Stephen Kenson: Mérgek könyve (részlet)

Juan Espinosa nem volt különösebben bátor ember, és ez most komoly gondot jelentett. Miközben az Aztechnology Piramis bevásárlóközpontjának felső szintje felé tartott, meglazította nyakkendőjét, hogy enyhítse a szorítást, amelyet a nyakán érzett. A tökéletesen szabályozott hőmérséklet ellenére a homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek.

A hatalmas ablakokon keresztül megpillantotta a tiszta esti égboltot. Kellemes felüdülés volt ez a négy napja tartó eső után. A kinti barátságos idő óriási tömeget csábított, hogy idebent töltsék az idejüket. Az áruház megtelt vásárlókkal. Espinosához hasonlóan a legújabb céges divat szerint öltözött férfiak és nők farmer, szintibőr vagy épp városi indián ruhákat viseltek. Néhány metahumán is feltűnt itt-ott, de a vevők nagy része humán volt. A legtöbb metahumán nem engedhette meg magának, hogy az Aztechnology áruházban vásároljon, a tulajdonosok legnagyobb megelégedésére.

Espinosa leküzdötte a késztetést, hogy rövid időn belül már vagy ötödször forduljon hátra. Ehelyett inkább a Lordstrung kirakatüvegének tükrében figyelte, követik-e. Képtelen volt megállapítani, hogy figyeli-e valaki. Ám ahogy a mondás is tartja, azért, mert üldözési mániád van, még nem biztos, hogy nem követnek. A közeli éttermek asztalai mögött észrevett egy sor videotelefon-fülkét, mire önkéntelenül meggyorsította lépteit. Amint odaért, elfoglalta az egyik üres fülkét, és becsukta maga mögött a hangszigetelő üvegajtót. A zsebéből egy hitelkártyát szedett elő, melyet becsúsztatott az előtte álló készülékbe. A szürke képernyő nyomban feléledt, mire Espinosa a billentyűzet segítségével tárcsázta a korábban kapott számot. Remélte, pontosan emlékszik, mert nem merte megkockáztatni, hogy a kiberver memóriájába lementse.

Az a néhány másodperc, amíg a kapcsolásra várt, egy örökkévalóságnak tűnt. Nem bírta megállni, hogy ne nézzen ki a körötte hömpölygő tömegre. Még mindig semmi nyomát nem látta annak, hogy figyelnék, de a rengeteg ember közül bárki lehetett az az egy, aki szemmel tartja őt.

– Kissé izgatottak vagyunk, Mr. Espinosa? – érkezett egy hang a telekomból, mire az Aztechnology-alkalmazott ijedten fordult a képernyő felé. Egy rajzfilmfigura mosolygott rá lágyan: csinos fiatal lány, szív formájú arccal, hihetetlen nagy szemekkel. Hullámos, csillogó fekete hajában egy ezüstszimbólumokkal ékített fejpánt díszlett.

– Nincs mi miatt aggódnia – folytatta dallamos hangon az idegen. – Mindent az irányításunk alatt tartunk, és eddig pontosan a terv szerint haladunk.

– Hát… hát persze – hebegte Espinosa, majd nagyot nyelt, és izzadságtól nedves kezét a nadrágszárába törölte.

– Készen állunk az indulásra. Menjen ki a fülkéből, és induljon a Soya-King felé! A többiről majd mi gondoskodunk.

– De mi van, ha… – kezdte a férfi aggódva, ám a képernyő elsötétült. A kapcsolat megszakadt, és Espinosa biztosan érezte, hogy a szám másodszor már nem működne. Csak annyit tehetett, hogy követi a kapott utasítást. Kihúzta a gépből a hitelkártyáját, kinyitotta az ajtót, és elindult a Soya-King irányába. Beletelt egy kis időbe, míg átverekedte magát az étkezőrész asztalai között.

Épp mielőtt elérte volna a célját, egy bőrdzsekit viselő tündébe ütközött. Espinosa sajnálkozó mosollyal fordult az idegen felé.

– Hé! Figyelj már a francos lábad elé! – morogta a tünde.

– Sajnálom, én…

– Igen? Hát még sokkal jobban fogod – hergelte magát egyre jobban a tünde, és megragadta Espinosa gallérját. Magához rántotta a gyönge céges öltönykét, hogy az arcuk szinte összeért, bár a tünde jó tíz centivel magasodott a másik fölé. Kékes szikra vonta magára Espinosa figyelmét. Ahogy lenézett, még épp megpillantotta a tünde kezében a sokkolót, mielőtt az a testéhez ért.

A tünde nekinyomta a kis fegyvert a másik gyomrának. Espinosa egész testében összerándult, ahogy az elektromos kisülés végigcikázott rajta. A lába felmondta a szolgálatot. Még hallotta, ahogy körülötte az emberek sikoltozni és kiabálni kezdenek, amikor észrevették, mi történik. Ekkor a tünde a földre dobta őt. Mielőtt elveszítette teljesen az eszméletét, csak egyetlen kérdés fogalmazódott meg benne: „Hol rontottam el?”

Kellan Colt az egyik büfékocsi mellől figyelte, mi játszódik le Espinosa és a tünde támadó között. A tünde hagyta a padlóra zuhanni az elkábult férfit, majd elhátrált, és fürgén eltűnt a forgatagban. Kisebb tömeg gyűlt össze: mindannyian látni akarták, mi történt. Kellan egy pillanat alatt Espinosa mellett termett. Leguggolt mellé. A férfi nyögdécselve hevert előtte, de látszott, fogalma sincs, hol van, és mi történt vele.

– Ó, Istenem! – aggodalmaskodott Kellan elég hangosan, hogy a körbenállók is hallják. – Valaki hívjon segítséget! Nyomjanak meg egy Pánik gombot!

Többen is a zsebükbe nyúltak a telefonjukért, hogy a készülékekbe épített segélyhívó billentyűvel nyomban értesítsék a hatóságokat a veszélyhelyzetről. Kellan benyúlt Espinosa zakójába, és „elővette” az apró jeladót, amelyet eddig a markában rejtegetett.

– A DocWagon már úton van – magyarázta, miközben felmutatta a kis szerkezetet, hogy mindenki lássa. – Mindenki lépjen hátra! Hagyjunk egy kis helyet a fickónak, hogy levegőt kapjon, míg a mentők ideérnek!

Az összegyűlt tömeg (hálásan, hogy valaki megmondta, mit tegyenek) lassan hátrébb húzódott, közben izgatottan sutyorogtak egymás közt, találgatva, mi történhetett. Hirtelen különös zaj vonta magára a körbenállók figyelmét, amely az áruház folyosója felől érkezett.

Kellan amint felpillantott, meglátta, hogy az egyik közeli sarok mögül kifordulva az Aztechnology biztonsági csapata közeledik. Pattogó parancsokkal zavarták el az útjukból a bámészkodókat. Az emberek nyomban szétrebbentek, amikor az érkező csoport kezében megpillantották a puskákat. Hamarosan lézercélzók sugarai pettyezték a padlót és a falakat. A biztonságiak matt fekete páncélt viseltek. A sisakok rostélyán keresztül egyikük arca sem látszott. A hozzáértők nyomban tudták, hogy a golyóálló műanyag lemez mögött taktikai információkat szolgáltató kijelző segíti a fegyveresek ténykedését.

– Mindenki vissza! – dübörögte a csapat vezetője, és hogy nyomatékot adjon a szavának, intett a fegyverével. A tömeg szó nélkül engedelmeskedett, és még hátrébb lépett, egyedül hagyva a kialakult kör közepén az őröket, Espinosát és a mellette térdeplő Kellant. A lány lassan felállt, és néhány lépést hátrált, a kezeit maga mellett tartva, hogy az őrök jól lássák. Elképzelhető, hogy a gondosan karbantartott csúcstechnológiás puskákba gumi- vagy kábítólövedékeket töltöttek, de Kellan gyanította, most nem ez a helyzet. Bajban volt.

Az őrök egy szempillantás alatt körbevették Espinosát, a vezetőjük pedig Kellanra szegezte a fegyverét. A lánynak nem kellett lenéznie, hogy tudja, fehér felsőjén most egy vészjósló vörös pötty éktelenkedik. A páncélos óvatosan feléje lépett.

– Rendben van, hölgyem – kezdte. – Kérem, tegye a kezét hátra…

Váratlanul hangos döndülésre kapták fel a fejüket, amely az ebédlőrész távoli sarkából érkezett. Az őrök célzásra emelt puskákkal megpördültek, és a zaj forrását kutatták. Egyikük idegességében rövid sorozatot eresztett meg. A lövedékek ujjnyi lyukakat szaggattak a szemközti falba, majd ahogy eltalálták az egyik neon reklámtáblát, az szikraesőt szórva darabokra robbant. Egyértelműen nem kábító lövedéket használtak.

Kellan egy gyors pillantást vetett a meggyilkolt cégérre, majd ismét az őrök felé fordult. Mire az Aztechnology-őrök ismét feléje fordultak, ő egyik kezét felemelve gyors, pergő nyelven kimondott néhány szót. A hangját elnyelte a környező zűrzavar, de úgysem értették volna, még akkor sem, ha az egész áruházban néma csönd honol. A biztonságiak vezetője épp akkor fordult a lány felé, amikor az egy ökölnyi fényes gömböt hajított a lábához. Annyi ideje sem maradt, hogy figyelmeztesse a társait.

A ragyogó gömb hangtalanul felrobbant, beborítva az őröket és Espinosát egyaránt. Kellan igyekezett a varázslat hatósugarát a fegyveresekre és Espinosára szorítani, de még így is a körön belül szorult néhány bámészkodó is. A lány nem tudott ezzel mit kezdeni, ő minden tőle telhetőt megtett, hogy a legkevesebb embert találja el. Ahová az aranyló fény elért, az emberek összeestek, akár a zsinórjukat vesztett marionettbábuk. Az Aztechnology-őrök és még vagy féltucatnyian a földre zuhantak. Nem hallatszott egyéb, csak a testek tompa puffanása és a fegyverek hangos csörömpölése.

Kellan benyúlt a zsebébe, és elővett egy apró headsetet, amelyet nyomban a jobb fülére helyezett. Eközben egy tünde és egy ork rohant feléje. A sokkot kapott tömeg némán figyelte az eseményeket. Némelyek a padlón hasaltak, mások az asztalok vagy éppen egy árva szék mögött kerestek fedezéket.

– Jackie, bajban vagyunk – szólt Kellan a mikrofonba. – A biztonságiak ránk másztak. Indulunk a leszálló felé. Szólj Maxnek, hogy siessen!

– Vettem – érkezett egy női hang. – Fedezlek, amennyire csak lehetséges.

– Mi történt? – kérdezte a tünde, aki ártalmatlanná tette Espinosát. Eközben a másik férfi, egy termetes ork, a céges fickó mellé térdelt.

– Nem tudom – vont vállat Kellan. – Bizonyára kaptak egy fülest. Állig felfegyverkezve várakoztak a közelben. Nem úgy tűnt, mintha a szokásos biztonsági szolgálat emberei lennének.

– Ki van ütve – dörmögte az ork, miután ellenőrizte Espinosa pulzusát, hogy megbizonyosodjon, életben van-e még.

– És még egy jó ideig úgy is marad – bólintott Kellan. – Kapd fel! El kell tűnnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet.

Minden további szó nélkül az ork könnyedén felemelte az eszméletlen férfit a vállára, mintha annak nem is lenne súlya. Kellan közben megnyomta az adóvevő beszélőgombját.

– Jackie, nálunk van a csomag, de szükségünk van a legrövidebb kivezető útra.

– Van egy vészkijárat tőletek balra – érkezett a dekás válasza egy másodperccel később. – Úgy négy méterre lehet a folyosón. Tizennyolc emeletnyire vagytok a leszállótól.

Kellan bólintott, majd szólt a többieknek, hogy induljanak, azzal futva elindult a jelzett irányba.

– Megállni! – érkezett a parancs mögülük, épp amikor elérték a vészkijárat ajtaját. Kellan ahogy hátrafordult, egy újabb osztag biztonsági őrt vett észre. Az elöl haladók célzásra emelték a fegyverüket.

– Menjetek! – kiáltotta Kellan, mire a tünde kilökte az ajtót, és rohant tovább. Riasztócsengő éles hangja töltötte be az áruházat, ahogy az ajtó kivágódott. A tünde nyomában az ork sietett öles léptekkel, vállán a még mindig eszméletlen Espinosával. A sort Kellan zárta. A lánynak épp sikerült átnyomakodnia a lassan becsukódó ajtón, amikor lövések dördültek. A töltények visszhangozva téptek tenyérnyi lyukakat a falba, és fülsértő csendüléssel pattantak le a vasajtóról. Kellan próbálta a testével belökni a kínosan lassan záródó ajtót, de hamar feladta a próbálkozást, és hagyta, hogy a hidraulika végezze el a feladatot, míg ők hárman nekivágtak a lépcsőnek.

– Jackie, kellene egy kis…

– Felülírom a rendszert, hogy az összes vészkijárat zárva maradjon – szakította félbe a dekás –, és leállítom a felvonókat. Ez lelassítja, de megállítani biztosan nem fogja őket.

Ekkor Kellan meghallotta, hogy az üldözőik valami súlyos tárggyal igyekeznek áttörni az ajtót.

– Vettem – felelte a lány futtában.

– Átkozott dagadt öltönyke! – mérgelődött az ork, miközben a negyedik lépcsőfordulóhoz értek. – Igazán leszokhatna a nachoszabálásról.

– Ez rád is vonatkozik G-Dogg – gúnyolódott vigyorogva a tünde, miközben hosszú ugrásokkal kettesével, hármasával szedte a lépcsőket.

– Akkor talán, Orion, neked kéne vinni a hájas belét – vágott vissza G-Dogg.

Az alattuk lévő szinten hirtelen kivágódott egy ajtó, és nyomban utána lövések dördültek. A töltények szikrázva pattantak le a vaslépcsőről és a korlátról.

– Álljanak meg, ahol vannak! – kiáltotta az egyik őr.

– Menjetek tovább! – utasította Kellan a társait. A tünde habozott egy pillanatig, de G-Dogg szó nélkül elrohant mellette, így Orion is megfordult, és követte az orkot. Kellan a magasba emelte a karját, és ugyanazokat a szavakat kántálta, amelyeket az étkezőteraszon használt nemrég. Újabb ragyogó gömb szállt a levegőben, miközben három biztonsági őr rohant felfelé a lépcsőn. A hangtalan robbanás nyomán három eszméletlen páncél hevert a padlón.

Kellan futni kezdett a többiek után, de a lába egyszer csak megbicsaklott, ő pedig a korlátba kapaszkodva kapkodott levegő után. A két kábító varázslat ilyen rövid időn belül most behajtotta rajta a tartozást. Nem volt biztos benne, hogy képes lenne ismét használni egyet, de remélte, nem is lesz rá szükségük. Kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Lassan beérte a többieket.

A leszállóhelyre nyíló vészkijárat ajtaja kivágódott, ahogy G-Dogg nekirohant a vállával, a három árnyvadász pedig, akár a silóból kirobbanó rakéta, kitört a szabad levegőre. Az Aztechnology Piramis legalsó leszállópályájára értek. Az épület az ősi azték mintára épült, csak lényegesen nagyobb kivitelben. Minden „lépcsőfokon” egy-egy kifutó kapott helyet, ahol rotoros és helyből felszálló gépek tudtak landolni. Ahogy a pálya felé közeledtek, egyszer csak feltűnt előttük egy kisméretű Federated-Boeing gép. Úgy nézett ki, mint egy furgon, amelyre rövid szárnyakat szereltek. Ezek most lassan elfordultak, hogy a hajtóműveivel így egy helyben tudjon lebegni. A gép oldalán vörös színnel a DocWagon logója virított.

– A biztonságiak felétek közelednek! – figyelmeztette őket Jackie.

– Vettem – felelte Kellan. – Tűnjünk végre el innen!

– A fene! Épp mikor kezdene érdekes lenni a dolog – vigyorgott G-Dogg, miközben Espinosát betuszkolta egy módosított tűzoltókosárba.

Ahogy a gép futóműve a kifutóra ért, az ajtaja félrecsúszott, és egy hatalmas troll alakja tűnt fel mögötte. Busa feje és görbe szarvai még úgy is a gép mennyezetéhez értek, hogy a férfi guggolt odabent. A hajtómű kavarta szélben hosszú haja csapdosva vágott az arcába. Hosszú, páncéllemezekkel bélelt vastag kabátot viselt, amelyre tucatnyi misztikus szimbólum és jel volt hímezve. Egyik kezében egy görbe faragott botot szorongatott a végén egy kristállyal. A másik kezével a csapat felé intett.

G-Dogg-gal az élen a gép felé robogtak. A troll kiugrott a gépből, és félreállt, hogy az ork be tudja fektetni az eszméletlen humánt a gép gyomrába.

– Lothan! Nyomunkban a baj! – kiáltotta Kellan torkaszakadtából, hogy a troll a hajtóművek zaján keresztül meghallja őt. Válaszul a mágus szélesen elvigyorodott, mire az agyarai elővillantak az ajka mögül.

– Azt hiszem, meg tudjuk oldani a problémát – felelte mély basszus hangján a troll. Botjával az épület falára mutatott, majd négy szót dörmögött, amelyeket Kellan nem ismert fel. A bot végén a kristály felragyogott, majd éles fényű kékesfehér sugarat lövellt. Lothan a fénynyalábot lassan végigvezette a falon és az összes ajtón. Ahol a fény megérintette az épület oldalát, vastag jégpáncél jelent meg recsegve. Az áttetsző fal legalább tíz centiméter vastag volt. A troll elégedetten morgott, miközben a munkáját mustrálta.

– Csinos – méltatta Kellan. – Ezt feltétlenül meg kell tanítanod!

Lothan elmosolyodott.

– Mindent a maga idejében. Most pedig induljunk! Úgy hiszem, lassan visszaélünk a vendégszeretettel.

Kellan és Lothan bemászott a gépbe Orion után, majd G-Dogg behúzta a tolóajtót. A hajtóművek felpörögtek, miközben lágyan elemelkedtek a kifutópályáról, majd elfordultak az Aztechnology Piramistól, és a Seattle metroplexum belvárosa felé vették az irányt.

– Kapaszkodjatok! – érkezett egy új hang a mikrofonba, ezúttal egy mély és rekedtes. – Elhúzunk innen.

A gép megremegett, ahogy a szárnyak irányba fordították a hajtóműveket, és hirtelen gyorsulva száguldani kezdtek. Kellan megragadta az egyik széket és a biztonsági övet, miközben kinézett az ablakon. A levegő odakint természetellenesen összesűrűsödött és elsötétült.

– O-ó! – ismerte fel a lány az újabb veszélyt. – Lothan, társaságot kaptunk.

Egy erős széllökés hatására a gép megbillent. A motorok felpörögtek, és küszködve igyekeztek a levegőben tartani a repülőt, miközben vészesen veszítettek a magasságukból. Kellan a gyomrát a torkában érezte. Kapaszkodó után nyúlt, hogy hanyatt ne essen.

– Átkozott őrző elementálok! – morgolódott Lothan, miután a feje keményen a kabin falának csapódott. – Max, tartsd egyenesben a gépet! – kiáltotta.

– Mit gondolsz, mi a franccal küzdök egyfolytában? – érkezett a dühös válasz a hangszórókon keresztül. – Lothan, szabadulj meg ettől, mielőtt a betonba passzíroz mindannyiunkat!

– Most nagyon figyelj! – vetette hátra Lothan a válla fölött Kellannak, majd amennyire csak tudta, megvetette a lábát a remegő kabinban. Függőlegesen tartva két kézre fogta maga előtt a botját, behunyta a szemét, és koncentrált. Varázserejű szavakat mormolt, miközben a kristály ismét felragyogott. Lothan minden erejével a kint tomboló lényre koncentrált, hogy elűzze a szellemet, mielőtt az őrült tombolása közben darabokra szaggatja az apró repülőgépet.

Kellan kilesett az ablakon, és áthangolta érzékeit a fizikai világról az asztrálsíkra. Kizárta a város felől érkező ingereket és fényeket, valamint a piramis faragott élei felől érkező kristályos csillogást. Igyekezett nem venni tudomást a kabin rázkódásáról és a mindent betöltő fémes csikorgásról, hogy a fizikai világon túlra pillantva meglássa, mi van ott valójában.

Az elementál egy vékony alak volt. A testét rongyok fedték, amelyek hosszú hajával együtt lobogtak az őrült szélviharban. Úgy nézett ki, akár egy hárpia: hegyes orr és áll, a szeme helyén fekete üreg, amelynek mélyén elektromos kékes fény derengett. Kitátotta a száját, és együtt sikoltott a széllel. Csontszerű karját maga elé tartva küzdött a géppel és Lothan űző varázslatával egyszerre.

Kellan egyik kezét az ablakhoz nyomva összeszedte minden megmaradt erejét. A másik kezével rajzolni kezdett a levegőbe. Az ujjai nyomán mágikus szimbólumok jelentek meg előtte lebegve. Végezetül kimondta a varázslat szavait, majd a légelementálra mutatott. Fényes lándzsa szökkent az ujjából a lény felé. Egyenesen és megállíthatatlanul szelte át a köztük lévő távolságot, majd hangtalanul átütötte a szellem testét. Az elementál felsikoltott, ezúttal fájdalmában, majd köddé robbant, és szétfoszlott a lassan elhaló szélviharban.

Max egy pillanat alatt visszanyerte uralmát a gép felett, és ismét megindult a metroplexum irányába. Lothan kinyitotta a szemét, majd Kellan mellé sétált, és leült az üres székbe.

– Kezemben tartottam az irányítást – mondta a troll nyugodt hangon, mire Kellan vállat vont.

– Arra gondoltam, hogy muszáj megszabadulnunk ettől a dögtől, mielőtt újabb őrelementálok érkeznek, ráadásul te épp lekötötted a figyelmét.

– Logikusan hangzik – bólintott Lothan. – Mindenesetre legközelebb légy óvatos, mielőtt félbeszakítasz egy űző rituálét! Egy efféle varázslat nem mindig ilyen sikeres.

Pfú, szívesen – gondolta a lány, de megtartotta magának a csípős megjegyzést.

– Észben fogom tartani.

Pillanatnyilag elégedetten a válasszal, Lothan elővette az adóvevőjét.

– Mi a helyzet Jackie?

– Leárnyékoltalak titeket a légi irányítás rendszerében, így az Aztechnology nem fog tudni követni – felelte a dekás. – Mire találnak valami használható nyomot, már messze jártok.

– Kiváló – mondta Lothan, majd a fedélzeti rádióba szólt. – Max, hazafelé, hogy lezárjuk végre ezt az ügyet.

– Vettem – felelte a pilóta. – Úgy tűnik, tiszta utunk lesz. Semmi perc alatt ott leszünk a találkozó helyszínén.

– Akkor talán – fordult a troll a többiekhez – átgondolhatnánk, hol is került homokszem a gépezetbe.

Lothan ugyanarra a logikus következtetésre jutott, mint Kellan és valószínűleg mindenki más is. Rosszul sült el a dolog, amely csak egyet jelenthetett: kiszivárgott az információ, vagyis valaki eladta őket. Ha pedig ez így van, a tettes fizetni fog ezért.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Stephen Kenson: Született vadász (részlet).

Létrehozás: 2007. január 18. 11:42:02

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma