Küldetés (Túlélők Földje novella)

A fiúcska ijedten szaladt vissza anyja szoknyája mellé, mikor a pap váratlanul szembefordult vele. Meglepődött, mert már jó ideje figyelte az agg férfit, amint a szertartás előkészületeivel szorgoskodott, s magáról megfeledkezve, egészen a közelébe lopózkodott. A Nagytemplomban csak ők hárman voltak e kései órán. Az anya, kit hónapok óta nem csillapodó gyásza űzött a katedrális padjai közé; a kíváncsi fiú, aki még nem értette, hogy miért kell virrasztania ezen a hideg helyen, s azt sem, hogy apja hol marad már oly hosszú ideje; no meg az atya, aki a hajnali napköszöntés kellékeit rendezgette.

Berbegen atya precíz ember volt, szerette a rendet s a fegyelmet, mégsem zavarta a padok közt szaladgáló gyermek. Valahol másutt járt, miközben évtizedek rutinjával végezte dolgát. Úgy tekintett át mindenen, ahogyan csak az igazán elhivatottak tudnak gondolatban elmenekülni e világról.

Ő legalább annyira meglepődött, mint a gyermek, mikor dolga végeztével, a nagyajtó bezárására indult. Hirtelen végigszaladt testén egy furcsa érzés, egy nagyon-nagyon rég nélkülözött érzés, ahogy megpillantotta az oltár ezernyi gyertyájának fényét a fiúcska szemében visszatükröződni. A megriadt fiú már anyjához bújt, s úgy pislogott a vén pap felé, de ő még mindig megkövülten állt. Mert bár ismerte ennek a csonka családnak a szomorú történetét, és ezt a gyermeket is ismerte jól, mégsem látta még úgy soha, mint e pillanatban: bodor hajfürtjeit aranyló glóriával övezve!

Hirtelen szólni sem tudott. Raia megjelölte ezt a négy éves, gondtalan gyermeket, és neki e jelet felmutatta Istenük. Azonnal tennie kell valamit! Csak nehezen tért magához a felismerés okozta csodás bűvöletből. Nem volt felkészülve rá, hogy egy ilyen átlagos, fárasztó nap végén, ily jeles esemény történjék meg vele. Gyorsan odatipegett a fiatal-asszonyhoz.

- Gyermekem... Luanna... - Az özvegy kisírt szemeit ráemelte. - Kérlek, jer velem, s hozd fiad a parókiára. Nagy-nagy dolog, mit láttam az imént! Jóllehet, mindőnk életét terelé általam Urunk új mederbe most. Jer gyorsan, s feledd a könnyeket... - Az idős férfi alig-alig tudta palástolni felindultságát. Bár az asszonyhoz intézte szavait, tekintete a fiúcskát kutatta: rányitotta "harmadik szemét". Az elme erejét használva eszközül a gyermeket körülvevő aurát fürkészte. A pszi-ernyőn keresztül sem látott semmi különlegeset azon, mégis izgatottan terelgette az értetlenkedő anyát, s annak szoknyájába csimpaszkodó gyermekét a padok közül a mellékhajó irányába.

A templomot még így az éjszaka sötétjében is csodálatos fények, s árnyak tették még pompásabbá, hála a rafinált helyekre rejtett varázsfény-pászmáknak, a sok-sok gyertyának és kandelábernek, no és a mindent beborító aranyozásnak. Hármójuk sietős lépteinek neszét az öles falakra feszített, vagyont érő bársony- és selyem drapériák, zászlók, és szőnyegek magukba szívták. A faragások, és szobrok mesteri kidolgozása pénzről és hatalomról kérkedett.

Az oldalhajóból nyíló egyszerű faajtó, hangtalanul tárult fel előttük. Átlépve rajta a parókiához vezető folyosóra jutottak. Itt már egyáltalán nem voltak díszek a falon. Fakó festés és kopott szőnyeg látványa lobbant eléjük az atya tenyerére bűvölt lángocska fényében. Gyorsan végighaladtak a tízegynéhány lépés hosszú átjárón, és újabb, talán még az előzőnél is jellegtelenebb ajtóhoz értek. Berbegen atya előre ment az otthonosan berendezett szobácskába, és barátságosan beljebb invitálta kései vendégeit.

- Gyertek gyorsan... gyorsan...

- Most már mondd, mi történt. Mi fontos ennyire, atyám? Fiamnak ágyban volna már a helye... - Kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető lócán talált helyet magának Luanna, de a pap nem figyelt rá. A fiú vállait fogta mindék kezével, s lehajolt hozzá, ahogyan csak megfáradt ízületeitől tellett. Arcát fürkészte egész közelről az agg férfi, mintha csak fejébe kívánna kukkantani, és a valóság nem is állt túl messzire ettől. A gondolatolvasás, és az auralátás delejes igéit mormolta fogai közt. A mágia szinte tapinthatón hullámzott a csöppnyi, félhomályos szobában.

A fiúcska már-már elsírta magát félelmében. Lefelé görbült szája sarka, s minduntalan anyja felé akart fordulni, de a pap úgy tartotta maga előtt, mintha valami értékes festményt vizslatna fürkészőn. Aztán nagyot sóhajtott, és lehunyta szemeit. Ettől azonban nem vált barátságosabbá a fiú szemében. Megérezte a mentális nyomást, ahogy újabb próbatételként akaratára nehezül az igazlátás diszciplínája.

- Fiam, most igazat kell szólj - mondta nyugodt hangon az idős férfi, s ismét a gyerek szemébe nézett. - Szoktál hallani hangot, amit csak te hallasz? Egy bácsinak a hangját, aki hozzád beszél... talán nem is érted, amit mond...

- Atyám! Megijeszted a fiam...

- Igen... - hangzott a bizonytalan válasz. - De énnekem olyat mond mindent, hogy én nem tudom... Olyan halkan is mondja, meg mindig este, amikor fekszünk már le, és... tudod.

- Érzed-e a melledben, itt, ezen a ponton, hogy furcsa erő, olyan érdekes lüktetés gyülemlik benned? - Reszketeg kezét a fiúcska szívére helyezte.

- Érzem... mostan is van olyan itt bennem... - a férfi elhátrált a gyermektől.

- Ferrieghtieamne principen horhhientium... - Lassan egyenesedett fel a vén pap, és kezeit széttárta. Furcsán megnőtt a mécsfényben, s árnyéka belepte a szoba sarkait. - Megáldlak téged, hős Hhartgh fia, Bertold, Urunk hatalma által, a Szent Fény erejével... - Hangja lassan emelkedett, s erősödött. - Megáldlak téged, a Jóság tisztasága által... Megáldlak téged a Hűség erejével... és megáldalak téged, kibe Urunk a lényegéből egy szikrányit plántált, hogy élted folyamán hirdesd az Igét, és gyakorold a Kegyet! Neved legyen Árva Bertold mától! Légy erős vára hitünknek, s légy könyörtelen átka az ellenünk törőknek! Úgy legyen! - Az istenek síkjáról származó energia átjárta az idős Berbegen atyát. Ott vibrált a levegőben, s a gyermek teste úgy szívta magába a mágiát, mint száraz tapló a vizet. A szertartás bevégeztetett.

A lovagról ugyan meg nem mondta volna senki emberfia, hogy valóban lovag, hisz szakadt, sáros, elnyűtt ruhája erről nem árulkodott. Talán csak fegyvere, melyet zsákvászonba csavarva, madzaggal hátára kötve cipelt, tűnhetett volna fel a szakavatott szemnek, ugyanis aranygombos markolat kandikált ki a rongyok közül.

A férfi erőteljes léptekkel tört előre a sűrű növényzetben, bár bocskora bokáig süppedt a talajba. A hátára omló, göndör hajfürtök aranylón tündököltek a száz ágra sütő napfényben. Átlagos testalkatú, de izmos ember volt. Arcvonásai intelligenciáról, és nemesi vérvonalról árulkodtak. Mély barna szeméből elszántság sütött, és pengévé keskenyedett ajkai mérhetetlen dühöt sejtettek.

Ilyennek látta volna őt bárki, ha lett volna itt valaki, ezen a kietlen helyen. De csörtetésére csak az itt-ott felcsillanó vízfoltok halai, és a bokrokon gubbasztó madarak riadtak fel időnként.

A férfi megállt, és ruházata mélyéről egy aprócska üveggömböt halászott elő. Tenyerében egyensúlyozta, és rajta keresztül nézve körbepásztázta környezetét. Megpróbálta betájolni magát a minden bizonnyal mágiát hordozó eszköz segítésével. Majd egy bizonyos irányt kiválasztva ugyanolyan hirtelen indult útnak, mint ahogyan megtorpant az imént.

Kissé távolabb már óvatosabbra fogta lépteit. Fülét hegyezte, és furcsa mód néha még a levegőbe is beleszimatolt. Talán érzett mást is a bomlás és elmúlás bűzén kívül... Egyszer csak mozdulatlanná dermedt, és egész testéből sugárzott a feszült figyelem. Aztán lassan a fegyver markolata után nyúlt. Rövid, határozott mozdulattal vonta ki a csillámló pengét a rongyok közt rejtőző hüvelyből. A másfél kezes lovagi kardot olyan könnyed eleganciával tartotta, mintha csak úri dáma nyitná szét báli legyezőjét.

- ...és akkor mind meg fogtok dögleni... - hallatszott a szél hátán érkező leheletnyi mondatfoszlány. A lovag óvatos mozdulattal túrt bele a bozótosba kardjával. A félretolt ágak közt kisebb bucka tűnt fel egy körülbelül húsz lépés széles tisztás közepén. A dombocska legmagasabb pontján egy állatbőrökből, és göcsörtös ágakból összetákolt, sátorforma alkalmasság roskadozott, előtte rakatnyi tűz pislogott. Nem ez volt azonban az a látvány, ami azonnal magára vonta a lovag tekintetét. Négy oszlop volt leásva ferdén a földbe, s mind a négyhez egy-egy szerencsétlen teremtmény volt szíjazva. Előttük egy aprócska alak toporgott. Rongyai alól kilátszottak pipaszár lábai, és csenevész teste, hisz az ágyékkötője csak itt-ott takarta el aszott bőrét. Gnóm volt, és nagyon öreg. A támasztékul használt bot azonban különlegesnek látszott. Vagy fél méterrel a foglyai előtt hadonászó vénség feje fölé magasodott. Tökéletesen csiszolt vonala, a végére illesztett, marokba szorított kéz formájú faragás, és a faragott ujjak közt kékes színben tündöklő üveggömb komoly mágikus hatalmat sejtetett. A lovag hagyta ismét összezáródni a bozótost, és átjáró után nézett.

- A Halál megváltás azoknak, kik megtagadják az igaz isteneket! A panteon Urai nem irgalmaznak az eretnekeknek! Ti nem is vagytok... - A lovag meglapult egy alkalmasnak tűnő, ritkásabb résznél, majdnem pontosan a vénség háta mögött. Úgy gondolta, hogy a köztük lévő mintegy tizenöt lépésnyi távolságot, négy-öt szívdobbanásnyi idő alatt képes lesz áthidalni. A meglepetést is maga oldalára írhatta. Ezen kívül mindennél jobban bízott kardja, s hite erejében. Felkészült hát a támadásra, s eközben végighordozta tekintetét a nyomorult áldozatokon. Jól sejtették a falubeliek, mert négy ember lógott a húsukba vágó szíjakon. A különc család. "Fura figurák", "különös népek" - mondták róluk a falusiak. A kisebb gyermek, egy lány, talán ha nyolc, míg az idősebb fiú úgy tizenöt éves lehetett.

A gnóm váratlanul elhallgatott, mintha megsejtett volna valamit. A lovag nem várhatott tovább, üvöltve indult rohamra.

- RAIA NEVÉBEN, PUSZTULJ! - zúdította ellenfelére az energiafolyamot, ám az éteri erő ártalmatlanul csorogta körül a gnómot. De a lovag nem ért rá csodálkozni ezen, mert amaz máris oly gyorsan pördült hátra, amit nem várt volna el senki éltes korától. Botját sújtásra emelte, és egyetlen szót kiáltott.

- VILLÁM! - A bot körül felizzott a levegő, s a következő pillanatban édeskés, fojtó szagfellegen át egy ezüstszínű villám sistergett keresztül. A lovag felordított fájdalmában, mikor az energia belécsapódott, és összerándultak izmai, de ekkor már csak négy lépés választotta el a gnómtól. Érezte, hogy ereje a talajba szökött a kisüléssel együtt, s hogy a tökéletesen edzett, megbízható izmok menten cserbenhagyják őt. Nem gondolkodott. A harci tapasztalat, és a véget nem érő gyakorlatozás meghozta eredményét. A megiramodása közben a jobbjában, oldalra tartott fegyveren lódított egy nagyot, s ebbe beleadta esésének minden lendületét is. A markolat kicsusszant kezéből, s a nyolc kilós penge egyet pördülve beleszaladt a gnóm gyomrába, hanyatt döntve, és valósággal a földhöz szegezve őt. A lovag még pár percig vonaglott a földön, de a körülötte rajzó kékes szikrák egyre halványultak. Csak percek múltán volt képes térdre tápászkodni. És nem volt tanúja hőstettének. A foglyok ájultan, vagy holtan lógatták fejüket.

Fölkuporodott, és előhalászta rongyai alól a nyakában lógó nap szimbólumot. Baljával erősen megmarkolta azt, és Raiához fohászkodott. Imája nyomán pár perc múlva visszatért karjába az erő, s már képes volt felállni. A gnómhoz lépett, és kirántotta kardját a hullából. A test halk szusszanással nyúlt el a talajon. A halott arcon nem látszott érzelem.

A gyermekek már nem éltek. Sorra elvagdosta a foglyok kötelékeiket, és a földre fektette őket. A könyörtelenül égető nap kicserzette arcukat, kezüket s hólyagosra égette a bőrük. A törékeny asszony, és a vézna férfi kicserepesedett ajkai szomjúságról árulkodtak. A lovag szétnézett a táborhelyen. A sátrat egyszerűen felrúgta. Kis keresgélés után egy csorba cserépedényben vizet talált. Belekóstolt. A poshadt víz büdös, és rossz szagú volt, de nem volt elég idő esőért fohászkodni. Megitatta az alélt foglyokat, aztán alaposabban szemügyre vette a gnómot, és annak fegyverét. A bot minden bizonnyal a legendás Fairlight botja lehetett. Elképzelni sem tudta, hogy efféle ritka relikvia hogyan kerülhetett ilyen alantas kezek közé. Gondosan elcsomagolta, és a hátára szíjazta. A hulla nyakában egy koszlott villám szimbólumot talált, s már tudta, hogy miért nem sújtotta halálra az öreget a leghatalmasabb varázslat, amit csak ismert. Bármilyen gonosztettet hajtott is végre életében, úgy látszik mindig ügyelt arra, hogy ugyanannyi jócselekedete is legyen, így a mérleg nyelve nem billent ki. A varázslat pedig csak a gonosz lelket támadja meg...

Egy madzagot használt övként a sámán, s az erre kötött marhahólyag erszényként szolgált. Rendes körülmények közt inkább kezét vágta volna le, minthogy egy halott holmija közt turkáljon, ám ez a mostani egyáltalán nem számított rendes körülménynek. Magyarázatot kellett találnia a történtekre, mindenképpen! Az erszényben azonban csak varázslat-komponenseket talált, semmi mást. Rövid töprengés után a földre öntötte a tartalmát. Mocsári penke, gyöngymangó, smirglilevél... csupa értéktelen kacat.

A sátor maradványaihoz lépett, és szétrugdosta a bőröket. Nagy sokára egy megfeketedett bőrtekercset talált, amit valamilyen állati zsigerrel kötöttek át. Nem göngyölte szét, hiszen vannak a Naptanácsban számosan, kik majd alaposabban tanulmányozhatják azt.

- Ki... ki vagy te? - hallotta az elfúló hangot. - Megölsz minket?

- A nevem Bertold, az Árva. A Szent Fény lovagja vagyok. Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak benneteket - lépett közelebb az eszméletre tért asszonyhoz.

- Igen, tudom, hogy... Raia lovagja vagy... ezért... ugye megölsz minket? Tudd meg, hogy én nem félek a haláltól... - kapott erőre amaz.

Bertold csak ekkor figyelte meg tüzetesebben őket. A család minden tagjának furcsa, érme nagyságú, félhold alakú tetoválás volt a homlokán, pont olyan, mint az a rajzolat volt a tekercs külső felületén, amit az imént talált.

- Chara-din eljő majd, te lovag, és megjutalmaz minket halálunkért... Ölj meg! Mert ha nem teszed, elérkezik a nap, mikor én, vagy valaki más közülünk, elébed áll, s legyőz téged - A nő arca gúnyos mosolyra húzódott. - Káosz vár ezekre a földekre...

Csak a templomok nyújtottak némi biztonságot. Az emberek nem tudták, hogy mi fog történni velük. A buzgó hívők és a kicsit hitetlenek egymással versengve fohászkodtak, ki-ki saját istenéhez, s mindenki a megváltást várta, hogy vége legyen végre a rémálomnak.

Hetek, hónapok óta hangosak voltak már a terek az őrült prédikátoroktól, kik az elkövetkező világvégét jósolták fennen. Senki nem hitt nekik, de mindenki érzett valamit, ki gyengébben, ki erősebben. Valami megmagyarázhatatlan szorongást, valami feszültséget, ami kirobbanni készült.

S most, amikor a kibírhatatlan forróság hullámokban tört rá a városra, a sikátorokban felgyülemlett szenny, és az évszázados por örvénylő tölcsérekben forgott a tereken. Amikor a papok, és mágusok minden zsigerükben érezték a mágia tomboló vonaglását. Amikor a parasztok zokogva könyörögtek Természetanyának a termésért. Amikor a királyság felét magába nyelte a tűz, s ezt a csöppnyi területet is csak az Ezüstmágusok mindenható ereje védelmezte már. Amikor a katonaság, és a városőrség fejetlenül próbálta fenntartani az összeomlani látszó rendet, s próbált ellenszegülni az elszabaduló káosznak... Már csak a templomok nyújtottak menedéket.

Raia felszentelt lovagját ezüstös erőpajzs védte az örvénylő portól. Makulátlan tabardja hófehér szövetén büszkén fénylett az arany napkorong. Erős bástyaként magasodott ki a pánik szélén tántorgó tömegből. Az emberek a templomok, és imaházak felé igyekeztek. Málháikban minden vagyonukkal, vagy anélkül. Anyák szaladtak csimpaszkodó gyermekeikkel, betegeket vonszoltak kétségbeesett családtagjaik magukkal, mert ekkor még nem lehetett tudni, hogy a nyugati égbolton vöröslő iszonyatos felhő, vajon meddig nyomul előre.

Bertold mindent megtett, hogy segítsen a menekülőknek, de feladata nem ez volt. A Naptanács felkent lovagjainak Nagymestere személyre szabta mindőjük feladatát. Mentálfonálból szőtt háló húzódott közöttük, s e háló minden rezdülését érzékelték mindahányan. Bertold egyedül képviselte a Lovagrendet a városban. "Meg kell gátolnod, hogy az álnok Nord fanatikus hívei újabb lelkeket tántorítsanak el egyházunk bárányai közül. Mindenáron! Nord, ez az őrült mágus, bármire képes! Máris istennek képzeli magát, és úgy is viselkedik. Hívei káoszt fognak szítani, s ezt nem nézhetjük tétlenül. Küzdj!" - Így jelent meg elméjében az üzenet az Égés hajnalán.

Bertold tehát az utcákat rótta, bátorította a rettegőket, bíztatta a kétkedőket, s utat mutatott a tanácstalanoknak, de közben vizsla tekintettel a tömeget kémlelte. A gyűlölt denevért kutatta szemével, Nord totemjét, amit hívei szimbólumként hordanak nyakukban.

Egy vérben forgó szemű troll ugrott elébe. Valami haramia lehetett, talán a városi börtönből szökött, kihasználva a zűrzavart... Bertold azonnal kardot rántott, mikor az idegen támadó mozdulatot tett a két kézzel tartott, méteres gerenda-darabbal. Nem volt harc, csak kegyelemdöfés. Pár pillanat múlva a lovag már útjára is bocsátotta a bűnös lelket.

Egy kelet-nyugat irányú utcácskában torpant meg aztán. Elnézte a természetellenes, rőt fényben bodorodó, izzó felhőt, ami gyilkos energiát rejt magában. Sok-sok mérföld távolságot becsült a városka és az izzás közt, de nem riasztotta a halál gondolata.

Bóbitás. Zangroz. Találtunk egy szektát, Mester. Úgy harminc tagot számlál, hárman vagyunk, nyolc csatlóssal. Mi legyen? - Bertold ilyenkor sajnálta csak, hogy a helytartói városkában rostokol, s nem Zangroz, vagy Roxat utcáit rója társaival. Egyedül volt, nem számíthatott senkire. Raia papjait lekötötték a menekültek, a katonaság a saját helyőrségét is képtelen lett volna megvédeni.

Ejtsetek minél több foglyot - hangzott az egyszerű parancs.

Bertold továbbindult a szokásos útvonalon a jósda irányába. Lassan elmaradoztak a megzavarodott, pánikba esett városlakók. Az utca csendes volt, és nem mozdult semmi. A környéket iparosok lakták. A kicsi, de takaros házak közt emelkedett néhány többszintes is. Cégérek nyikorogtak a délutáni szellőben. A város szélén nem állt fal, mint a királyság nagyvárosaiban, csupán a házakat építették úgy, hogy tömör, ablaktalan falukat mutassák a pusztáknak. Az épületek egymáshoz préselődtek, pár keskeny átjárót hagyva csak az utazóknak.

A lovag lassan lépdelt észak felé. Mostanában egyre aggasztóbb mendemondák kaptak szárnyra arról, hogy ebben a városrészben Nord fanatikus hívei a régi malom pincéit átépítették, és bejáratát megerősítették. Hogy titkos alagutakat ásnak, embert áldoznak, és a denevérhez imádkoznak. Bertold járt már a malomnál, többször is, de semmi szokatlant nem talált az öreg, omladozó házban. Igaz, hogy már nem használták, s megérett a lebontásra, s az is, hogy a környéken élők rettegtek a közelébe menni, de az ajtó érintetlen volt, használatának sem találta semmi nyomát.

Ahogy befordult a sarkon, feltűnt a malom. Ahogy ott állt komor magányában a tér túlsó sarkán, akár egy templom. Egy szentségtelen templom. Nem tudta, hogy miért ébredt benne ez a gondolat, de határozottan befészkelte magát az agyába.

Megállt a tér túlfelén, s rövid mentális koncentrálás után rányitotta "harmadik szemét" a gyanús épületre. Elhátrált megrökönyédésében. Az épület az asztrálsíkon valósággal ontotta magából a gonoszságot, a halált, a fenyegetést, s az elmúlás könyörtelen kínjait. A lovag riadtan szüntette meg a tapogatózásra használt pszi-formulát, és üzenetet küldött.

Bertold. Huertol. Találtam valamit. Egy elhagyatott, nagy épület, hatalmas, gonosz sugárzással. Talán egy dimenzió-hasadék... vagy nem tudom mi. Mi legyen?

Bertold tudta, hogy a Rend bármikor erősítést képes küldeni neki, de csak abban az esetben, ha ezt a Nagymester indokoltnak látja. Érezte agyában a hálón végigfutó rezgéseket. Társai izgatottan várják a döntést.

Tudj meg többet. A halk csapat elindult.

Huh! Bertold elképedt. A "halk csapat" egy inkvizítort, egy démonűzőt, legalább két nagy tudású mágust, és négy felkent lovagot jelent, teljes fegyverzetben, no meg tucatnyi csatlóst, íjászokat, kopjásokat... szóval komoly dologra bukkant.

Pár sietős léptű városlakót leszámítva a környék csendes volt. Bertold behúzódott a háta mögött álló ház csicsás faragásokkal díszített kapualjába, és gyorsan magára olvasta azokat a védelmező igéket, melyeket hasznosnak vélt. Felfénylett körülötte a tucatnyi pajzs, burok és védőkör. Testét kisvártatva már fényaura, esszencia-, elme- és lélekvédő varázs övezte. Fél térdre ereszkedett, s fegyverét maga elé szúrta a földbe. Homlokát az aranygombos markolathoz érintette és áldást kért magára a mindenható Raiától, aztán lecsatolta hátáról napkorongos pajzsát.

Mikor megindult a roskatag ház irányába, nem érzett félelmet. Nem tudta ugyan, hogy mi vár rá odabent, de ez nem is foglalkoztatta. A gonosznak pusztulnia kell a világról!

Berúgta az ajtót, s az kifordult sarkából. A földszintet félhomály borította, ezért Bertold fényt bűvölt a pajzsára. A por belepett mindent, s jól láthatóan kirajzolódott benne a pincébe vezető lábnyomcsapás. A lépcsőkhöz érve a lovag hallgatózott, és valamiféle szónoklat foszlányai jutottak el hozzá. Nem tudta kivenni a szavak értelmét, de a hanghordozásból erre tudott csak következtetni.

Bertold. Ez egy szekta. Még nem tudom, hányan vannak - üzente.

Értem. Hogyha hasadékot találsz, azonnal visszavonulsz - érkezett a válasz.

Nem tudta, hogy a Nord-hívők titkos találkahelyén mivel kell szembenéznie. A fanatikusok dühével, Nord egy, vagy több nagyhatalmú kegyencével, mágusával vagy túlvilági teremtményével, démonnal, ördöggel... Nem számított. A parancs egyértelmű volt. Mire a "halk csapat" megérkezik, a lehető legtöbb információval kell fogadnia őket.

Ahogy egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett a rozoga lépcsőkön, végiggondolta, hogy mit is tud a Nord hívőkről. Tudta, hogy az őrült mágust istenként tisztelik, még áldoznak is a vérivó denevérnek, mintha valódi isten volna, azt képzeli magáról. A szóbeszéd elragadott gyermekekről is suttog, és nagyhatalmú idézésekről, szeánszokról. Bertoldnak meg volt a véleménye erről az egészről: flúgos banda. De a gonoszság vezérli a tagjait, ezért ki kell irtani hitüket a világból, mielőtt késő lenne, és az őrület elragadja a jámbor népeket.

Amikor a lépcsőfordulóra fény vetült, leguggolt, s az alacsony mennyezet alatt a titkos terembe kukucskált. Furcsállta, hogy nem állítottak őröket, mintha nem is félnének már a lelepleződéstől. Pedig a Királyság törvényei mindenkire egyaránt vonatkoznak, s a legutolsó rendelet börtönnel fenyegette meg az eretnekeket, kik valótlan istenük nevében gyilkolnak.

A teremben úgy száz-százhúsz alak figyelte feszülten a középütt magasodó emelvényről szónokló férfit. Egy elf volt. Fiatalos lendülettel beszélt az eljövendő időkről. Folyton egy bizonyos "Dornodon"-t emlegetett. Bertold szándékosan kizárta tudatából az elhangzó beszédet, nehogy cselekedetét befolyásolják, s tartott kissé a szavak közé szőtt mágiától is. Inkább a férfit figyelte meg. Bordó palástot viselt, melynek belső fele teljesen fekete volt. Nyakában szimbólumként viselt egy láncra fűzött, sikoltó denevért formázó amulettet. Díszes övet, és drága nadrágot hordott. A lovag nem látott nála fegyvert, de nem követte el azt a hibát, hogy fegyvertelennek gondolja.

A háttérben, a derengésben egy kőtömb volt látható. Hatalmas denevérszobor magasodott föléje, és simára csiszolt lapján egy kiterített test feküdt. A vér körös-körül mindenfelé lefolyt a kőasztalról. Mikor jobban szemügyre vette, a gyomra felfordult a látványtól. Az idős, ember férfi meztelen testén, a mellkasán hatalmas üreg tátongott!

A helyiség túlsó felében, egy sebtiben épített téglaemelvényen egy asztallapnyi, csiszolt kőlap feküdt. Hatalmas, vörösen izzó rúna éktelenkedett rajta, s ha Bertold nem tartotta volna nevetségesnek a gondolatot, azt hitte volna, hogy egy rúnakövet lát.

Tégy jelentést, lovag! Medertelen Öböl vagyok, a második Halk Csapat vezetője. Huertol főterén állunk. Merre induljunk?

A Szent Fény ragyogja be arcod, mester! Észak-nyugatra, körülbelül három mérföldnyire vagyok tőled. A régi malom épülete. Alagsor. Kb. száz-százhúsz hívő, egy szónok. Túlvilági lényt, vagy démont nem látni. Fegyvertelenek. Közvetlen mágikus veszélyt nem érzékeltem.

Értem. Várj! Öt perc, és ott vagyunk.

Bertold óvatosan felállt, és visszafelé indult a lépcsőn. Ekkor vette csak észre, hogy a hívők időről-időre abba az irányba fordították arcuk, amerre a lépcső csatlakozik a pince padlójához. Valahová a lépcső alá néztek, ahová innen nem lehetett lelátni.

- Megtörtént hát, amire mindannyian vártunk! A mai napon hatalmas Istenünk megmutatta erejét, s hatalmából már mind részesülhetünk! - A szónok elhallgatott. Mindkét kezével a lépcső felé mutatott. - Íme, lássátok a maga valóságában ezt a hatalmat! Dornodon, a mi istenünk, elküldte hozzátok egyik angyalát!

Bertold zsigerei valósággal felizzottak a démon közelségétől. Mellkasát égette a szimbólum, agyára oly nyomás nehezedett, hogy könnye kicsordult, és nemhogy gondolkodni nem tudott rendesen, de még csak megmozdulni is csak alig-alig.

Hosszú másodpercek teltek el így. Aztán egy hang súrlódott elő a csendből, mintha csak nehéz kőtömbök reccsennének egymáson.

- Vér és halál. A tűz mindent felemészt - A hang nem volt hangos, de oly mély, és oly irtózatos gonoszság sütött belőle, hogy a hívek egy része ájultan omlott össze. Akik elviselték a látványt, azok is térdre, vagy hasra vetették magukat, és arcukat a föld felé fordították. Néma csendben rettegve várták a folytatást. - Istenünk erőt kér tőletek, hogy ezt az erőt megsokszorozva adja majd vissza nektek. Hatalmat ígér nektek, e csekélységért cserébe. Imádkozzatok, és higgyetek!

Lovag, hol vagy?

Bertold képtelen volt válaszolni. A gonoszság a csontjáig átjárta. Kétségbeesetten kapaszkodott felfelé a lépcsőkön, ösztönösen menekülve ettől a borzalomtól. Két lépcsőkart haladt feljebb, kúszva, mászva, négykézláb, könnyeitől elvakítva, nyüszítve, amikor a Fénytestvér eléje lépett. Az inkvizítor haladt elöl, de nem maradtak le mögötte kísérői sem. Cseppet sem érdekelte őket, hogy döng az egész ácsolat a léptük súlya alatt.

- Mit láttál, lovag? - kérdezte a sarokba húzódó alaktól.

- Egy démon... - suttogta Bertold. Mást nem tudott kinyögni.

A Démonvadász előlépett társa mögül. Halkan két szót vakkantott, s a lovagot körülvevő félelemvarázs azonnal szertefoszlott. Bertold feltápászkodott, és összeszedte magát.

- Jól van, lovag. Csatlakozz társaidhoz, szükségünk lehet a kardod erejére - közölte az ördögűző, majd a Fénytestvérrel együtt, válaszra sem várva, lerobogott a lépcsőn. Három fiatal mágus követte őket. Bertold nem igazán szívlelte a fajtájukat, s ahogy a sarokba hátrált, hogy helyet adjon nekik, azok egy pillantást sem vetettek rá. Önhitt, önfejű, magának való népség! Nem tűrnek meg sem egyenruhát, sem pedig regulát magukon. A ruházatuk és felszerelésük csak úgy ontja magából az erőteljes mágiát.

Bertold kardját leengedte a lába mellé, hogy ne akadályozza őt ezen a szűk helyen. Mikor felbukkant a négy, nála jóval tapasztaltabb paplovag, kik a Rend ranglétráján hozzá képest elérhetetlen magasságban voltak, szó nélkül hajtott fejet, s utánuk csapódott. Ekkorra már elszabadult a pokol odalent.

A négy paplovag Raia nevét harsogva tódult a terembe. Bertold ott loholt a nyomukban, de valahogy nem égett benne olyan harci düh, mint a társaiban. Mögöttük ott lihegtek a közrendű katonák is, de jócskán lemaradva. Érthető, hogy elszántságuk nem vetekedett a lovagokéval, hisz őket nem védték nagyhatalmú varázslatok, méregdrága páncélok, sem tökélyre fejlesztett harci tapasztalat.

Nem is volt szükség rájuk. A mágusok tűzgolyói szörnyű pusztítást vittek véghez a teremben. Hullák, és haldoklók feküdtek mindenfelé. A lépcső mellett obszidián trónus állt. Egy hatalmas thargodan herceg küzdött mágikus bilincseivel, hangtalanul. A Démonvadász speciális mágiát alkalmazott, mely nem pusztította el, csak megbilincselte a szörnyet. A varázsgömb semmit nem engedett ki belsejéből, még a hangokat sem, így a thargodan hiába harsogta a veleszületett gyilkos szavakat, azok ereje ártalmatlanul hömpölygött körülötte a burkon belül. A Fénytestvér is megtalálta ellenfelét. A szónokkal gyilkos varázspárbajt vívtak. Bár a "párbaj" kevéssé találó kifejezés, hisz az egész viadal mindössze pár másodpercig tartott, és eléggé egyoldalúnak tűnt. Az elf testén körbecikázó vörös energianyaláb egyetlen csóvává sűrűsödött, és egy szemvillanás alatt a Raia-pap irányába vágódott. Ezzel egy időben az inkvizítor körül felizzott az életpajzs, s a pusztító végzet lecsorgott róla. Az ellencsapás kivédhetetlen volt. Bár Bertold látott már az energiafolyam erejétől halálra sújtott gonosz teremtményt, ilyen mérhetetlen erőt megmozgatni csak a leghatalmasabb jóság-papok képesek. Az elf valósággal szénné égett.

Mire a csatlósok egymást biztatgatva beóvakodtak a gonoszság barlangjába, a mágusok már javában dolgoztak az oltár, és a rúnakő elpusztításán. Irtózatos erejű gigaöklök robbantották atomjaira a kőzetet!

- Végeztünk - jelentette ki az inkvizítor, és a rangidős lovaghoz lépett. - A sebesülteket gyógyítsátok meg, és tereljétek össze. A holtak eltemettetéséről te gondoskodsz! - Itt Bertoldra mutatott. - Mennydörgő! El tudjuk szállítani a fattyat, vagy hívjam a kalitkát?

Bertold lehajtott fejjel vette tudomásul az utasítást. A városban ő volt Raia legmagasabb rangú lovagja, s így a tanácsban előkelő pozíciót foglalt el. Nem várta el tőle a pap, hogy helyeseljen, és nem magyarázta a döntését. Bertold tudta, hogy a holtak eltemettetése nem lesz egyszerű feladat, hisz a szekta létezését titokban kell tartani...

- Boldogulok vele - mondta a démonvadász. Jobbjából egy vékonyka, zöldes fénycsóva indult útjára, mint valami póráz, s belenyomult az esszenciaburokba. A vergődő démon tehetetlenül tűrte, hogy a nyaláb a torkára tekeredjen, majd hiábavaló rángatózással lépdelt a pap után, mint valami engedelmetlen kutyus. Az inkvizítor hátra sem nézett, mikor a furcsa páros után indult. A mágusok egymás közt halkan sutyorogva (nevetgélve?) battyogtak utánuk, mintha nem is öltek volna meg az imént több tucatnyi szerencsétlen városlakót...

A lovagok lassan körbesétáltak a teremben, és le-lehajoltak a földön mocorgókhoz. Időről-időre elhangzott a teljes gyógyítás zenével felérő, dallamos bűvigéje, s a levegő megtelt ambrózia-illattal. Pár perc múlva már negyvenegynéhány férfi és nő állt szorongva, félelemtől könnyes szemekkel a terem közepén. A csatlósok kopjákkal, és kardjaikkal terelgették őket. A kérdésekre senki nem válaszolt, a katonák szeméből közöny, vagy gyűlölet sugárzott.

Miután a földön már csak a holtak maradtak fekve, a négy lovag felfelé indult a lépcsőn. Vezetőjük kurtán biccentett Bertold felé, de nem lassította lépteit. A katonák pedig üvöltözve, szitkozódva lökdösték az eretnekeket felfelé a lépcsőn.

Mindössze tíz perc volt az egész. A lovag a földre rogyott, fegyvere kifordult a kezéből, és csörömpölve dőlt el. Kis késéssel melléje került a tökéletesen tisztára fényesített kvazárpajzs is... aztán a lovag az arcát tenyerébe temette. Hosszan, nagyon hosszan zokogott.

Árva Bertold egy korhadt fatörzsön ült. Vörhenyes borostája, és hosszú, fésületlen fürtjei alapján holmi útonállónak is nézhették volna. Nyoma sem volt már a makulátlan tabardnak, és napfényes pajzsnak, dicstelen véget ért a vagyont érő szattyán-csizma, és a méregdrága mithril kesztyű is. Csak ócska vászonruha fedte testét. Felszereléséből csupán a fegyveröv, a hüvely és a kard, ami megmaradt.

Hosszú négy év volt, és lovag átélte mindazt a megaláztatást, és gyötrelmet, amit egy hitében vakon bízó ember csak átélhet ezen az ostoba világon.

Egy év sem telt el a Nagy Égés után, és már tanúja lehetett, ahogy megérkeztek Huertolba az első menekültek. Vasból kovácsolt fegyvereket és páncélokat viseltek és mágiát használtak. Megteltek velük a kocsmák. A boltokban felhalmozódtak a különféle semmire sem jó, gusztustalan szörny-alkatrészek, mivel az Uralkodó elrendelte azok felvásárlását, jó szándéka jeléül. Persze a városlakók többsége ekkor már tudta, hogy nincs tovább. A Királyság mágusai varázslattal és tengernyi dolgos kéz erejével befejezték a Csatorna munkálatait. A vércápák és a delejes védőpajzs megoltalmazta a keleti vidékeket a barbárok özönlésétől.

Bertold az utolsók közt hagyta el Huertolt. A helybéliek tiltakozásával mit sem törődve, távozása után nem sokkal, felszámolták a három állandó térkaput, melyek a helytartói városokat a fővárossal összekötötték.

Megszűnt tehát a kapocs. A köldökzsinórokat elvágta a Királyság. A telepes családok immár nem látogathatták rokonaikat, a kereskedők nem kaptak árut, és a nyugati vidékekre elszegényedés, és lassú hanyatlás várt.

Bertold ekkor még lelkesen hallgatta a fantasztikusabbnál fantasztikusabb híreket, s mint mindenki mást, őt is fellelkesítették a kalandozókról szóló igaz, vagy igaznak tűnő mesék. Felkent lovagként ugyan már csak ritkán járt el szórakozni, a kocsmák sűrű zaját is elkerülte, de társaival sokat elmélkedtek arról, vajh' ha tíz évvel fiatalabbak volnának, belevetnék-e magukat ebbe a vad, és kalandos életbe?

Aztán a varkaudar invázió kötötte le minden erejét. A Rend belerendült a csapásba, amit a fanatizált Dornodon-hívő szörnyek mértek a birodalomra. A kalandozók szétkergették a varkaudarokat... Hát persze... Így beszélik. Az igazság persze nem ez. Négyszáz felkent paplovag, és legalább kétszer ennyi lovag szállt szembe Raia napkorongos lobogója alatt a tiltott kapukon érkező szörnyekkel. A támadást csak kevesen élték túl közülük, de a Királyság épségben maradt.

A Rend azonban megbomlott. A küldetések, és jutalmak elmaradoztak. A mentálháló egy-egy fonálkája végén már csak pár tucatnyian rángatóztak magányos pókocskaként. Raia új követőkre talált. Hatékony, makacs és olcsó követőkre.

Kalandozók.

Szövetségbe tömörültek, és saját titkos nyelvet használva meghódították a kasztroplanáris síkot. Hamarosan magasabb papi rangra szöktek, mint a Nagytanács legvénebb apostola... S mikor pár hónapja feltűnt Alanorban az első kalandozó, aki nyakában viselte a leggonoszabb dolgot, ami csak létezik-e földön, a káosz ősi istenének szimbólumát, akkor Bertold összeszedte holmiját, és istenhozzádot mondott a laktanyának.

Végigpergette szemei előtt az elmúlt napokat. Legalább két tucat, thargodanoktól hemzsegő, üszkös csatamezőt tisztított meg. Miközben számtalan sebet szerzett, hite mindvégig megmaradt. Kalandozókkal is találkozott, s a többségük barátságosan mosolyogva próbált beszédbe elegyedni vele. Nem az ő hibájuk, hogy a lovagot ez cseppet sem érdekelte. Hisz megvetette őket, függetlenül attól, hogy milyen szimbólum fityegett nyakukban. Még a "mérleg nyelvét" sem szívelte, mert a druidákat flúgosoknak, a harchitűeket fafejűeknek, a villámisten papjait pedig önző kalmároknak tartotta. Nem állhatta a halálpapok bűzös leheletét, s a káoszhívők őrült vihogását, de mindennél jobban gyűlölte a denevér szolgáit, mert bennük látta az okot eddigi élete minden értelmetlenségéért.

Gyűlölete csak fokozódott, mikor a gonoszság fennkölt híveiben ellenfelet látott, de kihívására azok gyáva nyúlként bújtak el előle. Ha nagyritkán harcba is bocsátkoztak vele, a csata mindig csúfos futásukkal végződött.

Bertold, Raia felszentelt lovagja hitének papjait utálta azonban a legjobban a kalandozók közül. Álszentnek és hazugnak gondolta őket, kik csak eszközt látnak az Ő Fényességes Arcában. Eszközt céljaik eléréséhez. Mivel azonban látta, hogy az Úr megbocsátja ezt, és a kalandozók a kegyeit élvezik, irigyelte őket, s az irigység megkeserítette imáit. Mostanság már nem áldást kért az Úrtól, hanem átkot követelt mindenki fejére. A fohászt gyakran fejezte be úgy, hogy ordítva fogadkozott: minden gonoszt kiirt a föld színéről! Hogy majd ő példát mutat! Elhatározta, hogy felveszi a versenyt a taknyosokkal, kik azt hiszik, már mindent láttak, és mindent tudnak az életről, s akik kalandozóknak mondják magukat.

Lassan esteledett be. A lovag a tűzbe bámult. Tudta, hogy be kell mennie a városba, mert készletei fogyatkozóban voltak. Csataménjét a minap széttépték a fattyak, s így társ nélkül maradt. Már nincs, kihez szóljon...

Végignézett magán. Maholnap negyven éves lesz. Nincs családja, nincs gyermeke. Nincs senki, aki megsiratná, ha egyszer a szerencse a démonok mellé szegődik. Anyjára gondolt, kit hét éve eltemetett már. Aztán apjára, kit nem is ismert.

Nehézkesen felállt. Ilyenkor érezte, a hűvös estéken, hogy mennyire fáradt. Odalépdelt az oltárhoz, mit saját maga emelt, a környéken talált kövekből, és amit hónapok óta egyre csinosítgatott. Hallotta, hogy a kalandozók a közelben templomot emeltek Raiának, de ódzkodott odamenni. Pedig be kell mennie a városba, jutott eszébe ismét...

Letérdelt, és kezeit összekulcsolta. Fejet hajtott az aprócska tükördarabkákból összeillesztett, stilizált napkorong előtt, melyből a lenyugvó nap fénye rőten arcára vetült.

- Védd magad, te bárgyú napimádó!

Talpra ugrott. Egy hatalmas troll állt tőle alig pár lépésnyire. A kalandozó kezében kvazárlándzsát tartott, mely egyenest a lovag szívére mutatott, rezzenéstelenül. Bertold egyetlen pillanat alatt felmérte, hogy ellenfele semleges, nem járja sem a Fény, sem a Sötétség útját. Nem volt tehát oka, hogy az életére törjön, s ellenfeléből mégis csak úgy fröcsögtek a szavak:

- Most megdöglesz! - üvöltötte amaz, és nem vesztegette az időt varázslatokra, vagy arra, hogy lövésre emelje az övére akasztott, furcsa fegyverét. Lándzsájával máris szinte felnyársalta a félrependerülő lovagot. A fegyver könyörtelenül végigszántott Bertold mellkasán. De nem volt érkezése felocsúdni, mert amaz máris újra lecsapott rá a baljára szíjazott, borotvaélesre fent peremű pajzzsal. Támadásai nyomán négy hajszálvékony, de körömnyi mély seb hasadt a lovag vállán, és védekezésre emelt kezein.

Bertold reménykedve oldalazott a tűz mellett földbe szúrt lovagkard irányába. Próbált eltáncolni ellenfele elől, de az könyörtelenül nyomult előre. A lovag előhúzta ugyan az övén hordott ezüst pengéjű tőrt, de nem próbálta azt támadásra használni. Megelégedett azzal, hogy a troll öt döfése közül hármat hárítani tudott vele.

- Na mi van, te anyaszomorító? Nem tetszik a vér íze? - gúnyolódott a támadó.

- Légy átkozott! - kiáltotta Bertold, és előre lendült. A kalandozó nyílván nem várt ilyen gyors, és erőteljes támadást ettől a "vénembertől", mert a tőr felhasította a combját. A lovag érezte, hogy a bűbáj megfogant, és ellenfele kissé eltávolodott istenétől. Elmosolyodott, aztán rájött, hogy végzetes hibát vétett. A kalandozót egyáltalán nem érdekelte az imént elszenvedett sérülés. Mozdulata nem állt meg, a támadás íve töretlen maradt. A csel nem sikerült, mert a troll nem lépett ki oldalra, ahogyan Bertold számította. Továbbra is elzárta előle a menedéket jelentő kardot.

Mikor a lándzsa átjárta a szívét, nem érzett fájdalmat. Még vetett egy utolsó pillantást a földbe szúrt fegyverre, melyet gyermekként még megemelni sem tudott, még eljutott agyáig a troll gurgulázó vihogása, még megcsillant szemében a Napkorong vöröslő fénye... aztán minden elsötétült előtte.

Sir Argothius elmélyülten meredt az előtte heverő nagy halom pergamenlapra. Az asztalon egyébként a káosz uralkodott. A félig lerágott, hideg sült, a boros kupa, és a hanyagul lehajított fegyveröv mellett, volt még ott számtalan más is. A pislákoló mécs fényénél talán nem is lehetne mind számba venni.

Az idősödő férfi pödörintett egyet bajuszán, és a papírhalomba kotort. Egy szakadozott térképet halászott elő. Aztán egy érdekes eszközzel méricskélt valamit, és eközben folyamatosan hümmögött.

Egy nő jelent meg a sátor ajtónyílásában. Egy kalandozó. Alakváltó volt, és nem túl csinos. Fajának átlagánál jóval magasabb volt, és meglehetősen robosztus alakkal verték meg az istenek. Merev pillantása, és szögletes arcvonásai nem sok jót ígértek, sem az a hatalmas pallos, minek a nyelére támaszkodott. Hamar elunta a várakozást, és mordult egyet, hogy felhívja magára a figyelmet.

- Áá, igen. Jer csak! Jer gyermekem... jer beljebb - szólt a lovag, de nem nézett fel jegyzeteiből. - Ha éhed, szomjad oltanád, ott van minden. Szolgáld ki magad!

- Köszönöm, uram - furcsán hangzott szájából ez a szó. Mintha valahogy nehezére esett volna kimondania -, de nem azért tettem meg ekkora utat, hogy leüljek veled zabálni... Üzenetet hoztam, sir... - és megint az a furcsa, gúnyos hangsúly...

A lovag végre felnézett. Ráncos arca, hideg tekintete komorságát a kajla, lekonyuló bajusz enyhítette valamelyest. Borostás volt, és kialvatlan.

- Úgy? Már megint egy üzenet! Tudja jól, az a fafejű, hogy küldetésem ide köt, erre az undok létsíkra, s hogy nem térek vissza dolgom végezetlenül. Ezt már többször megüzentem néki.

A sátor távolabbi sarkában, a bejárattal szemközt, egy hatalmas, vasalt utazóládán fura alak gubbasztott. Oly csendben, és oly moccanatlanul pihent, hogy az idegen fel sem fedezte őt az árnyékok között. De most az felemelte fejét, és ádáz tekintettel meredt az ajtóban álló nőre. Bár nem volt nagyobb egy jól megtermett libánál, kinézetre cseppet sem volt kevésbé veszedelmes, mint hatalmas rokonai. Egy smaragd őrsárkány ült a ládán!

- Garantálom, sir, hogy az üzenet, amit én hoztam egészen mást tartalmaz. A nő sejtelmesen mosolygott. Volt valami hátborzongató ebben. Lassan akasztotta le hátáról a pergamentartó hengert, mit szíjon viselt. Kioldotta a száját, s addig ütögette a tégely alját, míg egy papírtekercs csúszott belőle elő. A hadvezér azonban már rég nem figyelt rá.

- Nem érdekel! Nem vagyok kíváncsi rá. Számtalanszor hallottam már, hogy mit akar... Hagyj most magamra, kérlek! Keresd meg Barthiongliumniodrigont, a titkáromat, s megkapod a jutalmad.

A nő nem látszott csalódottnak.

- Nem akarok én kérni tőled semmilyen jutalmat, uram... - mondta, és az asztalra dobta a tekercset. A férfi érdeklődve nyúlt utána.

- Nem? - és a tekercsre, majd a futárra sandított. - Mi áll hát benne, hogyha ez nem hazahívó levél? - dünnyögte, és lepattintotta a viaszpecsétet. A nő felkacagott.

- Hibáztál, vén trotty! De elmondom, mit láttál volna benne, ha értenél nyelvünkön - vicsorodott el. Az idős férfit a pecsét elroppanásának pillanatában kék derengés vette körül, és azonnal mozdulatlanná vált. - Eruol nagyúr személyes jókívánságait olvashatod e levélben, minek mágikus pecsétjét botor módon megtörted... De ne bánkódj, hamarosan személyesen is elmondja majd neked, mi rád tartozik. Abban a pillanatban, mikor a thargodanról lefoszlott az illúzió, az őrsárkány iszonyatosat rikoltva támadásba lendült. Bár kutyányi teste eltörpült a majd' három méter magas, ébenfekete alak mellett, ő mégis habozás nélkül ugrott annak fejére. A káoszbajnok nem volt felkészülve a támadásra, s mire előrántotta fekete pengéit az aprócska sárkány már pofájába mélyesztette karmait, s megkapaszkodott benne. Kicsi, de tűhegyes fogaival a démon nyakába mart, és marcangolni kezdte.

Odakint, a sátor előtt, a rikoltás nyomán azonnal mozgolódás támadt. Mire azonban a két őr felocsúdott, és fegyverét előretartva a sátorba rontott, már minden eldőlt.

A földön még rángatódzott a minisárkány teste, a levegőben terjengő, átható ózonillat pedig nagy erejű varázslatról árulkodott. A lovagi tábor vezető nélkül maradt.

A férfi mindent látott, és hallott, ami körülötte történt, bár fejét nem tudta mozdítani. A teleport varázslat egy bűzös, félhomályos sziklaüregbe repítette őt, és fogvatartóját. A falakat valami undorító nyálka borította be hártyaszerűen, és valahonnan elfojtott üvöltözés, sikítozás hallatszott. A thargodan a falnak támasztotta a kőszobor-szerű testet, és szembefordult vele. Hatalmas izmai olajosan csillogtak, s szürke bőrét tetőtől talpig iszonytató tetoválások csúfították.

- Hamarosan átadlak a nagyúr kínmesterének, de addig még kiélvezem ezt a pillanatot. Ennyi jár nekem három hónapnyi előkészítés után. A lovag pislantott egyet, a thargodan azonban nem vette észre, mert beleszimatolva a levegőbe, felvetette fejét, s a folyosó kanyarulata felé figyelt. - Tudnod kell, te büdös ember, hogy legszívesebben saját magam zabálnám fel a belsőségeidet... De nem fogok egy kérést elpazarolni rád a nagyúr kegyeiből. Hadd lakmározzék csak kedvére az agyadból... Rettegsz, ugye? Féljél... az nagyon jó! Úgy árad belőled a rettegés, te kis pondró, hogy csak úgy égeti a testem!

A lovag lassan próbálgatta végtagjait. Lábujjai éledtek először, aztán óvatosan nyelt egyet. A démon talán megsejtett valamit.

- Sajnos a kődermedés hatása nem tart soká. Nincs fegyvered, és mágikus erőd is csekély, mint egy ma született tguarkhan-fattyé. A lovagjaid nélkül csak egy rühes hrehztli vagy! Jobban jársz, ha nem próbálkozol semmivel... Úgy látom megérkezett a fogadóbizottság, így elválnak útjaink. De azért, búcsúzásképpen megsúgom még neked, hogy most visszamegyek a táborodba, s remek illúzió-varázsomnak hála, egy szálig kiirtom majd idióta lovagjaidat. Nem jutalom miatt, hanem csak úgy, a saját szórakoztatásomra...

A kanyarulatban öt thargodan tűnt fel. A nagyszájú káoszbajnok menten fél térdre ereszkedett. Pontosan annyira hajtotta meg fejét, amennyire a szigorú hierarchia szabályai megkövetelték tőle, egy hajszálnyival sem mélyebbre. A csoport gyorsan közeledett, s már csak pár méter választotta el tőlük őket. A lovag ezt a pillanatot látta az utolsónak. Rubinköves gyűrűjét egy gyors mozdulattal a falhoz koppintotta, s mikor az apró drágakő elroppant, felkiáltott.

- Raia védelmező angyala, SEGÍTS! - A kiáltásra a közeledők elbődültek, és nekiiramodtak. A szűk helyen azonban egymást akadályozták a mozgásban. A káoszbajnok azonnal talpra szökkent, és ében pengéjével máris lesújtott a lovag nyakára. Azaz csak sújtott volna, de a kard fülsértőn csendülve csapódott neki a semmiből előbukkanó, vakító pengének.

Az angyalt körülvevő fény úgy beragyogta a börtönfolyosót, hogy a démonok szemük elé kapták a kezüket, nehogy megvakuljanak. A káoszbajnok félig vakon is újra támadott. Az ütésváltásból azonban rögtön látta, hogy az angyal ellen nincs esélye. Úgy mozdult hát, hogy az átjáró nyitott vége felé szabad útja legyen. Mikor társai eléggé megközelítették a fénylovagot, megfutamodott. Pár lépés után, futtában vágott földhöz egy picinyke kristályt, és nem is lassított, akkor sem, mikor a feltáruló térhasítékon keresztülugrott.

Raia angyala nyugodtan várta be támadóit. Göndör, napszínű fürtjei a háta közepéig értek. Arany fényvért, hófehér köpeny és nadrág, ezüstszín csizma és kesztyű védte a testét. Jobbjában lángpengét tartott, baljában pedig egyetlen gondolatára egy lélekpajzs jelent meg. Egyet lépett csupán, s elfoglalta a szűk helyen az optimális pozíciót. Az idős lovag máris a háta mögé került. Nem volt több idő. A szörnyek lecsaptak rá. Az első támadó négy mancsában négyféle vágófegyvert forgatott. Egy szemhunyásnyi idő alatt nyolc vágása talált célba, és enyészett el a varázspajzson, a fénypallos pengéjén, és az angyal vértezetén. A riposzt rövid mozdulata után az üvöltésbe dermedt démonfej messzire gurult. A fényaurába lépő két újabb ellenfél bőre azonnal felhólyagosodott, mint az izzó parázs fölött sercegő pecsenye. Fojtogató égett hús szag terjengett. A berzerkereket ez cseppet sem zavarta. Üvöltésük megremegtette a falakat. Összeszokott párosként előrenyomulva, felváltva csaptak le a hátrálni kényszerülő védőangyalra. Így annak nem maradt ideje visszavágni. Az angyal egykor volt énjében felpislákolt egy halvány felismerés. "Iker-harc". Ezzel egy időben elébe szökkent a feladvány megoldása is. "Az iker-harcos nem gondol a védelmére, ezért sebezhető" - hallotta lelkében egykori mesterét. - "Ha támadni tudsz, a harcnak máris vége."

- Hátulról is jönnek! - kiáltotta az idős lovag, de hiába kutatta tekintetével a kiutat.

Raia angyala elmosolyodott. Gyors mozdulattal keresztbe fordította ovális pajzsát, és mögéje fektette pallosát. Erőteljesen belépett az előrenyomuló két alak közé. Tíz találat érte, s mindegyik nyomán vakító fénycsík keletkezett a testén. A pajzs balra, a penge jobbra vágódott. Jobbról egy elmetszett torok gurgulázó sípolása, balról dühödt, acsargó üvöltés hallatszott. Aztán egy rövid, gyors döfés felnyársalta a pajzs szorítása mögött fickándozó szörnyet. A berzerkerek nem érzik sem a fájdalmat sem a félelmet, mert fanatizálásuk során kiirtották belőlük az érzést. Nem érzik, de ismerik azt. Az angyal, kit egykor Árva Bertoldnak neveztek, nyugodtan vette tudomásul, hogy esszenciája elcsorog a fényhasítékokon keresztül, de a fájdalmat ő sem érezte. Hátrasandított a válla felett. Négy újabb támadót látott. Két zinthurg börtönőr, és két taalru közeledett. Nem siették el a dolgot, egymást lökdösve óvakodtak egyre közelebb. Otromba fegyvereik láttán Bertold máris visszafordult a három másik felé. Ebben a pillanatban csapódtak belé a két társa mögé húzódó thargodan mágus varázslatai. Asylux csapdája ellen nem védte őt semmilyen pajzs, vagy burok, és szinte azonnal érezte, hogy kezében elnehezül a kard. A körülötte megjelenő erősebb méregfelhőt azon nyomban megszüntette mágiatöréssel, de a lovagon ez már nem segített. Ő belélegezte a gyilkos gázt. Összegörnyedve hányt, majd tompa puffanás tudatta védelmezőjével, hogy a földre zuhant.

Megszűnt a teher tehát. Megszűnt a bilincs, amely béklyóba verte mozgását. Nem tudta, hogy a lovag él-e még, de bízott benne, hogy így van. Elöntötte harci láz.

- FÉNY! - kiáltotta, és ezzel egy időben megiramodott az elvakítottan toporgó alakok felé. Ő tökéletesen látta őket, míg azok a tejszerű fátyolon át, amit szemük elé rántott a mágia, szinte semmit nem láthattak. - ÉLET! - harsogta újra istene egy parancsszavát az angyal. Az energiaspirál szinte szétrobbantotta a mágust. A vaktában vagdalkozó két börtönőrt, egy-egy vágással kivégezte. Sarkon pördült, és nekilódult, vissza, a folyosó másik vége felé, de elkésett. A két börtönőr nagyokat pislogva, pallosát markolászva útját állta, míg társaik elvonszolták az ernyedt lovagot.

Bertold futása közben dobta két ellenfelére a puha ütés igéit, és nem állt le velük vagdalkozni. A falnak penderítette őket, ahogy elrobogott közöttük, és fel sem vette azokat a vágásokat, amik egyenként is halálát jelentették volna egy halandónak. Ám Raia angyala nem halandó lény.

Mikor befordult a nyers kőbe vájt folyosó kanyarulatában, szinte belerohant a tucatnyi thargodanba, kik futva, erősítésként érkeztek. Tombolva vetette magát közéjük.

- Elég volt ebből! - harsant egy kiáltás. A folyosó lépcsőben végződött, ahol maga Eruol nagyúr tűnt fel mestermágusaival. A kiáltással együtt iszonyatos erejű halálparancs is érkezett. Bertold megtántorodott. Az életburok kitartott ugyan, de a baljában tartott pajzzsal együtt el is enyészett azonnal. Kardját kicsavarták kezéből, és testébe tucatnyi helyen nyomódtak a szentségtelen pengék. De nem adatott meg neki a visszatérés Raia trónusa mellé. Még nem.

A Szertartás nem sokban különbözött attól, ahogy Ghalla fényhitű papjai lovagjaikat felszentelik. Nem volt pompa, és nem volt csillogás. Persze egy halandó sosem tapasztalta még azt az energiát, és erőt, ami egy ilyen kötést átjár, és maga a hely is felfoghatatlan minden múlandó lény számára. Mégis, ha földhözragadt agyunknak fogalmakra van szüksége a látvány, és a történtek leírására, valahogyan egy nagy trónteremként lehetne leírni ezt a helyet, ami a végtelen éter ezen pontját, az Elemei Fény Létsíkján illúzióként lebeg a mindenség felett.

A lélek, aki egykor Árva Bertold névre hallgató testbe zárva létezett, csalódott, megkeseredett lovagként végezve életét, most tündöklő talárban várta istenétől az engedélyt, hogy szólhasson. A Szertartás véget ért. Raia átlényegítette beléje valójának egy picinyke részét, s avatárjának fogadta őt.

- Állj fel - kérte. - Hosszú utad, ím véget ért. Hatalmat kaptál tőlem a gonoszság elleni harcban, nagyobb hatalmat, mint képzelnéd. Nem csak hirdetned kell híveinknek a szeretet, és jóság eszméjét. Nem. Ez papjaink, és lovagjaink dolga. Te magad vagy a jóság, és szeretet! Átlényegítettem beléd magamból egy keveset. Használd ezt az erőt úgy, ahogy én használnám azt. Légy az anyagi síkon helytartóm, és képviselőm. Légy kardom, az ellenségeinkkel szemben, és légy pajzsom azok számára, kiket meg kell védelmeznünk. A Fény Istene most egy középkorú, hibátlan öltözékű férfi képében mutatkozott, mert így tartotta kedve. Gondolatára egy aranytrón emelkedett a semmiből, és ő letelepedett. - Mostantól avatárom vagy, s így halhatatlan, mint jómagam. Vigyázz, azonban, hogy más istenek avatárjaival ne csatázz! Ilyesmire ne pazarold a tőlem kapott erőt, hisz egyikőtök sem győzedelmeskedhet. Bárhol anyagiasulhatsz, ahol csak jónak látod, de légy nyitott legfőbb papjaink szavára. Hívásukra légy mindig kész, mert hiába nem szólítanak téged.

Az audiencia véget ért. Bertold magára maradt a síkok közti térben lebegve, ahogy egyszerre eltűnt minden a körülötte látott dolgok közül. Csodálatos dolog a lélek, gondolta. Bár nehezére esett, de vissza tudta idézni halandó életének minden állomását, s az angyali léte minden küldetését. Gondolata Eruol kínmestereire terelődtek. Nem érzett viszolygást, ahogy felidézte az emléket. Megpróbálták megkínozni a thargodanok, de hamar rájöttek, hogy közönséges módszerekkel nem képesek neki fájdalmat okozni. Aztán mágiával próbálkoztak, de csak testét tudták elpusztítani. Egy eltúlzott energiacsapolás után a halhatatlan lélek elégedetten hagyta el a testét. Eruol tajtékzott a dühtől, mikor megtudta, hogy mágusai hagyták elszökni értékes foglyát.

Kósza gondolattal a Sötét Földre lényegítette magát. Követhetetlen sebességgel száguldott el a kiégett világ undok pusztái felett. Kitárta tudatát, és érzékeivel Raia híveit kereste.

Mikor meghallotta a hívást, azonnal reagált. Szerette Alanort, és a Nagytemplomot. Időnként eszébe jutott lovaggá ütésének szertartása, amire itt került sor, időtlen időkkel ezelőtt. Egy magas rangú pap kérte Raiát, hogy küldje el avatárját hozzá. A kérés szinte még el sem hangzott, Bertold máris megjelent a nagyváros főterén. Gyorsan átváltoztatta alakját, hogy ne keltsen rémületet a jámbor városlakók közt. Vakítóan fehér reverendát idézett testére, és a Nagytemplom felé indult.

- Én szólítottalak, avatár! - közölte szenvtelen hangon egy vékonyka elf férfi, a szökőkút peremén ülve. Arra sem méltatta az isteni teremtményt, hogy felálljon ültéből. Bertold érezte, hogy igazat szól a pap, és azt is látta rögtön, hogy kalandozóval van dolga. Elmosolyodott.

- Akkor hát mondd, hogy mit tehetek érted? Nem látom, hogy veszélyben forogna életed, kisebb avatár... - és tanácstalanul körülnézett. - Remélem nem hiába jöttem, mert rosszallásomat fejedre olvasom!

- Nyugi, nem jöttél hiába. Türelem, mindjárt megkapod a feladatod. Ekkor egy negyven év körüli, ember nő lépett a szökőkúthoz. Kristályvértet, és nagyhatalmú felszerelést viselt. Gúnyos mosollyal mérte végig Bertoldot.

- Ez lenne az? - és elhúzta a száját. - Nesze, a fáradozásaidért - azzal egy dagadó erszényt dobott az elf ölébe. - Most pedig essünk túl rajta!

Az elf unottan felállt, és hátra sem nézett, ahogy elvegyült a tömegben. Bertold mondott volna valamit még, de ekkor megérezte azt a furcsa, csiklandó érzést, ami a veszélyt jelezte számára. Csak most nézte meg alaposabban a nőt, és csak most fedezte fel a nyakában lógó káoszszimbólumot!

A bo'adhun csapás ősi igéi, letaglózták Bertoldot. Energia-spirált dobott válaszul a nőre, de érezte, hogy valamiért a varázslat nem fogott a kalandozón. Már nem volt idő ismét próbálkozni, csak arra, hogy kedvenc pallosát jobbjába idézze, és máris lecsapott rá a némber. A városlakók sikoltozva menekültek a térről.

Az első csapásváltás után Bertold megérezte ellenfelében azt a mindent elsöprő erőt, amit egykor úgy irigyelt a kalandozóktól. Az akarat, a düh, és az elvakultság erejét. Sok-sok gonosz teremténnyel küzdött már, de ennyi gyűlöletet még nem érzett irányába sugározni soha.

Minden tudására szükség volt, hogy a csapásokat hárítani tudja. Ellenfele olyan ősi kardot forgatott, amilyet Bertold még csak nem is látott soha. A tudatáról lecsorogtak gyengítő varázslatok, a teste ellenállt a minden mágiának. A fegyver célba talált, és felszakította az illúzió-reverendát. Nem volt idő helyrehozni a hibát, mert a nő máris újra támadott. A tér kiürült. A küzdelem zaját visszhangozták a falak. Mikor a penge halálos útjára indult, az avatár már látta, hogy hol fogja testét eltalálni. Meg sem próbálta hárítani a vágást. Furcsa üresség fogta el. A hiábavalóságot, és értelmetlenséget érezte szétáradni magában. A Fény Istenére gondolt, s a kudarcra, amiről be kell majd számoljon neki. Mire a penge átjárta a manifesztációját, és elszakította a lelkétől, már megbékélt sorsával. Ritkán vallott kudarcot, de most nem ez zavarta leginkább. Láthatatlan energiaként lebegett a nő felett, s az nem láthatta már. Ismerősnek tűnt, de nem tudta hová tenni, s lázasan kutatott hosszúra nyúlt emlékezetében.

Mikor a nő kardját elrakta, és valamit megérezvén, egyenest a szellem-alakra szegezte tekintetét, a lélek, aki egykor az Árva Bertold nevet kapta, elborzadt.

A nőnek egy félhold alakú tetoválás volt a homlokán.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Zűrös éjjel (Túlélők Földje novella).

Létrehozás: 2004. július 15. 16:47:30

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08

Nyomtatási forma