Stephen Kenson: Ragnarok (részlet)

Az istenek azért küldték az esőt, hogy kinyilvánítsák elégedetlenségüket, gondolta rosszkedvűen dr. Alekszej Goronaj, miközben a sekély, sáros vízzel teli gödröket kerülgette, melyeket a járművek lánctalpai, az ásók, a csákányok és a munkásbakancsok mélyesztettek a felázott földbe. Az agyagos talaj pillanatok alatt nyúlós masszává változott, amely ragadós ujjaival fogva tartotta a lábat, és fárasztó vánszorgássá nehezítette a járást. Hozzávéve ehhez a hideget és az utóbbi napok szélviharait, az embernek könnyen az az érzése támadhatott, hogy Ukrajnának ez az apró szeglete valamivel kiváltotta a felsőbb hatalmak nemtetszését.

Persze, lehetne rosszabb is, gondolta a doktor, miközben az enyhe emelkedőn a lakókocsija felé botorkált, és magában káromkodott a lépteit megnehezítő csúszós talaj miatt. Az évnek ennek a szakában már hó is fedhetné a vidéket, de az időjárás útjai kifürkészhetetlenek, és decemberhez képest még mindig szokatlanul meleg volt a levegő. Nem elég meleg ahhoz, hogy az esőről ne egy jeges zuhany jusson eszébe, de a havazáshoz mindenképpen.

A doktor óvatosan fellépett a betontömbökre, melyeket pontosan az acél hullámlemez lakókocsi fémlépcsője elé helyeztek. Nem akarta még jobban belenyomni a sárba a felkapaszkodást segítő tömböket. A kilincsbe kapaszkodva felhúzta magát a lépcsőre, majd belökte az ajtót, és belépett a lakókocsi belsejébe. Gondosan becsukta maga mögött a halk nyikorgással tiltakozó ajtót. Egy pillanatra megállt, hogy kiélvezze az aránylag meleg, mozdulatlan levegő kényelmét. Még az apró tábori hősugárzó sem tudta teljesen elűzni a csontjaiba és lelkébe befészkelődött hideget.

Valójában nem is az eső zavarta. Goronaj már a számát sem tudta, hányszor került ennél rosszabb körülmények közé. Bejárta az egész világot, dolgozott izzó hőségben és maró fagyban. Főként amiatt aggódott, hogy mit művelhet a szokatlan időjárás az ásatási helyszínnel, ahol még csak a munka kezdeti fázisában tartottak. Az esőzések egész szektorokat változtattak ragadós, süppedő iszaptengerré, ami szinte teljesen lehetetlenné tette a feltárási munkát. Bizonyos területeken a tanítványai vízhatlan ponyvák és esőkabátok védelmében dolgoztak, de még így is alig haladtak. Már történt is egy apró hiba, és csak nagyon kevésen múlt, hogy egy zsáknyi értékes leletmaradvány ne szóródjon szét a sáros domboldalon. Goronaj akkor majdnem leállította az ásatást.

De mégsem tette. Nem tehette. Egyrészt a szponzor csalódott volna, ha törli a programot. Az egyetemnek juttatott jelentős mértékű adománnyal gyakorlatilag a Seader-Krupp Corporation támogatta a kutatását, és egy pillanatig sem titkolták előle, hogy eredményre számítanak. Ha most feladná, a projekt elveszíthetné a támogatóját.

Volt azonban valami más is, ami arra késztette, hogy minden probléma és saját józan esze ellenére, amely azt mondta neki, hogy sokkal bölcsebb volna egyszerűen letakarni mindent és megvárni, hogy a körülmények jobbra forduljanak, folytassa a munkát. Az emberek már így is kezdtek morgolódni, mert attól tartottak, hogy nem készülnek el karácsonyig. Nem mintha a területre más is pályázott volna az ő egyetemi részlegén kívül, és a fenyegetőzések ellenére attól sem tartott igazán, hogy a Seader-Krupp valóban megszünteti a program támogatását. A világ legnagyobb és leggazdagabb megatársaságának egy ekkora kiadás legfeljebb némi aprópénzt jelentett. Goronaj gyanította, hogy egy jelentős felfedezés igen nagy reklámértékkel bírna a cég számára a nemzetközi médiában.

A doktor a tudomány embere volt, aki semmiben nem hitt, amit nem tudott kiásni és saját szemével megvizsgálni. Pedig az is tévedhet, gondolta, miközben megtörölgette vizes szemüvegét egy nem sokkal szárazabb ruhával. Mégis, valami azt súgta neki, hogy ennek az ásatásnak most van itt az ideje. Különös érzés volt, nem tudott volna magyarázatot találni rá, de minden idegszála vibrált tőle. Ha most feladja a keresést, tavaszig biztosan nem tud visszajönni, de nem erről volt szó. Nem. Érezte, hogy valami jelentőségteljes esemény van készülőben, és kezd kifutni az időből. Ha legalább ez a nyomorult időjárás hajlandó lenne egy kis együttműködésre!

A doktor felakasztotta száradni kabátját és kalapját a hősugárzó melletti fogasra, és odalépett a lakókocsi konyhapultjához. Miközben arra várt, hogy a hordozható melegítőben felforrjon a víz, az asztalon kiterítve heverő ásatási térképre pillantott. Önmagában nem is lett volna valami különösen ígéretes terület. A történet meglehetősen szokványosnak számított. A Kelet-Európa éhes és reményteljes iparát ellátni kívánó bányászok érctelérek után kutattak a vidéken, amikor néhány érdekes sziklaformációra bukkantak. Mélyebbre ástak, kétségtelenül abban a reményben, hogy eltemetett kincsre bukkannak - érdekes módon valamiért mindenki abban a hitben élt, hogy az archeológiai felfedezések minden talpalatnyi területe teli van ilyesmivel. Ám mindössze néhány különös kő- és fémtöredéket találtak, melyek végül a Seader-Krupp, a bányásztársaság partnercége révén eljutottak az egyetem archeológiai tanszékére és Dr. Goronaj íróasztalára. A doktor ezen a vidéken még soha nem találkozott ezekhez hasonló leletekkel. Szerszámok, esetleg fegyverek maradványainak tűntek, de túlságosan töredékesek és régiek voltak ahhoz, hogy rekonstruálhassák őket, és megpróbálják megállapítani, a történelem mely civilizációjából vagy érájából származhatnak.

A legérdekesebb dolog a töredékekkel kapcsolatban - ami alapján dr. Goronaj azt gondolta, hogy találnak valamit az ásatások során - az volt, hogy nagyon réginek tűntek. Sok ezer évesnek. És ha így van, akkor ezek a fémdarabkák igen érdekes leletek. Volt köztük vas, réz, ezüst és arany is, de túl tisztának tűntek ahhoz, hogy finomítás nélkül hozták volna létre őket, márpedig az ilyesfajta fémek Ukrajnának ezen a részén teljesen ismeretlenek voltak abban a korban.

Amint a doktor egy csésze gőzölgő kávéval leült, hogy tovább elmélkedjen az asztalán a papírok, fotók és az ásatási helyszín térképei között heverő töredékeken, hangos kopogtatás hallatszott a lakókocsi fémajtaja felől - mintha csak az eső dobolása erősödött volna fel. Kinyitotta az ajtót, és beengedte csöpögő, ziháló tanítványát, Gregort. A fiatalember orosz katonai pelerinje ellenére bőrig ázott, és teljesen kifulladt, mire az esőben és sárban a doktor lakókocsijához ért, de az arca ragyogott, szeme pedig fényesen csillogott az izgatottságtól.

- Gregor, mi a fene történt? - kérdezte a doktor a levegő után kapkodó tanítványtól. Az ifjú Gregor néha valóban kissé izgága volt, de ilyen állapotban még sosem látta.

- Doktor, jöjjön gyorsan, ezt látnia kell! - Gregor lélegzetet is elfelejtett venni, annyira igyekezett, hogy érthetően mondja el ezt a néhány szót. - A keleti szektorban... találtunk... találtunk valamit!

A pokolba, gondolta a doktor, nem kellett volna megszárítkoznom. Felkapta kabátját és kalapját, és követte Gregort a szakadó esőbe. El kellett ismernie, a fiú lelkesedése rá is átragadt. Érzett valami bizsergést legbelül, valamit, ami azt sugallta: "Megvan. Ez az, amire vártam."

Ánya, dr. Goronaj másik tanítványa szinte áhítattal térdelt a lelet mellett, a vízhatlan ponyva védelmében; úgy hajolt fölé, mint aki készen áll rá, hogy bárkitől megvédje a tárgyat. Vízcseppekkel és sárpettyekkel tarkított arcán ragyogó mosoly tűnt fel a doktor láttán. A férfi bebújt a ponyva alá és letérdelt a lelet mellé, melyet óvatosan néhány száraz törülközőre fektettek - isten tudja, honnan szerezhették őket ebben az időben. Gregor izgatottan leguggolt, és türelmetlenül várta, hogy mi fog történni.

- Rendben - ereszkedett térdre a doktor. - Lássuk, mit találtunk. - Ánya már beszélni kezdett volna, de a férfi egy kézlegyintéssel elhallgattatta. Mindig jobban szerette megvizsgálni a leletet személyesen, mielőtt meghallgatja alárendeltjei beszámolóját. Feltette a kabátja zsebéből előhalászott, még mindig nedves szemüvegét, és alaposabban is szemügyre vette a leletet.

A tárgy egy körülbelül egy méterszer egy méteres, tíz centi vastag, megközelítőleg négyzet alakú agyagtábla volt. Meglepően jó állapotban vészelte át az éveket, mindössze néhány apró csorbulást lehetett felfedezni a szélein. Ha ugyanabból a korból származik, mint a fémtöredékek, akkor kész archeológiai csoda, hogy ilyen jó állapotban megmaradt.

A sima felületbe tökéletes spirálban méltóságteljes, szögletes jeleket véstek; a jelek a tábla széle felől a közepe felé haladva egyre kisebbek lettek, és végül elérték a tábla közepébe vájt szimbólumot. Az ásatás halogénvilágítása és az agyag nedvessége miatt úgy tűnt, mintha a jelek sötét domborművekként emelkednének ki a tükörsima táblából. Goronaj nem sietett, kényelmesen tanulmányozta a leletet, és csak egy csendes "hmmm" hagyta el az ajkát, amikor óvatosan letörölt egy sárfoltot a tábláról, hogy jobban meg tudja nézni az egyik jelet. Végül hátradőlt, és vizes, ősz szakálla mögött elmosolyodott.

- Lenyűgöző. Egyszerűen lenyűgöző. Sosem találkoztam még ilyen írással. Enyhe hasonlóságot mutat némelyik rúnaírással, mégis teljesen ismeretlen stílust és fogalmazást képvisel. - Ányához fordult. - Hol találták?

- A nyolcas árokban - felelte a lány. - És amikor kiemeltük a helyéről, nagyon nehéznek tűnt. Könnyen lehet, hogy van valami az agyag belsejében. Talán kő vagy fém.

Hihetetlen, gondolta Goronaj. Micsoda felfedezés! Ha valóban elrejtettek valamit a tábla belsejében, akkor bizonyára teljesen ép maradt, tekintve az agyagburok állapotát.

- És doktor... - tette hozzá Ánya szégyenlős mosollyal. - Úgy gondolom, mágikus.

- Valóban? - A doktor idősebb tudós volt, aki még mindig nem tudott teljesen hozzászokni a gondolathoz, hogy a mágia visszatért a világba. Ánya szakterülete azonban a pszichometrikus archeológia volt, és különleges érzékeivel a tárgyak aurája alapján tudott információkat gyűjteni a leletről. Dr. Goronaj nem értette, hogyan működik a módszer, de már elég mágikusan fogékony archeológust látott ahhoz, hogy tudja, működik.

- Milyen értelemben mágikus? - kérdezte.

Ánya vállat vont, és megrázta a fejét.

- Ebben nem vagyok biztos. Vannak bizonyos jelek... szóval van valami körülötte, de még sosem találkoztam hasonlóval. Azt érzékeltem, hogy nagyon régi darab. Akármi is a mágia forrása, odabent kell lennie.

- Nos, akkor majd megnézzük a belsejét is. Ánya, gyűjtse össze az embereket, és szervezze meg a szállítást az egyetemre, amilyen gyorsan csak lehetséges! Szükségünk van a különleges berendezésekre, hogy megröntgenezzük, és elvégezzünk rajta néhány vizsgálatot. Hátha megtudunk róla egy kicsivel többet. - A doktor elmosolyodott és rácsapott Gregor vállára. - Gregor, segítsen visszavinni a lakókocsimhoz, a szállításig ott fogjuk őrizni. Úgy tűnik, barátaim, Télapó már karácsony előtt egy héttel ajándékkal kedveskedett nekünk.

Dr. Goronaj és Gregor óvatosan műanyag védőfóliába csomagolták a leletet, majd ráterítettek néhány törülközőt is, mielőtt a két végénél fogva felemelték a táblát. Ánya igazat mondott, sokkal nehezebb volt, mint az ember várta volna, de Goronaj annyira fel volt villanyozódva, hogy akár egyedül is fel tudott volna emelni tízszer ekkora terhet. Elővigyázatosan, aprókat lépdelve araszoltak a doktor lakókocsijához, egy másik tanuló pedig előrerohant, hogy kinyissa nekik az ajtót. Gregor egy alkalommal kis híján elvágódott az agyagos sárban, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, mielőtt kénytelen lett volna elengedni terhét. Szégyenlősen rámosolygott a doktorra, aztán még nagyobb odafigyeléssel koncentrált a feladatára.

Amint letették a táblát a munkapadra, dr. Goronaj már el is feledkezett átázott ruháiról és időközben kihűlt kávéjáról. Eltávolította a csomagolást, és a lakókocsi világításában jobban szemügyre vette a tárgyat, miközben óvatosan letisztogatta róla a sárdarabokat. Gregort elküldte egy fényképezőgépért, hogy holofelvételt készítsenek a leletről.

Goronaj tekintete a tábla sártalanítása közben a kis asztal mellé helyezett táskájára tévedt, és ez beindított benne egy folyamatot - mintha éppen most jutott volna eszébe valami. Transzba esve indult a táska felé, feltette az asztalra, és kivett belőle egy vastag, fekete hajítókorongra emlékeztető tárgyat. Azután előszedte a zsebirodáját, beledugott egy adatchipet, és rögzítő módba kapcsolta az apró szerkezetet. Az ajkához emelve beszélni kezdett:

- Céltárgy megszerezve. Találkozunk a megbeszélt helyen. Utasítást kérek. - Kihúzta a chipet, belecsúsztatta a fekete korong tetején egy keskeny résbe, és az ablakhoz vitte a tárgyat. Amikor elhúzta az ablakot, megállapította, hogy odakint ugyanolyan hideg és sötét van, mint nemrég volt, és az eső is ugyanúgy szakad. Megnyomott egy rejtett kapcsolót a korong oldalán, letette a szerkezetet a párkányra, és hátralépett, amikor az halk zümmögéssel életre kelt.

Halk koppanás hallatszott, ahogy a korongból valami az ablakpárkányra hullott. Aztán a berendezés felbúgott, és kicsi, de erős hajtóművével a levegőbe emelkedett, akár egy repülő csészealj. A búgás hangosabbá vált, a műanyag robot pedig kisuhant az ablakon, és eltűnt az éjszakában. Az üzenet úton volt.

Goronaj nem is figyelt a robot távozására. Figyelmét száz százalékig lekötötte a hátrahagyott tárgy, az ablakpárkányon heverő műanyag chip. A doktor megnyalta kiszáradt ajkát, akár egy szomjazó vándor a sivatagban, amikor meglát egy oázist. Remegő kézzel, óvatosan - szinte tiszteletteljesen - felemelte a chipet, és beillesztette a bal füle mögötti aljzatba. Meghallotta a megnyugtató kattanást, és a kapcsolat létrejöttekor megremegett, torkából pedig halk nyögés tört elő.

Az energiahullám intenzitása felért egy orgazmussal. Érezte, ahogy megtölti a végtagjait, és átszalad az egész testén. Olyanná vált, akár egy legendabeli hős, egy isten. Semmi nem volt, amit ne tudott volna megtenni, semmi nem állhatott az útjába. Halványan emlékezett rá, amikor első alkalommal tapasztalta ezt az érzést - röviddel azután, hogy találkozott az innen származó leletekkel -, amikor néhány különös férfi meglátogatta őt az éjszaka közepén, és megmutatta neki a hatalmat és a dicsőséget, amely az övé lehet. Az erő elmosott minden kételyt, minden félelmet. Tudta, mit kell tennie.

Felkapta az asztalon heverő kalapácsot, és teljes erejéből rávágott vele a táblára. A kemény agyag megrepedt az ütés ereje alatt, mindenfelé apró szilánkok repkedtek. Goronaj újból lecsapott, majd megint, és a felületen sötét repedések futottak szét; a finom rajzolatok és szimbólumok néhol kivehetetlenné váltak. Az agyagtábla mélyén, a repedéseken keresztül valami megcsillant.

Goronaj gyorsan félresöpörte a szilánkokat, hogy jobban megnézhesse, mit rejt a lelet. Ekkor lépett be a lakókocsiba a fiatal Gregor, kezében a holokamerával. Becsukta maga mögött az ajtót, a doktor felé fordult, és döbbent arccal mozdulatlanná dermedt, amikor meglátta tanárát, aki kalapáccsal kezében állt a tábla töredezett maradványai felett.

- Dok... doktor Goronaj! - hebegte. - Mit művel? - A doktor vadállati pillantásától visszahőkölt, egyenesen nekihátrált egy vázlatokkal teli állványnak, amely hangos csattanással dőlt el, a lakókocsi padlójára ömlesztve a rajzokat.

Goronaj elvigyorodott, az energia zubogott és dalolt az ereiben. Előrelépett, mire Gregor megpróbált még távolabb húzódni tőle, de átesett az állványon, és elterült a földön, a papírok között. Sután felemelte a kezét, mintha azzal akarná elhárítani a közeledő veszélyt.

- Doktor, kérem! Ne, ne tegye! Könyörgöm...!

Gregor rimánkodása zene volt Goronaj fülének. Felemelte a kalapácsot, és egymás után többször is lecsapott vele a fiatalember koponyájára, amíg a kiabálás el nem halt, és a szétszórt papírokat át nem itatta a vér. A hatalom érzése egyszer csak elhalványult, és a doktor újra önmaga volt. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig állt ott mozdulatlanul, és elborzadva meredt fiatal tanítványa holttestére, aki mindig is izgalommal és példátlan lelkesedéssel viseltetett az archeológia irányában, és aki oly gyakran rohant be az irodájába valamilyen új ötlettel vagy felfedezéssel, amiről beszélni szeretett volna vele. A véres kalapács kicsúszott elmerevedett ujjai közül, és tompa puffanással landolt a padlón.

- Gregor... - suttogta. - Istenem, édes Istenem, mit tettem?

Végül elszakította a tekintetét Gregor testéről, és visszafordult a darabokra zúzott agyagtábla, és a belsejében csillogó valami felé. Pontosan tudta, mi történt. Érezte a kiégett, és most már használhatatlan chipet a füle mögé ültetett adatjackben. És még mindig szomjazott arra, amit tartalmazott. A parancsolói várni fognak rá - a különös, sötét emberek, akik éjszaka jöttek el hozzá. Várni fogják, hogy megfizethessék neki a szolgálatait, és újra meg fogják ajándékozni a hatalom és a dicsőség érzésével.

Goronaj lényének egy része undorodott attól, amit tett. Szeretett volna kitalálni valamit, hogy visszahozhassa Gregort, hogy kijavíthassa, amit elrontott, de már elkésett. Visszatért az asztalhoz, és eltávolította a törmeléket a csillogó tárgyról, majd védőfóliába és száraz ruhákba csavarta. Betette az értékes leletet a táskájába, aztán mélyen a fejébe nyomta a kalapját, és az ajtóhoz lépett. Most az egyszer hálás volt az esőért és a sötétségért.

Amikor kinyitotta az ajtót, és kisurrant az éjszakába, eszébe jutott, hogy az istenek mégsem elégedetlenségük jeléül küldték az esőt. Inkább segíteni akartak vele, hogy új szolgálójuk teljesíthesse a feladatát. Eljött az idő... a Ragnarok ideje.

- Kezdjük, Karom. Elindultak kifelé.

A hang a Karom belsőfülébe ültetett bőr alatti indukciós hangszórókból érkezett. Ő is a szubvokális mikrofonon keresztül válaszolt:

- Vettem. Indulunk, emberek. Mindenki készüljön!

Karom a sötét mellékutcában, egy csendesen doromboló motorral és leoltott fényszóróval várakozó karcsú, vörös-fekete Yamaha Rapier nyergében ült. Fekete motorossisakjának kívülről átlátszatlan plexije teljesen elrejtette az arcát, de ő a sisakba szerelt fényerősítő berendezésnek köszönhetően nappali világosságban látta az egész utcát. A szűk szabású, ballisztikus anyaggal átszőtt motorosdzseki egyaránt megvédte őt egy esetleges bukás esetén a horzsolásoktól, valamint a kis kaliberű lövedékektől. Ezenkívül rövid szárú bőrkesztyűt, kopott farmert és fekete motorosbakancsot viselt. A többi utcai motorostól mindössze a combjához simuló tokba dugott díszes tőr és a Rapier oldalán lévő ábra különböztette meg. Nem a szokásos Yamaha logó volt, hanem egy bonyolult kelta minta a krómfelületen, közvetlenül a cikornyás "Aracos" felirat mellett.

Karom gázt adott, mire a motor panaszosan felsírt.

- Megtennéd a kedvemért, hogy abbahagyod ezt? - kérdezte egy újabb hang a fejében. Ez azonban nem a beültetett hangszórókból érkezett, hanem közvetlenül az agyában szólalt meg.

- Megnyugtat - felelte Karom gondolatban. - Készen kell állnunk, nemsokára ideérnek.

- Engem viszont kifejezetten idegesít - mondta mogorván a hang -, és egyébként is teljesen szükségtelen.

Karom elmosolyodott, és megütögette a motor üzemanyagtartályát, majd visszaengedte a gázt.

- Oké, rendben - dünnyögte halkan. - Legyen, ahogy kívánod.

- Köszönöm - válaszolt a hang gúnyos önelégültséggel. - Mindjárt mi következünk?

Karom bólintott, és rövid koncentrálás után kiterjesztette mágikus érzékeit, át a betonfalakon és más fizikai akadályokon; így pontosan rálátott a közeli útkereszteződésre, mintha valamivel fölötte lebegett volna, és már messziről észrevehetett bármilyen közeledő járművet. Az utakon még a késői óra ellenére is volt forgalom. Cambridge a Nagy Boston metroplexum része volt, és az agglomeráció nagyon ritkán merült álomba. A legtöbb autó elektromos jármű volt, ezek a város GridGuide rendszerét követték, amely energiával látta el őket, és ugyanakkor gondoskodott a biztonságos, megfelelő sebességgel történő haladásukról is. Karom azonban egy ritkább, belsőégésű motorral szerelt autót keresett, ami a tulajdonos pazarló életmódjára utalt, de Nicholas Grace-től nem is lehetett másra számítani.

Körülbelül egy háztömbnyire a kereszteződéstől szúrta ki. Egy fekete, sötétített üvegű Phaeton limuzin vágott át halkan suhanó árnyékként a forgalmon. Csak a kékes halogén fényszórók kölcsönöztek némi színt és mélységet a járműnek. Az autó és a Zűrös által a feji memóriájába átküldött kép pontosan egyezett. Igen, ez volt a célpont.

Karom egy mentális paranccsal megnyitotta feji kommunikációs rendszerének egyes csatornáját.

- Megvan a célpont. Rajta vagyok.

Amikor a limó befordult a sarkon, Karom véget vetett a távolbalátó varázslatnak, és megragadta a Rapier kormányát. A Phaeton néhány másodperccel később elhaladt a mellékutca bejárata előtt. Karom kikanyarodott leshelyéről, és követni kezdte az autót.

Miközben a késő éjszakai forgalomban manőverezett, visszaemlékezett az akció megtervezésére, amikor Kalapács megkérdezte tőle, miért nem teszi magát egyszerűen láthatatlanná, hogy könnyebben követhesse a célpontot. Karom felhívta az ork zsoldos figyelmét arra, hogy a bostoni forgalomban még normális körülmények között is elég nehéz vezetni, és ha ehhez még hozzájön, hogy a többi autósnak nincs tudomása az ő jelenlétéről... Nem, amikor követni kell valakit, néha a legősibb módszerek a legcélravezetőbbek. Nem mintha Karom mágiája nem jött volna jól. Ellenkezőleg, a mágus nagyon is épített rá. Csak nem most.

Egy pillanatra felnézett az éjszakai égboltra. Az utcai lámpák fénye és a neonreklámok miatt nehezen lehetett volna bármit is kivenni odafent, hiába voltak különféle digitális látásjavító rendszerek beépítve a sisakjába. De tudta, hogy valahol ott lebeg egy apró felderítőrobot, amely felveszi és továbbítja a terület valós idejű videoképét, rajta a limuzinnal és a kocsi nyomában suhanó Karommal. Val és Zűrös - mindketten a maguk virtuális világába merülve - egy másodpercet sem szalasztottak el a történtekből. Valkűr a robotok vezérléséhez nélkülözhetetlen távirányító dekkre csatlakozott rá, Zűrös pedig a kibertérben navigálva gyűjtötte az információkat, és koordinálta az egész akciót.

Előhívott a látóterében egy kis ablakot. A képet apró lézerek vetítették a retinájára, és megjelenítették rajta a Val robotja által közvetített adatokat. A HUD az utca nagy felbontású képét és a forgalmat mutatta, vörössel kiemelve rajta Karom motorját és a célpont limuzint. A csapat többi tagja is jól láthatóan meg volt jelölve. Mindenki a helyén.

Egy gondolati paranccsal újabb kommunikációs csatornát nyitott meg.

- Boom, öreg haver - szólt bele a szubvokális mikrofonba. - Készen állunk?

- Minden előkészítve - jött a válasz hibátlan londoni akcentussal. - Val egy kilométerre a találkozási ponttól tette le a madarat. Reméljük, Gracie nem veszi elő a nehéztüzérséget.

- Majd én elbánok vele - nyugtatta meg barátját Karom. - Ne aggódj!

- Már hogy én? Aggódni? Kizárt dolog, öregem. Azon a napon, amikor nem tudsz elbánni egy egyetemi mágiatudorral, szögre akaszthatjuk a kalapunkat. Igazából csak az nyugtalanít, mivel rendelkezhet, amiről esetleg nem tudunk. Úgy értem, eddig még egyetlen vadászatunk sem alakult pontosan a tervek szerint, nem igaz?

Karom figyelmen kívül hagyta a szarkazmust; ez csak a szokásos akció előtti feszültség volt. Ő is hasonlóképpen érzett, a szakmában eltöltött hosszú évek ellenére. A tervük kiváló volt, de sok minden közbejöhetett. Karom megértette Boom aggodalmát, de semmit nem tudott tenni ellene.

A limuzin a repülőtér felé tartott, ahol dr. Nicholas Grace, az alkalmazott taumaturgia professzora felszáll a UCASAir gépére, hogy Washington D.C.-be utazzon tudományos munkatársaihoz, az Új Hajnal Fénye szervezet tagjaihoz. Az ÚHF egy felső ligás mágikus társaság volt, egyfajta "varázslók szövetsége", amely számos híres tudóst és céges mágust tömörített a világ minden tájáról. Grace az Új Hajnal egyik legmegbecsültebb tagja volt, aki éppen hazafelé tartott, miután meglátogatta bostoni kollégáit, az ÚHF itteni tudósait. Karom csapatát viszont azért bérelték fel, hogy dr. Grace utazása ne a tervek szerint alakuljon.

Miközben a belváros felé haladtak, Karom meglátta maga előtt az utcán a villogó, sárga fényeket. Az utat narancssárga-fehér csíkos műanyag bakok zárták le, és egy fekete egyenruhás, a karján és a lábán fényvisszaverő csíkokkal kidekorált troll irányította a forgalmat. Vállán és mellén szinte világított a Knight Errant logó. Az autók a kései óra ellenére is elkezdtek feltorlódni, miközben a troll rendőr egyesével eresztette át őket.

Amikor a limuzin odaért az útakadályhoz, a zsaru felemelte a kezét. Az autó lelassított, a rendőr pedig a sofőr ajtajához lépett, és vaskos ujjával bekopogtatott az oldalsó szélvédőn. Karom egészen közel húzódott a limó hátuljához, miközben a troll váltott néhány szót a sofőrrel, és az út szélére mutatott. A sofőr mondott valamit, amit Karom nem értett tisztán, és a troll ismét a padkára mutatott, ezúttal sokkal határozottabban. A limuzin lassan félrehúzódott, Karom pedig hátranézett a válla felett, és meglátott egy kezeslábast és sisakot viselő orkot, aki körülbelül kétszáz méterrel hátrébb egy "ÚTLEZÁRÁS" feliratú szalagot feszített ki két lámpaoszlop közé; ezzel lezárta az utat a további forgalom elől, és gondoskodott róla, hogy az elkövetkező percek eseményeinek ne legyen szemtanúja.

Karom elmosolyodott és beállt a limuzin mögé.

- Tartsd az egyik szemed az asztrálon, Aracos! - üzente gondolatban.

- Miért, nem azt teszem mindig? - válaszolta a hang egy cseppnyi szemrehányással.

Karom megveregette a motor tankját, amikor leszállt a járműről, és a dzsekije alól előhúzott egy koromfekete pisztolyt. A troll rendőr ugyanakkor előrántotta szolgálati fegyverét, és megcélozta vele a sofőr fejét.

- Ne mozdulj! - mordult rá egykedvűen. Az oldalsó ablak még mindig le volt húzva, és Karom látta, hogy a sofőr mindkét keze a kormányon, jól látható helyen pihen. Felbérelt izomfiú. Zűrös adatai szerint elég jó a szakmájában, és elég okos ahhoz, hogy ne próbálkozzon semmi ostobasággal. Addig biztosan nem, amíg nem adódik valami jó lehetőség.

És az utas a limuzin hátsó ülésén majdnem megadta neki, amire várt. Az autó sötétített ablakain keresztül szinte lehetetlen volt bármit is kivenni, de belülről gond nélkül lehetett látni mindent. És dr. Grace-nek csak ennyire volt szüksége ahhoz, hogy mágiájával megpróbálja ártalmatlanná tenni a sofőrjét fenyegető trollt.

Karom inkább érezte, mint látta a mágikus energia áramlását, amikor Grace útjára bocsátotta a varázslatot, melynek képlékeny masszává kellett volna redukálnia Boom agyát. Azonban ha célpontjukat nem is, de Boomot látta, és mágikus védelmét kiterjesztette a troll köré. Grace manalövedéke úgy fröccsent szét a pajzson, akár a betongátat ostromló hullámok. Boom szinte nem is érzett belőle semmit.

Miközben a troll a sofőrről gondoskodott, Karom akcióba lendült. Odalépett a limuzin hátsó ajtajához, és előhúzott egy tőrt a dzsekije alól. Nem a combjához simuló aranyozott, rúnákkal díszített fegyvert, hanem egy modern, monoszálas pengéjű harci kést. A penge gond nélkül metszette át az ajtózárat, fémdarabok hullottak a földre. Karom megérezte, hogy ismét gyülekezni kezd az energia az autó felett.

- Aracos!

- Rajta vagyok, főnök! - jött azonnal a válasz. Karom motorja hirtelen eltűnt, és a helyén megjelent egy aranytollú, csillogó sólyom, amely azonnal a limuzin körül támadt légörvény fölé repült. A különös gomolygás úgy nézett ki, mint egy sötét viharfelhő, de nagyjából humanoid alakja volt, és a szeme kéken villódzott. Egy levegőelementál volt, méghozzá az erősebb fajtából.

A sólyom éles vijjogással lecsapott, borotvaéles karmai beletéptek az elmosódott alakba, miközben az elementál erős széllökésekkel ostromolta a madarat. A sólyom azonban gyors szárnycsapásokkal tartotta a helyét, és ellenállt a támadásnak.

Karom feltépte a limuzin hátsó ajtaját. Hangos durranást hallott, és valami nekicsapódott a mellének. Dzsekije ballisztikus szövete megvédte, de a becsapódás ereje még így is kis híján leverte a lábáról. Mintha egy baseballütővel suhintottak volna a felsőtestére. Ni-cholas Grace összegörnyedve ült a limó hátsó ülésén, és egy karcsú pisztolyt emelt Karomra. A fegyver szinte komikusan festett az apró termetű, aranykeretes szemüveget és szénszürke öltönyt viselő kutatómágus kezében. Karom újabb mágikus támadásra készült, de arra nem is számított, hogy egy Grace kaliberű fickó fegyvert fog használni ellene.

Karom felemelte saját fegyverét és tüzet nyitott. Az apró tű néhány centiméterre a mágus testétől beleütközött egy láthatatlan falba, és ártalmatlanul lepattant róla. A francba! - gondolta Karom. Korlát varázslat. Számíthatott volna rá.

A doktor jobb kézzel tartva a pisztolyt, a baljával Karomra mutatott, és érces hangon néhány szót mondott - Karom gyakorlott füle számára hébernek tűnt. Grace kinyújtott ujjából kék villám szökkent elő, de az árnyvadász felemelte a kezét, és hárította a támadást; mágikus pajzsa csaknem összeomlott a csapás energiája alatt. Megpróbált minden erejével a doktor korlátjának lebontására koncentrálni, akaraterejét nekifeszítette a varázslatnak. Ellenfele szerencsére sietve állította fel védelmét, amely Karom mentális rohama alatt egy pillanat alatt megszűnt létezni. Mielőtt Grace összeszedhette volna magát, hogy helyreállítsa a korlátot vagy másik támadó varázslatot mondjon el, Karom újból tüzelt a Narcoject pisztollyal.

Sűrített levegő szisszenése hallatszott, és az apró tű a kulcscsontja alatt találta el a mágust, könnyedén hatolva át ruhájának szövetén. Grace nekizuhant a túloldali ajtónak, amikor a gyorsan ható idegbénító működésbe lépett a szervezetében. Pillanatokon belül mozgásképtelenné vált, azután elájult. Karom néhány másodpercig még nem eresztette le a fegyverét, hogy biztos legyen benne, a szer megtette a hatását; ez idő alatt Boom fegyvere el sem mozdult a sofőr homlokáról. Grace szeme gyorsan ködössé vált és kifordult, az arany sólyom pedig utolsó támadását indította a levegőelementál ellen. A szellem szétoszlott, akár a füst a szélben, és a madár büszkén telepedett le a limuzin tetejére. Helyes, gondolta Karom. Grace eszméletvesztésével az elementál kikerült a mágus irányítása alól. Ha Aracos nem gondoskodik róla, könnyen megtörténhetett volna, hogy megvadul, és tombolni kezd.

- Karom, mi történik ott? - hallatszott egy aggódó hang a rádióból.

- A célpontunk nem adta magát könnyen, de most már minden rendben. Hogy állunk?

- Megy minden, mint a karikacsapás - felelte Zűrös. - Ahogy vártuk, a sofőr megpróbált leadni egy rádióüzenetet, amikor megpillantotta az útlezárást, de Val zavarása kitűnően működött. A Knight Erranttól és a közlekedési hálózattól még semmi reakció, de a GridGiude rendszer nemsokára észlelni fogja a torlódást, vagy valami ideges autós beszól a központba. Amíg tudom, feltartom őket.

- Rendben, mindjárt végzünk. - Már csak annyi tennivalójuk maradt, hogy fogják, amiért jöttek, és eltűnjenek innen.

Megnyitotta érzékeit az asztrális tér felé, kiterjesztette őket a fizikai világon túlra, ahol látta saját, Boom és a többiek auráját. Rögtön észrevette dr. Grace testén a szunnyadó mágikus tárgyak csillogását, és körültekintően ellenőrizte őket, hogy nincsenek-e valamilyen rejtett csapdával ellátva. Az autót is megvizsgálta veszélyes mágia után kutatva, de nem talált semmi gyanúsat. Az autót bérelték, és nem valószínű, hogy Grace időt és energiát fektetett volna abba, hogy komolyabb varázslatokat helyezzen el rajta, de azért nem ártott óvatosnak lenni.

A hátsó és az első ülés között, a földön hevert a mágus aktatáskája. Karom felemelte, alaposan megvizsgálta, majd szépen átvágta a zárakat a monopengéjével. Egy kicsi, mágikus energiától ragyogó fadobozt talált benne. Valamilyen védőmágiát érzékelt körülötte.

Karom anélkül, hogy hozzáért volna a dobozhoz, letette a táskát a kocsi motorháztetejére, és mindkét tenyerét fölé tartotta. Miközben dolgozott, az arany sólyom leszökken, a limuzin tetejéről, és rátelepedett a vállára.

- Mit gondolsz? - kérdezte Karom a szövetséges szellemét.

- Elég ravasznak tűnik - felelte a szellem -, de szerintem elbánunk vele.

- Rendben, akkor lássunk neki.

Karom a világító aurára koncentrált, és érezte, hogy Aracos is ugyanazt teszi. Együtt bontották fel a dobozt körbevevő varázslat szövetét, tárták fel szerkezetét, szüntették meg a szálakat összetartó energiákat, míg végül a varázslat elenyészett, és a ragyogás fokozatosan kihunyt. Mire végeztek, Karom arcáról ömlött a verejték az erőfeszítéstől, és tudta, hogy a művelet még Aracost is megviselte. Erős mágiát kellett semlegesíteniük.

A védővarázslat nélkül a doboz zárjával már evilági módszerekkel is könnyedén el lehetett bánni. Karom kinyitotta és belenézett. A sötétbordó bársonypárnán egy régi típusú, az utcai lámpák fényében aranyszínben csillogó kulcs feküdt. A kulcsot körbevevő aura szinte fájdalmasan fényes volt, lüktetett az alig féken tartott energiától. Karom lecsukta a doboz tetejét, felállt, és miközben Boom felé fordult, bekapcsolta a kommunikációs kiberverét.

- Megvan, gyerünk innen! - adta ki az utasítást az egész csapatnak. Odalépett a sofőrt sakkban tartó troll mellé, és felemelte a Narcojectet. Egyetlen apró ujjmozdulattal nyakon lőtte, és egy másodperc alatt elaltatta a testőrt. Azután becsukta a limó hátsó ajtaját, és mire mindezzel végzett, már meg is állt mellettük egy kisteherautó. Boom elhúzta a raktér ajtaját, és bedobálta a bakokat. Az útlezárás nyomai másodpercek alatt eltűntek. Karom és a troll beugrottak hátra, a mágus vállán ülő arany sólyom pedig szárnyra kapott, és a következő pillanatban köddé vált - visszatért asztrális otthonába. Karom finom parfümillatként érzékelte a szellem elégedettségét. Bár sosem ismerte volna el, Aracos ugyanannyira szerette az árnyvadász életet, mint a gazdája.

A teherautó fülkéjében ketten ültek. Valkűr, a csapat rigója a változatosság kedvéért az utasülésen foglalt helyet. Be volt csatlakozva az ölében fekvő rigódekkbe, a berendezésből hajlékony kábel kígyózott a bal füle mögötti csatlakozóig. Feje oldalra billent; elméje távol járt, minden figyelmével az odafent lebegő felderítő robot irányítására koncentrált, hogy az egész műveletet folyamatosan figyelemmel tudja kísérni.

A sofőrülésben Harlan Hammarand ült - vagy Kalapács, ahogy mindenki ismerte. A zömök ork zsoldos hátranézett a válla felett, és csupa agyar vigyort villantott Karomra és Boomra. Kalapács a világ legforróbb pontjain kóstolt bele az akcióba, de senki sem volt nála boldogabb, amikor minden zökkenőmentesen zajlott.

- Minden rendben? - kérdezte.

- Megvan az áru - bólintott Karom. - Húzzunk el innen, és készítsük elő a találkozót Mr. Johnsonnal!

- Nem rossz ötlet. - Kalapács gázt adott, és elindultak a belváros felé.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Stephen Kenson: Keresztutak (részlet).

Létrehozás: 2004. augusztus 5. 10:51:49

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma