Álomtolvaj (Ősök Városa novella)

Sikoltva ébredt. Teste verejtékben fürdött, a baldachinos ágy függönye letépve két karcsú karjára tekeredett. Az asszony döbbenten nézte, mit művelt álmában: festett körmeivel csíkokra hasította a takarót, bronz bőrét is véres karmolásokkal tarkítva, gyöngyházfényű fogai puha ajkába martak.

- Már megint, kedvesem? - férje remegve állt az ágy mellett, bal csápjával magasra tartva a fáklyát, amit a folyosón ragadott ki az egyik fali tartóból, miközben felesége sikolyára ébredve átrohant a szomszéd barlangteremből. Néhány hete már nem tudtak együtt aludni, bármennyire is szerették egymást. A nő rémálmai előbb csak nyugtalanítóak voltak, később azonban már veszélyessé tették őt. Mikor férjét bódulatában majdnem megfojtotta, úgy döntöttek, egy időre külön hálóüregbe költöznek.

- Nem emlékszem - suttogta az asszony iszonyodva. - Semmire nem emlékszem az álmomból.

A férfi komoly ábrázattal leült az ágy szélére, és középső, leggyöngédebb végtagjával felesége szőke haját érintette féltve.

- Reggel segítséget kérünk - mondta, de asszonya könnyes szemmel, türelmetlenül elrántotta szép fejét.

- Tucatnyi orvos, kuruzsló és galetki vajákos mormogott már fölöttem. Elég volt! Ostobák, semmihez nem értenek, csak a pénzt húzzák ki a zsebedből.

- Most nem orvoshoz megyünk - a férfi hangja kemény, elszánt színt öltött.

A nő reszketve, védelemért könyörögve bújt férjéhez, s közben lopva nézte saját száradó vérét a felszabdalt takarón.

Atvy Morodur életében még soha nem volt ennyire kimerült. Barlangja csupán három üregből állt, s most a legbelsőben keresett menedéket, mert a két másikat halkan sírdogáló, remegő, hisztérikus nők töltötték meg. Kalafonia, az ifjú galetki tanítvány csöndes léptekkel erősítő főzetet hozott mesterének, s a zölden párolgó folyadékot letette elé.

- Igyon, mester! - súgta, mivel tudomása volt róla, hogy Atvy Morodur feje majd' szétrobban a fájdalomtól.

- Mi folyik itt, Kalafonia? - nyögött a Szellemszem Tisztogató Klán tagja. - Az orvosok tehetetlenek, a mágusok értetlenül tárják szét karjukat, a papok pedig...

Atvy legyintett. Harmadik hete érkeztek a nők a tisztogatóhoz, mind azonos panasszal. A mesternek azonban alig sikerült valamit kiderítenie a különös járványról, s amit mégis megtudott, az csak összezavarta.

- Rémálmaik vannak, de egyikük sem emlékszik azokra - morogta magának Atvy Morodur, nem törődve a mellette gubbasztó szolgával. - Mind asszonyok, vagy fiatal lányok, a galetki társadalom legkülönbözőbb rétegeiből. Gazdagok, csúnyák, nyomorgók, vagy gyönyörűek. Hű feleségek, kofák, kalandot keresők, szüzek és prostituáltak.

- Az imént érkezett egy a HraT'ki Lányai Rendből, akik érintetlenségükkel vélik elérni a tökéletességet - jegyezte meg Kalafonia, de rögtön meg is bánta, mivel mestere finom arcán fájdalmas rángás futott át.

- Még egy! - sóhajtott elkeseredve. - Ő sem tud újat mondani: hetek óta nem alszik, s ha mégis, semmit nem pihen. Az álmokra, melyek gyötrik, nem emlékezik, de kitörve belőlük őrjöngve ébred, s az ágy körülötte romokban, sőt, önmagát is megsebesíti gyakran. Ereje egyre fogy, már nyitott szemmel sem képes mást látni, mint kavargó sötétséget. És a hang... Halk, lágy dallam rezdül folyton a koponyájában, egy versikét dalolva, ami nem megy ki a fejéből, bármit is tesz.

- Hogy is szól, Kalafonia?

A szolga lehunyt szemmel igazított hangszálain, hiszen erről volt híres a galetkik között: bármilyen hanglejtést és színt tökéletesen tudott utánozni. A versikéhez, amit a megkínzott nők idéztek, sejtelmes, puha tónust választott, mintha szellő kelne a gombaerdő szálai között.

Drága pillangókat sodort el a szél
Világtalan szívre rászakadt a tél
És a hús vergődik, és az elme fél
Vigyázz! Álmod él
Elveszett? Elvesztél

- Igen ez az - bólintott Atvy Morodur, s mintha a verstől erőre kapott volna, felállt, kihúzta magát, tekintete a szomszédos üreget takaró függönyt kémlelte. - Tehát új nő érkezett? Véget kell vetni ennek, különben...

Nem folytatta, mert Kalafonia szemében gyermeki rémület csillant. Biztatón rámosolygott a szolgára, majd határozott léptekkel a függönyhöz ment, és karcsú kezével eltolta azt. A máskor oly békés dolgozóüregben most tucatnyi asszony, leány kucorgott a falak tövében. Legtöbbjükkel kísérő is volt - a férjük, testvérük, barátjuk, vagy tulajdonosuk. Amint Atvy végig nézett az arcukon, mind végtelen kimerültségről és bánatról árulkodott.

A tisztogató mosolyt varázsolt ajkára, és a frissen érkezett szerzetesnőhöz lépett...

- Éhes vagyok! Éhes! - nyögte a galetki. Teste, mely csupán árnyéknak tűnt a barlangüreg mélyét bevilágító milgand derengésében, kíntól csavarodott össze. Három erőtlenül remegő csápja a sziklákat kaparta, légzése visszhangot vert, állán vércsöpp gördült le. Eszelős tekintettel nézett körül vackán, a csatornaszint eldugott üregében, szeme undorral tapogatta a mocskot, amiben már oly régóta élt.

- Ennem kell - nyögte, és a gondolatra könnycseppek gyűltek a szemében. - De nem szabad! Nem ehetek!

Hangja hirtelen elcsuklott az iszonytól. A szűk barlangnak csupán egy bejárata volt, s azt is eltorlaszolta a gördíthető kő, amit maga tolt oda. Most mégis felderengett az üreg fojtó levegőjében három alak. Galetkik voltak, díszes ruhájuk aranyszálakkal hímezve, fejükön papi jelvények csillantak.

- Ne! - sikoltotta a sarokba szorulva a barlang lakója, és a rettegéstől félőrülten puszta csápjaival próbálta elkaparni magát a sziklás talajban. - Nem akarom! Ne gyertek közelebb! Elég volt, ne nyúljatok az agyamhoz!

A három pap úgy szemlélte a kínban fetrengő, csontsovány galetkit, mintha valami furcsa, érdekes torzszülött volna. Arcukon tudományos kíváncsiság, és némi megvetés vibrált. Majd közelebb léptek a vinnyogva reszkető szörnyeteghez, felemelték imához fejlesztett karcsú karjukat, és monoton mormogásba fogtak.

- A lélek tánca éjjel, a szellem ereje, álmod kavargó világa, szíved vágyai. Mindezt add nekünk!

A földön kucorgó galetki fájdalmas sikollyal saját fejére tekerte mindhárom csápját, eltakarva szemét, de tátott szája az iszony hangján üvöltött.

Mérhetetlen idő telt el, mire a csatornaszinten bujkáló renegát kissé megnyugodott. Leengedte csápjait, és körbe pillantott. A papok természetesen nem voltak sehol, hiszen a régmúltból bukkantak fel, mint rémséges emlékképek. A valóságban még gyermek volt a galetki, mikor így körbevették, és a mana harapófogóival kitépték fejéből az álmokat.

- Ennem kell - nyögte megtörten a galetki. - Ennem, különben elpusztulok. Álmokra van szükségem.

Ellökte magát a sziklától, félregördítette a bejáratot takaró követ, és halkan, gyakorlottan suhant a csatornaszint járataiban. Ismerte az utat, ami a féregszintre vezet, s ott bukkan elő, ahol a behatoló észrevétlen maradhat.

Kifosztott, lázas kínban égő elméje immár csak arra a névtelen áldozatra bírt gondolni, aki valahol éppen most fekteti fejét párnájára, hogy átkeljen álmai világába...

- Akarjon alakot váltani, de szoruljon meg a két test között örökre! - zengte legfrissebben kiötlött átkát Kalafonia. Ő maga is érezte, hogy nem sikerült túlzottan szellemesre, de dühe most képtelenné tette a gondolkodásra. - Tehát azt mondod, mester, hogy gonosz mágiával állunk szemben?

Atvy Morodur gondterhelten ücsörgött a féregszint "legcsöndesebb" területén, a Fratt zuhogó tövében. Hogy csöndes, az persze csak bizonyos nézőpontból volt igaz: a lezúduló víz robaja minden más zajt elnyomott. Csak üvöltve lehetett beszélgetni, de a tisztogató éppen azért szerette, mert lehetetlen volt kihallgatni az itt elhangzó szavakat, s más fecsegése sem zavarta gondolatait.

- Talán egy asztrál pók garázdálkodik az alvó nők tudatában? - üvöltötte eltöprengve Kalafonia. - Vagy valami ismeretlen, ritka pszi entitás? Én azt hiszem...

- Nem kérdeztem semmit - intette csöndre szolgáját Atvy. - A locsogásod elzavarja a jó gondolatokat, úgyhogy hallgass.

- De mester, segíteni akarok - a szolga határozottan megsértődött. - Nagyon bánt, hogy szegény nők lassan elpusztulnak a fáradtságtól. Képtelenek álmodni, így a lelkük egyre halványodik.

- Valóban tenni akarsz valamit? - fordult Kalafoniához komoly arccal a tisztogató. - A dolog veszélyes, megzavarodhat az elméd.

A szolga gondolkodás nélkül válaszolt, s bár gyermekien naivnak tűnt, a mester tudta: komolyan elszánta magát bármire.

- Mondd, mit tegyek, és én már indulok is!

- Elviszlek a Lélek Templomába - mondta Atvy Morodur. Kalafonia szeme elkerekedett, ajka remegni kezdett, és megfeledkezve a víz dörgéséről, csupán suttogott.

- A Lélek Templomába, Gargitro őszentségéhez? Azt a cseppkő épületet csak az őrültek és öngyilkosok merik felkeresni. Én egyik sem vagyok, uram!

Atvy ugyan fülével nem hallotta Kalafonia hangját, de szavait leolvasta a szájáról. Válaszul csupán lemondóan felhúzta kissé a vállát, mint aki éppen erre számított. A szolga máris elszégyellte magát, s bár az iszonyú gondolattól rázta a hideg, mégis bólintott.

- Rendben! Ha a Lélek Templomába kell mennem, hogy megmeneküljenek a nők, akkor legyen - hirtelen könny gyűlt a szemébe. - Olyan fiatal vagyok még, mester. Annyi szép dolog állt volna még előttem, és... Bevallom, még soha nem érintettem galetki lányt, pedig férfi volnék, ugyebár. És most így kell végeznem? Hát legyen, a szebbik nemért ezt is vállalom, s talán az Ősök Szelleme a lelkem felé küld egy halovány mosolyt.

Halvány mosolyt Atvy Morodur küldött elkeseredett szolgája felé, mikor megszólalt:

- Nem kell ilyen tragikusan felfognod a dolgot, barátom. Magam is veled megyek, s ha lehet, vigyázok rád. Mindketten tudjuk, miért olyan rossz a híre ennek a papi rendnek. Évszázadok óta kizárólag az elmével, sőt, az álmokkal foglalkoznak, és sokan állítják róluk, hogy papjaik már régen nem is léteznek ebben a dimenzióban. Tudatuk átcsúszott az álmok világába, ott érzik otthon magukat, lenézve minden fizikai megjelenést. Én azonban túlzónak tartom ezt a misztikus felfogást. Gargitro őszentsége, a templom feje nagy tudású galetki, aki rendje egészét az álmok kutatásának szentelte, de nem szörnyeteg.

- Akkor miért retteg mindenki a Lélek Templomának közelében? Miért hallható a belsejéből néha vérfagyasztó sikoly, máskor holt lelkek sóhaja? Miért leng a barlangtető felé néha olyan fekete füst a szentélyükből, mint amilyen csakis a krematóriumokból szokott eredni? És miért...

Atvy türelmesen leintette rettegő szolgáját.

- A Lélek Templomának papjai nem szeretik, ha zavarják őket. Lásd: a nők, akiknek álmát elrabolták, először szinte mind Gargitro őszentségéhez akartak segítségért folyamodni, hiszen az ő rendje ismeri leginkább az álmok világát, de egyikük sem jutott be a templomba.

- Akkor engem miért engednének be? - csóválta fejét Kalafonia.

- Mert te az én ajánlásommal jelentkezel szerzetesnek - ordította könnyed eleganciával Atvy Morodur.

Kalafonia életében még soha nem állt olyan közel ahhoz, hogy elájuljon a félelemtől, mint abban a pillanatban.

Marjana kisasszony apró termetű, rendkívül csinos teremtés volt, aki csakis két módon szeretett aludni: meztelen testét vagy saját, hihetetlenül hosszú hajába, vagy egy erős galetki férfi izmos karjaiba csavarva tudta biztonságban. Mikor még gyermekként elszakították szüleitől, nagyon elveszettnek érezte magát. Néhány év múltával azonban rádöbbent, hogy sokkal könnyebben megszerezheti a szép ruhákat, finom étkeket odaadó szépségével, mint azzal, ha a csatornaszinten vadászik.

Ma éjjel sem kellett gyönyörű hajával takaróznia. A galetki férfi, aki ugyan csöppet sem volt szép, viszont rútságát "kiváltotta" csengő aranyakkal, immár elégedetten horkolt Marjana mellett. A lány is érezte, hogy kerülgeti az álom, s örült, hogy vendége ily kevéssel beérte, s békén hagyja őt a pihenőidő hátralévő részében.

Marjana tudata lassan átsiklott azon a titokzatos határon, amin túl minden lehetséges. A lány álmában sem viselt ruhát, hiszen büszke volt igéző szépségére, s most kíváncsian pillantott körbe, kinek mutathatja meg azt. Remélte, hogy szebb férfi lesz, mint akikkel ébren találkozik, de azt sem bánta volna különösebben, ha fantáziája egy hasonlóan kecses lánnyal hozza össze.

Már-már belépett a puha szőnyeggel, fényes milgandokkal, édes nektárral otthonossá álmodott szobába, mikor valami csattant, zörrent. Marjana bosszúsan nyitotta ki szemeit, és nézett körül saját szobájában. Vendége továbbra is mélyen aludt, még a nyála is rácsordult durva szakállára. A lány mély sóhajjal ismét be akarta csukni szemét, ekkor azonban valaki mozdult a félhomályban.

- Ki van ott?! - sikoltotta, majd hegyes körmeivel belemart vendége hátába, hogy felébresztve a férfit, védelmet kérjen tőle. A férfi azonban továbbra is hortyogott, mintha nem is serkent volna vér bőre alól Marjana körmei nyomán.

A sarokban újra mozdult az árny. A lány eltakarta magát hajával, és tétova keze egyre csak rázogatta a vendéget. A legkisebb fényerőre bűvölt milgand hirtelen megvilágította a behatolót: csontsovány, majdnem meztelen, mocskos galetki fiú volt. Három csápja mohón tekergett Marjana fehér dereka felé, hamarosan meg is szorítva azt. Marjana mélységes undort érzett, mikor a bűzlő férfi magához húzta, s eszelős tekintetét szinte bele fúrta a lány koponyájába. A könnyű testű áldozat ekkor őrjöngő küzdelembe fogott, tépte, ütötte, marta a förtelmes galetki fiút, de nem tudott megszabadulni annak szorításából. Keze azonban hirtelen rátalált az ezüst nyelű tőrre, amit mindig párnája alá rejtve tartott. Markolatig döfte fényes pengéjét a támadó hátába, s a következő pillanatban...

Felébredt. Marjana megkönnyebbülten nézett körül a szobában, ahol nyoma sem volt a borzalmas behatolónak, s a békés csönd szinte simogatta előbbi álmától felborzolt idegeit. A csönd... A csönd, mely valahogy túl békés, túl töretlen volt. Marjanának hiányzott valami, ami az előbb még volt, most azonban elveszett. Szép szemöldökeit bosszankodva vonta össze, majd hirtelen rájött: a csönd valóban teljes volt - a vendég már nem horkolt.

A lány lassan a férfi felé fordult, miközben fényesebbre bűvölte milgandját.

A sikoltozásra berontó szomszédok a sarokban kuporgó, meztelen Marjanát látták, s a vendégét, kinek torkából ezüst nyelű tőr állt ki. A lány elcsendesedve egy dalocskát dúdolt halkan:

És a hús vergődik, és az elme fél
Vigyázz! Álmod él...

- Hunyd le a szemed! - szólt szigorú hangján Gargitro őszentsége. Kalafonia a rémülettől egész testében remegve engedelmeskedett, s megfogadta magának, hogy bármi történik is, elaludni nem fog.

A Lélek Templomának zegzugos mélyén, a kicsiny barlangszobát néhány pillanattal később betöltötte a galetki szolga egyenletes hortyogása. A pap száraz ajkán könnyű mosoly suhant át, miközben barátja, a faliképek alatt várakozó Atvy Morodur felé fordult.

- Miért hoztad el, s miért hazudtad, hogy szerzetesnek ajánlod? - kérdezte szikár alakjához sehogy sem illő, lágy hangon Gargitro. A tisztogató hasonlóan könnyű mosollyal kísérte válaszát:

- Számos rendtársad jelenlétében juthattunk el ide, a templom cseppkövének legmélyére, hogy végre kettesben válthassunk szót.

- Nekem nincs titkolnivalóm a papjaim előtt.

- Nekem azonban van - Atvy Morodur a kőágyon horkoló Kalafonia mellé lépett, és úgy vizsgálta annak arcát, mintha keresne valamit. - Álmodik?

Gargitro bólintott.

- Olyan világban bolyong, ami egyszerre tökéletesebb, és rémítőbb, mint amit valóságnak hisztek - mondta, miközben tenyerét Kalafonia homlokára simította, és lehunyta szemét. - Ohó, ez a fiú nagy rajongója a női bájaknak!

A két férfi cinkosan összenevetett. Atvy hirtelen elfordult a kőágytól, és jövetele lényegére tért.

- Nem akartam, hogy bárki más ismerje valódi célomat. Egyedül benned bízom, mert egyszer már beengedtél saját álomvilágodba, hogy megküzdjek az életedre törő asztrál zombival.

- Így aztán ismered minden titkomat. Azokat is, melyekről magamnak sincs tudomásom - Gargitro és Atvy között fényes ezüstszálként izzott fel a barátság.

- Biztos vagyok benne, hogy a Lélek Temploma rendjének köze van a járványhoz, ami a galetki nők között terjed - a tisztogató egyenesen a pap szemébe nézett. - És tudom, hogy te birtokában vagy a megoldásnak.

Gargitro őszentsége tétova mozdulatokkal leült a kőpadra, ami a fal mellett húzódott. Atvy Morodur szemben állt vele, karjait egymásba fonva.

- Régen történt - fogott bele suttogó szavakkal a pap. - Fiatal és lelkes voltam, ahogyan mindenki a Lélek Templomában, hiszen nem sokkal korábban kaptunk engedélyt a síkutazók szintjéről, hogy megalapítsuk saját szerzetesrendünket. Az álom birodalmába akartunk behatolni, de nem olyan felszínesen, ahogy elődeink tették. Mi hittünk benne, hogy álomképeink egy valós világ részleteit közvetítik, s nem csupán illúziók. Kifaragtuk a templomunkat, megválasztottuk rendünk priorjait, és munkához láttunk. Senki nem akadt közöttünk, aki arra gondolt volna, hogy másoknak árthatunk. Csakis a cél érdekelt, az oda vezető út mocskát észre sem vettük.

- Ma reggelre három nő pusztult bele abba, hogy képtelen álmodni, ketten pedig véglegesen megzavarodtak - szólt közbe Atvy Morodur sürgetően. Haragjától Gargitro megborzongott, s még halkabban beszélt tovább:

- Senkit nem kényszeríttetünk arra, hogy részt vegyen a kísérleteinkben. Az alsóbb galetki szinteken azonban szép számmal akadnak olyan szerencsétlenek, akik bármire hajlandóak, csak hogy élelemhez, pénzhez jussanak, így dúskáltunk azokban, akik beengedtek minket az álmaikba. Én akkoriban azt hittem, csak felnőtt galetkik fekszenek az ilyen kőágyakra, mint ez itt. De néhány szerzetestársam rájött, hogy a gyerekek álmába sokkal egyszerűbb behatolni, és nem tartotta vissza őket semmi. Később, mikor én lettem a rendünk feje, megtiltottam az ilyen kísérleteket, de a régi áldozatokkal nem lehetett mit tenni.

- Mit műveltetek a gyerekekkel?

- Kimostuk a lelküket, miközben aludtak - Gargitro már-már könnyekben tört ki. - Arra voltunk kíváncsiak, el lehet-e venni valakitol az álmait, hogy nyoma sem maradjon. Ha ez sikerül, vajon mi marad a lélekből, a vágyakból, a... A galetkiből?

- Kiraboltátok az álmaikat, s a gyerekekből álomvámpírokat teremtettetek - bólintott elkeseredetten Atvy Morodur.

- Megértettük, hogy az álmok épp olyan fontos részei egy lénynek, mint a szíve, az agya. Aki nem álmodik, néhány hét alatt elpusztul, mert a lelke megfullad az éj sötétjében. Mikor ezt megértettük, vissza akartuk adni nekik az álmaikat, de nem sikerült. Százával haltak meg a templom kazamatáiban, iszonyú kínok között, ahogyan most azok a nők. De néhány álomvámpírnak sikerült megszöknie. Évekig vadásztunk rájuk az asztrál síkon, s azt hittük, már egy sem maradt.

- Tévedtetek - Atvy Morodur úgy érezte, már minden lényeges dolgot hallott, majd mégis eszébe jutott valami: - Miért éppen nők álmából táplálkozik?

- A nők álmait majdnem olyan könnyű elrabolni, mint a gyerekekét - felelt Gargitro. - Az álmuk légies, szerteröppenő, lágy és érzékeny. A vámpír számára sokkal ízletesebb is.

Atvy Morodur aprót bólintott, majd a kijárat felé indult, de mielőtt félrehajtotta volna a nehéz függönyt, újra eszébe villant valami, s megfordult.

- A szolgám! Kérlek, ébreszd fel.

Gargitro fáradt mozdulattal a kőágyhoz lépett és megérintette Kalafonia homlokát...

Enni, enni, enni! - lüktetett vörösen a galetki fiú vágya kínzott tudatában. Fizikai testét már elhelyezte a sikátor szeméttel borított sötétségében, bűzlő bőrdarabok alá feküdve, lehunyt szemmel. Most asztrál lényege volt az, ami mozgott, átlebegett a falakon, egyre halványuló vibrálással zsákmányt kutatott a pihenőidő középtáján. A féregszint, kereskedők lakta cseppkő negyedének széléig sikeresen ellopakodott, majd behatolt a legelső barlangba.

A fiatal lány békésen aludt puha vackán. A fiú asztrál teste óvatosan megbújt az álomvilág peremén, hogy előbb belessen, nehogy meglepetés érje. Borzongva gondolt egyik régebbi "utazására", mikor a kiszemelt nő rémálmát barlangi trollok töltötték ki, és a "belépő" fiú asztrál testét majdnem széttépték.

A lányka azonban hűvös, tiszta barlangi tóról álmodott, hol együtt fürdött meztelenül két barátságos, szelíd delofinnal, az ősidők legendáiból ismert vízi állattal. A fiú "belépett" az álomba, s megállt a tó partján. Bár éhsége tűrhetetlenül kínozta, néhány pillanatig mégis békésen gyönyörködött az álmodó sima, bronz színű bőrében, karcsú alakjában, s a vízen szétterülő, szőke hajában.

A lányka kacagva lökte el magától az egyik szürke halat, s miközben a hátára fordult, megpillantotta a fiút. Szemérmesen eltakarta testének legszebb titkait, de talán tudatában volt, hogy "csak" álmodik, mivel a fiú hívására engedelmesen, s immár leengedett karokkal lépett ki a tóból.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte csengő hangon, élénk tekintetében vibráló fiatalsággal. A fiú asztrálteste megremegett, amint közel érezte magához a lány álmát.

- Tanítok neked egy dalt - súgta, s csápjaiban megjelent egy míves hárfa. A lány tetszéssel mosolygott, s már az első felröppenő dallamok hallatán átadta magát az élvezetnek.

Drága pillangókat sodort el a szél
Világtalan szívre rászakadt a tél

A fiú harmadik, szabad csápja lassan a lányka nyakára tekeredett, s hirtelen megszorította azt. A sikoly halk volt, s szinte azonnal elhalt a tó tükre fölött. A táj megszürkült, amint a lányka álmában rádöbbent, hogy meg fog halni.

- Add nekem az álmod, a vágyaid, a... - suttogta a fiú asztrál szája, de arcát saját könnyei áztatták.

- Engedd el!

A színtelenné vált tóparton fekete csuklyás asztrál alak állt, izzó tekintetével az iszonyú jelenetet nézve. A lányka két karjával egyre erőtlenebbül próbálta eltaszítani magától gyilkosát, de az nem engedett. Ekkor az álomban váratlanul megjelenő alak, akiről a fiú azt gondolta, hogy a lány tudatának utolsó, kétségbeesett kísérlete a menekülésre, előre lépett, s jobb karját meglendítve tűzsugarat irányított az álomtolvaj homlokának.

- Ébredj! - kiáltott Atvy Morodur az álomban, s a valóságban egyszerre.

A sikátor mélyére alig hatoltak el a közeli tér milgandjainak halovány sugarai. A bűzlő bőrhalmok lassan mozdultak, amint a fiú lelökte magáról azokat.

- Kelj fel, fiam - szólt nyugodt, mély hangon Atvy Morodur, immár a valóságban. - Érted jöttem.

A fiú elkínzott ábrázata, fájdalomtól és éhségtől csillogó szemei az eleven iszonyt hirdették. Csápjai az utolsó bőrdarabot is ellökték, a lábak remegve emelték a vékony testet, de ha nincs ott a barlangfal, a fiú visszazuhan a földre.

- Nem... Nem megyek vissza a templomba - suttogta a csatornaszintek álomtolvaja. - Elrabolták az életem, az álmaim. Mások vágyait kell elrabolnom, hogy élhessek, és gyilkolnom muszáj, pedig semmit nem gyűlölök jobban.

- Bízz bennem - Atvy Morodur átérezte a szenvedő fájdalmát, s beleborzongott. - Gargitro őszentsége talál megoldást...

- A papok meg fognak ölni! - kiáltotta a fiú, s hátrálni kezdett, szemétben botladozva, miközben rongyait tépkedte. - Nem azonnal, dehogy! Előbb kísérleteznek majd velem, mint gyermekkoromban. Az elmémbe túrnak, elveszik, ami csakis az enyém, s mocskos dolgokat gyömöszölnek a helyükbe. Aztán hagynak meghalni, igen.

A tisztogató torka elszorult, mert pontosan tudta, hogy a fiúnak igaza van. Ha ő most visszaviszi a cseppkő templom mélyébe, a Lélek Rendjének tudós, de érzelmektől mentes papjai valóban vizsgálni kezdik a fiút, hiszen képességei számos rejtélyét megoldhatnák az asztrál világnak. Pokolbéli szenvedések várnak még a kölyökre, pedig még egyetlen percet sem élt, mióta először a kőágyra fektették.

- Nem engedhetem, hogy tovább gyilkolj - mondta továbbra is halkan Atvy. - Akiknek elraboltad az álmát, sorra meghalnak, pedig nem ártottak neked.

A fiú kapkodó légzése jelezte, hogy zokog.

- Nem akartam - nyögte. - Senkit nem akartam bántani. Eleinte jó volt. Megszöktem, s elég volt ritkán, s keveset elvennem mások álmából. De mostanában már az egészre szükségem lett, ha élni akartam.

- Gargitro őszentsége kénytelen lesz segíteni rajtad, mert én elvállalom a védelmedet - jelentette ki Atvy Morodur száraz hangon. A döntés iszonyú súllyal nehezedett rá, hiszen tudta: nem csupán a Lélek Templomának rendjével, de az egész féregszinttel fel kell vennie a harcot, ha meg akarja menteni a fiú életét. De hogy meg akarja menteni, az nem volt számára kétséges. - Gyere velem!

Atvy Morodur karját nyújtotta a szenvedő felé. A fiú azonban váratlan fürgeséggel és erővel kiegyenesedett, s magasra emelte csápjait. Rongyai úgy repkedtek vékony teste körül, mintha barlangi szél söpörne végig a sikátoron, s a tisztogató megpillantotta a felé lendülő tőr csillanását. Atvy Morodur fürgén oldalra siklott, a fegyver mégis eltalálta volna, ha ezzel egy időben ajkai közül nem sistereg elő a forró savlehelet.

A fiú ugrása megtört, a sistergő permet csontjáig lemarta arcáról a húst. A bőrök közé zuhanva halkan nyöszörgött, amint végleg távozni készült a való világból. Atvy Morodur várt, míg a savgőz javát elviszi a sikátor huzata, majd áldozata fölé hajolt. Harag lüktetett mellében, mert akinek segítséget ajánlott, meg akarta ölni őt. Ekkor azonban meghallotta, hogy a fiú elhaló hangon ezt súgja:

- Köszönöm! - és roncsolt feje félre billent.

Atvy Morodur megzavarodva nézte a szerencsétlent, majd tekintete a kés után kutatott. A fiú jobb csápja még mindig erősen szorította a fegyvert, mely csupán egy ártalmatlan kristálykanál volt.

A tisztogató nem szégyellte, hogy arcán könnyek csordulnak...

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Erősebb, mint a bűbáj (Ősök Városa novella).

Létrehozás: 2004. március 10. 16:15:14

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma