Az utolsó nap (Túlélők Földje novella)

Alkonyodott. A Thog bolygó napjának rőtes fénye átszűrődött a terem hatalmas ablakain, megvilágítva a mennyezetet tartó ódon oszlopokat, a padló antracitszín köveit, és a középen ülő otromba alakot.

A lény különös, szertartásos pózban ült a körök közepén, melyek felvillanó rajzolatai kékes fénybe vonták testét, ha lehet még jobban kiemelve annak alaktalanságát, s ha pillanatokra is, de láttatva a széles fejet és az ezüstösen csillogó szemeket. Lábainak hirtelen görbülő karmai néha-néha a padlóhoz koccantak, múlékony visszhangot keltve a komor falak között.

A kiemelkedettek egyike volt, akik magukat a titkok ismerőinek, Dantoroknak hívták. Fajtájának évszázadok alatt sikerült kifejlesztenie magában azt a misztikus képességet, hogy az univerzum energiái felett rendelkezzenek, s ő most éppen ezt tette.

Nem volt egyedül. Szemben vele, a körökön túl embermagasságú lángnyelv lobogott az utolsó alakváltás óta. Egy élő láng.

A Dantor félt. Eddig azt hitte, tökéletesen ismeri az alkalmazott mágia összes formáját. Tévedett. Az a valami ott előtte nem élt, és mégis hatalmasabb volt nála. Egy különös, idegen mágia mozgatta, nem volt képes megfejteni. A Dantor elbizonytalanodott. Nem tudhatta mi vár rá. Az érem egyik oldalán csábítóan tündökölt a hatalom, a másik oldalon viszont komoran feketéllett a halál.

Nem! Nem hagyhatja abba ilyen közel a célhoz. Most már befejezi, akár az élete árán is. Akár...

A csontvázszerű karok a levegőbe emelkedtek, s a Dantor torkából recsegő hangok törtek elő. A szinte láthatóan megsűrűsödött levegőből itt-ott égkék villanások szakadtak ki, s futottak cikázva az immár teljes fénnyel világító körök közepe felé. A Dantor elérkezettnek látta az időt. Egy utolsó összpontosítást végzett, majd ellenfele felé lökte a varázslattá formázott irdatlan energiát. A láng enyhén megremegett, mint mikor könnyű szellő suhan át az oszlopok között, s talán úgy is volt. Semmi más nem történt. Amikor elméjében megszólalt a síron túli hang, a Dantor már tudta, hogy veszített. A tűz beszélt hozzá:

- Szánalmas féreg! Hatalmasnak vélt tudásod, erőd meg sem közelíti az enyémet. Meggondolatlanságodért és tudatlanságodért pusztulnod kell, akár a többinek. Ég veled nyomorult, és ne feledd: a pusztulás a halandók kiváltsága, az uralkodás a halhatatlanoké.

A tűz ökölnyi fénylő gömbbé sűrűsödött, majd hangtalanul pulzálva emelkedett fel. Egy vakító fehér villanás látszott, s a következő pillanatban már csak némi zöldes füst jelezte a Névtelen iménti távozását.

Teleport. A Dantor tökéletesen ismerte a varázslatot, de ilyen erejűvel még nem találkozott. A láng úti célja nem lehetett ezen a planétán. De hát hova mehetett és miért?

Elmélkedéséből az egyre erősödő dübörgés zökkentette ki. Valami közeledett. Halálszag itatta át a levegőt. Az ablakon rőt fény szűrődött be, de ez most teljesen más volt, egészen más... A Dantor esetlen mozdulattal tápászkodott fel a helyéről, és kinézett az ablakon. Utolsó sikolya éles volt, mint bordák között a kés.

A bíborszín rettenet üvöltve robbant be a terembe, mázsás kődarabokat szórva szerteszét. Az ódon márványoszlopok fogpiszkálóként roppantak össze, szabad utat engedve a mennyezet méltóságteljesen zuhanni kezdő darabjainak...

Bevégeztetett.

A kopottas épület tetején álló ember férfi fáradtan sóhajtva nézett a mélybe. Bár a városfal megmászása az évek során rutinfeladattá vált számára, az ítéletidő most igencsak megnehezítette a dolgát. Yfdan városának egét feketén kavargó viharfelhők lepték el.

Akár a Káosz maga - fordult meg a gyilkolóművész fejében a meglepő gondolat. De rögtön el is hessegette, hisz ábrándozásra nem volt ideje. Érzékszervei az éjféli sötétségbe burkolódzó utcát fürkészték. Nem eshetett még egyszer abba a hibába, hogy lebecsüli a városőröket. Ám félelme most alaptalan volt. Látótávolságon belül egy lélek sem mozdult. Az eső függönyén néhol átsejlett egy-egy parázstartó pislákoló fénye, egy ház körvonala. A milliárdnyi hulló csepp monoton kopogását a tető szélén himbálózó rozsdás cégér nyöszörgése festette alá.

A cégér! A férfi arcán halvány mosoly suhant át. A szerencse ismét mellészegődött. Nesztelenül osont a tető szélére, lábai mintha nem is érintették volna az ázott cserepeket. Az utca szintje innen már csak egy ugrás. Halkan huppant az út nedves macskaköveire. Utolsót igazított fekete bársonyköpenyén, mely jótékonyan takarta míves ezüstkardját, majd belépett a fogadóba, melyet a Kék Sárkányhoz címeztek.  

Nehezen jött álom a szemére. Igyekezett a bőséges vacsorára fogni a dolgot, de a lelke mélyén tudta, hogy a valódi ok a félelem. Pedig ez az érzés csaknem ismeretlen volt számára. Nem sokszor esett meg vele, hogy valaminek az ellopására indult volna. Nem is vállalta volna ezt a munkát, de a jutalom minden várakozását felülmúlta. És épp ez volt benne a gyanús. Átkozott varázstudók!

Zavaros gondolataiba merülve aludt el.  

Éjjel volt ismét, amikor útnak indult. Napja a mágus által megadott épület vizsgálatával telt. A bejutási és az esetleges menekülési lehetőségek vizsgálatával, az őrség megfigyelésével, és egyéb unalmasnál unalmasabb foglalatosságok elvégzésével. A küldetés teljesítésének ezt a részét gyűlölte a legjobban, de profi orgyilkos lévén tudta, hogy ez az egyik legfontosabb. A tudat, hogy már túl van rajta, bátorítólag hatott, bár kételyeit nem oszlatta el.

Hangtalanul haladt keresztül a néptelen utcák dzsungelén. Magas, fekete ruhás alakja csupán egy árnynak látszott a sok közül. Tökéletes gyilkológép volt, akár egy prédájára leső ragadozó.

A kapunál álló két őrt váratlanul érte a halál. A méreg döbbenetesen gyors hatású volt. Az orgyilkos elégedetten tette félre fúvócsövét. A holttesteket a kapu takarásában rejtette el, majd belépett az épületbe. Odabent csend honolt. Az éjszaka nyugalma mindenüvé befészkelte magát. Díszes képekkel teli folyosón haladt, óriási termen vágott át. Ámulatba ejtette az itt felhalmozott vagyon. Az arannyal, ezüsttel bevont bútorok, a falakra aggatott értékes fegyverek, és a minden polcot megtöltő könyvek.

És sehol egy őr! Sehol senki! Egyre erősebben érezte, hogy figyelik. Figyelik, és csak a megfelelő pillanatot várják, hogy lecsaphassanak. Tettetett nyugalommal haladt tovább. Bízott a győzelmében.

Az utolsó ajtó elé ért. Ujjai a kard markolatára fonódtak, miközben óvatosan megtaszította az ajtót, de az nem engedett. Bár számított erre, mégis mérges volt, hogy pont a cél előtt kell megtorpannia. Gyakorlott mozdulattal kapta elő zárnyitó készletét, de másra nem volt ideje.

Két pendülés hallatszott a folyosó két vége felől. Megelevenedett a sötét. Az egyik nyílvessző hegye súrolta a karját, felszaggatva ruhájának fekete szövetét. A másik a köpenyét szegezte a padlóhoz. A férfi tudta, hogy ezen a szűk folyosón nincs esélye. Felugrott, rúgása nyomán tokostul szakadt ki az ajtó. Szilánkok szálltak szerteszét. Egy szempillantás múlva a szobában volt. Öt kard hegye meredt felé. De hát kit vártak ezek? Ki ellen vonultattak fel egy fél hadsereget, és miért? Nem tudta, mert nem tudhatta. Küzdenie kellett. Mindhalálig.

Nem maradhatott az ajtóban. Első csapása nyomán egyik támadója pengétől átjárt torokkal zuhant hátra. Rés nyílt az áttörhetetlennek látszó védelmen. A férfi ugrott, s a következő pillanatban már kívülről figyelte támadóinak gyűrűjét. Ám azok sem tétlenkedtek. Új harci alakzatot vettek fel egyetlen fölösleges mozdulatot sem téve. Akár egy tökéletes gépezet fogaskerekei. És támadtak.

A férfi hátrált. A rázúduló mértani pontosságú csapások valamiféle különleges ritmusban követték egymást. Kivédhetetlenek voltak. Testén egyre szaporodtak a sebesülések. Fekete ruhája vértől lett mocskos. Vérvörös és éjsötét. Háta falnak ütközött, bár a térképet már elvesztette, biztos volt benne, hogy ez az a fal. Annak kell lennie! Fegyvertelen bal kezével hátranyúlt. Ujjai domborművű "téglát" tapintottak ki a megkopott falikárpit takarásában. Nyomógomb? Csak az lehet. Igen! A rejtekajtó gombja. Szinte ösztönösen nyomta volna befelé a követ, de az szilárdan állt a helyén. Erőt vett rajta a kétségbeesés. Magából kikelve, az őrökkel mit sem törődve kezdte rugdosni a falat.

- Mozdulj már te sz...

Ám a mondatot nem fejezhette be. Az őrök egyike felé lendült, s a férfi későn ocsúdott fel. Miközben maga elé kapta kezét, még dacosan hátrarúgott egyet. A halálba menő utolsó elkeseredett mozdulata volt. Maga is meglepődött, mikor lába nem ért falat. Elvesztette egyensúlyát, hanyatt esett. Teste tompa puffanással terült el a hideg padlón. A halált jelentő penge csak néhány hüvelykkel tévesztett célt, fájdalmas vágást ejtve a mellkasán. Szemvillanásnyi ideig még látta az őrök meglepett arcát. Aztán halk sercenés hallatszott, s a térkapu bezárult.

Átkozott varázstudók! Lassan tápászkodott fel. Minden mozdulatát nyilalló fájdalom kísérte, de igyekezett nem törődni vele. Már nem volt életveszélyben. Egy csarnokban állt, bár ezt inkább csak sejtette, mintsem tudta volna. Néhány lépésnyire tőle - talán valamiféle emelvényen - fél láb magas, vörös kristály világított, akárha megfagyott láng lenne. A biztos győzelem tudatában emelte ki a helyéből. Amikor hozzáért, megborzongott kissé, de nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak. Pedig ekkor lett kiválasztott. Az idegen hatalom kiválasztottja.

Díszesen faragott faajtón kopogott. Sebei a visszateleportálás óta már nagyrészt beforrtak. Örömmel töltötte el a tudat, hogy nemsokára ismét munkába állhat. Mert nemcsak a pénzért csinálta. Lételeme volt a halál.

- Ki az? - kérdezte bentről egy öreges hang.

- Vlagyimir vagyok - felelte az orgyilkos. - Toborzásgátló Vlagyimir.

Az ajtó csendesen tárult ki. Nyílásában alacsony, ősz hajú vénember jelent meg. Egy szó sem hangzott el, miközben a kristály és a jókora pénzeszacskó gazdát cserélt.

- Ezt az apróságot pedig fogadd el hálám jeléül! - nyújtott át a mágus egy tenyérnyi fémdobozt. - Alkalomadtán az életedet mentheti meg. És ne feledd: Mi soha nem találkoztunk, nem is ismerjük egymást!

Vlagyimir értőn bólintott.

- Akkor hát isten veled, fiam!

- Isten önnel, mester!

Vlagyimir elégedetten ballagott a legközelebbi bank felé. Ezer arannyal lett gazdagabb.  

Alkonyodott. A lenyugvó nap rőt fénye beszűrődött a szoba ablakán. A középen álló valami megelevenedett. Már nem kristály volt. Vonalai lassan felolvadtak. Lángnyelvvé változott ismét. Nem messze tőle egy ember ült.

Egy ember, akinek hatalma összemérhető volt az övével.

Egy ember, aki nemsokára a halhatatlanok közé emelkedik majd.

Egy ember, aki örökre bevéste nevét Ghalla történelmébe.

Egy ember, akit Dornodonnak hívtak.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A zsarnok és a kalandozó (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2003. október 7. 09:16:16

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma