A kutya (Káosz Galaktika novella)

Akkoriban a Bolygóvédelmi Rendészet (BVR) tisztjeként dolgoztam. Ó, igen, valamiből meg kellett élni. Tudom, hogy nem egészséges dolog hangoztatni, ha valaki a Császári Titkosszolgálat tagja volt. Azokról az időkről pedig, mikor ez a rendészetnek titulált vérszomjas csorda lett az úr a fél Galaxisban, főleg ildomos hallgatni. Mindenki ismeri a rémtörténeteket csecsemőikkel zsarolt anyákról, felrobbantott iskolahajókról, amit aztán a lázadókra kentek, no meg a BVR titkos börtönbolygóinak borzalmairól.

Amióta itt, a Sisthoud rendszeren átsöpörtek a zargok, majd a Flotta elkergette őket, és a felfordulást kihasználva a helyi kereskedők pénzelte lázadók győztek, a BVR egykori alkalmazottai megpróbálják elveszíteni múltjukat. A Császár messze van, és még soká lesz, hogy a Rendészet errefelé újra megerősödik. Én is csak neked mondom, hogy ki is voltam egykoron.

Gyakorlatilag csillagközi csavargóként érkeztem a Meridim II-re. Ott aztán első utam a kikötői kocsmákba vezetett. Nem kerestem a szerencsém, mert tudtam, hogy az már nekem régen nincs, inkább rögvest annyi italt rendeltem, ami a pénzemből telt. Nem volt sok, de azért rendesen be tudtam rúgni, hogy megfeledkezzem az ezernyi fényévről, ami már mögöttem állt.

Aztán valaki leszólta a ruhámat. Vitázni kezdtünk, én leütöttem az illetőt. Körözés alá kerültem, ráadásul a kocsmában valaki azt vallotta, hogy a zsebemből kilógni látta a lázadók titkos lapjának egy példányát. Senki nem kérdezte meg tőle, hogy ő ugyan honnan ismeri fel az ilyen tiltott holmit.

Menekülnöm kellett volna a bolygóról, még a Galaktika azon szektorából is, de nem volt pénzem, hogy jegyet vegyek valamelyik űrjáratra. A beszálláskor egyébként is azonnal elkaptak volna. Így a szabadkereskedők hajói között bóklásztam éjszakánként, hátha valamelyik kapitány adómentes munkaerőt keres. Nappal a raktárakban aludtam, de örökösen megzavartak a xenók, hát a negyedik nap már alig éltem a fáradtságtól.

A szabadkereskedőkkel sem volt szerencsém. Túlságosan féltek az BVR-tól. Örülhettem, hogy csak elzavartak, és nem adtak át a rendészeknek. Az utolsó éjjelen sikerült lopnom két palack jófajta italt az egyik berakodásra váró konténerből. Kerestem egy biztonságosnak tűnő helyet, s arra gondoltam, hogy mielőtt éhen halok, vagy elfog a BVR, hogy valamelyik poklába száműzzön, utoljára még alaposan leiszom magam. Azokban az időkben nem igazán tudtam más megoldást gondjaimra.

A nedű a legjobb fajta kikeroni rákpárlat volt, alig kellett innom belőle, máris a mennyországban éreztem magam. Talán énekeltem is, nem emlékszem, de annyi biztos: nagy felfordulást csináltam a raktárban. Valami tűz is keletkezett, bár nálam nem volt semmi, amivel okozhattam volna. Mindenesetre a rendészek közül kettő felfedezett. Akkor mintha hirtelen kijózanodtam volna, tisztán emlékszem mindenre.

Az egyik rendész közel lépett, hogy energia-bilincseket tegyen rám. Elkaptam, magam elé rántottam. Nem az történt, amire számíthattam, mert a társa egyszerűen keresztül lőtte a túszomat. Ezek a BVR fiúk egymást sem szerették túlságosan. Megértettem, hogy ha elkapnak, a rendész halálát is rám verik.

A halott rendész fegyverével megöltem a másikat. Akkor a párlat újra elborította az agyam. Fogalmam sincs, hogyan keveredtem ki a raktárból, csak arra emlékszem, hogy addigra az egész épület lángolt, megroggyant, majd összedőlt.

A külvárosban tértem magamhoz, messze az üvegbeton kupolától. Nem is próbáltam belegondolni a helyzetembe. Ültem egy szeméthalom közepén, ami alá éjjel beástam magam, és határozottan tudtam, hogy most a Galaktika egyetlen olyan helyén vagyok, amit joggal nevezhetek az otthonomnak.

Akkor megtaláltam a zsebemben az egyik rendész azonosító-kártyáját. Rajta minden adata, dimenziós holoképe. És a fickó mintha az ikertestvérem lenne... Hát mi ez, ha nem a Liannen elvének csodája? Két nappal később elfogattam magam egy járőrrel, megjátszottam, hogy amnéziás vagyok. A kórházban hihetetlenül gyorsan gyógyultam, a BVR-nál pedig senki nem kérdezett semmit. Akkoriban nem voltak bővében az embernek a Meridim II-n.

Tehát így lettem egyből a BVR tisztje, és mindjárt felügyelő. Az lehet, hogy ez a szervezet sok disznóságot csinált a Galaxisban, de a Meridim II csendes bolygó volt, ahova nem ért el a politikusok keze. A mi celláinkban csak köztörvényesek, zsebtolvajok, prostik, kocsmai verekedők ültek és azokat sem kínoztuk. Hiszen az a néhány baráti pofon nem nevezhető annak, ugye?

Lassan beleszoktam az új életbe, császári fizetésem, szolgálati lakásom volt. Kicsit bosszantott, hogy akinek felvettem a személyiségét, életében gyűlölte az alkoholt és a drogokat, így én sem ihattam. Ez akkor derült ki, mikor egy rendészeti bulin hrrrak tejet kaptam, mert állítólag az az egyetlen folyadék, amit megiszok.

Szerencsére az ipse köztudottan nem volt nőgyűlölő, így ebben az irányban kibontakozhattam. Tulajdonképpen élveztem ezt a vidéki seriff-életet. A szakma nem volt nehéz, akármelyik hülye kiváló felügyelővé válhatna, ha van egy kis logikája, és elég kitartóan tud püfölni egy stricit, akit hárman fognak le.

Engem a külvárosi kocsmaügyekre állítottak rá, ami valójában annyit jelentett, hogy verekedésekhez szálltunk ki - igyekeztünk mindig későn érkezni, mire magától nyugalom lett, és az igazán kemény fiúk leléptek. A köztes bűnözőkkel is tartottuk a kapcsolatot, és nagyobb csempészárukról szereztünk füleseket.

Eltelt az első év, engem kineveztek. Majdnem meg is nősültem közben. Az adatfelvételiseknél akadt egy leány, de aztán időben tisztáztam magammal, hogy nem ölhetem meg teljesen a régi énemet. Mert igazán a csillagok között éreztem otthon magam. Az eltelt időben azonban megszoktam, hogy mindig kényelmes ágyban alszom, és van mit ennem, ezért elhatároztam, hogy mindaddig a BVR felügyelője maradok, amíg megfelelő vagyonkám nem lesz a kényelmes csavargáshoz.

A második év felénél járhattunk. Én már komolyabb bűncselekményekhez voltam beosztva, néha igazi nyomozást is folytattam. Szerény sikereim voltak, de a BVR egyik emberétől sem várt el csúcsteljesítményt, míg az illető nem politikai, hanem köztörvényes ügyekkel bajlódott. Főleg nem egy olyan bolygón, ami közel van a Második Spirálkar végéhez, ahova még a cirkusz-járatokból is csak a silányabbak érkeznek nagy néha.

Továbbra is kijártam a kocsmákba, leginkább csak fülesekért, vagy néhány cimborát meglátogatni. Tiszteltek mindenhol, mert könnyen elővettem a MicroBlastot, és nem zokogtam rongyosra a párnám, ha néhány űrpoloskát átpenderítettem a túlvilágra. Viszont talán öregedni kezdtem, mert egyre többet gondoltam a halálra. Meg is rémültem kissé, és elhatároztam, hogy a következő évet a BVR már nélkülem kezdi.

De sokkal hamarabb kellett távoznom a szervezettől, mint reméltem, méghozzá üres kézzel, ahogy érkeztem...

Bűzös kricsmi volt, ahol az a történet kezdődik, amit most elmondok neked. Misyl volt aznap a szolgálatos társam, és mivel nem akadt fontos dolgunk a központban, elhatároztuk, hogy kilátogatunk a külvárosba, az üvegfalon túlra. A tetőről startoltunk, megkülönböztető kóddal, hogy hamarabb kijuthassunk a belvárosi forgalom sűrűjéből.

Misyl furcsa figura volt. A családi hagyományokat folytatta, mikor az BVR-ba lépett, de inkább költőnek kellett volna lennie. Én vezettem a siklót, ő meg nézte a városon túli napnyugtát, a bíborszín felhőket, amik eltakarták a távoli hegyeket. Aztán szavalni kezdett halkan, mosolyogva, valami olyasmiről, hogy napnyugtakor minden szerelem meghal néhány percre, hogy aztán új álarcot öltve támadjon fel az éj köszöntésére. Szívesen hallgattam, ahogy szavalta saját verseit, s ilyenkor megfeledkeztem arról, milyen kemény tud lenni ez a fiú az utcán. Többször figyelmeztettem mókázva, hogy tegye le az uniformist, mielőtt a fejével együtt a dimenziókon túlra repíti valami rosszéletű bűnöző a szép lelkét is. Később úgy hallottam, hogy a lázadók inváziója idején egyedül védte a központot, és ott is maradt örökre, a romok alatt. De ez valószínűleg csupán legenda.

Aznap tényleg szép volt a naplemente, így nem éreztük sietősnek, hogy az épületek máris sötét sikátorába ereszkedjünk.

- Mondd csak... - szólt Misyl. - Gondoltál már arra, mi van a halál után?

- Persze. - válaszoltam. - Semmi nincs utána.

- Igazad van. - Misyl hangjában mintha szomorúság rejtőzött volna a szavak mögé. - És mégis elkeserítő, hogy a halál után semmi nem marad belőled, csak sár.

- Sár? Rosszul fogod fel. Nevezd inkább csillagpornak, az mégis felemelőbb.

- A lényege ugyanaz. - legyintett Misyl. - A lélek elpusztul és...

- Szóval nem hiszel a Liannen Kegyelmében, az Antianyag Mennyországban?

- Nem tudom, hogyan hihetnék, hiszen semmiféle bizonyíték nincs a létezésére. Mint ahogy a többdimenziós lelki létezésre sem.

- Mégis sokan hisznek benne. - mondtam, és lenyomtam a sikló orrát. - Én úgy vagyok vele, hogy igyekszem minél később megtudni az igazságot.

A koszos utcák rengetege felénk robogott...

Ahogy a siklóval parkolót találtunk, a külvárosi utcák zsúfolt kavalkádja vett körül minket. Az itt élő emberek, xenók, cerebriták és más fajúak éppen olyan változatos ruhákban és viselkedéssel lökdösődtek, mint a Galaktika városainak bármelyik koszos külvárosában. A prostik nem zavartatták magukat attól, hogy megérkeztünk, néhány drognepper azonban sietve a mellékutcákba rejtőzött.

Kiszálltunk a siklóból, én biztosítottam az ajtókat, majd ellenőriztem a fegyveremet. Tudtuk mindketten, hogy amíg nem szólítunk meg senkit, vagy nem indulunk határozottan valaki felé, biztonságban vagyunk. Az utcán csak azt lássák belőled, hogy fegyvered van, amit gondolkodás nélkül használsz is! - mondták a központban az öreg BVR tisztek.

Misyl nyugtalannak tűnt. Túl közel tartotta kezét a fegyveréhez, mintha akcióra készülne, és tudtam, hogy ezt nem csupán én vettem észre. Elhatároztam, hogy gyorsan körülnézünk, és már indulunk is vissza. Amíg a társam nem a legjobb formáját adja, addig én sem lehetek biztonságban.

A Mezonhalál, tetszetős neve ellenére, nyomorúságos találkahely volt. Mire az ilyen környékekhez nem szokott vendég kikérte italát, már meg is szabadították mindenétől, amit mozdítani lehetett a zsebeiből. Ennek legnagyobb mesterei a prostik voltak, s ha ők véletlenül lebuktak, mindig a közeli asztalnál ült egy nemes fiatalember, aki megfizetett a vendégnek, mert molesztálni merte a hölgyet.

A Mezonhalál a zöld lakógömbök bandáinak felségterülete volt. Itt lehetett vásárolni a legfinomabb füvet is, amit egyenesen az űrkikötőbe érkezett hajókról csempésztek át az üvegfalon kívülre. A BVR-nál tudtunk erről, de a tulaj egyben a besúgónk is volt, úgyhogy békén hagytuk. Az ajtónyitó automatika, miután azonosította egyenruhánkat, trágár szívélyességgel köszöntött.

- A tiédbe is, pajtás! - biccentettem a vörösen parázsló lézerszem felé. A helyiségben hűs tavaszi levegő fogadott, az asztalokon kicsiny lámpák világítottak, és a pult mögött, mint jóságos nagyapó, mosolyogva tárta szét ágait Sörtés, a hatalmas karnoplantusz tulaj.

- Üdv a kedves vendégeknek! - vinnyogta. - Megcsináltattam a légcserélőt, nehogy bírságot kapjak!

A bárszékek engedelmesen alánk hajoltak. Én félretoltam két üres poharat és rákacsintottam a vén uzsorásra.

- Valami hír?

- Teljes a csend, felügyelő - vont "vállat" az öreg. - Szépen jövedelmez az üzlet, mióta közösen kicsináltuk a Rájákat.

A Ráják - a vörös lakógömbök bandája -, Sörtés negyedére törtek két fényhónapja. Az öreg tőlem kért segítséget, s én nem tagadtam meg.

- Mikor vonulsz nyugdíjba, öreg? - kérdeztem, és biccentve megköszöntem a hideg tejet, mit elém rakott.

- Szegény karno vagyok én ahhoz, elhiheti - Misyl is megkapta a maga megszokott párlatát.

A BVR pontosan tudta, hogy Sörtés már két éve megvásárolt egy csendes, lakatlan bolygót a Harmadspirál túlsó felén, és Gyűjtögetője készen várja az űrkikötő egy névtelen dokkjában a startot.

- Azért szólj, mielőtt megpattansz - figyelmeztettem. Csendes remény élt bennem, hogy mikor Sörtés helyéért kitör a háború, én már messze járok. - És adj két húsos tekercset.

Sörtés lassan bólintott. A húsos tekercsekben, miket kétnaponta nála vettem meg, hogy vacsorára hazavigyem, mindig akadt némi műanyag csőbe csomagolt fű is.

- Máris hozom az ínyencséget - készségeskedett a karno. Míg vártam, Misylt figyeltem, aki ideges pillantásokat vetett a kocsma csendesen mormogó vendégeire.

Én nem vettem észre semmi nyugtalanítót.

A verekedés úgy robbant ki, mint a váratlan nyári viharok. A terem egy sötét sarkában kezdődhetett, s mire előkaptam fegyverem, már körülöttünk is talpon volt mindenki. Sörtés a konyhából érkezett, tálcán hozta húsos tekercseimet. Nyomban a földre dobta terhét, a pult alá nyúlt, és felkapcsolta a világítást, ami mindenkit elvakított néhány pillanatra. Az előbb még sötét sarokban két alak állt egymással szemben. Egyiküket ismertem. Pályakezdő strici hírében állt, de csak magáról terjesztette ezt, hátha tényleg hozzá menekül néhány lány. Erőszakos emberi arca volt, és ha nem ivott eleget, ifjú kora ellenére remegett a keze. Most lézerkését lóbált lassan a levegőben, és szájából fröcsögött a nyál, úgy szórta szitkait ellenfelére.

Aki szemben állt vele, idős embernek látszott, de a Galaktikában, főleg űrhajósok között, a külső gyakran megtévesztő. Testhez álló bőrnadrágot viselt, cserzett ingéről mindenféle kagylók lógtak ezerszám. Szakállát gondosan ápolta, nem látszott benne ételmaradék, gyér haját szorosan koponyájára fésülte. Nyakában vaBVR láncon űrhajókulcs függött. Tehát valószínűleg szabadkereskedő, aki landolva a Meridim II-n, miután elintézte üzleti ügyeit, most betért egy italra. Botorul tette, az már biztos.

A fiatal fickó ugrott, hogy felhasítsa ellenfele gyomrát, de az meglepő könnyedséggel lépett félre.

- Fiam, nem akarlak bántani - hallottam higgadt hangját. - Időben szóltam, hogy ne becsméreld a kagylóimat.

A kölyök csak szitkozódott, és következő támadása majdnem sikeres lett. Az öreget ugyan nem érte el, de felhasította inge ujját.

- Elég! - szólt a szakállas fickó. - Bolygó, intézd el!

Az asztal alól óriási, foltos szőrű kutya ugrott elő. Ilyen állatot láttam már, de a Meridim II-n nem volt honos, így a legtöbben megrémültek a vad morgástól. A kölyök nem vette komolyan az alacsony lény fenyegetését, újra az öreg felé lendült. A kutya halálos pontossággal ugrott fel. Hiába emeltem a MicroBlastot, már nem tehettem semmit. A halk roppanást, mit a nyakcsigolyák tört siráma keltett, mindenki hallotta a Mezonhalál vendégei közül. A fiúnak nyomban vége lett. Én az öreghez léptem és megbilincseltem.

- Letartóztatom gyilkosságra való felbujtásért - mondtam, bár ez elég hülyén hangzott. Néhányan halkan röhögtek.

- Ahogy gondolod, fiú - bólintott az öreg. - Jöjjön a kutyám is?

- Feltétlenül.

Misyl megsimogatta az állatot, és a siklóban szavalt neki egy verset valami nyalka kiscicáról.

A központ kihallgatója kicsiny szoba volt. A párnázott falakon rozsdabarna foltok éktelenkedtek, és az egyetlen szék lábai is elhagyni készültek a bútort. Misyl a kutyát a helyes viselkedésre intette, majd kávéért ment. Én leültettem az öreget, megszabadítottam a bilincstől, és utasítottam a falak mögött rejtőző komputert, hogy minden szót rögzítsen, ami ezentúl elhangzik.

- Ki maga? - kérdeztem az öreget. Ő a zsebébe nyúlt, rágyújtott és a földre hamuzott.

- Senki - válaszolta. Láttam, hogy a végletekig kimerült. Most, hogy lazíthatott végre, már nyoma sem volt keménységének, amit a Mezonhalálban mutatott.

- Miért nehezíti a dolgom? - mást egy ilyen válaszért már pofoztam volna, de talán a kort tiszteltem a fogolyban, vagy abban nem voltam biztos, hogy a kutyát visszatartja-e gyér fényű energialánca.

- Nem nehezítem - sóhajtott az öreg. - Valaha úgy hívtak, Kirkegar Gudda Liferg chip Kortig.

- Chip! - e névbe rejtett cím a Galaktika legkiválóbb komputer-programozó családjainak járt ki. - Szóval a nemesi rétegbe tartozik?

- Már nem tartozom sehova - Kortig ledobta félig szívott cigarettáját, és gondosan eltaposta. - Mikor mehetek el?

- Gyilkosság miatt hoztuk be - leültem az asztal sarkára, de az majdnem összedőlt, hát inkább álltam. - A kutyája megölt egy embert.

- Ő kereste a bajt. Én időben figyelmeztettem.

- Aztán megölette.

- Hagytam volna, hogy megvagdosson? Egyébként maguk miért nem léptek közbe? Nem tartozik a kötelességeik közé?

Igaza volt. Csakhogy a kocsmákban még nekünk sem ajánlatos szétválasztani a verekedőket, akik, ki tudja, melyik banda tagjai.

- Nem volt rá időnk, túl gyorsan történt minden.

Az öreg rossz tüdejével halkan köhögött, vagy talán kuncogott.

- Látom - a nyakában lógó kulcsra böktem -, hogy hajótulajdonos.

- A Gyűjtögető a hatos dokkban vár. Már biztosan nagyon türelmetlen.

Ezen majdnem elmosolyodtam. Hajójukat a szabadkereskedők, no meg a komputer-családok tagjai szokták élő személyként emlegetni.

- Maga kereskedő?

- Dehogy - legyintett Kortig. - Csavargó vagyok, semmi több.

- Honnan szerezte a kutyáját? - az állat lógó nyelvvel, értelemtől izzó szemekkel figyelte beszélgetésünket. Tudtam, hogy nem szabad felemelnem a hangom, különben megpróbál majd nekem ugrani. Egyébként szép állat volt, és kicsit sajnáltam, hogy végezni kell vele, hiszen embert ölt, még ha parancsra is.

- Bolygó velem van, mióta megszülettem - válaszolt Kortig, és lehetetlen volt nem érezni hangjában a szeretetet. Nem csodálkoztam ezen a kijelentésen sem. Bár egy átlagos kutya élete sokkal rövidebb, mint az embereké, vannak kezelések, amikkel jelentősen fel lehet tornázni ezt a számot.

Misyl érkezett vissza három bögrével. Az öreg két tenyere közé fogta poharát, fázva fújta meg a kávét, majd lehunyt szemmel kortyolt. Misyl a zsebéből egy csomag kekszet vett elő, felbontotta és a kutya elé guggolva, előbb megsimogatta az állat szép fejét, majd etetni kezdte a tenyeréből. A kutya előbb hátrébb húzódott, kérdőn pillantott gazdájára.

- Ebből még ehetsz - morogta Kortig, oda sem nézve, mire a kutya elfogadta a kekszet, és tűrte, hogy Misyl újra megsimogassa.

- Gyönyörű - lelkesedett széplelkű társam. - És okos.

- Az ügye egyszerű - mondtam az öregnek. - Tanúsítjuk, hogy önvédelemből használt fegyvert...

- Fegyvert! - kapta fel fejét Kortig.

- Ebben az esetben a kutya is fegyvernek minősül - bólintottam. - Mondhatjuk úgy is, hogy piszok szerencséje van, mert éppen ott voltunk.

- Gyönyörű vagy, igen - hallottam Misyl elragadtatott hangját, amint a kutyához beszélt. Az halk morgást hallatott és ellökte magától a következő kekszet. - Most mi baja?

- Utálja, ha kölyöknek nézik - kuncogott Kortig. - Beszéljen vele, ahogy felnőtthöz illik, tisztelettel.

- Bocsánat - biccentett a kutya felé zavartan Misyl.

- Szóval tanúskodunk maga mellett - fordultam vissza az öreghez. - Így kap egy hét elzárást, és aztán mehet, amerre akar. Bírságot sem kell fizetnie. Rendben?

Úgy éreztem, nálam rendesebb fickót még nem pörgetett planétáin az Univerzum.

- Kibírjuk - biccentett az öreg és letéve poharát az asztalra, újabb cigarettára gyújtott - Egy hét nem a Hosszú Háború, ugye Bolygó?

A kutya lelkesen vakkantott. Esküdni mertem volna, hogy minden szót ért.

- Azért ez nem ilyen egyszerű - mondtam csendesen. - A jegyzőkönyvet fel kell vennünk, úgyhogy mondja el szépen az adatait.

- Az adataimat - Kortig ismét halk nevetést hallatott. - Már mondtam, hogy nincsenek adataim. A nevem sem az enyém, vagyis egykor az enyém volt, de... Miért van erre szükség?

- Ha titkolja az adatait, feltételeznem kell, hogy valami politikai hiba van maga körül - mondtam, s kezdtem bosszús lenni. - A BVR erre kényes!

- Tojok a politikára - legyintett Kortig. - Mindig is magasról tojtam.

Én tudtam, hogy igazat mond. Éreztem. Mint ahogy azt is, hogy tényleg egy magányos űrcsavargóval van dolgom. De ezt nem fogadja el bizonyítéknak az ügyész.

- A fenébe, mondja már az adatait, hadd menjek haza! - túl hangos lehettem. A kutya kiejtette szájából a kekszet, és halk morgással figyelte mozdulataimat.

- Nyugi Bolygó, a tiszt úr csak ideges kicsit - szólt az öreg. - Figyeljen, fiam: aki meghalt, annak megszűnnek az adatai. Vagy nem?

Elfogyott a türelmem.

- Szóval maga halott?

- Nem akartam ezzel összezavarni, de kényszerített - az öreg szégyenlősen vonogatta csontos vállát. - Harminc éve haltam meg, igen.

- Misyl! - kiáltottam társamra. - Csinálj a vendégünkről holoképet, írisz-mintát, gén-tesztet és dobd a masinába. Nincs a Galaktikában olyan ürge, akiről ne volna teljes adatbázisa a BVR-nak.

A Császári Titkosszolgálat éppen ennek a nyilvántartásnak köszönhette hatalmát. Nem csak a bűnözőkről tudott minden fontosabb információt, de mindenkiről. Nekem csupán az volt annak idején a szerencsém, hogy senkinek nem jutott eszébe gyógyulásom után ilyen vizsgálatokat kérni. Misyl bólintott és kiment a szobából. A kutya halkan ropogtatta az utolsó kekszet, én az öreget figyeltem. Még mindig az volt a meggyőződésem, hogy nem hazudik.

Amíg Misyl visszatértét vártuk, egyikünk sem szólalt meg. Én hol a kutyát, hol a gazdáját néztem. Bár látszólag nem törődtek egymással - az öreg harmadik cigarettája parazsát fújkálta elmélyülten, míg Bolygó a kiürült kekszes-zacskóval szórakozott -, mégis határozottan éreztem, hogy olyan kapcsolat van közöttük, mint amilyenre talán az inszektoidok képesek. Őrült hőség volt a kihallgatóban, Kortig mégis remegni látszott.

- Hozzak egy kabátot? - kérdeztem tőle.

- Igazán figyelmes, de nem kell, köszönöm. Harminc éve folyton fázom. A vérkeringésem nem az igazi - és ismét kuncogott. Misyl beküldte az egészségügyis lányt, hogy az levegye az azonosításhoz szükséges vérmintát. A tű könnyen hatolt az öreg vénájába, de a fecskendő nem akart megtelni vérrel.

- Milyen halvérű maga, papa - kacarászott zavartan a lány.

- Majd segítek - mosolygott készségesen Kortig és szabad kezével erősen masszírozni kezdte karját. A fecskendő lassan megtelt sűrű, majdnem fekete vérrel.

- Mintha alvadt volna - hümmögött a lány, majd távozott.

Elég vért láttam már, és tudtam, igen, tudtam, hogy az öreg vére valóban alvadt! Kivágódott az ajtó és Misyl rontott be, kezében adattekercs, arcán döbbenet.

- Itt van az egész élete - mondta halkan, majd utasította a komputert, bár ez szabályellenes volt, hogy szüntesse meg a hangfelvételt - Mondom, az egész élete!

Kezembe vettem a tekercset. Kirkegar Gudda Liferg chip Kortig a Mirtons bolygón született kétszázötvenhárom éve. A neve elárulta, és a komputer adatai csak megerősítették, hogy nemesi programozó család sarja, csakhogy nem tagadták ki, ahogy sejtettem. Sőt, a család egyik leginkább megbecsült tagja lett: Nemzedék Atya címet kapott százötven éves korában. Átugrottam a munkájára, találmányaira, politikai nézeteire, vallási és szexuális kicsapongásaira vonatkozó részeket. Ezekkel törődjenek a vizsgálótisztek, ha komoly lesz az ügy. A tekercs alját kerestem, az utolsó adatot.

Kirkegar Gudda Liferg chip Kortig, címzetes programozó családja körében, a Mirtons bolygón GISZ 277-ben szívbénulás következtében elhunyt.

- Ezt hogy csinálta? - üvöltöttem az öregre.

- Te most azért lettél ingerült, fiam, mert képtelen vagy megemészteni, hogy egy halottal beszélsz - mosolygott Kortig jóságosan.

- Maga kitűnő programozó - mondtam. - Valami miatt el akart tűnni, talán egy csillagrobbantó disznóság miatt, és meghamisította az adatait. Nem lehetett könnyű behatolni a BVR adatbázisába, de megtette. Itt a bizonyíték!

- Én csak arra látok egyértelmű bizonyítékot, hogy halott vagyok - csóválta fejét az öreg.

Misyl finoman megérintette a vállam.

- A laborosok ki vannak bukva - súgta. - Az öreg vérlemezei régen elhaltak, olyan az egész szervezete, mintha halála után idővákuumba temették volna.

Ösztönösen léptem hátrébb. A kutya fektéből unottan sandított ránk. Hirtelen nagyon fáradtnak és elkeseredettnek éreztem magam. A tekercset az égetőbe.

- Semmi közünk az egészhez - mondtam csendesen. Gondolataim egymást kergették: Ha vizsgálatot kezdünk az ügyben, a BVR főnökei felfigyelnek ránk. Vég nélküli huzavona kezdődik, lenyomoznak engem is, hogy nem kerültem-e pszichodrog befolyása alá.

- Nincs szükségünk az egészre, igaz? - szóltam Misylnak. - Nekünk van egy kocsmai verekedésünk, és passz.

Misyl elgondolkodva bólintott. Felsegítettem az öreget és megbilincseltem. A kutya is felállt: várta, hogy elengedjük. Kortig megköszönte a kávét, majd Bolygó felé lépett, hogy kézbe vegye a nyakörvét.

- A kutyát hagyja ott! - szóltam rá. Az öreg meglepetten nézett fel.

- Nem tölthetnénk együtt azt a hetes elzárást?

- A szabályzat értelmében a gyilkos fegyvereket elkobozzuk tulajdonosuktól és megsemmisítjük.

Kortig elsápadt, bár eddig sem volt túl jó színe. A kutya nyugtalan ugrálásba kezdett, látva, hogy gazdája minden porcikájában remeg.

- Ember, nem tudja, mit beszél - nyögte az öreg. - Akkor nekem végem.

- Majd szerez másik kutyát - szólt őszinte biztatással Misyl. - Bolygó gyönyörű kutya, de embert ölt. El fogják altatni.

- Rohadékok! - üvöltött Kortig és ránk rontott. Ketten is alig bírtuk cellájába vinni. Szerencsére Bolygó energialánca bírta a terhelést.

Három nap telt el. Az öreg a cellájában kucorgott és nem szólt egyetlen hangot sem. A kutyát levittem az épület alagsorába, miután három adag altatót lőttem bele, és egy üres raktárfülkébe zártam. Ma sem tudom, miért nem adtam át azonnal a megsemmisítőknek, sőt, az ügyről írt jelentésemet is visszatartottam.

Naponta vittem Bolygónak kekszet, vizet, de a kutya semmihez sem nyúlt. Kushadt az egyik mocskos sarokban és csendesen nyüszített, éppen úgy, mint Kortig néhány emelettel feljebb.

- Így nem fogja kibírna azt a tetves hét napot - szóltam rá, de ő nem felelt. - A kutyája még él - mondtam csendesen, mire Kortig aprót biccentett.

- Tudom - hallottam a hangját valahonnan messziről.

Az ötödik napon elszántam magam. Már így is túl sokáig tartottam vissza a jelentésemet, pedig én igazán nem engedhettem meg magamnak egy ellenőrzést. Reggel a központba siettem, felvettem a szolgálatot, és egyenesen az alagsori raktárhoz indultam. Mindenképpen el kellett haladnom az öreg cellája előtt, hát sietősre fogtam lépteimet, Kortig határozott hangja mégis megállított.

- Eldöntötte végre?

A rácshoz léptem, közben ellenőriztem, nem hall-e minket valaki.

- Meg kell tennem. Hiszen csak egy kutya, és maga két nap múlva szabad.

- Én még ma halott leszek, ha megteszi - Kortig a rácshoz vonszolta magát.

- Hiszen máris azt állítja, hogy halott - kényszeredetten nevettem. - Harminc rohadt éve kapott szívbénulást, vagy nem?

- Vigyen ki minket innen - súgta, mint aki meg sem hallotta, amit mondtam. - Nem ígérek cserébe semmit, mert nincs semmim, de meg kell tennie.

Mindig azonnal megéreztem, ha valaki telepatikusan akart befolyásolni. Az öregnek nem volt ilyen képessége, egyszerűen könyörgött.

- Nem tehetem. Kivégeznek.

- Jöjjön velünk!

Hamarosan úgyis lelépnék - jutott eszembe. Csakhogy előbb mindenemet pénzzé kell tennem, ami időbe telik. Különben minek húztam le másfél évet a BVR-nál?

- Frászt!

Éppen a raktárajtó kódját akartam beütni, mikor a központban megszólalt a riadó fülsértő sikolya. Mindenkit mozgósítottak. A zöld negyedben két nagy banda csapott össze, a dolgok elvadultak, hamarosan tömegmészárlás alakult ki. Bár a BVR közönyösen bánt a bandákkal, amikor ennyire nyilvánvalóan háborúztak, közbe kellett lépnünk. Gyakran kerültünk két tűz közé, lőttünk mindenkire, és nem ismertük az ártatlanság fogalmát. E külső negyedekben egyébként sem voltak ártatlanok. A zavaros ütközet estig tartott. A főnököket begyűjtöttük, egyikük öngyilkos lett a vallatóban. A legtöbb ilyen fickó egyben fanatikus vallási vezető is. Ennek éppen az volt a rögeszméje, hogy addig tiszta, míg hozzá nem ér egy BVR pribék. Tudtuk ezt, hát alaposan megtapiztuk lábbal, ököllel, majd egy percre egyedül hagytuk a vallatóban.

Még erősebb lett bennem a késztetés, hogy minél hamarabb lelépjek a BVR-ból.

Forró fürdőre, kávéra és az ágyamra vágytam, mikor lefeküdtem, mégsem tudtam elaludni. Eszembe jutott Bolygó és az öreg. Kaptak egy nap haladékot, hálásak lehetnek a bandáknak. Képtelen voltam kiverni őket a fejemből. Mikor sikerült pillanatokra álomba merülnöm, akkor is a kutyát és gazdáját láttam, olyan helyzetekben, amiket csak elképzelni tudtam. Kortig egy kivénhedt űrhajó vezérlőjében ült, egyik kezében cigarettája, másik keze kutyája fején nyugodott. Tudtam, hogy mindketten halottak már, s ha megérinteném őket, porrá omlanának.

Felriadtam. Újra lezuhanyoztam, majd előkotortam az altatókat, amiket soha nem használtam azelőtt. Vártam az álmokat, és rettegtem tőlük. Szerettem volna, hogy soha ne legyen reggel, és az idő valóban megtorpanni látszott. Éjfél után felöltöztem, és elindultam a központba. Beszélni akartam az öreggel.

- Mondd el az egészet, az elejétől - kértem Kortigot. A cellák folyosója félhomályba burkoltan, halk hortyogással, és fülledt hőséggel telt meg éjszaka. Az ügyeletes kissé csodálkozott, mikor beléptem a központba, de a nappali akcióból ő is kivette a részét, hát a fáradtságtól nem volt kedve kérdezősködni. Kinyitottam Kortig celláját, leültem szemben vele, a sarokba. Sokáig némán néztük egymást.

- Az egészet? - szólt az öreg végül, és hálásan bólintva elfogadta a cigarettát, amit hoztam neki. - Szívesen, bár bizonyos dolgokat magam sem értek, és úgy sejtem, nem is fogok soha. Ami a BVR adattárában rólam áll, mind igaz. Hiányos ugyan, finom elhallgatások, törlések vannak benne, de ez nem lényeges. Harminc éve haltam meg, de nem a Mirtonson, hanem az egyik külső kvazár környékén, a Harmadspirálban. Kutatásokat végeztem, hogyan befolyásolja a hajó-agyakat a kvazárok időzavaró energiaburka. Persze tisztes távolságban maradtam ettől a fantasztikus égitesttől, vagy mifenétől. Három társam volt, mindannyian egyben családtagjaim is. Unokaöccsök. Az egyikük gyűlölt, mert nem adtam hozzá huszonharmadik lányomat. Képtelen volt megérteni, hogy genetikailag túl közel állnak egymáshoz, s az én dolgom volt, hogy ne hagyjam a családunkat elkorcsosulni.

Az öreg nehezen beszélt, alig volt ereje.

- Valami vegyszert kevert az ételembe, amit nem lehetett kimutatni, és a szívbénulás tökéletes tüneteit produkálta. Arra azonban nem számíthatott a drága rokon, hogy mikor a méreg hatni kezd, én éppen a kvazár közelében leszek a szondahajóval. Az a fura csillag időkitörésre készült, jelezték a műszerek, hát közelebb mentem. Ha élek, fürge hajómmal el tudtam volna menekülni a kitörés elől, így azonban elmerültem benne. Furcsa érzés volt. Meghaltam, de a tudatom működött. Ettől kezdve ne várj tőlem logikus magyarázatokat, mert épp oly kevéssé értem a történteket, mint bárki más. A kvazárok - ez számomra egyértelműen kiderült -, sokkal különösebb teremtményei az Univerzumnak, mint hinnénk. Sokan úgy vélik, hogy bennük tisztelhetjük a Liannen fehér kapuit.

- Az antianyag világába vezető utat rejtik? - izgalmamban túl hangosan kiáltottam, de a börtönfolyosón elhaltak a szavaim.

- Csak lassan, fiú! Én elmerültem a belsejében, átléptem a túloldalra, de a testem megszűnt működni. Azt hiszem, a holtak mind átmennek a kvazárokon, csakhogy én nem egyedül tettem meg az utat. Velem volt Bolygó, a kutyám, aki élt! Egy időkitörés nyelt magába minket, ami gyorsan visszahúzódott, hátrahagyva a szondahajót. Benne is voltunk tehát a kvazárban, át is léptünk rajta, de egyben mindez mintha meg sem történt volna. Amikor unokaöcséim bevontattak az anyahajóba, én tökéletesen halott voltam, Bolygónak azonban nem esett baja.

- Mi történt azután?

- Hiába érzékeltem és gondolkodtam, a testem nem mozdult. Rokonaim a Mirtonsra vittek, és tudománypolitikai okok miatt azt állították, hogy otthon haltam meg. Végül eltemettek. Szerencsére végrendeletemben meghagytam, hogy ne porlasszanak az űrbe, így kriptába fektettek. S én mindeközben tovább léteztem. Sok nap telt el, és én az őrület határára sodródtam. Fogalmam sem volt, hogyan kerülhetnék át holt lélekként a kvazár-kapun, hiszen onnan jöttem. Úgy látszott: egy ismeretlen természeti törvény, és sorozatos véletlenek folytán örökre csapdába estem az anyagi világban. Akkor még nem tudtam, milyen jelentősége van annak, hogy Bolygó velem volt. Azóta is csak sejtem, hogyan működhetnek a kvazár-kapuk: a halottak tudatos része távozik rajtuk keresztül. Csakhogy a mi esetünkben egyszerre érkezett egy halott tudatossága, annak mozdulatlan teste, valamint Bolygó, aki életenergiával, de állati tudattal volt töltve. A kvazár-kapu valahogy összekeverte ezeket a dolgokat, egynek véve minket, és nem engedett át.

- Ez kissé zavaros - mondtam.

- Számomra is az, hidd el. Mindezek után talán az látszana logikusnak, hogy a halott test elporlad, értelemmel bíró lelkem pedig a kutyámba költözik, ha már össze vagyunk keverve, ugye. De nem ez történt, láthatod. A testem nem bomlott, csupán életműködéseim lassultak le. Hetente egyszer dobban a szívem! A kriptában fekve néhány hét múlva meg tudtam mozdítani a karom, majd a lábaim. Végül sok gyakorlással elértem, hogy tökéletesen tudjam mozgatni ezt a hullát. Ugyanis valamicske életenergiát, pontosabban, amim van, azt mind megkaptam Bolygótól. Később megtudtam: a kutya lábadozásom ideje alatt végig a kripta előtt ült. Azt gondolták, bánatában teszi, de én tudom, hogy csupán a másik részét hívta. Mert mi tökéletesen összekeveredtünk odaát. Egyazon életenergia mozgat mindkettőnket.

- Ezért mondta, hogy ha megöljük a kutyát...

- Akkor vele pusztulok - bólintott az öreg. - Nagy nehezen kiszabadultam a kriptából. Bolygó várt rám. Amíg otthonom felé tartottam, volt időm elgondolkodni a történteken. A munkámba már régen belefáradtam, a mirtonsi kormány folyton katonai fejlesztésekre próbált rákényszeríteni. A családom nagyobb részét nem ismertem, feleségem öt éve távozott a kvazár-kapukon túlra, senkihez nem kötődtem Bolygón kívül. Ráadásul meggyilkoltak, amit nem tudtam volna bebizonyítna, s talán másodszor is megpróbálják, lehet, hogy egyszerűen rémületükben. Elment a kedvem az egésztől. Belopóztam a házba, magamhoz vettem elrejtett pénzemet, ami egész kis vagyon volt. Az űrállomáson vásároltam egy Gyűjtögetőt, aztán megléptem az életemből.

Sokáig néztük egymást csendben. Mintha néma harcot vívtunk volna azért, hogy mindezt elhiggyem. Tudtam, ösztöneimmel éreztem, hogy az öreg nem hazudik.

Végül megint ő szólalt meg:

- Harminc éve járjuk a csillagösvényeket a kutyámmal. Hűségesebb társak még nem akadtak soha az Univerzumban, hiszen két testben egyek vagyunk. Senkit nem bántunk, és igyekszünk távol maradni a sűrűn lakott világoktól.

- Menjünk! - álltam fel hirtelen elhatározással.

Az alagsor sötét volt, dohos és visszhangzott sietős lépteinktől. Kortigot támogattam, bár mintha kezdett volna visszatérni belé az élet. Mikor kinyitottam a raktárajtót, Bolygó előugrott és rám vicsorgott. Kortig gyorsan megnyugtatta a kutyát, elmagyarázta neki, hogy ellenségből baráttá váltam, majd kifelé indultunk az épületből. Az öreget megbilincseltem, a kutyára elektromos szájzárat erősítettem, ami ugyan fájdalmas volt, de Bolygó nyugodtan tűrte.

- Szembesítésre a lila negyedbe - mondtam az ügyeletesnek.

- Ilyenkor?

- Hinnéd, hogy ez az öreg a legmenőbb strici azon a környéken? - kérdeztem a fiút nevetve.

- Csak nem? Papa, aztán használja is az árut, vagy csak kasszíroz?

A siklóknál nem láttam őrséget. Beültünk a gépembe, én megszabadítottam foglyaimat kötelékeiktől. Bolygó hálásan megnyalta a kezem. Akkor szédültem meg legelőször, mikor elstartoltunk a tetőről. Arra gondoltam, hogy talán lassan lever lábamról a kimerültség.

- Beengednek az űrkikötőbe? - kérdezte Kortig.

- Engem, ebben az egyenruhában, mindenhova. Ki van ez találva jó ideje.

- Szóval egyébként is megléptél volna?

- Meg, csak nem ilyen csórón, mint most - egyre jobban szédültem, homályosan láttam. A sikló alig kerülte el az egyik őrtornyot, mikor a betonra tettem.

- Mi van? - üvöltött ránk a hatos siló ügyeletes tisztje. - Részeg vagy?

Csak legyintettem felé. Bolygó előreszaladt a sötét hajótestek között, és a Gyűjtögető alatt ugatott felénk, mintha bíztatna.

- Álljatok csak meg! - az őr lemászott tornyából, és felénk közeledett. Elé akartam menni, de megtántorodtam. Az altató! Kortig támasztott, hogy el ne essek.

- Hova ilyen sietve? - morgott a tiszt. - Se köszönés, se belépési engedély? Hogy gondoljátok ezt?

Kétszer lőttem, azt hiszem. Már az első találat is halálos volt, de szinte semmit nem láttam. A tárgyak körvonalai összemosódtak, s én éreztem, hogy másodperceken belül elalszom. A Gyűjtögető fedélzetére Kortig és Bolygó együtt rángattak fel. Az BVR egyenruhája ronggyá szakadt rajtam.

Átaludtam a hiperugrást. Kortig akkor ébresztett fel, mikor a Yokl porfészkén landoltunk. Az ott élő parasztok mást sem láttak egész életükben, mint a földet, mit születésüktől halálukig nem hagytak békén robotkapáikkal.

Nem búcsúztunk egymástól. Ruhákat, élelmet, némi pénzt - neki sem volt sok - kaptam az öregtől, és megöleltük egymást. A BVR marokba illő fegyverét megtartottam, minden mást a hajó ionkohójába szórtunk. Aztán a Yokl felszínére léptem, hol az egész űrkikötő egy megroggyant betonépületből állt. Errefelé rendészeket, tisztviselőket még képen sem láttak soha, tehát ideális helynek tűnt a számomra.

A Gyűjtögető sűrű porfelleget kavarva startolt. Soha többé nem hallottam az öregről, aki Bolygó nevű kutyájával kószál a csillagok között, de tudom: egyszer majd újra találkozom velük, a kvazár-kapukon túl.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A csend ölelése (Káosz Galaktika novella).

Létrehozás: 2004. július 5. 10:13:36

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma