Stephen Kenson: Született vadász (részlet)

Amint Kellan Colt elérte az Alvilágot, elkezdett esni. Nem nagyon, éppen csak szitált az ólomszín fellegekből, amelyeket halványan megvilágított a metroplexum neonragyogása. Az esőcseppek halkan kopogva hulltak a Hálózat Taxi szélvédőjére.

- Köszönjük, hogy a Hálózat Taxit választotta Ms. Webley - csiripelte a fedélzeti számítógép vidáman. Kellan kihúzta a hitelkártyáját a nyílásból. Kelletlenül vette tudomásul, hogy az egyenlege ismét néhány nuyennel soványabb lett, mint azt szerette volna. Az ajtó halk szisszenéssel, automatikusan kinyílt, Kellan pedig kiszállt. Valaki már várta a taxit, és most el is foglalta. A gép rendíthetetlen jókedvvel fogadta az új utast.

- Köszönjük, hogy a Hálózat Taxit választotta. Kérem, helyezze be hitelkártyáját, és üsse be a kívánt célállomást!

Kellan felnézett a magasan függő, krómosan csillogó betűkre: ALVILÁG 93. Az épület, amely előtt állt, egy átalakított raktárház volt; hatalmas, tömbszerű testén repedések és grafitik éktelenkedtek. Tökéletes példája a seattle-i éjszakai klubélet világának. A bejutni vágyók kígyózó sorban várakoztak a bejárat előtt. Legtöbben céges babák voltak, a legújabb divat szerint öltözve. Jókedvűen vihogtak, és felkészültek egy újabb izgalmasnak ígérkező éjszakára. Ezeket az egyszerű lelkeket valósággal megszédítette a Puyalupp Pusztulat szomszédsága. Épp attól volt exkluzív ez a szórakozóhely, hogy érezhető közelségbe került az a számukra romantikusan romlott környék, ahol a társadalomból kiszakadt réteg élt, amelyről egyéb körülmények között hallani sem akartak. A helyieket véletlenül sem lehetett összetéveszteni a céges alakokkal. Ezek öltözéke szerényebb volt, a pillantásuk kevésbé begyakorolt. Kellan látott egy pár törpöt és egy csapat tündét is a várakozók sorában, de akadt köztük néhány ork, sőt, még egy talpig szintibőrbe öltözött troll is.

Nem törődött a sorban állókkal. Kezét zsebre dugva, egyenesen a bejárat felé indult, mintha ide tartozna. Szemét előre szegezte, állát felszegte.

Egy erős kéz ragadta meg a karját, és késztette megállásra.

- Hé, kislány! Mit képzelsz, hová mész? - A mély hang túlharsogta a tömeg ricsaját és a bentről kiszűrődő zene dübörgését.

Kellan felpillantott a valaha látott legrondább arcra. Egy ork állt előtte, ami azt jelentette, hogy több mint egy fejjel magasodott föléje. Olyan ábrázata volt, mintha egy ijesztő képregényből bújt volna elő. Széles állkapocs, lapos orr és homlok meg két fehéren meredő agyar mustrálta fenyegetően. Sötét bőrén több helyen vöröses szemölcsök éktelenkedtek, hosszú barna haját vaskos lófarokba fogta, amelyet fémcsatok díszítettek. A pillantása olyan metsző volt, hogy borotválkozni lehetett volna vele. Fehér pólót viselt, amely ráfeszült széles mellkasára és vastag bicepszére. Fekete mellénye, rászabott nadrágja és enyhén viseltes, de jó minőségű bakancsa arról árulkodott, hogy az orknak vagy az alkalmazójának jó ízlése volt, és némi pénze is.

Kellan lerázta magáról a nagydarab metahumán kezét, és teljes magasságában kihúzta magát, ami még így is azt jelentette, hogy az arca a másik szegycsontjával került egy magasságba. Mélyen az ork szemébe nézett.

- Bemegyek - mondta olyan hidegen és tényszerűen, ahogy csak bírta.

- Milyen idős vagy, kölyök? - élcelődött a kidobó. Kellan hallotta, hogy néhányan gúnyosan felröhögnek a sorban, de nem törődött velük. Minden figyelmével a biztonsági őrre összpontosított.

- Huszonegy - felelte határozottan.

- Lássunk valami igazolványt!

Kellan elővette a hitelkártyáját, és átnyújtotta az orknak, aki becsúsztatta az övén lógó leolvasóba. Mielőtt odaadta, a lány beállította a kártyát, hogy a fickó le tudjon szedni róla némi nuyent, ha akar.

- Üzleti ügyben jöttem - mondta közben Kellan éppen elég hangosan, hogy a másik hallja. Az ork hol a képernyőre, hol a lányra pillantott többször egymás után. Az arcán semmi érzelem nem tükröződött közben. Végül megnyomott néhány gombot a leolvasón.

- Valóban? Miféle üzleti ügyben? - kérdezte óvatosan, fel sem nézve.

Azonnal megfogalmazódott benne gondolatban a "Semmi közöd hozzá!" válasz, de gyorsan el is hessegette. Semmi értelme nem lett volna felbosszantani az orkot, és ami azt illeti, hazudni sem.

- Keresek valakit - mondta végül. - Egy G-Dogg nevű fickót. - Erre már felfigyelt a kidobó.

- Miért? - kérdezte az ork vigyorogva. - Tartozik neked esetleg?

- Mint mondtam, üzlet. Itt van?

Az ork vállat vont.

- Nem láttam még, de G-Dogg elég sokfelé meg szokott fordulni. - Kihúzta a hitelkártyát a leolvasóból, és visszaadta a lánynak. - Ha látom, szólok neki, hogy keresi őt, Ms. Webley. Érezze jól magát! - intett a bejárat felé.

- Kösz - biccentett Kellan. Az ork a következő páros felé fordult, akik hangosan tiltakoztak, hogy a lányt soron kívül beengedte.

- Jól van. Következő! - mordult fel hangosan a kidobó. - Lássunk valami igazolványt!

Kellan mély levegőt vett, és belépett az Alvilágba.

Az első dolog, ami megütötte, az a zene volt, amely a széles színpad egyik oldalán tornyosuló hangszórókból tört elő. Színes lézerfény cikázott a basszus ütemére, a hátsó falat egészében beborító képernyőkön pedig videoklipek és a táncteret mutató kamerák képei vibráltak.

Az előtér mögött széles lépcső ívelt felfelé a táncparkett mentén. A színpadon egy zenekar játszott olyan hangerővel, hogy szinte beleremegett az épület, lelkes ujjongást váltva ki a hallgatóságból. Kellan szeme nyomban megakadt a tünde énekesen. A férfi természetes vonzereje tökéletes frontemberré tette. Azon sem lepődött meg, hogy a háttérben egy szaszkacs vokálozott. Lévén, hogy ezek a különleges lények bármilyen hangot képesek utánozni, szinte elkerülhetetlen volt, hogy sokan közülük a szórakoztatóiparban kössenek ki. Bár ami azt illeti, Kellan még egyszer sem látott ilyet.

Ahogy ott állt, a hangzavar és a fények valósággal elnyelték. Nagyot sóhajtott. Sikerült. Persze a fellépése, egy hamis személyi és néhány hasznos jó tanács már nem egy klubba bejuttatta odahaza Kansas Cityben. De ez most más. Ez maga az átkozott Seattle. A nagyok játszótere. A Seattle Metroplexum nyüzsgő hely. Egy apró UCAS birtokszelet a potenciálisan ellenséges Amerikai Bennszülött Nemzetek szomszédságában, közvetlenül a tündeállam Tir Tairngire és a Kaliforniai Szabad Állam mellett. Errefelé az árnyak sötétebbek és mélyebbek, mint bárhol máshol. Itt lehetősége nyílhat igazán nagy dobásokra, nem úgy, mint Kansas Cityben.

- Seattle... - sóhajtotta Kellan. Körülnézett, és amennyire csak bírta, magába szívta a hely hangulatát. Minden talpalatnyi helyen emberek nyüzsögtek, követve a legutóbbi klubdivatot. Önfeledten hullámzottak a zene ritmusára.

Kellan kelletlenül vette tudomásul a kontrasztot a saját öltözéke és a helyi viselet közt. Kopott bőrdzsekit viselt, és egy valaha fehér pólót. Már elég hosszú ideje nem tudta kimosni, így jelenleg inkább szürkének tűnt. A farmerja enyhén nagy volt rá, és egy használt, ódivatú övvel szorította a csípőjéhez. Mindenesetre az megnyugtatta kissé, hogy a fellépése és határozottsága pótolni tudta azt, amit a külsején elveszített. Végtére is ő itt volt bent, a divatmajmok pedig még mindig kint várakoznak.

Az egyik keze önkéntelenül felcsúszott, és megmarkolta a nyakában lógó jáde amulettet, amelyet egy vastag aranyláncon viselt a nyakában. Ez képezte a lány ruházatának kétségkívül a legextravagánsabb részét. Még mindig szokatlannak találta a súlyát, de úgy érezte, tökéletesen illik hozzá. Abban a pillanatban, ahogy először meglátta, tudta, ezt neki szánta a sors. Azt kívánta, bárcsak többet tudna róla. Ez volt az egyik ok, hogy Seattle-be érkezett.

Ez is abban a csomagban volt, amely a nagynénjéhez érkezett egy napon. Szerencsére Kellan épp otthon volt akkor, mert biztosra vette, hogy különben a nagynénje zálogba adja, és ő sosem hall felőle. Bizonyára a kapott pénzt olcsó likőrre költötte volna, hogy feledje azt a rengeteg pénzt, amit Kellanra költött azóta, mióta a lány hozzá került. Ezt Kellan sosem feledhette, mert az asszony gyakran felhozta a témát, hogy ő csak kolonc a nyakán. Mintha a lány tehetett volna róla, hogy az anyja nála hagyta.

Nem volt semmiféle cím a csomagoláson, de a bélyegekről kiderült, hogy Seattle-ben adták fel. Abban volt az amulett és még néhány holmi: kábító bot, egy bő nyakú golyóálló mellény, néhány gránát, egy elsősegély doboz, egy érvényesített hitelkártya néhány ezer nuyennel és egy nyomtatott üzenet, amelyen a következő szöveg állt: "Ezek az anyád holmijai voltak. Gondoltam, téged illet."

Nem volt sem aláírás, sem egy utalás, amelyből tudhatta volna, ki küldte. Kellan azonban elég okos volt, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat. Összecsomagolta a holmijait, és alig egy héten belül eltűnt a nagynénje házából. Elege lett már abból, hogy koloncnak tartsák, amikor a legtöbb számlát ő maga fizette. Régóta dolgozott már: ételt szolgált fel a mázlista céges kölyköknek, akik csak gúnyosan vigyorogtak rá, vagy ami még rosszabb, egyszerűen levegőnek nézték. Magában megesküdött, hogy sosem lesz olyan, mint a nagynénje. Nem vállal el valamilyen vacak munkát, ami mellett leélheti az életét, várva mindig a hétvégéket és a szabadnapokat, majd miután kifizetett mindent, a maradék néhány nuyent arra költse, hogy berúgjon, mert így nem kell józanul elviselnie a gondolatot, hogy az egész élete semmit sem ér.

Kellan kezdeni akart valamit magával. Lenni akart valaki. Ez pedig azt jelentette, hogy szerez némi nuyent. Márpedig egy aluliskolázott, kilátások nélküli kölyök számára, mint amilyen ő, csak két járható út létezett: vagy a testét árulja az utcán, vagy az árnyak közt dolgozik. Semmi kedve nem volt az elsőhöz, ráadásul a csomagban érkezett felszereléssel és pénzzel lehetősége nyílt arra, hogy árnyvadászként kezdjen új életet.

Több alkalommal is bizonyította Kansas Cityben a rátermettségét, és ezzel tovább hizlalta a számláját. Közben sikerült kialakítania azt a kapcsolatrendszert, amelynek segítségével eljutott Seattle-be, ahol talán fényt deríthet a csomag rejtélyes feladójának kilétére. Ráadásul ez volt az a hely, ahol az igazi akció várta. Így hát most itt van.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy kis híján fellökött egy, a tánctér melletti korlátnál álló fickót. Megrázta a fejét, és felkészült, hogy bocsánatot kérjen, vagy ha kell, megvédje magát. Szükségtelennek bizonyult. A férfi opálos tekintettel meredt a semmibe. A füle mögötti jackcsatlakozóból vékony kábel kígyózott az övén lógó kis dobozba. Egy chipfejű volt. Előre rögzített simchip repítette a virtuális világ hamis gyönyöreibe. A dobozból a jelek egyenesen az agyába sugározták az illúziót. Egész teste lassan hullámzott valamilyen zene ütemére, amelynek köze sem volt a klubban pulzáló hangzavarhoz. Teljesen elmerült a digitális fantáziában. Kellan visszadugta a kezét a zsebébe, és elhatározta, inkább a jelenre figyel. Elég a múlton való merengésből! Kansas Cityt maga mögött hagyta. Ez itt Seattle. Ideje az üzletre koncentrálni.

A tánctér mellett kisebb csoportok alakultak az apró asztalok és székek között. Úgy tűnt, valami vicces kedvű törpe tervezte a klub berendezését. Ahogy közeledett a szemközti fal teljes hosszában terpeszkedő bárpult felé, a tömeg egyre jobban összesűrűsödött körülötte. Épp két hiányos öltözékű, durva külsejű ork között igyekezett keresztülnyomakodni, amikor a pult egyik végében álló különös figurán megakadt a tekintete.

Egy tíz méter magas, krómmal bevont szobor volt. Egészen úgy nézett ki, mint Buddha. Bölcs, kövér arccal nézett egykedvűen a távolba. Óriási hasát hosszú köpeny takarta, csupasz lábán szandált viselt. Neoncsövek tekergőztek a szobor karján és lábán, a hasa közepén pedig egy hangszóróból dübörögve tört elő a zene. Az arcán nem az a nyugodt kifejezés ült, mint amelyet Kellan egy Buddhától elvárt volna. Egyszerre volt sunyi és komor, mintha csak magában nevetne egy jó viccen. Ahogy nézte az alkotást, egyszer csak a gigászi lábak alól sűrű füst tört elő, amelyben ragyogva szóródtak szét a rátévedt lézersugarak. Az alak felszínén olykor, alig láthatóan színes betűk villantak fel, majd olyan gyorsan el is tűntek, mintha sosem lettek volna ott. Sokáig tartott, míg Kellan el tudta olvasni a feliratot. KÉRDÉS SZAKÉRTŐ, és A SZERELEM A TÖRVÉNY.

- Ne nézd túl sokáig! - hallatszott egy hang. - A Bestia többnyire hipnotizálja az újoncokat, akik bámulják.

Kellan csak most vette észre, hogy már a bárpult mellett áll. Egészen könnyedén verekedte át magát a tömegen, miközben valósággal transzba merült, ahogy a szobrot bámulta. Egy tünde állt a bár túloldalán. Enyhén előrehajolt, két kezével a pult tetejére támaszkodott. Az egyikben egy rongyot szorongatott, amellyel valószínűleg a kilöttyent italokat szokta feltörölni, mert erős alkoholszag érződött felőle. Ahogyan az összes tünde, akivel Kellan eddig találkozott, ő is úgy festett, akár egy szimsztár: magas, jóképű; hosszú, vállig érő fekete haj, lágyan a füle mögé fésülve. A tünde rávillantotta szikrázó mosolyát, majd megkocogtatta a pultot a lány előtt.

- Nos? Mit adhatok?

Kellan becsúsztatta a kártyáját a pulton lévő leolvasóba, azután megérintette a képernyőt.

- Lehet mondjuk egy sör és egy kis mellékes? - kérdezte Kellan.

A tünde egyre csak somolygott, majd leheletnyit felhúzta egyik szemöldökét.

- Persze. A sör öt nuyen, a kísérő viszont ötven.

Kellan az ujját a kijelzőnek nyomta, majd így szólt:

- Rendben. Ismersz egy G-Dogg nevű fickót?

Újból felszökött a szemöldök.

- Igen, ismerem. Miért keresed?

- Üzlet - felelte kurtán a lány. - Itt van?

A tünde jelentőségteljesen megvonta a vállát.

- Nem tudom. Ma este még nem láttam, de tudod, G-Dogg elfoglalt ember. Sok klubban dolgozik: Penumbra, Dante Pokla. Talán később még felbukkan, de az is lehet, hogy nem.

Kellan kieresztett egy sóhajt.

- Rendben. Mindenesetre megmondanád neki, ha látod, hogy kerestem? - kérdezte, és bepötyögte a számát a képernyőn keresztül. - Ezen elér.

- Természetesen - bólintott a pultos. Kinyitott egy üveget, és a bárpultra tette, majd elővett egy chipet, és rátöltötte a lány számát. Amint végzett, Kellan kihúzta a kártyáját a gépből, a tünde pedig kihúzta a chipet, és zsebre vágta.

- Ha szükséged van még valamire, csak kiálts!

- Kösz.

Kellan belekortyolt az italába. Nem volt rossz, de nem azért jött, hogy igyon. Azért van itt, hogy üzletet kössön, de hogyan kezdhetne egyáltalán hozzá, ha még egy találkozót sem bír összehozni? Hirtelen ráébredt, még mindig úgy gondolkodik, mint egy kansasi árnyvadász. A seattle-i árnyvilág óriási. Nem gondolhatta komolyan, hogy az első helyen rátalál arra, akit keres.

Azért érkezett az Alvilágba, mert úgy hallotta, G-Dogg a megfelelő ember, aki segíthet az árnyvadászoknak, akik még újnak számítanak Seattle-ben: tudta, hogyan lehet kialakítani a kezdeti kapcsolatrendszert. Kellan keze összeszorult a zsebében lévő hitelkártyán. Az egyenlege kezdett vészesen lecsökkenni. Szüksége volt valamilyen munkára, hogy helyrerázódjon valamelyest, különben mehet vissza az utcára. Már arra sem volt elegendő pénze, hogy visszautazzon Kansasbe - nem mintha tervezte volna, hogy valaha is visszatér oda. Elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, itt Seattle-ben marad, és találkozni fog a megfelelő emberekkel.

Ekkor egy troll felállt az asztalok között, kis ideig a tömeget vizslatta, majd megakadt a szeme Kellanon, akár egy hőkövető rakétáé.

Hatalmas termettel áldotta meg a genezis, és olyan ronda képpel, hogy mellette a kidobó valóságos férfi modellnek tetszett. Zömök, lapos feje egy futballlabdára hasonlított. Kétoldalt lefelé görbülő szarvak meredtek a koponyájából, a szájából pedig egyetlen törött, krómveretes agyar türemkedett elő. Domború koponyáját simára borotválta, ettől az olyan lett, akár egy sötét tarló. Hegyes füleiben több nehéz fémkarika csillogott, akárcsak bozontos szemöldökében és lapos orrában. Ez utóbbi egészen bikaszerű külsőt kölcsönzött a metahumánnak. Nehéz bőrkabátot viselt, amelynek a válláról vastag lánc tekergőzött egészen a derekáig.

- Hé, cicus! Még nem láttalak errefelé - szörcsögte mély, dörmögő hangon. Majdnem három méter magasan tornyosult Kellan előtt. A lány feje a másik gyomrával került egy magasságba. A remegő pocak egy széles öv fölött buggyant elő. Még így, néhány lépésnyi távolságból is olyan lehelet csapta meg a lányt, hogy majd ledöntötte a lábáról. Úgy bűzlött, mint egy sörfőzde, és úgy dülöngélt, mintha épp egy hordónyival meg is ivott volna az ősi nedűből.

- És nem is fogsz - vetette oda Kellan. Ellökte magát a bártól, hátrahagyva az alig érintett italt. Egy kéz ragadta meg a karját, és szorította satuba.

- Hová mész? - kérdezte a troll. - Még a nevedet sem tudom. Az enyém Ló - vigyorgott elégedetten, kivillantva sárga, töredezett fogsorát. Busa fejével ostobán bólogatott, majd nagyot kacsintott. - Így van, édes. Pontosan azt jelenti, amire gondolsz.

- Tényleg? - kérdezte Kellan. - Akkor talán kereshetnél magadnak egy helyes kis kentaurt vagy valami hasonlót.

- Mi? - mordult fel a troll, és még erősebben szorította a lány karját. - Ne szemtelenkedj, kicsikém! Én csak... - hirtelen elhallgatott, és nagyot nyelt, ahogy megérezte Kellan kábító botját a lába között.

- Ez elég nagy lesz, bébi? - kérdezte a lány. - Mert szerintem ez több, mint amivel elbírsz. Most pedig, ha nem veszed le rólam a mocskos mancsod, de tüstént, kénytelen leszel a neved Lóról Kancára változtatni.

- Nyomorult, szennyes kis... - morogta a troll, és ütésre emelte hatalmas öklét. Kellan megnyomta a gombot. Elektromos kisülés csattant, mire a troll valószerűtlenül magas hangon felsikoltott. Alig lehetett hallani a hangzavarban, azután a metahumán, mint egy kivágott fa, eldőlt. A földön fekve vonaglott, közben Kellan néhány lépést elhátrált. Hallotta a lelkes tapsot, és néhány női hang ovációját, de nem szándékozott sütkérezni a kétes ragyogásban, inkább elindult a kijárat felé. Az emberek kitértek az útjából, bár csak a pulthoz közel állók láthatták a földön tehetetlenül vergődő trollt.

Az ork kidobó felismerte Kellant, amint a lány kifelé tart.

- Na? - szólította meg. - Mázlid volt?

- Nem igazán - felelte Kellan, és keze ismét eltűnt a kabát zsebében. Az eső közben rendesen eleredt odakint. Dobolva hullt az utca kövére, csuromvizesre áztatva a még mindig várakozó tömeget. Kellan sietve elhaladt a sor mellett, majd a zsebéből előtúrta telefonját, hogy legalább egy taxit hívhasson. Eljátszott a gondolattal, hogy esetleg benéz egy másik klubba, de rájött, most semmire sem vágyik jobban, mint egy meleg helyre és hosszú, pihentető alvásra. Elég volt mára.

Ekkor ijedt lármára lett figyelmes a háta mögül. Ahogy megfordult, látta, hogy Ló és két másik troll a bejárati ajtóban áll, és a sötétedő utcát kémlelik. Ló üvöltözött, majd megpillantotta Kellant. Elkapta az egyik cimborája karját, és a lány felé mutatott.

- Ó, a francba! - morogta Kellan. Megfordult, és inaszakadtából rohanni kezdett, azok hárman pedig utána.

Úgy futott, ahogy csak bírt. Félreugrott az utcán bandukoló járókelők elől, de azok hárman csak nem akartak lemaradni. Sőt, ami azt illeti, hatalmas termetük ellenére olyan fürgén mozogtak, hogy a távolság üldöző és üldözött közt egyre csak fogyott. Kellannak még az a hátránya is megvolt, hogy a trollok bizonyára sokkal jobban ismerik a környéket. Az első sikátornál befordult balra, remélve, ott elveszítik a nyomát. Ehelyett egyenesen egy drótkerítésbe rohant. Pánikszerűen mászni kezdett felfelé, de az esőtől nedves fémrácson a cipője folyton megcsúszott. Még csak félúton járt, amikor egy erős kéz megragadta hátulról, és visszarángatta a földre.

Kellan megpördült, és hagyta, hogy a bőrdzseki lecsússzon róla. A földre huppant. A troll csak egy üres kabátot szorongatott a kezében. Ló nekiugrott. A hátát egészen a hideg kerítéshez nyomta. Szemből a troll bűzös leheletét érezte az arcában. Irdatlan tömegével a rácshoz passzírozta, amely fájdalmasan vágott a húsába. Kellan kábító botja a kabátban maradt minden mással együtt, amit esetleg fegyverként használhatott volna.

A troll képén gonosz vigyor terült szét. Kezével megragadta a lány állát, és maga felé fordította az arcát. Alig néhány centiről lihegett Kellanra. Az eső patakokban folyt végig bozontos szemöldökén és az orrán, miközben megnyalta kiálló agyarát.

- Nem leszel ilyen csinos, mire végzünk veled, kicsikém - morogta. - Bár, ha nyugton maradsz, talán még élvezni is fogod.

- Most mulatunk egy kicsit - vigyorgott a troll.

- Hé! - kiáltotta egy ismerős hang a sikátor bejárata felől. - Vissza!

Ahogy a három troll megfordult, hogy szemügyre vegyék az újonnan érkezett idegent, Kellan is láthatta, ki az. A nightklub kidobója lépdelt feléjük komótosan. Ökölbe szorított ujjait hangosan ropogtatta. Nem láttak nála fegyvert.

- Azt mondtam, vissza! - ismételte meg a szavait.

- Cseszd meg! - vetette hátra a válla felett Ló, egy pillanatra sem eresztve el Kellant. Két társa közben az ork felé indult.

- Gyertek csak! - intett a kidobó nyájasan, mire a két troll rohamra indult.

Az elsőnek érkező kócos hajú troll ütésre emelte a mancsát. Akkora ökle volt, mint Kellan feje. Az ork kidobó szinte követhetetlen fürgeséggel lebukott előle, majd megpördült, és keményen a másik veséjébe vágott. Amaz fájdalmasan felbődült, és tehetetlenül térdre rogyott.

A másik troll, akinek szeplős képén jókora vágás éktelenkedett, széles ívben lecsapott ellenfelére. Amaz hárította a támadást, majd gyomron rúgta Vágottképűt, hogy az kétrét görnyedt. Befejezésként még a képébe térdelt. A troll lapos orra hangos reccsenéssel tört darabokra. Friss vér borította el az arcát.

Eközben Kócos összeszedte magát, talpra állt, és hátulról vetette magát az orkra. Vaskos karjaival átölelte a kidobó mellkasát, és felemelte a földről, akár egy gyereket. A troll válla és bicepsze megfeszült, ahogy minden erejével igyekezett fogva tartani vergődő ellenfelét.

Vágottképű letörölte a vért a képéről, és a bőrkabátja zsebébe nyúlt. Hamarosan egy hosszú pengéjű rugós kés került elő. Vigyorogva indult a kidobó felé.

Az ork érezte, hogy ebből a szorításból önnön erejéből képtelen kiszabadulni, így mással próbálkozott. Bakancsa sarkával nagyot rúgott fogva tartója térdébe, mire az felordított kínjában, és nyomban a földre ejtette a kidobót, épp amikor Vágottképű odaért. A kés megvillant, de célt tévesztett. Az utolsó pillanatban az ork lebukott a penge alá, és megragadta a trollt. Hamarosan átláthatatlan közelharcba bonyolódtak.

- Intézzétek már el, ti nyomorultak! - üvöltötte Ló torka szakadtából, miközben Kócos megindult a küzdők felé ismét.

Kellan kihasználta a pillanatnyi alkalmat, és Lóba rúgott. Azonnal megbánta. A troll egy pillanatra egészen meg is feledkezett a kerítésnek passzírozott lányról, de most megint rá figyelt. A rúgás nem érte el sem a kívánt célt, sem a hatást. Combon találta a másikat. Úgy érezte, mintha egy fatörzset talált volna el.

Ló könnyedén odébb hajította Kellant. A lány keményen csapódott a vizes aszfaltra. Igyekezett még azelőtt talpra állni, és felkészülni, mielőtt a troll ismét megragadná. A másik azonban nem mozdult. Élvezettel emelte maga elé a kezét. Egy pillanattal később hosszú fémpengék csusszantak elő az ujjai végéből. Krómkarmok. Ló mögött eközben Kócos, egyik kezét a karjára szorítva hátrált, miközben az ork kidobó tett egy lépést feléje.

- Összeszabdalom az irhád, ringyó! - köpte a szót Ló, és megragadta a lány pólóját. Felemelte a földről, a másik kezét pedig lendítette, hogy beváltsa a fenyegetést.

Mintha megállt volna az idő, amikor Kellan kétségbeesetten maga elé emelte a karját, hogy félreüsse a troll ujjaiból meredő borotvaéles pengéket. Érezte, elönti a forróság, szíve pedig vadul dübörögött a mellkasában. Vörös köd homályosította el a látását, de minden figyelme az előtte magasodó trollra összpontosult. A nyakában lógó jade amulett hidegnek tűnt most, ahogy a forró bőréhez simult. Kellan kinyújtott keze vörös fénnyel ragyogott, és a lány látni vélte húsán keresztül a csontok fekete árnyékát. A forróság egy hirtelen lobbanással kitört belőle. Alig egy pillanattal később a troll testét elborították a lángok.

Ló egész ruházata, még a bőrdzsekije is lángra kapott, eleven fáklyává változtatva a metahumánt. A troll üvöltve dobta Kellant a földre, és próbálta eloltani a tüzet. Eredménytelenül. A földre vetette magát, úgy próbált megszabadulni a gyilkos lángnyelvektől. Egyre csak vergődött, miközben a sikátort megtöltötte az égő ruha, bőr, haj és hús szaga.

A küzdelmet félbeszakította Ló haláltusája, de az ork elég okos és gyors volt, hogy előnyt kovácsoljon a helyzetből. Miközben a két troll társuk szenvedését bámulta megbabonázva, a kidobó minden erejét összeszedve mellbe rúgta Vágottképűt. Az tehetetlenül zuhant neki a sikátor falának. A feje fájdalmasan csapódott a kemény tégláknak, kezéből a kés csörömpölve hullt a földre. Lassan csúszott lefelé, véres csíkot hagyva maga mögött.

Kócos hamar felismerte, hogy a helyzete most már kilátástalan. Az egyik társa kiütve hever a földön, a másik még mindig füstölögve agonizál. Óvatosan elhátrált, majd megfordult, és futva indult a sikátor szabad kijárata felé.

Kellan rémülten esett neki a drótkerítésnek. Elkerekedett szemmel bámulta Ló összeégett testét. Úgy érezte, mintha minden ereje egyetlen fuvallattal távozott volna belőle. Hirtelen fázni kezdett, és fáradtnak érezte magát. Nagyon fáradtnak. A földre rogyott. Az ork kidobó melléje lépett, és óvatosan megfogta a lány vállát. Kellan ahogy lenézett a saját kezeire, látta, azok vadul remegnek.

- Kölyök! Hé, kölyök... - szólongatta egy hang valahonnan nagyon távolról. Felnézett az ork ronda, aggódó képére, de az is valahogy egészen homályosnak tűnt. Mintha egy sötét alagútból nézne a kidobóra, aki egyre csak távolodott. Forogni kezdett vele a világ.

- Hé! Rendben vagy? - kérdezte. A lány nem felelt. Homályosodni kezdett körötte minden, végül elnyelte a sötétség.

Egy kis homályos szobában fekve tért magához. Rozoga kanapén feküdt. Valaki egy UCAS katonai pokróccal takarta be. Lerántotta magáról, és amilyen fürgén csak tudott, felült. Nyomban meg is bánta a hirtelen mozdulatot. A fájdalom azonnal visszatért. A szeme a falakon átszűrődő zene ütemére lüktetett a koponyájában. Halkan nyögve előredőlt, és a halántékát masszírozva igyekezett szabadulni a kíntól.

Küszködve, reflexszerűen ellenőrizte, megvan-e a holmija. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Amennyire most meg tudta állapítani, semmije sem hiányzott. Még a kabátját is megtalálta egy közeli székre terítve. A kezét a dívány szélén pihentetve hátradőlt, és mélyeket lélegezve meresztette szemét, míg az hozzá nem szokott a félhomályhoz. Várta, hogy múljon a gyötrő kín.

Színes fény tört be a szobába, ahogy az ajtó kinyílt. Nem látta az érkező alakot, csak a testének sziluettjét. Kellan mit sem törődve a fájdalommal, talpra ugrott, és a kábító botért nyúlt.

- Hé, hé! - szólalt meg az idegen mély hangon. - Nyugi! Csitu van, kölyök! Csak én vagyok. - Ahogy közelebb lépett, Kellan felismerte, hogy a jövevény az ork kidobó. Miközben közelebb lépett, a lány fáradtan, de megnyugodva ült vissza az ágyra.

- Hogy érzed magad? - kérdezte az ork, miközben megfordított egy széket, hogy a támlájára könyökölve üljön le Kellannal szemben.

- Mint akit elütött egy teherautó - felelte a lány. - Mennyi ideig voltam...

- Úgy egy óráig - szakította félbe a nyilvánvaló kérdést. - Nem sokkal múlt este 11.

Kellan megrázta a fejét, és egyik kezével a homlokát kezdte dörgölni.

- Sokkal rosszabb is lehetett volna - magyarázta az ork.

- Igen - bólogatott a lány, majd óvatosan a másik szemébe nézett. - Kösz. Értékelem a segítséget.

- Nem probléma - biccentett az ork. - De nem siettem volna annyira, ha tudom, hogy varázsló vagy.

- Mi? Hogy érted ezt?

- Az a kis trükk, amivel a jó öreg Lót gyufává változtattad - magyarázta. - Durva.

- De... nem én voltam. - mondta Kellan. Vagy mégis? Visszagondolt a forróságra, amelyet azelőtt érzett, hogy a troll lángba borult.

- Nem? Hát, az biztos, hogy én nem csináltam - vágott vissza az ork. - Abból ítélve, ahogy a nyakláncod ragyogott, te meg kiütötted magad, egészen úgy tűnt, hogy te műveltél valamit odakint. Szóval azt mondod, nem vagy varázshasználó?

- Én? Nem. Úgy értem, még soha... eddig még soha életemben... - Kellan keze önkéntelenül kulcsolódott az amulett köré. Eszébe jutott, milyen fagyosan hidegnek tűnt akkor a bőréhez érve. Most kellemesen langyos volt megint. Azután felrémlett előtte, ahogy vörösen felizzik. Azután a csontjai feketesége a bőrén keresztül. Szemügyre vette gondosan mindkét tenyerét, majd a kézfejét, de most teljesen normálisnak tűntek. A kidobóra pillantott, és ismét megérintette a nyakéket.

- Azt mondod, ez... ragyogott?

Az ork vállat vont.

- Hát, ha nem is olyan nagyon, de eléggé fénylett. Láttam már hasonló cuccokat mágusoknál, és azért gondoltam, hogy te is egy vagy közülük. Mágikus ez az izé?

- Nem tudom - rázta meg a fejét a lány. - Csak nem rég kaptam. Az anyámé volt.

- Hát, akkor lehet, hogy ez csinált valamit - vakarta meg a tarkóját vaskos ujjaival. - Nem tudom. Felismerem a mágiát, ha látom, de fogalmam sincs róla, hogyan működik. - Ekkor ismét Kellanra nézett, mint akinek hirtelen eszébe jut valami új. - Tudod, ha tényleg nem vagy mágus, akkor nem volt túl okos dolog, amit tettél. Belekötni a Tüskékbe. Ráadásul mindjárt háromba. Ló és az ő cimborái. Bajt jelentenek. Nem az újoncoknak való társaság.

- Ki mondta, hogy új vagyok? - háborodott fel Kellan.

- Nos, én még nem láttalak a környéken - magyarázta. - Ráadásul nem voltál elég elővigyázatos, amikor távoztál. Legalább megbizonyosodhattál volna arról, hogy Ló lent is marad egy darabig, ha már egyszer kiütötted.

- Ő döntött úgy, hogy kötekedni akar - vágott vissza Kellan. - Szerintem egészen jól elintéztem a dolgot.

- Na, ja. De, csak míg be nem értél abba a sikátorba.

Kellan elharapta a kitörni kívánkozó szavakat, és helyette csak nagyot sóhajtott.

- Azt hiszem, igazad van. Bocsánat. Tényleg értékelem, hogy segítettél.

- Mint már mondtam, nem probléma. Nem kell bocsánatot kérned egy kis balhé miatt. Egész nap azt keresem - vigyorodott el az ork, kivillantva az agyarait. Kellan képtelen volt megállni, hogy ne nevessen.

- Mindenesetre, új vagy a városban, nem igaz? - Inkább kijelentés volt, mint kérdés. - Mi a neved?

- Kellan Colt - mondta a lány, majd hirtelen csendben maradt, amikor ráeszmélt, az igazi nevét adta meg, nem azt, amelyik a hitelkártyán is szerepel. Az orknak, ha fel is tűnt, semmi jelét nem adta a meglepetésnek.

- Honnan jöttél, Kellan?

- Kansas City - felelte. - Még csak tegnap érkeztem. Épp azon vagyok, hogy kapcsolatokat szerezzek. Melóra van szükségem.

- Mennyi ideig dolgoztál az árnyak közt KC-ben?

- Két évig.

- Az nem kevés, de Kansas City nem Seattle, kölyök. Itt máshogy működnek a dolgok.

- Ja. Kezdem belátni - bólogatott Kellan.

Az ajtó kinyílt, és a tünde bárpultos lépett be rajta. Kellan felé nyújtott egy műanyag pohárban vizet és egy kis ezüstszínű tapaszt.

- Tessék - mondta kedvesen. - Ez segíteni fog, hogy rendbe jöjj.

Kellan kérdő pillantását látva, a tapaszra mutatott.

- A fejedre - bólintott.

Kellan elolvasta rajta a feliratot, majd lehúzta róla a védőfóliát, és a nyakára tapasztotta közvetlenül az artériára. Ott kerül leggyorsabban a fájdalomcsillapító a véráramba, és így fejti ki a leghamarabb a hatását is. Végül nagyot kortyolt a vízből.

- Köszönöm - mondta, mire a tünde válaszként csak bólintott.

- Igen, kösz, Leif - visszhangozta az ork, miközben a pultos a kijárat felé indult.

- Bármikor, G - fordult vissza a másik, majd kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.

Kellan olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy majdnem lerázta magáról a tapaszt.

- Te vagy G-Dogg! - mondta a kidobónak, aki erre szélesen elvigyorodott.

- Ja.

- Mi a fenéért nem mondtad eddig?

- Mert senki mástól nem hallottam, hogy ki vagy mi vagy. Ráadásul te sem ismertél engem, kölyök, különben nem kérdeztél volna. Mint már említettem, ez itt nem Kansas többé. Most Seattle-ben vagy, és a dolgok máshogy működnek a plexumban. Ha nem mutat be valaki, akkor senki vagy. Így működnek a dolgok errefelé.

- És miért nem mondott senki semmit?

- Mert mindenki ismer itt engem, és tudják, jobb, ha hallgatnak. Leif tudta, hogy el kellett jönnöd mellettem, amikor bejöttél, de bizonyára nem ismertél. Kitalálhatta, hogy jó okom lehetett arra, hogy ne fedjem fel magam, és lássuk be, volt is.

- Szóval csak szórakoztál velem - keményedett meg a lány hangja és a tekintete.

- Nem. Figyeltelek. Tudni akartam, mennyire találod fel magad, mire vagy képes, mielőtt úgy döntök, beszélek veled.

- És? - kérdezte Kellan őszinte érdeklődéssel a hangjában.

- Abból, amit láttam, úgy tűnik, egészen jól megállsz a magad lábán, kölyök. Még meg kell tanulnod egy-két dolgot az életről és a seattle-i árnyakról, de szerintem nem lesz veled gond. Egyébként, nem sok varázshasználó szaladgál az utcán, még errefelé sem.

- Már mondtam...

- Igen, tudom, mondtad, és azt is, hogy fogalmad sincs, mi az az izé a nyakadban. Mondok neked valamit. Ha érdekel, én ismerek valakit, aki esetleg választ adhat mindkét kérdésre. Nem sokat tudok a mágiáról, de Lothan tud mindent, ami tudható, és valószínűleg segíteni is fog. Hát így áll a dolog, ha érdekel.

Amikor G-Dogg elvigyorodott, Kellan halványan visszamosolygott rá.

- A pokolba is! - lelkesült a lány. - Induljunk!

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Stephen Kenson: Lángoló idő (részlet).

Létrehozás: 2006. július 12. 15:46:05

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma