindenfelé elesettek, légiósok és varkaudarok vegyesen, törött fegyverek, sisakok és pajzsok hevertek. Az egész felfordulás közepén egy maroknyi, hullafáradt, csurom vér és kosz borította katona vett körbe egy díszes páncélú, fiatal alakot, aki - lábán hevenyészett kötéssel - egy fekete egyenruhás légiósra támaszkodott. Nem volt rajta sisak, így megismertem magam is: akkor láttam, amikor egy olimpia előtti bemutatón az egybegyűlt kalandozók előtt felkockázott néhány varkaudar harcost. Nem mondom, Samael herceg akkor valahogy jóval vitálisabbnak tűnt...

- Hé, Hadnagy ezt nézd meg, mit fogtam! - sivalkodott High Density, s megdicsőült képpel intett egy gúzsba kötött, ájult varkaudarra, aki úgy lógott Brutal Lady mancsában, akár egy kitekert nyakú gonyolék. Miközben gratuláltam neki, megjegyeztem magamnak, hogy alkalomadtán ki kell kérdeznem, hogyan sikerült legyőznie a vajákost, de akkor inkább igyekeztem gyorsan lerázni, mivel láttam, hogy a Kapitány és a herceg egymással társalognak.

- Hát így - jegyezte meg éppen az ifjú Borax, s az állát dörzsölgette. Magamban előjegyeztem Vajákosunkat egy nyaklevesre, mivel miatta maradtam le a beszélgetés elejéről.

- Igen így - morogta Kocsusz, majd a Szertartásmester halk köhintésére hozzátette: - Felség!

Samael nagyon fáradt mozdulattal törölte meg az arcát, majd beleivott egy kulacsba.

- Voltaképpen én mondtam, hogy "bármit" - vont vállat, aztán elnevette magát. - Atyám mindig mondogatja, hogy meg kellene tanulnom vigyázni a számra! Úgy fest, mégiscsak igaza van!

- Legyen zsoldosok Kapitánya! - mondta és kezet nyújtott Kocsusznak. Tenyere elveszett a Kapitány trollmarkában. - Egy Borax minden szavát állja, legyen bár királyok sarja is - vagy talán éppen azért!

Fenemód érdekelt, hogy miről van szó, de nem akartam belepofázni. Krónikás vagyok. A bonyodalmaknak csupán a feljegyzésével foglalkozom, az előidézésüket nem foglalkozom.

- Nevezd meg az erődöt! - folytatta a herceg. - Ha valóban végezni tudtok Éjmágus bábjaival, a tiétek lehet... Majd valahogy ráveszem atyámat, hogy aláírja az okiratokat. Azt azért ne várd, hogy kinevezünk a Nyugati Végek bárójává! - vigyorodott el, mire a Kapitány csak mordult egyet válaszképpen.

- Felség, ha szabadna ... - szólaltam meg és kikecmeregtem a légiósokat pátyolgató testvérek közül. - Ha szabadna felajánlanunk, hogy gondjaikba vesszük a sebesülteket... Képzett gyógyítónk, jól felszerelt ispotályunk van és némelyiknek sebesültnek azonnali ellátásra van szüksége - intettem Morehin felé, aki éppen egy Samael herceg korabeli, fiatal katona oldalából műtött ki egy nyílvesszőt, hogy utána mágikus igéket mormolva elállítsa a vérzést.

- Ez itt csak akkor él meg, ha nem sokat rángatják, vagy inkább semennyit sem - mondta a Prédikátor hátra sem fordulva és nekiállt bekötözni a sebet. A herceg nem szólt, csak bólintott, én pedig csak nehezen tudtam palástolni a vigyorgásomat: így lesz kit kikérdeznem és talán az Évkönyvekben is letisztázhatom, hogy miképpen is történt, hogy néhány zsoldosnak kellett kimentenie a Yaurr Birodalom következő urát egy csapat vérre éhes varkaudar karmai közül.

Később, egy alkalmas pillanatban félrevontam a Kapitányt és rákérdeztem, hogy mi volt az a diskurálás egy erődről, de ő csak sejtelmesen hunyorított egyet és bekísérte az időközben felállított sátrába Borax herceget.

Indultam volna utána, de ekkor elkapott a Strázsamester és ékes nyelven tudatta velem, hogy szüksége van rám, hogy egy kicsit gatyába rázzuk a sebtében felállított tábort.

- Egy erőd? - kérdeztem tőle, hátha ő többet hallott nálam.

- Az ám, Hadnagyom! - veregette meg a hátamat. - Hívhatod zsoldnak vagy jutalomnak is ha úgy tetszik!

- Igen - mormogtam tűnődve -, vagy éppen királyi kegynek...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Küldetés (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. július 30. 12:49:35

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma