Lenn a mélyben (Ősök Városa novella)

Eljött a pillanat, mikor az ifjú galetki megértette végre, hogy sokkal hamarabb kerül az Ősök színe elé, mint azt valaha is gondolta. Ahogy a méreg lassan szétáramlott alig tizenhárom esztendős szervezetében, sokkal inkább bosszúságot, mint rémületet érzett. Annyi terve volt. És olyan nagyon szerette az életet. Már éppen megszokta, hogy nem láthatja bármikor a szüleit és két virgonc kistestvérét. A Lárvaszinten is meglelte saját otthonát, barátok vették körül, és a varázslás tudománya egyre inkább érdekelte.

- Egyszer megküzdök majd... - hörögte hátrahanyatló fejjel. Nem tudta kimondani, mire gondolt, mert a méreg bizsergető rohammal rátelepedett nyelvére. Homályba boruló tekintettel felnézett ellenfelére. A milgand derengő fényében alig láthatta durva arcát, de sárga szeme szinte világított a mohó vágytól. Az izomkolosszus koponyájának tetején enyhén görbülő szarvak böktek a csatornaszint tetejének irányába, sűrű nyála az áldozatra csöpögött.

Sokkal inkább torzszülött, mint galetki - suhant át az ifjú tudatán a szomorú gondolat. - Tudhattam volna, hogy baj lesz. Tudnom kellett volna, mikor megláttam a fordulóban...

A fegyverméreg vasmarokként szorította a szívét. Reménykedve nézte, hogy a hatalmas, lovagi lemezpáncélt viselő galetki, aki lándzsája hegyével épp csak megszúrta az imént, talán mégis elővesz széles övéből egy apró fiolát. Üvegcsét, melyben a méreg ellenszere van. Hiszen galetki nem akarhatja galetki halálát!

A bikaszarvú azonban halkan röhögött, s úgy vizsgálta a halálban lassan elsüppedő fiút, mintha csak érdekes kísérlet tanúja volna. Jobb végtagjával, mely karomban végződött, megpiszkálta áldozata oldalát, majd lekicsinylőn elfintorodott.

- Nyeszlett vagy, kölyök - mondta. S az ifjú galetki rövid életében ez a túlvilági, jéghideg hang volt az utolsó, amit hallott. Mikor feje oldalra billent, testéből kékes szikrák csaptak át az izomhegybe. Zörgött, rázkódott a lovagi páncél, a lándzsa fémhegyén fehér energiahullámok jelentek meg, s a bikaszarvú, akit Zaktaorisnak hívtak, elégedett üvöltéssel fogadta magába a lélekenergiát. Mikor az utolsó sistergő villám is eldörrent, a hatalmas galetki kissé eltávolodott a holttesttől, és lándzsájára támaszkodva, fél térdre ereszkedett.

Különös, bárki más számára érthetetlen nyelvű imádsága nem a felszínre, és nem is az Ősök Csarnoka felé szállt. Zaktaoris hangja a Rúvel hegy titokzatos, galetkik által soha nem látott mélyét célozta meg.

Először nem a csodás, szőke hajzuhatag, a karcsú csípő, a telt keblek, a hihetetlenül kacéran elővillanó combok tűntek fel neki. Még csak nem is az igéző szempár, a dús ajak, a fitos orr, s mindezek tökéletes együttese, mely bájos leányarcot eredményezett.

Először egyedül, és kifejezetten a lány derekánál fityegő, tömöttnek, bájosan ducinak, tartalmasan teltnek tetsző erszény keltette fel Luwingo figyelmét. Az az erszény annyi rejtelmes aranyat, kerekded szépséget ígért, s oly vékony bőrszálon lógott, hogy az igazán mesterségének élő, buzgó galetki tolvaj semmiképpen nem hagyhatta ki az életéből.

Gondot csupán az jelentett, hogy a karcsú szépség rendkívül gyorsan szedte fürge lábacskáit, át a Norflinder-téren, egyenesen a széles Krú-sétány felé. A sétány pedig alaposan ki volt világítva, ráadásul gyakorta megfordultak rajta a szint palota őrségének alabárdosai, hogy szemmel tartsák a féktelenkedőket. A szint elöljárója ugyanis eltűrte, ha két galetki sportból, gyakorlás céljából savat fújt, vagy karmot vágott a másik képébe, de a bajkeverőket nem állhatta. És sajnos a tolvajok nemes klánjának minden tagja bajkeverőnek számított az őrség zöldes szemében.

Mégsem hagyhatom, hogy az az erszény egyszerűen elvesszen a távolban! - aggodalmaskodott Luwingo őszintén, s a galetkiket kerülgetve három lépés távolságban maradt a lánytól. - Annyi baj érheti szegényt. Az a vékony bőrszíj elszakadhat: leesik a porba, s valamelyik trampli rálép, kihasítva az oldalát, hogy szertegurul szép hasának tartalma. Vagy ami sokkal rosszabb: belerúgnak, s ő eltűnik a csatornaszintek lejáratában. Ott azután felkapja valamelyik ocsmány förtelem, torzszülöttek tépik szét, az aranyak csengve repedésekbe, üregekbe hullanak, s örökre ott maradnak haszontalanul, elfeledve.

E rémségeket oly élénken képzelte el a kis tolvaj, hogy beleborzongott. Meggörnyedve, vékony alkatával kígyószerűen mozogva osont a lány után. Csakhogy a "szőke tündér" valami nagyon fontos ügyben járhatott, mert folyvást eltűnt a galetkit között, s néha attól sem riadt vissza, hogy félrelökje az útjába állókat. Luwingo kétszer is majdnem elveszítette a nyomát, különösen, mikor a lány letért a Krú-sétány egy szűk mellékutcájába.

Hazafelé tarthat - esett pánikba a tolvaj fiú. - Bármelyik pillanatban beléphet a bér-barlangok egyikébe, és akkor az én gyönyörűségem örökre az övén marad.

Mikor a szőkeség kénytelen volt megtorpanni - mivel útját állta néhány hangoskodó rakodó, akik tömpe gombákat vittek az egyik árus pincéjébe -, Luwingo cselekvésre szánta el magát. Kecsesre növesztett jobb csápjával előre nyúlt, s végét rátekerte az erszényre, míg bal mancsa borotvaéles karma a vékony bőrszíj felé indult. A rakodók még két zsákot emeltek széles vállukra, s nem siettek: alaposan megbámulták a csinos galetki lányt. A tolvaj karma megérintette az utazóköpeny alól előkandikáló kincset - ekkor azonban bőrerszényt tartó végtagjára erős csáp tekeredett.

Luwingo felüvöltött fájdalmában, mikor végtagja a lány ügyes mozdulatára természetellenesen kitekeredett. A tolvaj kénytelen volt letérdelni, majd elheverni a porban. A rakodómunkások csodálkozva nézték, amint a csinos szőkeség kecses lábával a vékony galetki fiú torkára lép, s még mindig szorosan tartva annak csápját, fölé hajol.

- Rossz lemúrra tettél, barátom - mondta a lány. Luwingo képtelen volt elengedni az erszény, bár most már szívesen megtette volna.

- Bocsásson meg, kisasszony - nyöszörögte. - Féltem, hogy elejti, hisz olyan vékony a bőrszíj, ami tartja.

- Nem haragszom - csóválta meg szép fejét a lány, őszinte ártatlansággal. A következő mozdulatával azonban szoros hámot vetett Luwingo nyakába, aminek végét erősen tartotta. - Most velem jössz! Van még némi elintéznivalóm a Protoliskban, aztán átadlak az őrségnek.

Luwingo ismerte a Protolisk Lárva Barlangját, ezt a több szinten is hírhedett tavernát, ahova csak az lépett be, aki egyáltalán nem tartotta semmire a saját életét. A tolvaj megpróbált kiszabadulni a nyakára tekert hámból, de a lány talpra rántotta, olyan erővel, hogy a fiú szeme előtt lila karikák kezdtek pattogni. Mire a különös páros bekanyarodott a Protolisk Tavernát rejtő sziklahasadékba, Luwingo úgy érezte: egész életére elment a kedve saját mesterségétől.

A Protolisk Lárva Barlangjában akkor is sűrű félhomály uralkodott, ha odakinn teljes erejéből fénylett minden utcai milgand. A tulajdonos, Ezercsápos Herro dagadt teste uralta a sziklából faragott pult belső oldalát, s a szürke, izmos végtagok valóban olyan gyorsan szolgálták ki a vendégeket, mintha legalább tucatnyi lett volna belőlük. A tulaj vörös szeme szigorúan ügyelt a rendre, s ha valamelyik duhaj galetki mégis hőbörögni mert, az hamar megérezte bordái között Herro bénító méreggel bekent dobótőrét.

A taverna asztalain egy-egy apró mágikus kő szolgálta a világítást, bár mindegyiket sötétzöld drapéria fedett. Ettől a Protolisk Lárva Barlangja messze a legnyomasztóbb hely lett a galetkik lakta szinteken. S bizonyára ennek köszönhette azt is, hogy ha valaki el akart rejtőzni a kíváncsi tekintetek elöl, itt biztonságban tudhatta önmagát, és főleg elsuttogott szavait. A szintén kövekből faragott, mozdíthatatlan asztalok körül a galetki társadalom legaljának számos képviselőjét megtalálhatta volna a szint őrjárata, gyorsan megtöltve gyanús alakokkal a palota börtönét - ha Ezercsápos Herro nem tömte volna meg időről-időre a tisztek zsebét némán suttogó aranyakkal.

Zaktaoris a csatornaszinteken kívül egyedül itt, a Protoliskban érezte jól magát. Mivel korán volt még, csak kevés vendég ücsörgött az asztaloknál, s azok sem érdeklődtek a sarokban ücsörgő, kellemesen átsült albínó póklábat zabáló micinista iránt. Zaktaoris a falnak támasztotta lándzsáját, mellé a pajzsát, és látszólag semmi mással nem törődött, mint a Herro által felszolgált pók csemegével.

Sárga szemei azonban mohó csillanással tapogatták már percek óta a szomszéd asztalnál ülő pár női tagját. A lány szőke volt, csinos, törékeny, és egy rémülten remegő, nyeszlett galetki fiút tartott pórázon. A kölyök néha megkísérelte kioldani a nyakán feszülő béklyót, ilyenkor azonban a lány csizmájának fájdalmas rúgása késztette nyugalomra.

- Kisasszony, esküszöm, hogy nem akartam semmi rosszat - nyöszörögte a rab. - Csupán a munkámat végeztem! Úgy is mondhatnánk: a kötelességemet teljesítettem.

- Azzal, hogy ellopod mások erszényét? - nézett rá villámló, gyönyörű szemekkel a lány.

- Elvégre tolvaj vagyok - bólintott büszkén Luwingo. - A törvények ostobák, hölgyem! Engedélyezik a tolvaj klánok működését, de ha valamelyik tag lebukik, mert teljesíteni akarja törvény adta kötelességét, akkor börtönbe kerül!

- Talán ez nálatok az iskolai lecke - felelt a szőkeség a taverna bejáratát fürkészve. Luwingo kedves képén őszinte csodálkozás jelent meg, s komolyan eltöprengett azon, amit a lány mondott.

- Nahát, erre még nem is gondoltam - mondta. - Ha megtudhatom, kinek a kecses csápja adta számomra a leckét, én legközelebb dicsérő szavakat ejtek majd a kisasszonyról a klán gyűlésén.

- Nial Tiron vagyok, a tudományok szomjas kutatója - felelt a lány büszkén, és újabb alapos rúgást mért Luwingo bokájára: - Jegyezd meg a nevem, de ne merj szóba hozni!

- Hálás vagyok - nyögte eltorzult arccal a tolvaj. - De még milyen hálás volnék, ha elengedne! A mama belehal a szégyenbe, ha megtudja, hogy az ő büszkesége...

- Csönd legyen! - szólt rá a lány. - Megjött, akire vártam. Mostantól hallgass, különben végleg kiszorítom belőled a tolvaj lelked!

Zaktaoris még inkább elrejtőzött az albínó pók maradványai mögé. Maga sem tudta, miért, de a szőke lány az első pillanattól fogva különös borzongással töltötte el. Mikor meglátta, hogy kivel van találkája, már azt is értette, miért.

A Protolisk szűk bejáratának súlyos függönyét hatalmas termetű galetki tolta el útjából. A vendégek és Herro azonnal felfigyeltek rá, hogy a férfi fekete, földig érő köpönyege alatt nem lábakon jár, hanem izmos hasaalján hullámzik előre. Ritka volt az olyan galetki, aki így fejlesztette testét. Ezen a szinten pedig egyedül az Ősök Csarnokának főfelügyelője tette ezt meg önmagával. A csúcsos csuklya egyelőre árnyékban hagyta a férfi arcát, amint furcsa, sistergő hangot hallatva áthaladt a termen, egyenesen a szőke lány, és foglya asztalához.

- Üdvözöllek, lányom! - hangzott a sötét csuklya alól. - Bizonyos vagy benne, hogy ezen a helyen akarod átvenni az örökségedet?

- Igen, bácsikám - felelt Nial Tiron tisztelettel meghajolva a különös galetki előtt, aki nem ült le, csupán saját hasára ereszkedett.

- S ki ez a szerencsétlen alak?

Luwingo felugrott, és hirtelenkedő udvariasság nyújtotta kezét a férfinak.

- Engedje meg, uram... - idáig jutott, mikor a lány karcsú csápja megrántotta a nyakára hurkolt kötelet, és visszakényszerítette a tolvajt előző helyére.

- Vele nem kell törődnöd, bácsikám. El akarta csenni a erszényemet. Ezek az ostoba galetki fiúk azt hiszik, hogy ha egy lány csinos, és szép, ráadásul a régészet tudománya izgatja, akkor bármit megtehetnek vele. Miután végeztünk, átadom a szint őrségének. A mélybarlangok börtönében majd alaposan elgondolkodik választott szakmája hátrányain - szólt Nial.

- Ahogy gondolod, lányom - jött halk, rekedt nevetés a csuklya alól. A taverna legtöbb vendége boldog volt, hogy a férfi nem fedi fel arcát. Mielőtt újra megszólalt, a furcsa alak közelebb csusszant a lányhoz. - Tudom, milyen sokat jelent számodra a család, Nial. A szüleid mesélték, mennyit sírtál, mikor el kellett válnotok, és nehezen szoktál bele az önálló életbe.

A lány szégyenlősen megrázta fürtjeit.

- A tudomány lett az új családom, az akadémia bölcs könyvei a szüleim és testvéreim.

- Ahogyan másik bácsikádnak, a nemrég elhunyt Xandro mesternek is - bólintott a csuklya. - Mint tudod, ő az Élőholtak Szintjéig emelkedett, mikor régészeti kutatásai közben egy pyrk vipera asztrális marása mérgezte meg a lelkét, s abba halt bele. Mielőtt kiszenvedett, ezt bízta rám!

A köpönyeg alól időtől sárga tekercs került elő, és vándorolt a lány csápjába.

- Xandro a barátom volt, hát megígértem neki, hogy eljuttatom hozzád a térképet. Megtalálod rajta bácsikád legnagyobb felfedezésének rejtekhelyét.

- A fény...! - szaladt ki Nial száján, de mielőtt befejezhette volna, a csuklyás rámordult.

- Hallgass! Igen, az! Xandro soha nem hozta fel a rejtekhelyről, mert félt, hogy rossz kezekbe kerülne. Tudod, milyen féltékenyek voltak a Nagymester Szint tudós galetki társaságai a bácsikád szerencséjére. Te azonban még névtelen vagy a szemükben. Elmehetsz érte, felhozhatod a mélyből, s ha nagy nyilvánosság előtt mutatod be az Akadémián, már senki nem meri elvenni tőled.

- Én méltatlan vagyok erre!

- Igaz! - szörcsögött a nevetés a köpeny alól. - Fordítva történnek a dolgok, mint kellene: előbb kapsz egy álombéli lehetőséget, aztán kell bebizonyítanod, hogy méltó vagy rá. Az egész életedet rászánva.

Nial Tiron kipirult arccal eltette a tekercset, majd ültében meghajolt rokona előtt.

- Köszönöm! Méltó leszek bácsikáim bizalmára.

A csuklyás elégedetten morogva megfordult, s mint egy hatalmas, elhízott barlangi kígyó, távozott a tavernából. Luwingo kiváló ösztönei jelezték, hogy olyan beszélgetés fültanúja lett, amit szívesen kihagyott volna az életéből. Mikor a lány felocsúdott, és ránézett, a szép, de gyilkos fényben szikrázó szemekből tudta: Tiron kisasszony legszívesebben holtan látná foglyát.

Egyikük sem figyelt azonban a szomszéd asztaltól rájuk meredő sárga tekintetre, mely lassan felemelkedett.

A Protolisk Lárva Barlangján vér és szitok mélységi vihara söpört végig. Utólag senki nem tudta, honnan, és miért indult el a verekedés. A tulaj, Ezercsápos Herro arra eszmélt, hogy a pult mögé zuhanó bőrpáncélos katona, aki imént még békésen iszogatta moszatpálinkáját, lesöpri őt lábáról, majd eszméletlenül terül el a földön. A lélekenergia zápora elvakított mindenkit, amint egyszerre több galetki is eszméletlenül terült el.

A vékony dongájú mágustanoncot hátulról vágták fejbe, széklábbal, meglepő gyakorlottságot mutatva az efféle harcban. Két vadász egymás hátának támaszkodva osztotta a pofonokat, míg valaki hatásos átokkal meg nem bénította őket. A terem közepén bömbölve forgott körbe egy háromcsápú egyén, s arra várt, hogy valaki elég közel kerüljön savleheletéhez.

Nial Tiron az asztalok alatt rángatta maga után Luwingot.

- Kisasszonyom, ez remek alkalom rá, hogy szabadon engedjen! Én csak akadályozom a menekülésben, s még baja esik miat... - az utolsó szó fuldokló köhécselésbe veszett, amint a lány maga elé penderítette a kötőféken kapálózó fiút. Két megtermett galetki rontott be a tavernába, hallva az utcán is, hogy a Protoliskban végre történik valami. Egyikük el akarta kapni a szőke lányt, de az pontosan tudta, hová kell ilyenkor rúgni. A galetki üvöltve rogyott térdre, míg társát valaki más próbálta gázfelhőbe burkolni.

Luwingo nem tudta, mikor, és hogyan keveredett az utcára. Arra pedig végképp nem emlékezett, hogy a csatornaszintek lejáratába ki lökte be. A Protoliskből utánuk rohanó néhány üldöző, aki elsősorban Nialt akarta megkaparintani, megtorpant a sötét mélység peremén. Felkészületlenül bolond az a galetki, aki a torzszülöttek birodalmába rohan.

- Te nem vagy teljesen normális, kisasszonyom! - jegyezte meg Luwingo sértődötten, s a sötétben infrával kereste, merre lehet a lány. Nial azonban hamarabb talált rá, és rántott nagyot a tolvaj nyakán feszülő kötélen.

- Hallgass, te átok! - suttogta Nial Tiron. - Minél hamarabb el kell tűnnünk innen.

- De miért? Hová? - akadékoskodott a tolvaj vékony hangon. - Azt ígérted, a börtönbe viszel! Nekem bűnhődnöm kell! Lopni akartam, már nem emlékszel?

A lány halvány fényre bűvölte nyakában lógó varázskövét, és továbbra is maga után vonszolva a fiút, egyre mélyebbre hatolt a csatornaszintbe.

- Mond, milyen tolvaj vagy te, hogy soha nem használod az éberségedet? - tudakolta közben. - Azt a verekedést egy sárga szemű galetki förtelem robbantotta ki, méghozzá azért, hogy leüthessen, és megkaparinthassa a bácsikám hagyatékát.

- Ja, hogy a kincs...! - sóhajtott Luwingo. - Már megint egy legenda, ami miatt az én nyakamra kerül hurok. Semmi közöm hozzá!

- Most már van. Magammal kell, hogy vigyelek, különben elkotyogod a szint minden zugában, amit hallottál. Akkor pedig az én becses tudóstársaim az Akadémiáról mindenképpen megakadályoznák, hogy élve felszínre hozzam a bácsikám kincsét, mert annak birtokában én fölébük kerülnék. Már csak ilyen a galetki régészek erkölcse.

- Mégis jobb tolvajnak lenni - Luwingo megbotlott egy sziklában, és hosszan üvöltve hasalt végig a nyálkás talajon. A beálló csöndben távoli ordítás ütötte meg a menekülők fülét.

- Én, Zaktaoris, a sötét hatalmak híve, megtalállak, szőke lány!

Nial és a kis tolvaj akaratlanul is egymásba kapaszkodtak.

- Itt kell lennie! - mutatott a barlangi tó fekete tükrére Nial Tiron.

- A víz alatt? - sikoltotta erre válaszul kétségbeesve Luwingo.

Már régen elveszítették időérzéküket, de a lány úgy sejtette, legalább három hete vannak úton. Megküzdöttek azóta hat barlangi pókkal, egy csapat mélységi gnómmal, akiknek különösen megtetszett a szép galetki lány, s ezért az életükkel fizettek, valamint négy őrjáratozó kétfejű patkánnyal, akiknek viszont a tolvaj húsa volt csábító. Vadásztak, és csapdát állítottak, őrséget váltottak, és gyakran bujkáltak Zaktaoris elől, aki nem adta fel üldözésüket. Nial Tiron kisasszony soha nem gondolta, hogy ilyen nehéz a régészek élete. Luwingo sem, hogy tolvaj létére puszta tőrrel kell végeznie a kétfejű patkánnyal, amelyik zöld nyálat fröcskölve akarta kiharapni a szívét.

- Jól figyelj rám, hölgyem! - emelte fel bal karmát a tolvaj. - Erőszakkal hurcoltál magaddal, kötéllel a nyakamban...

- Már régen levettem - legyintett elmélyülten tanulmányozva a tópartot Nial. - Akár haza is mehettél volna.

- Haza? Miért nem mondtad ezt a Protoliskban? - Luwingo közel állt a hisztériához.

- Tudtam: egy darabon el kell rángassalak, utána már nem mersz egyedül visszaindulni - mosolygott a lány, aki még holtfáradtan, koszosan, elcsigázottan is szebb volt, mint bármelyik úrhölgy a galetki szintek palotáiban. - Együtt hozzuk fel a bácsikám kincsét, és visszük az Akadémia elé. Meglesz a jutalmad.

Luwingo borzadva meredt a jéghideg, mozdulatlan vízre.

- Oda...? Te oda le akarsz merülni? - nyögte. - Nem fogsz levegőt kapni! Tudtad ezt?

A lány csengő kacagása visszhangzott a barlangban. Majd egy mohos sziklához lépett, és kecses csápjával megsimította annak felületét. A kő mélyéről csikorgás hallatszott, s a látszólag tömör anyagon sötét üreg tárult fel.

- A bácsikám jelet hagyott nekem. És még valamit! - benyúlt az üregbe, s egyszerre két sárga, kocsonyás testű, tekergő lényt emelt ki. Azok fekete pontszemekkel azonnal nyújtózni kezdtek Nial arca felé, de ő távol tartotta őket. - Búvárférgek, két gyönyörű példány. Már nagyon éhesek.

A tolvaj undorodva nézte a két förtelmet, amint lapos, nyálkás testtel próbáltak kiszabadulni a lány szorításából. Éppen hátrébb akart lépni, mikor Nial fürge mozdulattal felé dobta az egyiket. Luwingo megkövülten figyelte, amint a búvárféreg átrepül a levegőn, és mohó hasát egyenesen az ő arcának fordítja. Nem maradt ideje cselekedni. Az állat hangos cuppanással rátapadt arcára, apró csápjai erősen körbefonták a fejét. A tolvaj üvölteni akart, de tátott szájába behatolt valami undorító ízű, csúszós dolog, s lekúszott a torkán. Luwingo megpróbálta magáról letépni a lényt, de a sárga testről folyton lesiklott az ujja. A búvárféreg rálapult a szájára, orrára, de szabadon hagyta szemét.

Nial ismét nevetett.

- Mindig olyan mulatságosan néz ki az, aki használja - mondta. - Ha látnád magad. A te két rémült szemed alatt ott pislog a búvárféreg két fekete szeme. Remekül összeilletek.

Luwingo eszelős rémülettel rázta fejét, elvágódott, dobálta magát, de hiába.

- Hagyd már abba! - kiáltott rá a lány. - A búvárféreg helyetted lélegzik, és mivel kopoltyúja is van, a víz alatt ellát levegővel. Kárt nem tesz benned, legfeljebb elszív egy kevés zsírt a szöveteidből. Időnként azonban fejd ki a testét így, látod! Ha jóllakott, magától leválna, és az nagyon kellemetlen tud lenni a mélyben.

Több szót nem pocsékolva az ügyre, Nial a saját arcára engedte a másik búvárférget, ami boldogan körbefonta koponyáját. Luwingo tehetetlennek és kimerültnek érezte magát. Hagyta, hogy a lány talpra rángassa, majd egyszerűen belökje a hideg barlangi tóba, hogy aztán utána ugorjon.

A nyakukban lógó milgandok sejtelmes árnyakat világítottak meg a víz alatt.

Zaktaoris jobb karmával feltépte az orgling disznó hájas hasát, és élvezettel harapott a nyers, meleg húsba. Túl régóta kellett nélkülöznie az ízes táplálékot ahhoz, hogy most finomkodó ételkészítéssel töltse az időt. Mikor gyomrát megtömte, undorodva rúgta egy üregbe a maradékot. Valami lakhatott odabenn, mert a dögöt hangos morgás és csámcsogás üdvözölte.

A galetki lomha léptekkel visszatért őrhelyére, s közben halk hálát adott a sötét erőknek, hogy közelébe terelték az orgling disznót. Táplálékra volt szüksége, hogy harcolni tudjon, de a barlangi tavat semmiképpen nem hagyhatta el - a lány és kutyája, a nyeszlett tolvaj már régóta a víz alatt voltak.

Zaktaoris egész hatalmas teste remegett a feszültségtől. Lelkében már ezerszer átélte a gyönyörteljes pillanatot, mikor magába fogadja a két galetki lélekenergiáját, s magához ragadja a halott nagybácsi elrejtett kincsét.

- Varázstudó tárgy lehet - morogta magának a sziklák közé rejtőzve. - Semmi más nem érne annyit, hogy ilyen mélyen elrejtsék a csatornaszinten. És csakis egy vén bolond régész lehet olyan ostoba, hogy nem használja fel saját céljaira.

Zaktaoris áhítattal fordította a talaj felé sárga tekintetét, és mély tisztelettel suttogott a lelkében lakozó sötét istenségeknek.

- Megszerzem nektek, és kiteljesítem hatalmatokat. Hamarosan az én vallásom söpri el a galetkik minden bárgyú ősökbe vetett hitét. Cseppkő templomaim minden szinten őrzik majd a ti erőtöket, és förtelmes pusztulás vár arra, aki nem hajol meg főpapotok, Zaktaoris, az alakváltó előtt.

Mintha válaszként érkezne, a hegyi tó sima tükrén buborékok vertek hullámokat. A bikaszarvú galetki felvette pajzsát, előkészítette tűzleheletét, és megmarkolta lándzsáját.

Luwingo szinte kirobbant a vízből, és köpködve, prüszkölve fújta tüdejéből a vizet. Rögtön utána érkezett Nial Tiron kisasszony, aki kecsesen a partra lépett, megnyomta az arcán feszülő búvárféreg testét a két fekete szem között, mire a lény lepottyant, és besiklott a tóba.

- Mondtam neked, hogy időnként ki kell préselned belőle a táplálékot, különben jóllakik és leválik az arcodról! - szólt a lány nevetve. Luwingo képtelen volt válaszolni: térdre esett a parton, és torkát markolva még mindig fuldoklott. - Nyugodj meg végre, túl vagy rajta!

- Túl? - hörögte a tolvaj. - Örökké rémálmaim lesznek. A jeges víz... Nyálkás féreg a képemen... Azok az árnyak odalenn... És valami folyton rátekeredett a bokámra. Ebben a tóban valami él!

- Minden barlangi tóban él valami. - nevetett a lány. - Szerencsére ebben olyan valami él, ami nem talált ízletesnek minket.

- De tapogatott! - kiáltotta dühösen Luwingo. Nial megsajnálta a fiút, letérdelt mellé, és elrendezte szemébe lógó, vizes tincseit.

- Megérte a szenvedést, nem? - mondta kedvesen a lány, és övéből elővette a kincset, mit felhoztak a mélyből. Luwingo elkeseredetten kirántotta magát Nial csápja alól, felállt és a bácsika hagyatékára mutatott.

- Megérte? Hogy megérte-e? - kiáltotta majdnem sírva. - Hiszen ez egy közönséges kavics! Még csak nem is szép, nincs formája, göcsörtös, repedezett, ronda!

- Láttad, mit tud! - Nial sértődötten kiegyenesedett.

- Varázsszer - legyintett a tolvaj. - De miféle? Annyit láttam, hogy miután rábukkantál, ide-oda úszkáltál a tó mélyi barlangban, és időnként a fallal szembe tartva a kavicsot, villantottál vele egyet. Ez olyan nagy tudomány? Csoda? A milgandom bármikor megcsinálja, ha úgy akarom.

- És azt is láttad, te ostoba, hogy amit tavi barlangnak hittél, az valaha egy felszíni város hegymélyre süllyedt része? - kiáltott Nial. - És azt vajon láttad-e, hogy ott lenn, azok a falak a galetki ősök festményeit, verseit őrzik? Tudod te, micsoda régészeti felfedezés ez?

- Régészet! - legyintett Luwingo. - Mi hasznod belőle, hogy rávillantottál a falakra a kavicsoddal?

Nial Tiron tisztelettel megsimította örökségét, s halkan felelt.

- Ez fénykő, ami szintén az ősmágusok alkotása. Amire rávillan, azt eltárolja, s a kellő időben képét ismét kivetíti magából. Azért tartottam szembe a falakkal, hogy az Akadémián lássák: én találtam rá a felszíni város romjaira.

- Te? - nézett a lányra kétkedve Luwingo.

- Persze először a bácsikám, igen - vont vállat Nial. - De nekem adta a felfedezését!

- És most mi lesz? - a tolvaj kimerülten leült, szemben a tóval és a lánnyal. - Felelj nekem, mihez kezdünk most?

Nial azonban nem tudott felelni. Luwingo értetlenül nézte a némán álló lányt, majd lassan megértette, hogy az valahova az ő háta mögé bámul. A fiú lassan fordította fejét, s amit legelőször meglátott, az egy suhogva felé csapó, vastag farok volt.

Zaktaoris elégedetten látta, hogy a tolvaj már az első csapástól elveszíti eszméletét. A farkával ütötte nyakon, s rögtön el is szívott tőle jó adag lélekenergiát. A borzongatóan kellemes energiahullám hatására felüvöltött, hangjától a tóba hullott néhány laza kő a mennyezetről.

Mintha ettől a csobbanástól tért volna magához Nial Tiron. A lány előrántotta övéből tőrét, miközben a fénykavicsot elrejtette. A sziklák rejtekéből előbukkanó óriás sárga szemét azonnal felismerte, a bozontos fejen ülő bikaszarvak mégis megrémítették. Mély levegőt véve előkészítette jégleheletét, de igyekezett úgy helyezkedni, hogy Zaktaoris ne kerülhessen a közelébe. Elég fürgének érezte magát ahhoz, hogy a barlang egyik kijáratán eltűnjön, s talán a galetki soha nem bukkanna rá újra. Luwingo azonban sápadtan, ájultan hevert a parton.

- Mit akarsz tőlünk? - kiáltotta Nial. - A csatornaszinten galetki nem szokott társára támadni, te aljas orgling imádó.

- Nálam nincs érvényben a szokásjog, kicsikém - röhögött fel Zaktaoris. - Nálam ez... - és megrázta pajzsát - Meg ez van érvényben! - és lándzsáját előre szegezte. - Na, és persze ez!

A galetki agyaras pofájából olyan váratlanul tört elő a tűzlehelett, hogy Nialnak már nem maradt ideje elugrani. A lány döbbent arccal állt a vörös lángnyelvek viharában, fejpántja, ruhája szénné porladva, pernyévé válva hintette be a tópartot, s még a fülében himbálózó ezüst fülbevalók is olvadt cseppként hullottak meztelen vállára. Mikor azonban Zaktaoris dühödt lehelete kimerült, Nial Tiron többé-kevésbé sértetlenül, bár tökéletes meztelenséggel állt ellenfelével szemben.

- Átkozott némber! - dörögte a sötét hatalmak megszállottja. - Szóval állod a tüzet!

- És te barátságban vagy-e a hideggel? - szólt a lány, és puha ajkán jéglehelet fütyült ki. Zaktaoris lomhán próbált kifordulni a támadás elől, de csupán annyit ért el, hogy nem a testét, "csak" pajzsot tartó végtagját borította be a gyilkos zúzmara-fergeteg. A fájdalmas üvöltés ismét köveket mozdított el a mennyezetről, a tó tükre hangos csobbanással nyelte magába azokat.

Zaktaoris rohamra indult. Megfagyott karja tehetetlenül lógott oldalán, de a galetki máskor sem adott sokat a védekezésre. Eldobott lándzsája hegyével felkarcolta Nial bal combját, s mikor a lány tekintete elhomályosult a kíntól, Zaktaoris jobb karma belemart a vállába. A törékeny tudós érezte, amint a vámpirizáció hatására lélekenergiájából nagy mennyiség átsugárzik ellenségébe. A bikaszarvú gyönyörrel bömbölt, és nem törődött a záporozó kövekkel.

- Nekem az egész lelked kell! - üvöltötte, és farkával kisöpörte Nial lábát. A lány elejtette tőrét, de bal csápjával sikerült körbefonnia Zaktaoris meztelen bokáját. Az óriás túl későn vette észre, hogy bőre alá kontaktméreg szivárog. Tekintete elhomályosodott, térde megroggyant. A földön fekvő Nial nagyot kiáltott örömében, mikor látta, hogy a méreg hat.

Azután Zaktaoris megrázta szarvait, és diadalmas vigyorral hajolt a szőke lány fölé.

- Sajnálom, kicsikém, de túl nagydarab vagyok a te kevéske mérgedhez - és felemelte fémpáncélos öklét, ami könyörtelenül csattant Nial Tiron homlokán, sötétségbe száműzve a lányt.

Nial Tiron lobogó, szőke hajjal, melyet már nem fogott össze az elégett fejpánt, botladozva került elő a sötét folyosóból. Pislognia kellet, mert bántotta szemét a fény, mely hirtelen lobbant fel, majdnem megvakítva őt. Arra számított, hogy rég halott galetkik fénylő teste áll majd millió szám félkörben, s szemben az Ősök Szellemei lebegnek, tárt karral hívva őt az álombéli felszínre. Ott aztán a legendákból ismert erdők, csermelyek, rétek és színes virágok lesznek pajtásai, s más dolga nem marad, mint várni, és köszönteni szüleit, barátait, akik még élnek, de egykoron meghalnak majd - ahogyan most ő.

Mindeme csodás szépség helyett azonban sajgó fejfájás, hányinger és hideg kínozta. Kóvályogva nézett körül, s amit először meglátott, az a sziklán ücsörgő, s az ő meztelenségében csöndes mosollyal gyönyörködő Luwingo volt. Amint Nial tudatáig eljutott, hogy éppen merre is kószál a kölyök kíváncsi tekintete, szégyenlősen rántotta maga elé a tolvaj köpenyét, mely nem messze hevert tőle.

- Mi történt? - kérdezte, s igyekezett felülni, de minden tagja nyilallt a fájdalomtól. Luwingo nem válaszolt azonnal. Előbb zsákjából edényt vett elő, megtöltötte azt a tó tiszta vizével, és fél térdre ereszkedve a lány mellett, megitatta őt.

- Pihenned kell - mondta a tolvaj. - Ez a torzszülött a vámpírkarmával alaposan elszívta a lélekenergiádat.

- Torzszülött? - Nial értetlenül emelte fel fejét. Néhány lépéssel arrébb megpillantotta Zaktaoris szikla méretű holttestét.

- Te ölted meg? - sikoltott a lány, és akaratlanul távolabb húzódott a tolvajtól. - Hiszen galetki volt! A törvény...!

Néhány kő porzott le mellettük a balrang tetejéről.

- Sss, csöndesebben! Te galetkinek nevezed azt, aki a fajtársait irtja? - felelt fanyar vigyorral Luwingo. - De megnyugodhatsz, nem én öltem meg. A bácsikád hagyott hátra némi meglepetést. Éppen magamhoz tértem, mikor ez az ostoba hegyomlás leütött téged. A lándzsájáért indult, gondolom, hogy átdöfjön mindkettőnket. Oda repült az a vacak, a két szürke szikla közé.

- És?! - Nial türelmetlenül megmarkolta Luwingo karját.

- Hát... - a fiú értetlenül csóválta fejét. - Ahogy lehajolt a lándzsáért, rátámaszkodott a kőre, az meg beroppant. Üreges volt, mint az, amelyiket te találtál. És abban is rejtőzött néhány búvárféreg. Az egyik rátapadt a fickó képére, az meg le akarta tépni, tántorgott, hörgött, megcsúszott, üvöltött... A hangja pedig kilazított néhány követ, és az egyik épp beverte a fejét. Ennyi, vége.

- Vége? - hitetlenkedett Nial.

- Vége! - bólintott Luwingo.

- Azt akarod mondani, hogy ez a gyilkos csak azért nem végzett velünk, mert véletlenül beletenyerelt a bácsikám tartalék búvárféreg rejtekhelyébe, és épp a fejére esett egy kő?!

- Szó szerint! Látod, mik rejtőzhetnek akár egy szikla mélyén?! Várj egy pillanatot, ezt meg kell örökíteni! - s mielőtt Nial bármit szólhatott volna, Luwingo a fénykövet a lányra irányította, elsütve múltat magába záró villanását.

- Ezt... ezt ugye nem csináltad, amikor ájultan... Amikor meztelenül feküdtem itt? - hebegte a káprázó szemű lány.

Luwingo, a tolvajkölyök sejtelmesen mosolygott.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A sötét harmada (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. február 2. 10:36:07

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma