Búcsú (Káosz Galaktika novella)

Néztem a két nőt, és tudtam: ebből még baj lesz. A Mercator Alpha páncélüvege alatt megbúvó tágas vezérlőben annyira elmerültek jövendő munkahelyük tanulmányozásában, hogy engem észre sem vettek, pedig jódarabig álltam az ajtóban. Két nő. Hová tettem állítólag kifinomultan működő cerebrita eszem, mikor őket választottam a jelentkezők közül? Persze életemben először dönthettem, kikkel legyek akár hónapokra összezárva a csillagok között.

Bölcs Liannen, az nem lehet, hogy szépség és alkat szerint választottam első űrhajóm legénységét! Silia Noe vörös fejpántot viselt, s a testhezálló, talán kissé túlságosan is merész overál izmos, kisportolt alakot engedett látni. A nő leült székébe, lábait felrakta a konzolra, és hanyagul meg-megbökött egy kapcsolót. Tetszett az a vad, kiszámíthatatlan tűz a szemében.

A pilótám, ha lehet, még csinosabb volt, bár ruhája nem feszült olyan merészen a testére, mint Siliáé. Őt Mara Egrnek hívták, barna hajpántot viselt, s a jobb csuklóján vékony bőrszíjakon apró medál fityegett - hogy minek, kinek a jele, azt nem láttam. A lány sokkal komolyabb volt, mint társa, alaposan áttanulmányozta a Mercator vezérlésének minden porcikáját, s közben jegyzeteket készített. Azonban benne is találtam egy olyan vonást, ami szokatlansága miatt megfogott. Mara valahogy nem illett a fémek és műanyagok eme űrhajónak nevezett egységébe. Bár pilóta volt, egész lényéből szelíd, kislányos vidámság áradt, a műszereket "megszólította" ujjaival, s néha felismerhető indok nélkül dúdolni kezdett.

Két nő. És én, Creb Tren Dobmar újdonsült cerebrita szabadkereskedő, a Legionist űrhajó kapitánya a vezérlő ajtajában hirtelen elveszettnek éreztem magam.

A Donado holdján, kopár sziklák között megbújó űrkikötő ideális hely volt az űrvagányok, csempészek, kalózkapitányok számára. A sikátorokban ezernyi apró kocsma ontotta magából a különböző szeszpárlatok bűzét, odabenn vágni lehetett a tudatromboló füvek füstjét, és a Bolygórendészet fegyveresei nem szívesen merültek el ebben a mocsokban. Mint kezdő kereskedőnek, nekem sem volt kedvem ilyen helyen hasba szuratni magam.

- Öt konténer grafit? - Silia maró gúnnyal kacagott a képembe. - Kihez szegődtem én, szentséges üstökösfarok! Hallod ezt, Mara? A mi pelenkás kapitányunk öt konténer nyamvatt grafittal akar az űrben kóvályogni.

- Ő a kapitány - vonta meg vállát a pilótám. - Amíg ki tudja fizetni a béremet, engem nem érdekel, mivel kereskedik.

- De engem igen! - Silia ököllel vágott saját konzoljára. - Nem kételkedem benne, hogy a kapitány kifizeti nekünk a vacak kis bérünket, de közben halálra unjuk magunkat. Lehet, hogy neked elég bamba meteorként kóvályogni holdról holdra, de...

Máris veszekedtek, méghozzá miattam. Tökéletes! Silia vad volt, és gyönyörű, Mara pedig szelíd és szintén csodaszép.

- Rendben, elmegyek a sikátorba, és megnézem, akad-e még valami áru - fordultam a turbólift felé, de Silia máris mellettem állt.

- Mehetünk - jelentette ki. Mara a hajón akart maradni.

- Sonari kardfű volna a legjobb - ezt Silia már a sikátorok rengetegében súgta a fülembe, mikor minden igyekezetünkkel igyekeztük megóvni zsebeinket a folyton lökdösődő tolvajoktól. Döbbenten néztem navigátoromra.

- A sonari kardfű csempészárú! Ha elfognak vele...

- Csakis ilyesmiért lehet tetemes nyereséget bezsebelni. Ez jó lesz! - jelentette ki Silia Noe, és megcsípve zubbonyom ujját, behúzott a legközelebbi lebuj alacsony ajtaján. Tucatnyi parázsló szempár fordult felénk az asztalok mellől, s én úgy éreztem, mindenki látja, hogy illegális üzletet keresek. A pulthoz lépve két Galaktikus Gégepukkasztót rendeltünk, majd bősz várakozásba fogtunk.

- Most mi lesz? - súgtam a monoton zene rejtekében navigátoromnak. Silia rám mosolygott, s élénken csillogó szeme elárulta: elemében van.

- Hamarosan meg fognak szólítani - felelte tapasztalt űrvándor módjára. - Neked kell beszélned, te vagy a kapitány.

- Beszélek. Miről?

- Elfogadod a legjobban fizető ajánlatot, telepakoljuk a Mercatort és a többit két szépséges húgocskádra bízhatod - Silia kétértelmű kacérsága egész gerincemet pattogó elektromossággal töltötte fel.

Ekkor fúródott az oldalamba egy MikroBlast csöve.

- Beszélgessünk - lehelte a fülembe valaki. Hangja hátborzongatóan lágy, szinte tapinthatóan sikamlós volt.

- Beszélgessünk - egyeztem bele. Az idegen pisztolya enyhe bökésével jelezte, hogy álljak fel és induljak a bár egyik hátsó bokszához. Olyan szorosan követett, hogy ne lehessen látni a fegyvert, de az asztaloknál ülő tapasztalt csempészek, kapitányok és egyéb haszonlesők számára nem lehetett kétséges, mi folyik éppen. Silia nem követett minket. Amint később megtudtam, erre komoly oka volt: az ő derekát egy másik MikroBlast csiklandozta.

Mikor elhelyezkedtem a boksz félhomályában, az asztal sugározta sárga fényben megláttam üzletfelemet. Első pillantásra erősen korosodó, fáradt cerebrita koldusnak tűnt. Gyér szakálla horpadt mellkasára csüngött, kezén kéken dagadtak az erek, bőrén az öregség gyönge rángásai futottak végig időnként. A MikroBlast úgy remegett ujjai között, hogy komolyan féltem: véletlenül elsüti.

- Mi a fenét akar tőlem? - mordultam rá sértődötten, mire elmosolyodott.

- Kölyök - mondta. - Éppen ez kell nekünk.

- Ha valamilyen kellemetlenséget okoztam önnek, kérem, bocsássa meg. Azonnal fogom a navigátoromat, és eltűnök a Sawharról.

Az öreg ekkor hátradőlt székén, s a MikroBlastot egyszerűen lefektette az asztalra. Fiatal voltam, tele erővel és pánikkal. Ha felugrok, hamarabb elérhetem a fegyvert, mint a vénség, és akkor...

- Nem volna okos dolog - szólalt meg az öreg. - Remek üzlettől búcsúzhatna el, na és a navigátorától is, aki... Hm, ezt tisztán érzem: nem közömbös önnek.

Félelmemet harag váltotta fel. Utálom, ha a gondolataimban turkálnak, főleg, ha azok a szebbik nemmel állnak kapcsolatban.

- Azért jött be ide, hogy jó fuvart szerezzen - jelentette ki a remegő vénség. -Milyen hajóval bír?

- Mercator Alpha - löktem ki magamból a választ, elhatározva, hogy a lehető legkevesebbet társalgok a fickóval, aki most kissé elégedetlenül húzta el ajkát.

- Jobb lett volna egy Scorpion, de mindegy. Bízzunk benne, hogy a pilótája átlagon felüli - az öreg mélyen a szemembe nézett, mire igyekeztem nem gondolni Marára, ő mégis értőn bólintott. - Tehát Egr kisasszony is rendkívül csinos. Szegény fiam, nem jósolok neked nagy jövőt a csillagok között. Ez azonban a te dolgod. Én biztos vagyok benne, hogy el tudod vinni az árumat oda, ahová kell.

- És ha nem vállalom a fuvart? - pimaszul felvetettem a fejem, s valóban megszületett bennem az elhatározás, hogy elutasítom a vénséget.

- Ötvenezer Intergalaktikus Font - mondta ő jéghideg hangon.

Két órával később jelentették, hogy a rakodás befejeződött, a Legionist startolhat.

- Reaktor üzemhőmérsékleten, PTP hajtóművek teljes tolóerőn - mindezt Mara Egr úgy tudta elszavalni, hogy kedvem lett volna egészen szorosan hozzábújni. A Mercator dübörögve kitört a Sawhar vonzásából, elkerült néhány űrfigyelő műholdat, s felvette a pilóta által meghatározott irányt. A vezérlő páncélüvege mögött csodásan ragyogtak a Galaktika csillagai, olyan békét árasztva, hogy nehezemre esett elhinni: odakinn mezonok és kalózok szeretnének a torkomra lépni.

- Mennyit ígért az öreg? - kiáltott hátra munka közben Silia.

- Figyelj, hogy pontosan tápláld be a koordinátákat - feleltem kissé udvariatlanul navigátoromnak. Mióta kiléptünk a mocskos lebuj ajtaján, Silia egyfolytában két dolog miatt nyaggatott. Tudni akarta, milyen üzletet kötöttem, és mit szállítunk. - Szeretnék mihamarabb a Tider bolygó rendszerében lenni, méghozzá simán.

- Tehát a Tideren landolunk? - kérdezett nyomban Silia.

- Nem a Tideren landolunk. Bízd rám...

- A Tidernek négy holdja van, Dobmar - vitázott tovább a navigátor, vörös hajpántját rázva akaratosan. - Áruld el, melyikhez számoljam ki a röppályát?

- Ezt nekem sem ártana tudnom - vetette közbe Mara.

- A Xonsihoz megyünk - mondtam mély sóhajjal.

- Tehát a Xonsira visszük a... Mit is szállítunk? - a navigátor most félelmetesen ravasznak gondolta magát. - Miért nem engedted, hogy lássuk a berakodást?

Elegem lett. Felálltam a székemből és a kijárat felé indultam.

- Mikor érkezünk a Xonsi körzetébe? - kérdeztem már a liftben állva Marát, aki nyomban leolvasta műszereit.

- Hosszú út lesz: tizenhárom fedélzeti óra.

- Akkor váltjuk egymást, mindenki aludhat egy keveset. Én kezdem.

- Mocsárféreg! - jegyezte meg halkan Silia, de úgy döntöttem, ezt nem hallom meg. A lift halk búgással rántotta testemet lefelé, a Mercator alsó fedélzetének irányába, s én boldogan fellélegeztem.

Cseppet sem voltam álmos. Túlságosan izgatottá tett a tudat, hogy végre elindultam életem első önálló kereskedelmi útjára, saját hajómon, saját legénységgel és rakománnyal. A Legionist raktere javarészt üresen tátongott. Nem akartam minden megtakarított pénzemet áruba fektetni, annál is inkább, mivel ha rögtön kirabolnak, mindenem elúszna örökre. Jobb az óvatos, kis haszonnal kecsegtető kereskedés, mint hogy álmaimat csillagporrá lőjék a kalózok. Most pedig, hogy a vén cerebrita MikroBlasttal megpecsételt ajánlatát elfogadtam, már szóba sem jöhetett több áru felvétele.

Lépteim hangosan kongtak, mikor a központi folyosóról a raktérbe léptem. A szürkére festett acélfalak méretei nyomasztottak. Gyorsan átsiettem az üresen tátongó konténer-fészkek között, s közben igyekeztem nem gondolni az űr hideg kietlenségére. Mikor elértem az első teli fészket, olyasmit műveltem, amit -remélem -, soha nem tud meg senki. Két tenyeremet és arcomat rásimítottam a konténer olajtól síkos fémfalára, és lehunytam a szemem.

- Ez itt az első... - suttogtam elérzékenyülve. - Az első rakományom.

Éles csattanás riasztott fel merengésemből. A különös hang arra emlékeztetett, mikor a landolás során felhevült hajtóművek az űrkikötő dokkjában hűlni kezdenek. A konténersor sötétbe vesző vége felé néztem, majd gyors léptekkel elindultam a Mercator külső raktéri ajtaja felé. Hamarosan itt egy Kroken Plusz zsilip lesz majd, és akkor nem kell érintetlenül hagynom a roncsokat sem - jutott eszembe futólag.

A hatalmas rakodóajtó közelében első pillantásra üresen állt a konténer-fészek. Én azonban tudtam, hogy a titokzatos cerebrita öregúr emberei ide pakolták be azt a három szarkofágot, amit el kellett vinnem a Xonsi holdhoz. A ládák mélykék anyagból készültek, amit képtelen voltam azonosítani. Úgy sorakoztak a hatalmas fészekben, mint a megtermett konténerek kicsinyei, de valahogy mégis veszélyt árasztottak magukból.

- Tehát ezek azok - szólalt meg mögöttem Silia váratlanul. Néhány pillanatig azért küzdöttem, hogy az ijedtségtől ne kezdjek el üvölteni a pimasz navigátorlánnyal.

- Mit keresel itt? - fordultam felé. - Semmi közöd a rakományhoz és... Neked kellene szolgálatban lenned!

- Cseréltem Marával - vont vállat Silia, miközben velem alig törődve a szarkofágokhoz lépett, hogy megszemlélje azokat. - Az a lány olyan naív. Ráadásul idegesítő, hogy mindenben kizárólag a jót látja. Képzeld: azt mondta, nem támadnak meg minket a kalózok, mert ő hisz az Univerzum jóságában.

- Hagyd békén a rakományt! - mordultam rá. - Te akartad, hogy a grafiton kívül valami mást is szállítsunk, hát most itt van.

- De mi van itt? - emelte fel figyelmeztetőn mutatóujját a lány. - Megnézhetem a raktári bizonylatot?

- Nem nézheted meg, mivel nincs bizonylat - megragadtam Silia karját, és kihúztam őt a fészekből. - A megbízó emberei maguk tették fel a fedélzetre ezeket, és nem tudom, honnan hozták. Most pedig...

- Megyek aludni - vágott a szavamba Silia. - Mondja, kapitányom, nincs kedve megágyazni nekem?

Ha nem épp akkor kérdezi, mikor haragszom, talán örültem volna a merész ajánlatnak. Csakhogy a szarkofágok idegessé tettek, így a navigátort egészen a kabinjáig kísértem, és egyedül küldtem be annak ajtaján.

Alig fél órával később verejtékben úszva riadtam fel rémálmomból.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen rettenetes állapotba kerülhetek egy álomtól. Az ágyról lezuhantam, mikor üvöltve eszméletre tértem, majd vakon az ajtó felé botorkáltam. A folyosó túl keskenynek tűnt, a fémfalak hullámot vertek, és a Mercator minden porcikája zengett, dalolt. Szembe tántorgott velem Silia. A lány is mély álomból ébredhetett, mögötte tárva állt a kabinajtó, s ő alig viselt egyetlen aprócska ruhadarabot. Ha nem érzem magam olyan pocsékul...

- Mi történt? - kérdezte a navigátor, és térdre esett. Zavaros tekintetén láttam, hogy ő is éppen olyan bizonytalannak érzékeli a hajó egyébként szilárd közegét, mint én. - Időrobbanás?

- Nem, ez... - fogalmam sem volt a válaszról.

Öt fedélzeti perccel később három holtsápadt cerebrita bámulta egymást értetlenül a Legionist vezérlőjében. Odakinn megszokott szépségükben ragyogtak a csillagok, és a Dwire-orres nevezetű nap távoli gömbjének mérete jelezte, hogy már közel járhatunk a Tiderhez.

- Elaludtam - mondta vállát vonogatva Mara. - A műszerek úgyis figyelmeztettek volna, ha a közelünkbe jön valami.

- Tehát mindhárman aludtunk - állapítottam. - És mindhárman rémálmot láttunk.

- Ez valami vírus? - kapta fel fejét Silia, s láttam, hogy közel áll a hisztériához.

- Nem hiszem, hogy bármelyikünk beteg volna - igyekeztem navigátorom fantasztikus idomairól elszakítani némileg kitisztult tekintetemet. - Mondja el mindenki, mit álmodott. Esetleg találunk egy közös elemet bennük.

Marára néztünk, mintha természetes volna, hogy neki kell kezdeni. Ő nem kérette magát, s miközben álmáról beszélt, egyre boldogabb, kislányos mosoly ült ki arcára.

- Egy bolygón voltam, amilyent még soha nem láttam. Gyönyörű volt, dús vegetációval, csodás növényekkel, szelíd állatokkal. Sehol gyárak, űrkikötők. Fém talán csak a hegyek mélyén bújt meg, a technika idegen volt. De a lakosok... Az egész álmom nem szólt másról, mint hogy keresem őket, de mikor rábukkannék egyikükre, mindig párává foszlik. Pedig szépek és kedvesek, ezt érzem, mégsem mutatkoznak.

Siliára néztem, aki végre becsavarta magát egy takaróba.

- Buli. Igen, egy őrült jó buliban voltam, ahol üvöltött a zene, mindenki elszállt a párlatoktól és gőzöktől, mert valahogy tudtuk: most nem ártanak senkinek. Tomboltunk, élveztük a szabadságot... Ennyi.

Éreztem, hogy Silia nem mondott el mindent az álmáról. Szólnom mégsem kellett, csupán szigorúan összevontam a szemem.

- Hát jó, volt ott egy srác is! - kiáltott a navigátor. - Különös figura, aki csak sétált közöttünk, nem szívott, ivott semmit. A szeme olyan szép bíborszínben sziporkázott, hogy muszáj volt figyelni rá. Mikor megpróbáltam kikezdeni vele, lefogta a kezem, és én éreztem, hogy szeretne elvinni a buliból, mert bármit hittünk mi, többiek, igenis veszélyben voltunk.

Elhallgatott. Én következtem tehát, s már az is heves szorongást váltott ki belőlem, hogy fel próbáltam idézni a rémképeket.

- Újra gyerek voltam a Trennán, ahol születtem. Az oktatópiramis előtt játszottunk, és az egyik nagyobb fiú szokás szerint belém kötött. Csakhogy most nem elégedett meg a gúnyolódással: köveket vett a kezébe. Három követ, amiket sorban eldobott felém. Mintha lelassult volna az idő, a kövek végtelenül sokáig pörögtek a levegőben, így könnyedén elhajolhattam előlük. A harmadik azonban... A harmadik átalakult a levegőben, kalapács lett belőle, és eltalált. Szétroncsolta a koponyámat.

A két nő mintha sajnálkozva nézett volna rám. Mara meg akart szólalni, ekkor azonban két jelzés érkezett az Agytól, gyors egymásutánban. Az első hideg hangon jelentette, hogy megérkeztünk a Xonsi hold közelébe. A második vészjelzés volt, mely sikoltva robbant a vezérlő légterébe:

- Mezon hajók százhatvan űrmérföldre. Támadó alakzat. Lézertűz!

- Három Acélpille a hármas kvadránson! - jelentette Silia. - Tüzet nyitottak.

- Leadtam a segélyhívást, de egyetlen katonai, vagy rendészhajó sincs elég közel - kiáltott Mara, miközben a Mercatort őrült pörgéssel kivitte a lézernyalábok sűrűjéből.

- Az ágyúink készen - mondtam a célkövetőt markolva. Az Acélpillék hihetetlen módon könnyű célpontként repültek felénk, bízva abban, hogy egy Mercator Alpha nem rendelkezhet komoly tűzerővel. És sajnos ebben igazuk volt.

- Megléphetünk harc nélkül - Mara hangjából még a fedélzeti rádión keresztül is éreztem, hogy élvezi a helyzetet. - A hold nincs messze, és az Acélpillék nem mernek utánunk jönni a felszíni ágyúk hatósugarába.

- Nem! - üvöltöttem a lányra. Színes lézersugarak vakítottak el a lövegtoronyba préselődve, amint a mezonok terelgetni próbálták hajónkat. Már nem sok kellett hozzá, hogy a célkövetőik találjanak egy olyan sorozat-kombinációt, aminek egyik sugarába mindenképpen belefutunk.

- Megőrültél? - felismertem Silia hangját. - Ha nem landolunk, felrobbantanak.

- Előbb ki kell raknunk a szállítmányt - feleltem. Ujjam tucatnyi energialöketet küldött a mezonok felé.

- Miféle szállítmányt akarsz te kirakni? És hová? - a navigátor, miközben velem vitázott, azért folyamatosan küldte Marának a legfrissebb pályaelemeket. Fentről, a lövegtorony kupolájából elégedetten állapítottam meg, hogy legénységem nem csupán gyönyörű, de a dolgát is érti.

- A Xonsitól nyolcvan űrmérföldre kell lennie a Vakszem meteorfelhőnek - mondtam nyugodt hangon, bár az egyik Acélpille éppen azon igyekezett, hogy közelebb férkőzzön, kijátszva a HAL-álsugár általam repített csóváit. - Silia, találd meg gyorsan a sziklákat. Mara, te vigyél be minket közéjük.

- Ez öngyilkosság! - figyelmeztetett a pilótám, de olyan hidegvérrel, hogy biztos lehettem benne: engedelmeskedik. A Mercator éles balcsavarral kipördült a mezonok elől, s távolodni kezdett a biztonságot jelentő holdtól. Az Acélpillék meglepődhettek ezen, mert eltelt néhány nyugalmas pillanat, mire felvették az új pályát. Azután viszont még vadabbul szurkáltak lézereikkel az űrbe, megállapítva, hogy egy pánikba esett kapitánnyal van dolguk.

- Meteorfelhő előttünk - jelentette Silia.

Az ágyúkkal megpörköltem az Acélpillék legszemtelenebbikét, s bár alig tettem kárt benne, elégedett voltam.

- Mara, a sziklák közepén akarok lenni - kiáltottam. - A tüzelést átállítom automatára. Dolgom van.

Kiugrottam az ülésből és a lift felé rohantam. A Mercator oldalát telibe vágta egy nagyobb meteor, a rázkódástól elvágódtam.

- Semmi baj, csak túl gyorsak ezek a kavicsok - zengett Mara hangja a fedélzeti hangszórókból. - Mindenki jól van?

- Repedés a burkolaton - Silia szenvtelenül kuncogott. - Kapitányom, ha arra készülsz, hogy a raktérbe mész, öltözz melegen.

- Nem fog menni, ugyanis egyetlen darab szkafander sincs a fedélzeten - az ördögi jókedv, mely a halálraszántak sajátja, kezdett rám is átragadni. - Mennyi időm van védőruha nélkül?

A válasz akkor érkezett, mikor éppen beütöttem a raktér vésznyitó kódját.

- Három perc, meg egy kicsi, ha nem talál el minket újabb meteor - szólt Silia.

- Nem fog - ígérte Mara. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy odafönn, a vezérlőben az a két gyönyörű nő szeret engem és vigyáz rám.

Átrohantam a fészkek sora előtt. Az érdekelt, mi történik a furcsa cerebrita vénség rakományával. Mikor elértem a fészket, ahol hevertek, meghallottam a burkolat repedésén sivítva menekülő levegő hangját. Megragadtam az első szarkofágot. Arra számítottam, hogy súlya esetleg kifog rajtam, de mintha "segített" volna a különös a tartály: szinte önmagától lendült rá a katapult sínre. Ez az állványzat, ami a szemét kiszórására készült, most éppen kapóra jött. Mindhárom szarkofágot ráemeltem, majd a kilövőnyílást beprogramoztam, hogy automatikusa lépjen működésbe két perc elteltével.

Amikor kifelé indultam a raktérből, megértettem, hogy elkéstem. A hajó oldalán tovább nőhetett a repedés, vagy az időt számoltam el, nem tudom. Már dér lepte a konténereket, a levegő párázott, és a gyorsan hűlő fém félelmetes sikolyokat hallatott. A kijárat mérhetetlen messzeségben látszott tőlem, s a tagjaim minden mozdulattal egyre erőtlenebbé váltak. Nem féltem. Sokkal inkább csodálkoztam, s kissé bosszús voltam, amiért rögtön az első önálló küldetésem alatt meghalok.

Ekkor bukkant fel az Angyal. Fényes bőre szikrázott a hidegben, kecses karjaival átölelt, és szinte repített a raktér kijárata felé. Mire becsukódott mögöttünk az ajtó, némileg visszanyertem öntudatomat. Felnéztem megmentőmre, aki hátracsapta szkafandere sisakját, és dühösen rázta vörös fejpántjait.

- Szerencséd, kapitány, hogy soha nem lépek hajó fedélzetére a saját űrruhám nélkül - Silia megragadta mellemen a zubbonyt, és talpra állított. - Gyerünk a vezérlőbe. Mara már nem sokáig tudja elkerülni az Acélpilléket.

- Mi a helyzet? - kiáltottam, amint újra oldalamon éreztem az ágyútorony ülésének szorítását. A páncélkupolán túl hihetetlen világ látszott. Minden irányban éles szélű, kisebb-nagyobb sziklatömbök pörögtek, kavicsok zúgtak. Közöttük már nem is repült, inkább pattogott az én zömök Mercatorom, nyomában a mezonokkal, akik legalább olyan jó pilótáknak bizonyultak, mint Mara.

Kérdésemre azonban nem kaptam választ, s ebből megértettem, hogy a lányok figyelmét lekötötte valami. Székemmel körbefordultam, és magam is megláttam a... Nem tudom ma sem, mit láttam. A szemétkidobó tökéletesen működött, mivel a Mercator törzséből torpedókként csapódtak ki a szarkofágok. Ezt kérte a különös vénség ott, a lebúj félhomályában:

- Vidd a rakományt a Xonsi hold meteorfelhőjébe és lődd ki. A többivel ne törődj. A pénzedet megkapod, amint landolsz a holdon.

A lőtoronyban ülve megkövülten bámultam az érthetetlen jelenséget. Három szarkofág suhant a látszólag rendszer nélkül pörgő, száguldó sziklatömbök között. Kék fényben sziporkáztak, ami arra utalt, hogy erőtér veszi körül őket. Sőt, pályájukat is éppen úgy változtatták, mint az egyszemélyes vadászhajók, gyors, összehangolt fordulókkal kerülve el a veszélyesen közel repülő meteorokat. Majd hirtelen megtorpantak a térben, egymás mellé repültek, és összecsatlakoztak.

A mezonok beszüntették a tüzelést. Mara nem veszítette el teljesen a lélekjelenlétét, így újabb ütközéstől nem kellett tartanunk, de azt is elmulasztotta, hogy meglépjen az Acélpillék elől.

Nem csodálom. A három szarkofág olyasmit "mutatott be", amit a Galaxisban eddig talán egyedül mi láthattunk. A kék sziporkázás sárga, majd bíbor színbe váltott, felizzott, és a tartályok előtt hirtelen térkapu nyílt. Hasonló volt a hiperugráskor látható jelenséghez, de mégis más, valahogy idegen és nyugtalanító. A szarkofágok megindultak a hullámzó energiatölcsér mélye felé, s ekkor ért minket a legkülönösebb élmény egész repülésünk során.

Megvakultam. Csupán néhány pillanatra, de mikor újra "láttam", az még inkább megrémített. Eltűnt a Mercator lőállása, sőt, az egész teherhajó a lányokkal, rakománnyal, műszerekkel együtt. És semmivé lett a Xonsi hold meteorfelhője, a mérföldes sziklatömbökkel, valamint a mezonokkal együtt. Helyettük kusza fényhalmazt pillantottam meg, melynek mélyéből szavak áramlottak tudatomba:

- Köszönjük neked, idegen. Vár az otthonunk, s hogy hazatérhetünk, azt neked köszönhetjük. Higgy az álmaidnak.

Később megtudtam, hogy a lányok ugyanezt hallották. A látomás szétpukkant, Mara az utolsó másodpercben elkerült egy gigantikus sziklát, majd a mezonok lézersugarai térítettek teljesen észhez.

- Befogtak! - kiáltotta Silia. - Zárótűz, találat biztos.

Narancs fény lobbant, mikor az Acélpillék megostorozták a Mercator oldalát. A hajótestben valahol tűz ütött ki, a szirénák szét akarták hasítani a fejem. A raktér fala tovább repedt, s hirtelen megpillantottam az egyik, grafittal tömött konténeremet, ami roncsoltan hányódott odakinn.

- Csak úgy tudom elkerülni őket, ha bebújunk egy szikla fedezékébe - hallottam Mara meglepően higgadt hangját. - Három meteorhegy jöhet szóba. Én azt választom.

Megnéztem, miről beszél. Mögöttünk a mezonok eszeveszett orsókban tüzeltek ránk, s csak idő kérdése volt, mikor kapjuk be a következő találatot. A Mercatorral szemben valóban három szikla látszott alkalmasnak arra, hogy elrejtőzzünk mögötte, és kijátszuk üldözőinket. Az első és a második iszonyatos sebességgel száguldott, olyan éles peremű, magas kinövésekkel tarkítva, amik szinte biztosan derékba törik a Legionistot.

A harmadik hívogató nyugalommal, kiegyensúlyozott pályán mozgott, szinte felkínálva magát, hogy elrejtőzzünk mögötte. Ezt választotta Mara, én azonban jeges pánikot éreztem a meteort látva.

- Nem, fordulj, ne! - üvöltöttem a fedélzeti comba, majd kiugrottam az ülésből, és a vezérlőbe rontottam. - A másik kettő közül bármelyiket választhatod. De nem azt!

A két lány értetlenül nézett rám, s biztos volt benne, hogy megőrültem.

- Az álom! - kiáltottam rá a pilótámra. - Emlékezz az álmomra!

Remegő kezem az általa választott meteorra mutatott. Mara tekintetével követte mozdulatomat, s hirtelen mindent megértett.

- Kalapács - nyögte. - Éppen olyan az alakja.

A harmadik kő, mely szétroncsolta a fejem, pedig könnyen elkerülhetőnek tetszett - a kalapácsot formázó!

Mara minden energiát kipréselt a hajtóművekből. A Mercator szédült ívben vágódott a legközelebbi szikla mögé. Mély döndülés hallatszott, amint űrhajóm eltalálta az egyik kiemelkedő nyúlványt, és porrá zúzta azt. A mezonok ismét egészen más akcióra számítottak, így elveszítették a pályánkat. A mélyűrből érkező radarjelek egyike csöndesen kihunyt.

- Egy Acélpillével kevesebb - kiáltott lelkesen Silia. - Talán ütközött egy meteorral.

A hajsza oly hirtelen ért véget, ahogyan elkezdődött. A mezonok feladták, vagy nem találták a nyomunkat, esetleg bajbajutott társukon próbáltak segíteni inkább.

- Kapitány? - nézett rám Mara kérdőn. Én fáradtan rogytam le székembe.

- Vigyél minket a legközelebbi űrkikötőbe - mondtam. - Gyorsan!

A Legionistra rossz volt ránézni. Néhány bámészkodó napokon át látogatta a nemrég még új Mercator Alphámat, ami rögtön az első útján felrobbantott egy Acélpillét, és oldalába akkora hasítékot szerzett közben, amibe ötven konténer könnyedén beférne. Mire a javításokkal elkészültünk, a különös vénembertől kapott ötvenezer Fontnak nyoma sem maradt.

A szarkofágokról nem tettem jelentést. Illegális "áru" volt, ami feltételezhetően egy eddig senki által nem ismert faj titkait őrizte magában. Mivel az öreg cerebritát biztosan nem találom meg, és a konténereket is elnyelte a dimenziók közti hipertér, csak én váltam volna gyanús alakká a Bolygórendészet szemében. Melyik szabad kereskedőnek van erre szüksége?

Az éjszakáink azonban új, különös ízzel teltek meg, s a lányokkal később is gyakran emlegettük az agyunkban suttogó búcsúszavakat:

Higgy az álmaidnak!

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Magányos szörnyeteg (Káosz Galaktika novella).

Létrehozás: 2004. április 7. 12:50:26

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10

Nyomtatási forma