Vissza a Főoldalra
 

Hírek, változások
Mi is az az AK?
AK Archívum
GN Archívum
Tartalomjegyzékek
Cikkek az újságból
Krónikák a boltban
Szavazások
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
Termékismertető - Alanori Krónika 145. (2008. március-április)
Termékismertető - Alanori Krónika 142. (2007. november)
Termékismertető - Alanori Krónika 140. (2007. szeptember)
Termékismertető - Alanori Krónika 139. (2007. július-augusztus)

A lista folytatása...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Raymond E. Feist: Az éjsólyom röpte (részlet)

A fiúk kirobbantak az ajtón.

A csirkék riadtan menekültek. Az egyik pillanatban még békésen kapirgáltak az udvaron kiszóródott magvakat és rovarokat keresgélve, a következőben pedig tiltakozva kotkodácsoltak, és a szélrózsa minden irányába szétszaladtak, amikor két lihegő fiú zuhant közéjük a falusi utcára.

Az arra járók csak öklöket, könyököket és lábakat láttak a földön hempergő fiúkból. Az egymást csépelők ütései nem voltak túl hatékonyak, de mindketten szívből várták a lehetőséget, hogy bevihessék a győztes csapást - s persze közben buzgón védekeztek, nehogy a másik komolyan eltalálja őket. Így aztán a verekedés inkább hasztalan birkózásnak tűnt, mint komoly harcnak.

A két fiú nagyjából egyforma termetűnek és egykorúnak látszott - úgy tizenhat évesek lehettek. A sötét hajú gesztenyebarna tunikát és bőrnadrágot viselt. Kicsivel alacsonyabb volt társánál, széles válla viszont vitathatatlanul megmutatta, hogy ő az erősebb. A sötétszőke hajú fiatalember kék tunikát és bőrnadrágot hordott. Hosszabbnak tűnt a karja, és látszott, hogy egyértelműen fürgébb a másik verekedőnél.

Szinte egész életükben testvérekként nevelkedtek, és mint a fivérek általában, a legkisebb apróságon is azonnal hajba kaptak. Mindketten jóképűek voltak a maguk egyszerű módján: napbarnított arcuk és karcsú, de erős testalkatuk megmutatta, hogy sok időt töltenek a szabadban kemény munkával, és éppen csak eleget esznek. Egyikük sem volt ostoba, de ebben a pillanatban túl értelmesnek sem látszottak.

Mostani vitájuk oka kirohant utánuk az ajtón.

- Tad! Zane! - kiabált mérgesen. - Azonnal hagyjátok abba, vagy egyikőtök sem lehet a társam az ünnepségen!

A küzdő felek a porban hemperegve is meghallották a figyelmeztetést.

- Ő kezdte! - ordította a sötét hajú.

- Nem én voltam! - tiltakozott a másik.

A lány nagyjából egykorú lehetett a vetélytársakkal. Barna haja Zane-éhez, zöld szeme Tadéhez hasonlított, okosabban viselkedett, mint a két fiú együttvéve, és vitathatatlanul ő volt Csillagdokk Város legcsinosabb hajadonja.

Egy valamivel idősebb nő követte Ellie-t. Egy vödör hideg vizet hozott ki a házból, és egyszerűen a fiúkra loccsantotta.

A legények felordítottak, eleresztették egymást, és felültek.

- De mama! - tiltakozott a szőke hajú. - Ezt meg minek kellett? Csupa sár lettem.

- Akkor menj mosakodni, Tad!

A magas nőből egyszerű háziszőttes ruhája ellenére is áradt a méltóság. Világosbarna hajában már látszott néhány ősz szál, de napbarnított arca a mélyülő szarkalábak mellett is fiatalosnak látszott. A sötétebb hajú fiúra pillantva hozzátette:

- Te is, Zane. - Komor arckifejezését meghazudtolva barna szeme vidáman csillogott. - Hamarosan Caleb is megérkezik, és akkor elindulunk. Ha nem lesztek készen addigra, legfeljebb két csibésszel kevesebb lesz az ünnepségen.

A két fiú fölállt, és leporolta magát. Az asszony odadobott nekik egy rongyot.

- Ezzel leszedhetitek magatokról a sár nagyját, de aztán mossátok ki a kútnál! - figyelmeztette őket. - Ez az egyik legjobb mosogatórongyom.

Ellie a habozó verekedőkre nézett.

- Ostobák! Hiszen mindkettőtöknek megmondtam, hogy elmegyek veletek.

- Igen, de először nekem mondtad - erősködött Tad. - Ami azt jelenti, hogy velem fogsz először táncolni.

- Nem jelenti azt - tiltakozott Zane ismét felemelve az öklét.

- Nehogy újra kezdjétek! - kiabált rájuk az idősebbik nő. - Most pedig takarodjatok mosdani!

A két fiú morogva engedelmeskedett.

- Marie, miért verekednek folyton? - kérdezte Ellie.

- Egyszerűen csak unatkoznak. - A fiatal lányra nézett. - Mikor fogod megmondani nekik?

- Megmondani? - kérdezte Ellie úgy téve, mintha nem tudná, miről van szó.

Marie elnevette magát.

- Jó lenne, ha mielőbb elmondanád nekik, lányom. Nem nagy titok, és az ünnepségen biztosan meg fogják tudni.

A lány felvonta szemöldökét, és kétségbeesett képet vágott.

- Olyanok vagyunk, mint egy család, nem igaz?

- Idővel minden megváltozik. - Az idősebb nő körülpillantott a városon. - Amikor a családom ideköltözött, Csillagdokkváros még aprócska település volt. Most kétszer akkora. Az Akadémia félig sem épült fel, most meg nézz csak rá!

Ellie bólintott, és mindketten megszemlélték a tó közepén elterülő szigetet.

- Mindennap látom, Marie, akárcsak te.

A Nagy-Csillag-tó közepén lévő szigeten hatalmas hegyként magasodott az Akadémia. A tövében épült falu már a sziget egész északkeleti végét elfoglalta. Itt csak a Mágusakadémián szolgálók éltek. Csillagdokkváros a szigetre vivő komp kikötőhelye köré települt. Eredetileg csak egy jelentéktelen kereskedelmi állomás volt, mostanra azonban a környék legforgalmasabb piacává vált.

- Hát, ha Grame Hodover kicsit is hasonlít az apjára, rögtön fecsegni kezd, amint iszik egy pohár sört.

- Tad és Zane meg ölre mennek, mielőtt valaki lebeszélhetné őket - fejezte be Ellie.

- Úgyhogy jobb előbb, mint később - mondta Marie, aztán intett Ellie-nek, hogy menjen vissza vele a házba. Beléptek az egyetlen nagyobbacska helyiségből álló épületbe, amelyben épp elég hely volt a tűzhely, egy asztal és a három ágy számára. Odabenn a nő folytatta: - A fiúk a legjobb barátaid, bár ez egyelőre nem tudatosult bennük. Mindketten azt hiszik szerelmesek beléd, de amennyire látom, ez inkább csak a kegyeidért folytatott versengés, nem pedig komoly érzelem.

Ellie bólintott.

- Nagyon szeretem őket, de csak úgy, mintha a fivéreim lennének. Viszont ha hozzá is akarnék menni valamelyikükhöz, apám...

- Tudom. Apád a leggazdagabb fuvaros Csillagdokk Városban, Grame apja pedig az egyetlen molnár, szóval természetes, hogy egy párt szeretnének csinálni belőletek.

- Én tényleg szeretem Grame-et - jelentette ki Ellie. - Legalábbis eléggé szeretem ahhoz, hogy együtt tudjak élni vele.

- A szerelem nem csak az a romantikus érzelem, amiről a mesék szólnak - figyelmeztette Marie. - Tad apja jó ember volt, de azért előfordultak köztünk nézeteltérések. Zane apja is rendesen bánt a feleségével, habár igencsak rossz természetűvé vált, amikor ivott. A kapcsolatok többnyire arról szólnak, hogy az ember a jóval együtt a rosszat is elfogadja, Ellie. Zane anyja nagyon szerette a családját, bármennyi gondja is volt velük, és mivel ő volt a legjobb barátnőm, természetesnek tűnt, hogy befogadjam Zane-t, amikor a szülei meghaltak. - Gyengéden megfogta Ellie karját. - Ahogy téged is magamhoz vettelek volna, ha a te apád sem éli túl.

Zane szülei és Ellie édesanyja a legutóbbi troll rajtaütés során vesztették életüket. A vérfürdő következtében többtucatnyi városi elesett, mire a varázslók észrevették és elűzték a szörnyeket.

- Tudom, Marie - mondta a lány. - Életem legnagyobb részében olyan voltál számomra, mint egy anya. Úgy értem, emlékszem mamira - legalábbis egy-két dologra vele kapcsolatban, például a hangjára, meg hogy mindig dúdolgatott főzés közben, én pedig ott játszottam a lábánál a földön. Arra is emlékszem, ahogy a karjába vett. - Ellie pár pillanatra elmerengett, aztán ismét Marie-ra nézett. - Igazság szerint viszont te vagy az egyetlen anya, aki tényleg volt nekem. - Felkacagott. - Papa legalábbis sosem mondott semmit arról, hogy bánjak a fiúkkal, kivéve, hogy tartsam távol magam tőlük!

Marie mosolyogva ölelte meg a lányt.

- Te pedig az én sosem volt kislányom lettél.

Ekkor ért vissza a két fiú. Tad anyja ellenőrizte őket.

- Meg fogtok száradni, mire a móka kezdődik - jelentette ki. - Most pedig ígérjétek meg, hogy ma már nem lesz több verekedés!

- Rendben, mama - mondta Tad.

- Igenis, mama - bólogatott Zane.

- Ha van kedvetek, induljatok el hármasban a térre! Biztos vagyok benne, hogy a többi fiatal is így csinálja.

- És veled mi lesz, mama? - kérdezte Zane, bár arca elárulta, hogy legszívesebben máris menne.

- Én megvárom Calebet. Biztos mindjárt itt lesz.

Zane és Ellie elindultak, mondván, hogy majd később találkoznak, Tad azonban tovább toporgott az édesanyja mellett. Képtelen volt kinyögni, mit akar, de végül mégis belekezdett:

- Mama, hozzámész Calebhez?

- Ez meg hogy jutott eszedbe? - nevetett Marie.

- Hát, csak annyi, hogy az elmúlt két hónapban háromszor is itt járt, és te elég sok időt töltöttél vele.

- Az ő apja építtette Csillagdokkot, ha még emlékszel rá, amit meséltem. - A nő megrázta a fejét. - Most amiatt aggódsz, hogy hozzámegyek, vagy amiatt, hogy nem?

A fiú vállat vont. Kamaszos alakja egyszerre sokkal férfiasabbnak tűnt az anyja szemében.

- Nem is tudom - mondta. - Caleb jó ember, azt hiszem. Egyszerűen csak...

- Nem az apád - fejezte be az anyja a mondatot.

- Nem ezt akartam mondani - jelentette ki Tad. - Csak... túl sokat van távol.

Marie kényszeredett mosollyal válaszolt.

- Nem is egy asszony van, aki áldásnak tartaná, ha az ura nem lenne mindig mellette. - A fia vállára tette a kezét, és megfordította Tadet. - Na menj, csatlakozz a többiekhez! Én is mindjárt megyek.

Tad a társai után rohant, Marie pedig körülnézett aprócska otthonában. Minden tisztán és takaros rendben állt: ha szegények is voltak, az asszony akkor is büszke lehetett rá, milyen rendet tartott. Pedig két fiú mellett ez nem kis teljesítmény: Tad és Zane azonban többnyire szó nélkül engedelmeskedtek az anyjuknak.

Marie megkóstolta a tűz fölött rotyogó levest, és megállapította, hogy elkészült. A város minden lakója közreműködött az aratóünnep lebonyolításában, és bár Marie levese egyszerű étel volt, mindenki szerette; még azoknak is ízlett, akik bőséges lakomákhoz szoktak.

Az ajtó felé pillantva szinte várta, hogy felbukkan ott valaki. Egy röpke pillanat után szomorúan konstatálta, hogy nem tudja, kit szeretne jobban látni: az elhunyt férjét vagy Calebet. Aztán félrelökte az értelmetlen gondolatot, és emlékeztette magát, hogy nem érdemes az után vágyakozni, amit az ember úgysem kaphat meg. Parasztember felesége volt, és ismerte az élet természetét: ritkán van választásunk, és ha sokáig akarunk élni, mindig előre kell néznünk, sosem hátra.

Kevéssel később Marie lépteket hallott, és megfordult. Caleb állt az ajtóban.

- Talán vársz valakit? - kérdezte a férfi félmosollyal az ajkán.

Marie karba tett kézzel alaposan végigmérte. Bár Caleb csak néhány esztendővel volt fiatalabb az asszonynál, simára borotvált, ránctalan arca miatt szinte kölyöknek látszott, pedig vállig érő barna hajába már ősz szálak vegyültek. Barna szeme egy vadász pillantásával tekintett a nőre. Erdőjárókhoz illő egyszerű szabású, de jó minőségű ruhát viselt: széles karimájú fekete nemezkalapot, testhez álló sötétzöld gyapjútunikát és bőrnadrágot, amelynek szárát lábszárközépig érő őzbőr csizmájába tűrte. Hosszúkás arca ellenére jóképűnek látszott, mert olyan méltóságteljesen mozgott. Mindig halkan, meggondoltan beszélt, és a csendtől sem irtózott. Legfőképpen azért vonzotta az asszonyt, mert mindig olyan pillantással nézett rá, mintha valami különösen értékeset látna benne.

- Elkéstem? - kérdezte Caleb.

- Mint mindig - mosolygott vissza halványan a nő. Aztán kiszélesedett a mosolya, és elkacagta magát. - De azért nem túlzottan. - Marie átszelve a szobát megállt a férfi előtt. Megölelte, megcsókolta, majd azt mondta: - A fiúk csak pár perce mentek el.

Caleb viszonozva az ölelést megkérdezte:

- Mennyi időnk van?

Marie a szeme sarkából rápillantott.

- Ha jól értelmezem a hangulatodat, közel sem elég. - Fejével a tűzhely felé intett. - Segíts nekem a kondérral!

Azzal odament a tűzhelyhez, és megfogta a kémény mellett álló hosszú tölgyfa rudat. Caleb levette íját, hátizsákját meg a derekáról a tegezt, és egy sarokba támasztotta őket. Amikor Marie a hatalmas kondér fülébe csúsztatta a rudat, megfogta a túlsó végét. Együtt leemelték az edényt a kampóról, amely a tűz fölött tartotta, aztán elindultak az ajtó felé.

- Te menj elöl! - javasolta Caleb.

Kiérve a férfi úgy helyezkedett, hogy - középen a kondérral - egymás mellett haladhassanak.

- Milyen volt az utad? - kérdezte Marie.

- Semmi különös.

A nő már megtanulta, hogy ne kérdezzen a férfi ügyeiről, vagy hogy merre járt. Csak annyit tudott, hogy az apjának dolgozik. Legalábbis némelyek ezt állították... Caleb apja egykor Csillagdokk hercege volt, pillanatnyilag azonban senki sem uralkodott a tó közepén elterülő szigeten. Néha előfordult, hogy a shamatai helyőrségből érkező királysági őrjáratok eltöltöttek egy-két éjszakát a helyi fogadóban, olykor pedig keshi őrjáratok lovagoltak erre Nar-Ayab határerődjéből, mindazonáltal egyik fél sem tulajdonította magáénak a Nagy-Csillag-tavat és az azt övező vidéket. Az egész környék a szigeten épült Mágusakadémia fennhatósága alá tartozott, és senki sem vitatta a jogaikat.

Pug azonban nem volt már az Akadémia vezetője, bár Csillagdokk Város többi lakosához hasonlóan Marie sem tudta, hogyan történhetett a hatalomváltás. Mindenesetre a fiai - Caleb és a bátyja Magnus - még mindig gyakran meglátogatták az Akadémiát. Bármilyen okból is szakítottak régen, a varázslók városának irányító testülete és Pug továbbra is szoros kapcsolatban álltak egymással.

Marie kislány korában találkozott először Calebbel, aki akkor még csak az erdőben kóborló csenevész kisfiú volt. Időről-időre együtt játszottak, aztán egyszer a fiú eltűnt. Némelyek szerint a Keserű-tenger egyik szigetére költözött, mások viszont azt állították, a tündék között él. Akkor találkoztak ismét, amikor Caleb nagyjából annyi idős lehetett, mint most Tad és Zane, Marie pedig mindössze négy évvel idősebb. Bár a lány szülei helytelenítették, hogy annyi időt töltenek együtt, tudván, hogy ki Caleb apja, nem mertek beleszólni.

De az után a nyár után, amikor szeretők lettek, a fiú ismét eltűnt. Utolsó szavaival megmagyarázta, hogy az édesapja adott neki valami feladatot, de megígérte, hogy visszatér. Marie több mint egy évig várta, mielőtt meghajolt családja nyomása előtt. Feleségül ment az ifjú Brendanhoz, akit végül nagyon megszeretett, de aki sosem ébresztett benne olyan a szenvedélyt, amilyet Calebbel élt át. Teltek-múltak az évek, ám Caleb nem tért vissza.

De bármi is volt a hosszú távollét oka, Marie férjhez ment, szült két fiút (akik közül az egyik még csecsemőkorában meghalt), és elvesztette a férjét, mire Caleb ismét felbukkant - figyelmeztetés nélkül a három évvel ezelőtti Nyárközép ünnep idején.

Marie szíve megdobbant, amikor meghallotta a hírt - és bár megszidta magát, amiért hagyta, hogy egy ostoba kislány emlékei eluralkodjanak rajta -, azonnal megkereste a férfit. Azon az éjszakán túl sokat ivott és táncolt, de a férje halála óta akkor mulatott a legjobban. Miután a fiúk elaludtak, Caleb karjai között töltötte az éjszakát.

A következő reggelen pedig a férfi ismét elment.

Azóta az asszony megszokta Caleb viselkedését, hogy mindig előzetes figyelmeztetés nélkül bukkan fel és távozik. A férfi soha nem tett ígéreteket, de Marie ezt nem is kérte tőle. Mégis olyan kötelék szövődött közöttük, hogy Marie biztosan érezte: Calebre nem vár másik asszony. Nem tudta volna megmondani, miért érzi így, mégis bizonyos volt benne.

- Sokáig maradsz?

- Attól függ.

- Mitől? - kérdezte a nő.

- Egy csomó mindentől. Üzenetet hozok az irányítótestületnek, és talán eltart egy darabig, mire kitalálják, mit válaszoljanak. Szóval pár napig biztosan maradok, talán egy hétig is.

- Beszélhetsz róla?

- Nem igazán - mosolyodott el a férfi. - Mondjuk úgy, hogy ismét apám egyik rendkívül fontos ügyében járok.

- Mégis van időd, hogy elgyere velem az ünnepségre? - kérdezte a nő sokat tudó mosollyal az ajkán.

- Egy napon nem múlik - vigyorgott rá a férfi. - Azonkívül saját elintéznivalóm is van itt.

- Tényleg?

- Hát persze - nevetett a férfi. - Amint azt te is nagyon jól tudod.

Ahogy közeledtek a főtérhez, egyre többen üdvözölték Marie-t.

- Nos - súgta a nő miután visszaköszönt -, később tárgyalhatunk arról az elintéznivalóról.

Caleb szokatlanul nagynak látta a tömeget.

- Új emberek érkeztek? - kérdezte meg.

- Páran - felelte a nő. - Egy shamatai szállítási cég felhúzott egy épületet a déli út mellett, a régi kőhídtól nem messze. Ez három új családot jelent, de pár itteni embert is felvettek. Ellie apját idegesíti a dolog. Azt hiszem, félig-meddig ez az oka, amiért hozzáadja a lányát Jacob molnár fiához, Grame-hez. Biztos akar lenni benne, hogy ő szállíthatja a gabonát Határszélébe és Krondorba.

- Szerintem jó indok a házasságra - jelentette ki Caleb. - Már ha a szerelem nem számít.

A nő ránézett a férfira, hogy komolyan beszél-e de megint csak nem tudott olvasni az arcából. Néha olyan könnyedén meg lehetett mondani, mi jár Caleb fejében, mintha kisgyerek lett volna. Máskor viszont Marie egyáltalán nem tudta, mire gondol, és sajnos most ez volt a helyzet.

Odavitték a kondért a közeli fogadóból kölcsönzött egyik asztalhoz, és letették oda, ahová a mulatságot felügyelő egyik asszony mutatta. Egy másik nő felnézett.

- Marie, Caleb! - préselte ki magából az üdvözlést.

- Tessa! - biccentett felé Marie.

A borvirágos arcú, püffedt tokájú nő alkoholistának látszott. Kényszeredetten rájuk mosolygott.

- Ismét hoztál abból a finom levesedből egy keveset - jegyezte meg leereszkedően. Tessa a molnár felesége volt, hamarosan pedig Ellie anyósa lesz. Csinos ruhában feszített. Alig észrevehető fintorral megpaskolta Marie kezét, és odabiccentett neki. - Megértjük, kedvesem - mondta a lehető legfensőségesebb hangon.

Caleb továbbra is barátságosan mosolygott, de a szeme alig észrevehetően összeszűkült.

- Ó, ez nem minden. - A tér túloldalán ásott tűzgödör felé intett. - Azt az ökröt is mi hoztuk, amit éppen elkezdtek sütni. - Odakacsintott Marie-nak, úgy, hogy Tessa ne lássa. - No meg azon a szekéren is a mi adományunk van - mutatott egy éppen begördülő kocsira. - Két hordó dorgini törpsör és hat láda hollófalvi bor.

Tessa úgy pislogott, mint egy bagoly, amire hirtelen rávilágítottak.

- Valóban? - dadogta.

Caleb nem szólt semmit, csak széles mosollyal bólintott. A zavarba ejtett molnárné mormogott valamit, aztán fájdalmas mosollyal elsietett.

- Ezt meg miért csináltad? - kérdezte Marie.

Caleb megvonta a vállát.

- Nem felejtettem el, hogy felbosszantott téged a legutóbbi Banapis-fesztiválon. Azonkívül tavaly csak pár fogollyal meg néhány nyúllal járultam hozzá az ünnepséghez.

- Nem így gondoltam. Úgy értem, miért mondtad, hogy mi, amikor te hoztad az ökröt meg azt a kocsirakomány italt.

- Csak mert úgyis neked hoztam az egészet.

Marie pár pillanatig nem szólt semmit, aztán halványan elmosolyodott, de tekintetében nem csillant derű.

- Köszönet a gesztusért, Caleb.

- Örömömre szolgált - felelte a férfi. - Elmenjek tányérokért és merőkanálért?

- Ne - mondta Marie semleges hangon. - Majd én visszamegyek a házba értük. Te addig keresd meg a fiúkat, és gondoskodj róla, hogy ne keveredjenek bajba, jó? Aggódom miattuk.

A férfi bólintott, majd elindult. Utat vágva a tömegben örömteli meglepetéssel tapasztalta, mennyit változott a város gyermekkora óta. Bár a családja sosem élt Csillagdokkvárosban, gyakran idelátogattak.

Caleb apja finoman szólva feszült kapcsolatban állt az Akadémia vezetőivel. Caleb elég gyakran hallotta Pugot panaszkodni velük kapcsolatban, így megértette, mi a feszültségek oka, de őt nem nagyon érintette a dolog. Bátyja, Magnus varázsló volt, akárcsak a szüleik, Caleb azonban kakukktojásnak született: semmiféle mágikus képességgel nem rendelkezett.

A család többi tagja a politikai feszültségek fátyolán át pillantott Csillagdokkra, Caleb azonban egyszerűen gyermekkori emlékei színhelyének tekintette. Csillagdokkvárosban magához hasonló gyerekeket talált - közönséges fiúkat és lányokat, akiket olyan szokványos dolgok foglalkoztattak, mint a felnőtté válás; azonkívül megtanultak szeretni, gyűlölni és megbocsátani; megpróbálták elkerülni a munkát, és játszótársakat kerestek. Vagyis afféle hétköznapi dolgokban lelték örömüket, amik korábban kimaradtak Caleb életéből.

Caleb számára sok tekintetben hasznos volt szokatlan neveltetése. Gyermekkorának nagy része azzal telt, hogy unalmas tanórákon üldögélt, amelyeket mágiához értő diákok számára terveztek. Ma már látta a dolog értelmét, mert bár nem volt tehetsége a mágiához, legtöbb sorstársával ellentétben ő legalább megérezte a varázslatok jelenlétét. És mivel az Árnyak Tanácsának leghatalmasabb ellenségei mágusok voltak, Caleb jó hasznát vette ennek a képességének.

A Varázsló-sziget gyermekei (és azok is, akik a Nagy-Csillag-tó szigetén laktak) benne éltek a mágiában. Tanáraik nem kis bosszúságára még a játékaikba is varázslatot szőttek. Caleb éppen ezért magányos fiúcska volt. Hiába számított kiváló futónak, és hiába tartozott a legügyesebbek közé a labdajátékokban, gyakran álldogált egyedül, szomorúan bámulva, hogyan játszanak a többiek illúziósat, hiszen az efféle mulatságokban ő nem vehetett részt - legfeljebb gonosz tréfák célpontjaként. Sokszor előfordult, hogy a holmijai arrébb csusszantak, amikor értük nyúlt, vagy felbukott egy hirtelen a lába előtt termő tárgyban.

Sokaknál a gyermekkori sebek a legmélyebbek. Később Caleb már kevésbé tűnt elszigeteltnek, mert a többi gyerek érdeklődése más irányba fordult. De még a szokványos gyerekcsínyek irányítójaként is másnak látta magát.

Mindössze két hely létezett, ahol Caleb szabad és nyugodt lehetett gyerekkorában. A tizedik nyarát taposta, amikor Elvandarba vitték, ahol öt évet töltött a tündék között.

Caleb tőle telhetően elsajátította a tünde szokásokat. Vívásra Tomas úr, Elvandar hadvezére oktatta, az íj használatát pedig Calin hercegtől és féltestvérétől, Calis hercegtől tanulta. Nem volt olyan tehetséges kardforgató, mint Karomin Hawkins, viszont kiváló íjásszá vált. Tomas és Calin herceg gyakran emlegették, hogy Caleb ugyanolyan ügyes, mint egy Íjász Martin nevű férfi, aki a tündék által ismert legtehetségesebb ember íjász volt.

Caleb tudta, hogy a tündék nem szoktak hízelegni, ezért elfogadta, hogy a bók hosszú, kemény gyakorlással elért teljesítményének elismerése. Ennek révén tanulta meg, hogy még a lehetetlennek tűnő cél is elérhetővé válhat, ha elég erőfeszítést és áldozatot hozunk az érdekében. Később szomorkásan megállapította, hogy a tündék sosem látták Karomin Hawkinsot lőni; ő legalább olyan ügyes volt, mint Caleb, ha nem ügyesebb. De persze a második legjobb emberi íjásznak lenni sem kis teljesítmény.

Caleb nagyon megszerette a tündéket, és varázslatos otthonukat, Elvandart. A nyelvüket is kiválóan elsajátította. Mégis Csillagdokkvárosban tanulta meg első leckéit a közönséges emberi létről.

Keresztülvágott a nyüzsgő főtéren. A korábbi ünnepségeket alapul véve a fiúk alighanem a többi fiatallal együtt a szökőkútnál lehettek.

A férfi fogadta a szembe jövők köszöntéseit, hiszen ők ugyanazok az emberek voltak, akikkel harminc évvel ezelőtt gyermekként együtt játszott. A férfiak némelyike testesebbé vált, másoknak kezdett őszülni a haja - ha egyáltalán maradt még hajuk. Az egykori kislányok asszonyokká értek, és amelyikük nem hízott el, annak vékony, szívós alakján nyomot hagyott a túl sok munka és a túl kevés pihenés. Csak néhányan maradtak Marie-hoz hasonlóan fiatalosak az anyaság és a gazdálkodás nehézségei közepette.

Ma azonban mindannyian viszonylag boldognak látszottak, hiszen ma volt az aratóünnep, és ha hinni lehetett az asztalon díszelgő terményeknek, bőséges év állt a hátuk mögött. Hamarosan gabonaszállító szekerek nyikorognak majd a Keserű-tenger felé vezető úton, és bárkák indulnak a Nagy-Csillag-tavon át, majd le a folyón, végül az Álmok Tengerén egyenesen Shamata vagy Landreth kereskedelmi kikötőibe. A marhák jól meghízva várták a telet, és a birkák gyapja is egészségesen megvastagodott még a hűvös beállta előtt. Caleb bárhová nézett, mindenütt bőséget látott: frissen szedett almával teli hordókat, kosarakban bogyós gyümölcsöket és fügét, mindenféle zöldséget, ráadásul minden tanya körül számtalan baromfi és disznó nyüzsgött.

Még emlékezett azokra az évekre, amikor kevés volt a termés, vagy trollok fosztogatták a vidéket, ezért magában elismerte, hogy a helybélieknek ezúttal minden okuk megvan az ünneplésre. A tél enyhe volt az Álmok Völgyében - hó legfeljebb ötvenévente egyszer esett errefelé -, és a parasztok már el is vetették a téli búzát, ami sehol máshol nem érett volna be. Mire a kereskedők visszatérnek a Királyságból vagy a Nagy Kesh Birodalomból a szerszámokkal és más szükséges holmival teli szekerükkel, a második aratás is befejeződik, és a termés készen áll, hogy kielégítse a fagyos észak friss ételigényeit. A legtöbb gazdálkodó közösséghez képest Csillagdokk gazdagnak számított, de a parasztok sorsa még itt sem volt könnyű.

Caleb félretolta gondolatait, mert a sarkon befordulva megpillantotta a fiúkat. Mindössze egy lépést tett, és máris látta, hogy mindjárt kitör a verekedés.

Ellie felállt.

- Ha nem hagyjátok azonnal abba, én elmegyek.

Tadhez és Zane-hez beszélt, akik láthatólag megint összeakaszkodni készültek. A karcsú lány megállt közöttük, és meglepő erővel tolta el a fiúkat egymástól. Barátai habozni kezdtek, s ez épp elég időt adott Calebnek, hogy odaérjen hozzájuk.

- Mi a gond? - kérdezte.

A két fiú Calebre pillantott, aztán ismét farkasszemet nézett. Ellie újból szétlökte őket.

- Ezek az ostobák azon a "fontos" kérdésen veszekednek, melyikük táncoljon velem először.

- De megígérted! - ordította Tad mindössze fél másodperccel megelőzve az ugyanezt állító Zane-t.

Caleb arcáról eltűnt a mosoly. A muzsikusok már összegyűltek a söröshordók mellett, és hangolni kezdtek. Egy-két percen belül zenélni fognak, és akkor a fiúk biztosan összeverekednek.

- Édesanyátok megkért, hogy tartsam rajtatok a szemem. - Erre mindkét fiú ránézett, és Zane is majdnem ugyanolyan harciasnak tűnt, mint Tad. - Úgy látszik, jó oka volt rá - tette hozzá Caleb. Az övébe nyúlva előhúzott egy pénzérmét, és megforgatta a fiúk előtt. - Ez itt a fej, ez pedig az írás. Ha fej, akkor Tad, ha írás, akkor Zane.

Azzal feldobta a rézpénzt, és hagyta, hogy leessen a földre. A fiúk meredten figyelték az érme útját. Írás jött ki, és Zane diadalmasan harsant fel:

- Enyém az első tánc! - mondta abban a pillanatban, amikor a zenészek éppen a húrokba csaptak.

Tad már éppen tiltakozni akart, amikor meglátta, milyen bosszús képet vág a barátja. Caleb Ellie-vel a karján már elindult a táncosok felé, de azért visszaszólt nekik:

- A győztesé a második tánc!

Ellie nevetve hagyta, hogy Caleb átvezesse a parasztok tradicionális körén. Aki nem táncolt, az is odaállt, és ütemesen tapsolt. Amikor eljött az ideje, hogy a férfi megfogja Ellie kezét, és megforgassa néhányszor, a lány megszólalt:

- Neked aztán vág az eszed, Caleb.

- Kezdenek úgy viselkedni, mint két éretlen ifjú bika. Mit akarsz csinálni?

- Hozzámegyek Grame-hez - halkította le a lány a hangját.

- Abból aztán igazán nagy vihar lesz - kacagott Caleb. - De hát úgysem mehetnél hozzá mindkettőjükhöz.

- Egyiknek sem lennék a felesége - jelentette ki Ellie. - Olyanok számomra, mintha a fivéreim lennének.

A férfi hátulról a lány a derekára tette a kezét, és elindult vele oldalvást.

- Pedig ők nyilvánvalóan nem húgocskájukként gondolnak rád.

- Ugyan, ez csak azért van, mert olyan kevés a lány a környéken - fordult meg Ellie, hogy a férfi a szám végével meghajolhasson előtte. Aztán belekarolt táncosába, mondván: - Rémes, hogy a többi lányt már mind eljegyezték, vagy egyszerűen túl fiatalok.

Caleb tudta, mire gondol beszélgetőtársa. A velük egykorú gyermekek többsége meghalt a legutóbbi troll rajtaütés során. Az elvesztett gyerekek szülei még mindig haragudtak a mágusokra, amiért nem avatkoztak közbe hamarabb. Akkoriban Caleb a Keleti Királyságokban élt, és a Tanács érdekében dolgozott. Kilenc éve történt, amikor Ellie, Zane és Tad még egészen kicsik voltak.

Caleb visszakísérte Ellie-t a fiúkhoz. Úgy számította ki a lépést, hogy épp akkor érjenek oda, amikor felhangzottak a következő dal első ütemei. Amikor meglátta, hogy Tad tiltakozni akar, tenyerét határozottan a szőke fiú mellkasának támasztotta.

- Ne tedd tönkre az ünnepséget! - mondta. - Te is sorra fogsz kerülni.

Tad továbbra is vitatkozni akart, de látva Caleb komor arckifejezését, nagyot sóhajtva biccentett egyet.

- Rendben, Caleb.

A férfi nagyon örült, hogy Zane nyert a pénzfeldobásnál, mert a két ifjú közül ő volt a forrófejűbb, és alighanem erőszakos közbeavatkozásra kényszerítette volna Calebet.

A férfi Tadet figyelte, amíg Ellie és Zane táncolt, és látta, hogy a fiú magában fortyog. Ellie-nek igaza volt - barátai természetükkel ellentétesen viselkedtek.

Amikor véget ért a dal, a lány visszajött, és most Tad tánca következett. Csakúgy, mint korábban, Caleb most is az egyedül maradt fiút figyelte. Zane majd felrobbant a féltékenységtől. A harmadik szám után Caleb kijelentette:

- Kedvem támadt inni valamit. Nem jöttök velem?

Ellie mindhármuk nevében készségesen beleegyezett, és belekarolt Calebbe; így aztán a fiúk kénytelenek voltak követni őket. Odamentek egy asztalhoz, ahol négy férfi sört csapolt és igyekezett minél hamarabb szétosztani a korsókat. Ellie nem kért az erős italból, inkább elfogadta Zane ajánlatát, hogy hoz neki egy kis vizezett gyümölcslét. Tad erre rögtön jelentkezett, hogy elmegy ennivalóért. A lány elhárította, de amikor látta, mennyire elszomorodik barátja, meggondolta magát:

- Esetleg hozhatsz valami könnyű harapnivalót, amíg mind le nem ülünk rendesen vacsorázni.

Miután a két fiú elrohant, Caleb felsóhajtott:

- Mit kezdjünk ezzel a két szerencsétlennel?

- Nem tudom, de valamit muszáj lesz. Egész nap csak lógatják a lábukat, mert semmi dolguk. Nem olyan fajták, akik inni kezdenek, de...

Caleb megértette. Csillagdokkvárosa elég nagy volt ahhoz, hogy jelentős kereskedelmet, és némi ipart tartson fenn - tavaly még egy vasolvasztó is nyílt, amely a hegyekből lehozott érccel dolgozott -, de a munka nagy részét mindenütt családtagok látták el. Mindig több volt az ember, mint az elvégzendő munka, és mivel apáik nem taníthattak mesterséget Tadnek és Zane-nek, a fiúk semmihez sem értettek igazán. Tehetetlenségükben kezdtek megvadulni.

Caleb tudta, hogy mindketten eszes, tehetséges fiatalok, de ha nincs célja az életüknek, az a veszély fenyegeti őket, hogy elkallódnak. A legkisebb fiúk gyakran útonállóként, vagy egyik napról a másikra élő szakképzetlen kétkezi munkásként végezték a városban.

Caleb épp ezen töprengett, amikor Marie megérkezett. Odabiccentett a nőnek, és elindult felé az Ellie kegyeit kereső Tad és Zane mellől. Olyan halkan, hogy a fiúk ne hallhassák, azt mondta Marie-nak.

- Korábban félreértettelek. Azt hittem, a fiúk mai viselkedése miatt aggódsz. Most már látom, mire gondoltál.

A nő egy darabig kedvese arcát méregette, aztán megkérdezte:

- Tényleg?

A férfi bólintott.

- Egyelőre tartsuk rajtuk a szemünket, de próbáljuk kicsit jól érezni magunkat! Még ma este, de kicsit később elbeszélgetünk erről, rendben?

Az asszony is bólintott, aztán mosolyt erőltetett az arcára.

- Van kedved táncolni? - kérdezte.

- Nagy örömömre szolgálna - fogta meg a férfi a kezét.

Néhány számot végigtáncoltak, aztán odamentek a gazdagon terített asztalokhoz. Miután megrakták a tányérjukat étellel, kerestek egy csöndes sarkot. Egy az ünnepség miatt bezárt üzlet lépcsőjére telepedtek. Caleb letette a tányérokat, és pár pillanatra magára hagyta Marie-t, hogy hozzon két korsó sört. Amikor visszatért, a nő megkérdezte:

- Hol vannak a fiúk?

- Ott - mutatott a főtér túloldalára. - Nem tévesztem őket szem elől.

- Hogy csinálod?

- Hiszen vadász vagyok - mosolygott a férfi. - De különben is nehéz eltéveszteni őket.

A nő bólintott, és teli szájjal azt felelte:

- Tudom, amerre baj van, arra kell nézni.

- Nem azért - nevetett a férfi. - Csak könnyű megismerni őket a ruhájukról.

Csöndesen ettek, s közben lényegtelen dolgokról beszélgettek. Az ünnepség következő órája eseménytelenül telt. Ekkor azonban egy köpcös férfi fölmászott az egyik kocsira, amelyikből a sört mérték, és elkiáltotta magát:

- Barátaim!

- Na, most jönnek a gondok - jegyezte meg Marie.

- Aha - tette félre a tányérját Caleb, és elindult a szekér felé. Marie követte.

A férfi Hodover molnár volt, mellette pedig egy húsz év körüli fiatalember állt. A hasonlóság nyilvánvalónak tűnt, bár az apa az évek során pocakot eresztett, a fiú pedig még fiatalnak és erősnek látszott; a válla egyelőre lényegesen szélesebb volt, mint a dereka.

Grame Hodover tagbaszakadt, ugyanakkor eszes és intelligens fiatalember volt: szinte csodának tetszett, hogy a szülei ilyen jól sikerült gyermekkel büszkélkedhetnek.

Caleb egyenesen Tadhez és Zane-hez ment, akik Ellie két oldalán ácsorogtak. A lány megkönnyebbülten nézett a férfira - ő már tudta, mi következik.

- Barátaim - ismételte Hodover molnár. - Be szeretnék jelenteni valamit. Ma nagyon boldog vagyok - hordozta végig tényleg örömtől sugárzó tekintetét a tömegen.

Az egyik városlakó, aki nyilvánvalóan túl sok sört ivott már, odakurjantott neki:

- Hát aztán miért? Csak nem megint felemeled az áraid, molnár?

Kitört a nevetés, és Hodover egy pillanatig bosszúsnak látszott, de aztán visszatért a mosoly az arcára.

- Nem, Bram Connor, nem emelem föl... egyelőre.

Megint sokan felkacagtak a visszavágás hallatán, és mindenki megnyugodott, mert látták, hogy a molnár ma különösen jó hangulatban van. Közismerten fukar ember hírében állt, és a városiak gyakran viccelődtek azon, mennyire imádja a pénzt.

- Nem, barátaim - folytatta a molnár. - Más bejelentenivalóm van. A mai napon, az emlékezetünkben élő egyik legbőségesebb aratás után, amikor úgy tűnik, végre minden remekül alakul, szeretném azzal tetézni az ünnep örömét, hogy csodálatos híreket osztok meg mindannyiótokkal.

- Akkor hát ki vele! - hangzott egy másik hang a tömegből. - Kezdünk megszomjazni.

A molnár sötét pillantást vetett a közbeszólóra, aztán ismét elmosolyodott.

- Szeretném mindannyiótokkal tudatni, hogy a fiam, Grame, még az idén feleségül veszi Ellie Rankint - intett Ellie felé.

A két fiú úgy nézett ki, mint aki épp most kapott halálos sebet. Zane fölvonta a szemöldökét, mintha nem értené az elhangzottakat, Tad pedig hitetlenül tátogott.

Ellie már félúton járt a kocsi felé, mire a fiúk utána eredtek volna. Caleb azonban a gallérjuknál fogva visszaráncigálta őket.

- Most ne csináljatok zűrt! - figyelmeztette őket fenyegető hangon.

Tad dühös pillantást vetett rá, Zane pedig ökölbe szorította a kezét, Caleb azonban egyszerűen lábujjhegyre emelte a fiúkat.

- Eszetekbe ne jusson!

Zane átgondolta a dolgot, és leeresztette a kezét. Marie szólalt meg.

- Ha nem vagytok túl ostobák, és tényleg törődtök Ellie-vel, inkább örüljetek a boldogságának. Ha valamelyikőtök verekedni merészel miatta, azzal én számolok. Világos?

- Igen, mama - felelte a két fiú egyszerre, így Caleb elengedte őket.

A városbeliek a jegyespár köré gyűltek gratulálni, Tad és Zane viszont duzzogni kezdett. Caleb intett Marie-nak, hogy csatlakozzon a tömeghez, aztán így szólt:

- Gyertek velem, fiúk! Van valami különleges a tarsolyomban az efféle alkalmakra.

Úgy látszott a fiúk nem állják meg szó nélkül, de csak egy pillantást vetettek az anyjukra, és máris engedelmesen Caleb nyomába szegődtek.

Ahhoz a kocsihoz vezette őket, amelyik a söröshordós szekér mögött állt. Közeledett az éjjel, és az ünnepség egyre duhajabbá vált. Az egyik hajtó a bakon ülve figyelte, hogyan adja át az egész város jókívánságait az újdonsült jegyeseknek. A férfi nem volt helybéli, így nem érezte szükségét, hogy gratuláljon, csak elégedetten eszegetett és sörözgetett.

- Thomas! - üdvözölte Caleb.

- 'stét! - köszönt vissza a kocsis.

- Megvan még az a ládikó?

- Ott van a vászontakaró alatt, Caleb.

Caleb meg is találta a ládát, és a szekér hátuljába húzta. Vadászkése élével felnyitotta a fedelét. Tucatnyi borostyánszín italt tartalmazó üveg bukkant elő belőle. Elővett egyet, és megszemlélte a fáklyák fényénél.

- Mi ez? - kérdezte Tad.

- Olyasvalami, amit Kinnochban jártamkor fedeztem fel.

- Brandynek látszik - mondta Zane. - Már úgy értem, a színe alapján.

- Nem brandy, de azért jó szemed van. - Caleb megfordult, és lábát lógázva leült a kocsi hátuljába. - A brandy egyszerű borpárlat, ez viszont valami más. Kinnochban ismerik a módját, hogyan lehet a zúzott gabonaszemeket tőzeggel táplált lassú tűzön lepárolni, majd a főzetet palackokban megérlelni. Ha rosszul sikerül, akár egy hadihajóról is lemarja a festéket, de ha jó lesz... - csettintett a nyelvével, majd fogával kihúzta a dugót.

Szabad kezével körbetapogatózott a ládában, és elővett egy kis üvegpoharat.

- Ezt nem lehet agyag- vagy fémpohárból inni, fiúk. Tönkreteszi az ízét.

- Mi ez? - érdeklődött Tad.

- Whiskynek hívják - töltötte tele a kis pohárkát Caleb.

- Ez nem valami sok - jegyezte meg Zane összeszűkült szemmel, hiszen látta, hogy az aprócska edénybe legfeljebb fél deci folyadék fér.

- A kicsi is több, mint elég - jelentette ki Caleb, majd felhajtotta a pohárka tartalmát. - Ó! - sóhajtott fel. - Próbáljátok ki ti is!

Újabb pohárkát vett elő, és mindkettőt telitöltötte.

- Később majd megtanulhatjátok szopogatni, fiúk. Most csak öntsétek le a torkotokon, és nyeljétek le!

A fiúk engedelmeskedtek, de egy pillanattal később már mindketten könnybe lábadt szemmel, vadul köhögtek. Kis idő múlva Zane rekedten megszólalt:

- A fenébe, Caleb, meg akarsz mérgezni minket?

- Eltart egy ideig, amíg hozzászokik az ember, Zane, de meg fogod szeretni.

- Úgy éget, mint az izzó parázs - törölte meg a szemét Tad tunikája ujjával.

- Adj neki egy percet, és megérzed, milyen kellemesen átmelegíti a nyelőcsövedet!

Zane megnyalta az ajkát.

- Nem mintha azt hinném, hogy ez jó, de hadd próbáljam meg még egyszer!

Caleb ismét töltött, a fiúk pedig felhajtották. Ezúttal nem köhögtek, de a szemük még mindig könnyezett az italtól.

- Azt hiszem, maradok a sörnél - jelentette ki Tad.

- Nem is tudom - mondta Zane. - Valahogy kezd ízleni.

- Egészen ígéretes fiatalember vagy Zane Caffrey - mosolygott Caleb.

Tad elnevette magát.

- Hűha! Úgy érzem, kezd a fejembe szállni.

- A kinnochok azt mondják, "fejbe vágja" az embert, és ők aztán tudják, miről beszélnek.

- Mihez kezdesz a többivel? - mutatott Tad a többi palackra.

- Elviszem apámnak ajándékba. Nem sok újdonság van számára a világon, ezért azt gondoltam, ennek talán örülni fog.

- Miért adtál belőle nekünk is? - kérdezte Tad. - Úgy értem, köszönjük, de miért?

- Hogy ne gondoljatok arra a képzelt sértésre. Ha hagyom, hogy magatokban igyatok, két dolog történhet. - Feltartotta egy ujját, de közben töltött még egy adagot. - Először is folyamatosan ugratnának titeket azok, akik tudják, hogy már majdnem egy éve veszkődtök Ellie miatt. Másodszor pedig alighanem verekedésbe keverednétek Grame-mel.

A fiúk gyorsan megitták a whiskyt. Úgy tűnt, kezdenek hozzászokni. Caleb ismét töltött.

- Tessék, még egy pohárral.

Amikor a fiúk felhajtották a negyedik adagot, Tad szeme kezdett lecsukódni.

- Megpróbálsz leitatni minket. Már érzem.

Caleb ennek ellenére újból öntött, mondván:

- Még egy, és elég lesz.

- Mihez lesz elég? - kérdezte Zane botladozó nyelvvel.

Caleb leugrott a szekérről.

- Ahhoz, hogy ne legyetek képesek verekedni.

Véletlenül meglökte Tadet, aki dülöngélve próbálta visszanyerni egyensúlyát.

- Gyertek! - mondta Caleb.

- Hová? - tudakolta Zane.

- Vissza az anyátok házába, és aztán az ágyatokba. Öt percen belül eldőltök, és nincs kedvem cipelni titeket.

A fiúk még sosem ittak a whiskyhez hasonlóan erős italt, így csak csöndesen követték Calebet. Mire hazaértek, már mindketten meglehetősen bizonytalanul álltak a lábukon.

Caleb beterelte őket, és gondoskodott róla, hogy ágyba kerüljenek, aztán visszament az ünnepségre. Eltartott pár percig, mire megtalálta Marie-t. Az asszony rögtön megkérdezte:

- Mit csináltál velük?

- Leitattam őket.

- Mintha ehhez segítségre lenne szükségük - nézett körül idegesen a nő. - Hol vannak?

- Otthon, hogy kialudják a mámort.

- Nem volt elég idejük, hogy annyira lerészegedjenek - szűkült össze a nő szeme.

A férfi feltartotta a majdnem üres whiskysüveget.

- Mivel épp most hajtottak fel ebből öt dupla adagot, és mindezt tizenöt perc alatt, épp elég idejük volt.

- Hát, legalább nem kevernek bajt Grame és Ellie körül - jegyezte meg Marie.

- Vagy körülöttünk - mosolyodott el Caleb.

- Nem érdekel, mennyire részegek, Caleb. Ha ők a házban alszanak, akkor te nem fogsz - tiltakozott az asszony.

- Már kivettem egy szobát a fogadóban - vigyorgott a férfi. - Ha most odamennénk, senki észre sem venné, hogy te is feljössz velem.

A nő belekarolt.

- Érdekel is engem, mit gondolnak az emberek. Nem vagyok én eladósorban lévő lány, aki fiatal kérőre vadászik. Ott keresek boldogságot, ahol tudok, és ha másokat ez zavar, az sem érdekel.

Caleb magához húzta a nőt, és a fülébe súgta:

- És akiket ez zavar, azok úgysem számítanak.

Azzal a tömeget megkerülve elindultak a fogadóba.

Szeretkezésük olyan zaklatottra sikerült, mint még soha azelőtt. Utána Marie még a vállán nyugtatta a fejét, amikor Caleb megkérdezte:

- Mi bánt?

A nő tudta, hogy vonzalmuk egyik fő oka, hogy a férfi olyan pontosan megérzi a hangulatát.

- Tad megkérdezte, hogy összeházasodunk-e.

Caleb némi hallgatás után nagyot sóhajtott.

- Ha házasulós fajta lennék, Marie, te lennél a választottam.

- Tudom - felelte a nő. - De ha nem is maradsz, elvehetnél, és lehetnél a fiúk igazi apja, mert akkor magaddal vihetnéd őket.

Caleb arrébb húzódott, és felkönyökölt.

- Mi? - nézett le a nőre.

- Te is látod, milyen az életük, Caleb. Itt nincs jövőjük. El kellett adnom a földet, és az érte kapott pénz nem tart örökké, még ha az ennivaló nagy részét meg is termelem a kertben. Egyedül elboldogulok, de két növésben levő fiút etetni... Senkijük sincs, aki megtaníthatná őket a földművelésre, és egyetlen céh sem hajlandó valami mesterségre oktatni őket. Az összes többi kölyök tanonc lett valamelyik földművesnél vagy kereskedőnél, vagy inas egy hajón vagy céhnél a két évvel ezelőtti Választásnál, az én fiaim azonban egyedül maradtak a végén. Mindenki kedveli őket, és ha segíthetnének, Tad és Zane is inasok lennének már, de itt egyszerűen nincs elég munka.

- Ha nem viszed magaddal őket, naplopókká vagy valami még rosszabbá válnak. Inkább most veszítsem el őket, mint hogy pár év múlva felakasszák őket rablásért.

Caleb egy darabig hallgatott.

- És mit szeretnél, mihez kezdjek velük, Marie?

- Te rangos ember vagy, hiába csak háziszőttes ruhát vagy bőr vadászöltözéket hordasz - vagy legalábbis az apád rangos ember. Láttad a fél világot. Vidd őket magaddal, mint a szolgáidat vagy segédeidet, vagy egyszerűen utazz velük Krondorba, és találj nekik munkát ott!

- Nekik nincs édesapjuk, Caleb. Amikor kicsik voltak, mindössze anyára volt szükségük - hogy megtörölje az orrukat, és megölelje őket, ha féltek valamitől. Pedig ez sokszor előfordult a troll támadás után, amikor Zane rokonai meghaltak. Most azonban egy férfira lenne szükségük, aki megmutatja nekik, mit tegyenek és mit ne, aki értelmet ver beléjük, ha kell, és aki megdicséri őket, ha valamit jól csinálnak. Szóval, ha már nem veszel feleségül és maradsz itt, legalább őket vidd magaddal!

Caleb megfordult, felült, és a vakolatnak támasztotta a hátát.

- Amit mondasz, annak van értelme.

- Akkor megteszed?

- Nem tudom, mibe egyezem bele, de igen. Magammal viszem őket. Ha apám nem tudja, mihez kezdjen velük, akkor Krondorba utazom velük, és gondoskodom róla, hogy beállhassanak inasnak egy kereskedő mellé vagy egy céhbe.

- Olyanok ők, mintha testvérek lennének. Bűn lenne szétválasztani őket.

- Együtt tartom őket, ezt megígérem.

A nő odabújt kedveséhez.

- Időnként eljössz, és beszámolsz róla, hogyan boldogulnak?

- Igen, Marie - felelte Caleb. - És gondoskodom róla, hogy gyakran írjanak neked.

- Az csodás lenne - suttogta a nő. - Még soha senki nem írt nekem. - Az asszony felsóhajtott. - Jobban belegondolva, még soha senki nem írt egyetlen ismerősömnek sem.

- Majd ők fognak.

- Jó lenne, de ahhoz persze előbb meg kell tanítanod őket írni.

- Nem ismerik a betűvetést? - álmélkodott Caleb.

- Ki tanította volna őket?

- Te nem...?

- Nem, én sosem tanultam - mondta a nő. - Pár szót ki tudok silabizálni, mert azokat láttam a boltokban, de igazából sosem volt rá szükségem.

- Akkor hogyan fogod elolvasni a levelüket?

- Biztosan találok valakit, aki felolvassa nekem, de akkor is tudnom kell, hogy jól boldogulnak valahol.

- Különleges nő vagy, Marie - mondta a férfi.

- Nem én, csak egy közönséges asszony vagyok, aki aggódik a fiaiért.

Caleb visszabújt az ágyba, a nő pedig ismét a vállára hajtotta a fejét. A férfi magában azon töprengett, vajon mit is vállalt.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: Álmok tőre (részlet).

Létrehozás: 2006. június 27. 14:26:16
Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.