Michael A. Stackpole: Halálos örökség (részlet)

Provincia

Tyihonov Szabad Köztársaság

3030. augusztus 16.

Natasa Kerenszkij, a lángvörös hajú zsoldosnő kopogás vagy különösebb habozás nélkül lépett be Jaime Wolf ezredes irodájába. Feltartotta a sárga papírlapot, hogy a férfi jól láthassa, ám az keresztülnézett rajta, sőt a lányon is. Telezsúfolt íróasztala mögött ült, hátradőlve, kezét mintegy imára emelve, egymásnak szorított ujjakkal. Csupán mellkasának ütemes emelkedése árulkodott arról, hogy él.

Az nő halkan, gyengéden szólt hozzá - hangjának olyan tulajdonságait használta, melyek meglétét csapatának tagjai soha nem merték volna feltételezni -, a papírt pedig a férfi elé tette az asztalra.

- Gondoltam, ezt azonnal látni akarod, Jaime. Ardan Sortek tábornagy aláírásával érkezett. A Tyihonov Köztársaság Hanse Davion herceg javaslatára megadta nekünk a szabad rendelkezést Provincia felett.

A hír életet lehelt Wolf arcába. Kis termete ellenére lénye erőt sugárzott, tiszteletet parancsolt. A hosszú évek szinte állandó háborúskodása azonban nem múlt el nyomtalanul. Egykor fekete hajába ősz szálak vegyültek, a szeme körüli és a homlokán sorakozó ráncok pedig jól mutatták, mekkora megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie. Görnyedt válla azt sugallta, tisztában van vele, hogy lesz még része bőven nehézségekben, szürke szemének villanása azonban elárulta, hogy kész szembenézni velük, jöjjön, aminek jönnie kell.

A férfi a Fekete Özvegyre mosolygott.

- Igen, Natasa. Köszönöm. Ez valóban örömteli hír.

Kerenszkij kinézett a Wolf íróasztala melletti boltíves ablakon.

- Azt hittem, nehezebb lesz otthonra lelnünk ebben a világban. Úgy gondoltam, Hanse Davion mindenáron meg akarja tartani, ha megtudja, hogy mi is szeretnénk.

Wolf vállat vont.

- Davion pontosan tudja, hogy Provincia volt egykor a Harcosok Világa. Tudja, hogy a Csillagliga hadserege valamikor itt tartotta harci olimpiáját, és hogy nem hordtak szét minden valamirevaló felszerelést az utóbbi háromszáz évben, mióta Kerenszkij tábornok és a Csillagliga csapatai egyszer s mindenkorra elhagyták a Belső Szférát.

A lenyugvó nap lángra gyújtotta Kerenszkij haját, amikor megfordult, hogy szembenézzen a férfival.

- Gondolod, hogy Davion tisztában van azzal, pontosan mennyi felszerelés maradt? Bizonyára megbízta volna Allard quintust, küldjön ide néhányat a nyomorult spiclijei közül, hogy kifigyeljék, mit kapunk.

Wolf Dragonyosainak vezére titokzatosan mosolygott.

- Hanse ezzel ügyesen rászolgált gúnynevére: Hanse, a Róka. Allard quintus megkért minket, hogy készítsünk egy technikai felmérést, mert állítása szerint pillanatnyilag egyetlen fölösleges ügynököt sem tud Provinciára küldeni. Hanse biztosan meg van győződve arról, hogy visszatartottunk bizonyos adatokat, de nem hiszem, hogy ez túlzottan foglalkoztatná. Örül, hogy itt tarthat bennünket, mert így gátat vethet a helyi lázadásoknak vagy egy esetleges támadásnak a Szabad Világok Ligájából. Az Allardnak visszaküldött jelentés el kell hogy csitítsa az olyan hangokat, melyek szerint a régtech egész kincsestárához juthattunk hozzá.

Kerenszkij telt ajkain futó mosoly suhant át a régtech kifejezés hallatán, mely a Csillagliga idejének lejárta után feledésbe merült értékes technológiát volt hivatott jelölni, hangja azonban aggodalomról árulkodott.

- A saját felmérésünk elkészült már? Van annyi felszerelés, amennyire szükségünk lenne?

Wolf megrázta a fejét, és újra összetapasztotta ujjait.

- Úgy látszik, hogy a számítógépeket és a nyilvánvalóan szerszámkészítésre szolgáló berendezéseket réges-rég elvitték, de nem hiszem, hogy bárkinek odakint akár a leghalványabb fogalma van arról, miféle hatalmas kincsestár lapul a felszín alatt. Megvannak a szükséges feltételeink a csatamechek készítéséhez és javításához. De azt, hogy ennyi elegendő-e küldetésünk teljesítéséhez, nehéz megjósolni.

Az asszony szinte remegett az idegességtől.

- Még mindig nem sikerült kiverni a fejedből, hogy küldetésünk van? Tettük, amit elvártak tőlünk. Én azt mondom, heverjük ki a csapást, fejlesszük száztíz százalékra a technikánkat, aztán essünk nekik!

Az Özvegy kitörése akaratlanul is mosolyra késztette Wolfot.

- Natasa - mondta halkan -, semmit sem szeretnék jobban, de jól tudod, hogy ebbe nem egyezhetek bele. Azt is tudod, hogy a többiek sem lesznek képesek megállítani őket. Olyan megbízást kaptunk, amit teljesítenünk kell.

Natasa a férfi íróasztala fölé hajolt.

- De ez lehetetlen, Jaime. Ennyit viszont tudok. Az utóbbi huszonöt év során minden uralkodóháznak harcoltunk a Belső Szférában, és minden uralkodóház ellen is. Ismerjük az erős és a gyenge pontjaikat. Tudjuk, hogy reménytelen...

Wolf hirtelen felpattant, és fel-alá kezdett járkálni a szobában.

- Nem reménytelen, Natasa. Némelyikben van fantázia. Van honnan indulnunk.

Az asszony éles kacaja félbeszakította.

- Hol voltál az elmúlt két évben, Jaime? A kétéves háború mindent megváltoztatott, minket is beleértve! A Kapellán Konföderációt szinte egészében bekebelezték az Egyesült Világok. A Drakónis Szövetség megrendült, tucatnyi bolygót és kiváló egységet veszített. A Lyrán Nemzetközösséget majdnem kettészakította a háború, nem is szólva Frederick Steiner haláláról és a Tizedik Lyrán Gárda vesztéről a Dromini IV. elleni öngyilkos akcióban. Ami pedig a Szabad Világok Ligáját illeti, nahát! A kormányuknak annyira meg volt kötve a keze, hogy még védekezni sem tudtak a Tyihonov Szabad Köztársaság csapataival szemben, és mindketten tudjuk, hogy Andurien tartomány is minden gond nélkül le fog szakadni még az év vége előtt. Lehet, hogy Hanse Davion alaposan kitervelte ezt a háborút, és az Egyesült Világok lesz a nagy győztes, de alaposan megtépázta a gazdaságát, és népe egy második Komsztár-bojkottól retteg. Összefoglalva, kedves barátom, az Utódállamok hülyére verték saját magukat.

Wolf szeme megvillant e sértő kirohanás hallatán.

- Ez mind szép és jó, Natasa, de nem felejtettél ki néhány fontosabb tényezőt, amely érdekelhet is minket? Lehet, hogy az Utódállamok rossz bőrben vannak, de ez nem érvényes a hadseregük egészére. A Kell Kopók jó formában vészelték át a háborút, éppúgy, mint az Eridani Fényparipák és az Északi Szél Harcosai. Belátom, kevesen vannak ahhoz, hogy bármit megtegyenek, de itt már el lehet kezdeni.

Natasa leült Wolf íróasztalának szélére, és a járkáló férfit figyelte.

- Ugye nem akarod idehozni őket kiképzésre? Nem tennéd ezzel kockára a biztonságunkat? - Majd hirtelen homlokához kapta jobb tenyerét. - Pontosan ezt vetted a fejedbe, ugye? Ezért tart ide Morgan Kell és neje, Salome az űrugróról. Megőrültél? Mennyit tud ebből Kell?

Wolf kihúzta magát.

- Morgan Kell tudja, mivel bíztam meg - és igenis bízom benne. Ő és Salome azért jönnek ide, hogy végezhessünk néhány kísérletet, és segítsünk nekik egy terméketlenségi probléma megoldásában.

A Fekete Özvegy szája tátva maradt a döbbenettől.

- Meséltél nekik a...

A kis ember megrázta a fejét.

- Nem, nem mondtam el mindent Morgannek, bár azt hiszem, magától is kitalálta. Az illető a barátom, és elhatároztam, hogy segítek neki. Ráadásul rendkívül ügyes és bátor mechharcos is. S bár nem tervezem, hogy idehozatom a Kell Kopóit kiképzésre, remélem, talán sikerül meggyőznünk Morgant, hogy készítse fel a csapatait, és csatlakozzon hozzánk, ha eljön az idő. Továbbá azt is gondolom, hajlandó lesz elfogadni, hogy néhány emberét mi képezzük ki, s így társaiknak is átadhatják a tőlünk szerzett ismereteket, saját biztonságunk veszélyeztetése nélkül.

Az asszony testén borzongás futott végig.

- Legközelebb majd azzal hozakodsz elő, hogy idehívod a Komsztárt, ugyan állítsanak már fel egy kommunikációs központot itt, Provincián!

Wolf felkacagott a javaslat hallatán.

- Ki van zárva. Lehet, hogy a Belső Szférában a Komsztár felügyeli a kommunikációs csatornákat, ám jótékony pacifizmusuk Julian Tiepolo prímás halálával véget ért. Az új prímás, ez a Myndo Waterly, agresszív és veszélyes nőszemély. Máris rávette Daviont, hogy engedélyezze csatamechek telepítését a Komsztár-bázisokon, cserébe feloldja a kommunikációs bojkottot, amelyet a Komsztár kényszerített a birodalmára. Én nem hozom magunkat ebbe a helyzetbe.

Natasa elmosolyodott.

- Ó, hála istennek, mégis normális vagy - mondta fáradt sóhajtással. - Nézz csak ránk! Huszonöt éve harcolunk már. Lassan vissza kellene vonulnunk, nem pedig azon rágódnunk, hogyan készítsük fel társainkat egy olyan háborúra, amely nem is biztos, hogy bekövetkezik. Ennek a feladatnak a felnövő nemzedékre kellene hárulnia.

Jaime Natasa vállára tette a kezét.

- Egyetértek, de van egy bökkenő. A fiatalok itt nevelkedtek, a Belső Szféra Utódállamaiban. Jónéhányukat elveszítettük tizenöt évvel ezelőtt a Szabad Világok Ligájában, és még többen menekültek el két éve a Drakónis Szövetségből. A túlélők nem abban a szellemben nevelkedtek, mint mi. Alig fogják fel, hogy mi mások vagyunk. És most már idegenek is élnek közöttünk. Őket is ki kell képezni, és meg kell ismertetni a mi szokásainkkal. Közülünk csak azok tudják vezetni ezt az oktatást, akik ezeket az éveket végigélték.

A Fekete Özvegy belátóan bólintott.

- Persze, igazad van. És jól tették, hogy téged neveztek ki ennek az őrült küldetésnek a felelősévé, és nem engem - fölemelte a fejét, és állát harciasan előreszegte. - Ha tényleg jönnek, remélem, hamarosan ideérnek, amíg még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy elvezessek egy mechet. Sok mindenért fizetniük kell, és én ki is akarom csikarni belőlük.

Wolf hátralépett, és karját összefonta a mellén.

- Igen, jönnek, talán hamarabb, mint várnánk. Amennyire értelmezni tudom az óhajod, reménykedem, hogy nem teljesül. - Egyenesen a nő szemébe nézett. - Mert ha még élünk és bírunk harcolni, tudni fogod, hogy a többieknek még nem volt ideje felkészülni. Ez pedig annyit jelent, hogy a negyedik örökösödési háború, mely most ért véget, csak előhangja lesz az emberiség legvégső játszmájának.

Stortalar City, Gunzburg

Radstadt tartomány, Szabad Rasalhág Köztársaság

3049. május 19.

Phelan Kell úgy érezte magát, akár egy titkosügynök, aki fényévnyire az ellenséges vonalak mögött vesztegel, de erőt véve magán könnyed léptekkel besétált a füstös sörházba. Ma este először kívánom, bárcsak hallgattam volna Jack Tangra, amikor megtiltotta, hogy elinduljak erre a küldetésre. Majd csak megtanulom egyszer: nemcsak azért utasítgat, mert a saját hangját akarja hallani. A fiatal zsoldos hunyorogva fürkészte a félhomályt, de meg sem kísérelte levenni tükrös napszemüvegét. Lehet, hogy elég ostoba voltam ahhoz, hogy elhagyjam a rezervátumot, de nem fogom felfedni magam. Főleg nem itt. Gyerünk, Tyra! Remélem, itt vagy.

Amikor valaki a karjához ért, Phelan egy szempillantás alatt megperdült a tengelye körül, és majd' elájult a Gunzburgi Sasok egyenruhájának láttán. Abban a percben szentül hitte, csak komoly harcok árán lesz képes kijutni az Allt Ingarból, de aztán ráismert az egyenruhát viselő nőre. Phelan eltorzult arckifejezése mosolyba rándult, hogy aztán azonnal lehervadjon a nő haragja láttán.

- Megőrültél? - suttogta az egyenruha tulajdonosa, és hangja metsző volt, akár a Stortalar City utcáin süvítő éjszakai szél. Elrántotta Phelant az ajtóból, és egy sötét bokszba tuszkolta.

- Mi a búbánatért jöttél ki a rezervátumból?

A magas, szikár Phelan bepréselte magát a félhomályos beszögellésbe.

- Anika, merre lehet Tyra? Beszélnem kell vele.

- Fogalmam sincs, és pillanatnyilag nem is érdekel - felelte Anika Janssen lehangoltan. - Neked viszont vissza kell menned a rezervátumba, Phelan. Idekint csak a bajt keresed magadnak.

Phelan levette a szemüvegét, és fekete anorákja alatti vastag szvetterének fülvédőjére akasztotta.

- Meg fogom találni. És ha azt hiszed, hogy bajba kerülök, ha a zsoldostáboron kívül bukkannak rám, akkor csak várd ki, mi történik, ha nem találom meg Tyrát még ma éjjel!

Anika mindkét kezével megragadta Phelan ökölbe szorított jobbját.

- Az ördögbe is, Phelan! Erről ne próbálj vitatkozni velem! Ha még emlékszel, én mindvégig támogattam Tyrát veled kapcsolatos üzelmeiben. Ne add az ostobát, mert a végén még megbánom! Gondolhattam volna előre, hogy nem fog bejönni - dohogta.

Phelan ökölbe szorított keze elernyedt, de teste feszült maradt.

- Hát már te is, Nik - vonta össze bánatában sötét szemöldökét. - Nem hittem, hogy téged is hatalmába kerít a Köztársaság egészét átható zsoldosellenesség.

- Én sem.

A lány acélkék szeme állta Phelan tengerzöld tekintetét, és megadásra kényszerítette.

- Ti, Kell Kopók, Stortalar Cityben tett váratlan látogatásotok során nagyban hozzájárultatok a mítosz széthullásához, amit mi, rasalhágok olyan nagy becsben tartunk.

Phelan felkacagott dühében.

- A mítoszéhoz, amibe úgy kapaszkodtok, mint fuldokló a faágba!

Anika jobb keze ökölbe szorult, körmét a fiú csuklójába vájta.

- Tessék, most elgondolkoztatsz, vajon helyesen teszem-e, hogy egyáltalán megadom neked a lehetőséget. Amikor már majdnem osztom a nézeteidet, ilyen szánalmasan kezdesz viselkedni, hogy újra eltántoríts. Nem ezt érdemlem, tudod jól.

Phelan maga elé bámult, és a lakkozott asztallapba karcolt betűket piszkálta.

- Igazad van, Nik - tekintete újra fölemelkedett. - A Kopók hangulata nagyon megromlott most, hogy indulni készülünk. Tudod, hogy a korlátozott zóna kereskedői mennyire elbántak velünk, és polgári csapatok felügyelik a területet, akik a legapróbb rossz mozdulatra képesek a zsoldosok torkának ugrani.

Anika bólintott, s arca megrándult.

- Ez nekem sem tetszik. De nem érted, hogy bár a rasalhág fiatal nemzet, évszázadokig harcoltunk, míg kivívtuk függetlenségünket, és elszakadtunk a Drakónis Szövetségtől. Aztán amikor azt hittük, sikerült - ráadásul a Szövetség is áldását adta ránk -, a Ronin-háborúkban renegát szövetségi katonákkal találtuk szemben magunkat. Sok zsoldos fordított hátat nekünk a szerződésükben leírt formaságok miatt, és ez rossz utóérzést keltett. Az itteni emberek még jobban kezdték gyűlölni a zsoldosokat, amikor szinte azonnal rákényszerültünk, hogy még többet fogadjunk fel seregeink kiegészítésére, hogy megtarthassuk szabadságunkat. Csodálkozol, miért utálnak benneteket annyian errefelé?

- Nem csodálkozom - felelte Phelan csillogó szemmel. - Pontosan a Királyi Rasalhág Hadseregből sugárzó harag miatt vagyok olyan büszke arra, hogy téged és Tyrát a barátaim közé számíthatlak. Még ha repülő bohócok vagytok is...

Anika elvigyorodott.

- Valakinek tanítania kell nektek némi jó modort, sárdöngölők.

Phelan hátrasimította dús, fekete haját.

- Szóval, hol van a lány?

Anika teste megfeszült.

- Már megmondtam, hogy fogalmam sincs.

A fiatal zsoldos szeme összeszűkült.

- De mi van a közlendőd második felével? Nagyon is érdekel, hol van, Nik. - Phelan egy pillanatra beharapta alsó ajkát. - Lefogadom, hogy te magad is őt keresed.

Anika Phelanra szegezte szúrós tekintetét:

- Igen, nagyon is érdekel, hol van. Elvégre a pilótatársam, a kötelékem vezetője és a barátom. A következtetésed viszont, hogy miért vagyok ma éjjel idekint, abszolút téves. Valójában téged kerestelek - ezzel a fiú anorákjára és tükrös napszemüvegére bökött. - Tényleg azt gondoltad, hogy egy gárdistazubbony és ez a szemüveg jó álruha lesz? Ennél azért okosabb vagy.

Megjegyzése szíven ütötte Phelant, haragot és csalódottságot keltve benne. Egyre inkább ez lesz a többség véleménye, Phelan.

- Talán mégsem vagyok olyan intelligens, Janssen hadnagy.

Anika öklével az asztalra csapott, majd gyorsan körbepislantott, látta-e valaki.

- Megint kezded - suttogásából düh fröcsögött. - Sokszor el is felejtem, hogy csak egy tizennyolc éves kölyök vagy, annyira felnőtt módra tudsz viselkedni.

Phelan a távolba révedt:

- Ha az ember zsoldosok között nevelkedik, nem sok lehetősége lesz arra, hogy gyerek maradjon. Különösen, ha az apja élő legenda, az unokatestvére pedig az Egyesült Világok és a Lyrán Nemzetközösség trónjának várományosa. Mindenki úgy kezeli az embert, mint valami csodabogarat. Nem sok, annyi szent.

- Ez nem a megfelelő hely arra, hogy pótold, amit elmulasztottál - közölte Anika - Intelligens vagy és megértő, aztán egy pillanat alatt megmakacsolod magad, és begurulsz. Nem csoda, hogy a Nagelring az első adandó alkalommal kitette a szűrödet.

Phelan felkapta a fejét, de nem szólt. Hogy mondhatsz ilyet? Azt hittem, a barátom vagy. Hitetlenkedve bámult Anikára, majd kiszökkent a bokszból, és szemüvegét, akár egy álarcot, az arca elé húzta.

Anika megragadta a fiú bal csuklóját, hogy visszarántsa maga elé:

- Ide figyelj, Phelan...

A fiú dühödt hangja azonban félbeszakította:

- Nem, te figyelj, Nik! Nem tudom, mit mondott neked Tyra az akadémiáról való távozásomról vagy a Tiszteletbeli Tanács megállapításairól. Megvolt az okom arra, amit tettem, de ezt az akadémia idiótái nem kívánták tudomásul venni, ahogy cselekedeteim pozitív következményeit sem. Nos, nekem nem volt szükségem rájuk, és arra sincs semmi szükségem, hogy anyáskodj felettem, és átvedd az életem irányítását!

Phelan a lány fölé hajolt, de haragjában is megőrizte hidegvérét.

- Egyvalamit azonban tudok: mindegy, mit mondott neked Tyra minderről, biztosan nem tette volna, ha sejti, mihez kezdesz az információval. Visszaéltél a bizalmával. - Phelan fölegyenesedett, és álláig húzta a cipzárt fekete anorákján. - És most döntsd el, megmondod-e neki, hogy kerestem!

Mire Phelan lehiggadt annyira, hogy képes volt tisztán látni, egy utcányira járt az Allt Ingartól, s léptei automatikusan vitték egyre messzebb a zsoldostábortól. Az ördögbe is, Phelan, végérvényesen elszúrtad! Nik az egyetlen rasalhág, aki nem figyelmeztette Tyrát, milyen őrült, hogy kapcsolatban áll veled, azok után, hogy rájött, ki vagy valójában. Valószínűleg csak távol akart tartani a bajtól. Lehet, hogy az utolsó megjegyzésével nem volt igaza, de csak így tudta megértetni magát veled.

Behúzott nyakkal dacolt a hideggel, majd előkotorta zsebéből a kesztyűjét, és felvette. Felnézett a Gunzburg legközelebbi testvérbolygójának narancs és aranyszín sávjaira, és megrázta a fejét.

- Igen - mondta a fekete ürességben fölötte lebegő süket világnak -, ostobaság volt elkószálni a rezervátumból. Ha a helyi börtönbe vetnek, képtelen leszek kiszabadulni, mielőtt a Lugh elindul ebből a koszfészekből, hogy találkozhasson a Cucamulusszal. Nem fogok ordítani a gyönyörűségtől, ha itt kell rohadnom, amíg az űrugrónk visszatér a Perifériáról.

Phelan két fehér levegőbodrot prüszkölt ki az orrán. És ez újabb példája lenne annak, mennyire képtelen vagy az engedelmeskedésre. Jack Tang a fejedet fogja venni ezért az apró kiruccanásért. Miért kell a magányos farkast játszanod? Tyrához hasonlóan a fajtádbéliek is a barátaiddá lehetnének, ha hagynál időt nekik.

Az idő, ez itt a kulcsszó, nemdebár? Te folyton csak rohansz előre, hogy tedd, amit szerinted tenni kell. Eszerint Phelan csak Phelannak tartozik számadással, és emiatt kerülsz olyan sokszor veszélybe. És a legtöbb embert pont az riasztja vissza, hogy túlságosan is vonzod a bajt. Épeszű ember nem játszik kibiztosított fegyverekkel.

Ahogy Phelan átsétált a hólepte, macskaköves úton, és visszafordult Stortalar City külvárosa felé, az egyik épület falán bekapcsolt a hologramernyő, és egy új reklámot villantott fel. Egy ezüst hajú, szürke szakállú férfi arca jelent meg. A katonai egyenruhát viselő alakból erő és vitalitás sugárzott. Magabiztos mosollyal köszöntötte a szinte teljesen kihalt utcát. Az az egyenetlen forradás azonban, mely bal szemétől a szakálláig húzódott, némileg tompította a mosoly varázsát.

A férfi elkomolyodott, amint beszélni kezdett, a képernyő alján pedig végighullámzott a fordítás keskeny csíkja. Bár Phelan nem tudta elolvasni a japsvéd szöveget - azt a tönkrevert svéd és japán keveréknyelvet, melyet a bolygón élők legtöbbje használt -, tudta, hogy a bolygó katonai kormányzójának felszólítását látja, miszerint Rasalhág polgárai tartsanak össze, hogy még erősebb szövetséget alkothassanak.

Ilyen egyszerű lenne? - tűnődött Phelan keserűen, miközben a szöveg tovább kígyózott. Ilyen könnyű az embereknek megfeledkezni magukról egy magasabb cél érdekében? Soha nem kérdőjelezik meg vezetőik indokait? Soha nem gondolnak magukra? Mit tesznek, ha e magasabb célhoz fűződő lojalitásuk összeütközésbe kerül saját érdekeikkel?

A hirdetmény alatt a kamera látószögébe pont akkora terület került, hogy minden néző számára világossá váljék: a férfi tolószékben ül. Phelan megrázta a fejét, ahogy a kép lassan elsötétült.

- Tor Miraborg sohasem halasztja el az alkalmat, hogy emlékeztesse az embereket: a szabadságukért harcolva veszítette el járóképességét.

Phelan összeráncolta szemöldökét. Kifújt lélegzetének párája áttetsző fátylat vont arca elé.

- És nem hagyja elfeledni: zsoldosok árulták el, ők okozták a sérülését.

Miraborg beszédének visszhangjai a Gunzburg Varldherrével való első találkozását juttatták Phelan eszébe, amikor Gwyneth Wilson kapitánnyal űrsiklón lejöttek Gunzburgra, hogy folyékony héliumot kérjenek Miraborgtól a Cu javításához. A kapitány valószínűleg azt gondolta, segíteni fog, ha magával viszi a legendás mechharcos fiát, amikor a nagykutyákkal találkozik. Segít megtörni a jeget: "Ó, szóval Morgan Kell az édesapja?" Wilson csak annyi folyékony héliumot szeretett volna, amennyivel megtöltheti a Kearny-Fuchida ugróhajtómű egyik tartályát, de azzal nem számolt, hogy összeütközésbe kerül a Vasvezérrel.

Phelan egy hókupacra köpött. Tor úgy reagált, mintha a Periféria útonállói lettünk volna, akiket a Kell Kopók uszítottak rájuk. Engem személyes sértésként kezelt, mintha az apám sikerei elhomályosítanák az ő bátorságát. Persze én sem könnyítettem a helyzeten, amikor dühbe gurultam a szüleimet ért sértések hallatán.

Phelan a Varldherre komor arcára bámult, amint az egy távolabbi holoernyőn is megjelent.

- Miért nem érted be azzal, hogy egyszerűen odaadod a fagylöttyöt? Ha ezt teszed, mindennek nem kellett volna megtörténnie.

Mellkasa megfeszült, ahogy átgyalogolt a hóborította úttest túloldalára, egy sor téglaépület felé. Nem találkoztam volna Tyrával, a Kell Kopók pedig a Periféria kalózaival hadakoztak volna ahelyett, hogy három hónapot itt senyvednek.

Fölfedezett egy kis sikátort, mely megrövidítette útját, és befordult, miközben amennyire csak lehetett, összehúzta magát a nagy hidegben, és kesztyűs kezét még mélyebbre ásta a zsebében.

- Nem bírtad a könnyebb megoldást választani, igaz?

Ragyogó kék és arany szikrák robbantak a szeme előtt, ahogy egy jobbhorog egyenesen a bal arcába csapódott. Az ütéstől feje jobbra bicsaklott. Kirepült a nyílt utcára. Esés közben a levegőt markolászta, mindhiába. Lába megcsúszott a porhó alatti síkos jégpáncélon, ő pedig tompa puffanással az úttestre zuhant.

Lenyúzott arcát szinte égették a hópelyhek. Ahogy megpróbált feltápászkodni, megrázta a fejét, hogy megszabaduljon tőlük. Jézusom! Ekkora pofont utoljára... mikor is... Blake vérére! Ekkorát soha az életben nem kaptam. Ki kell józanodnom.

Megpróbált harcművészeti emlékeire összpontosítani, ám félbeszakította egy csizmás láb rúgása, mely gyomorszájon találta, s hanyatt vágta Phelant. Heveny rosszullét söpört végig rajta, amint a lendület az oldalára fordította, ahol is hányni kezdett. Támadója gúnyos kacajjal nyugtázta Phelan keserves nyögését.

Ellenfelének csizmája alatt megcsikordult a hó, ahogy a második rúgáshoz készülődött. Phelan a jobb oldalán fekve hátravetette lábát, és támadójának lábszárai közé ékelte, mire az orra esett. Phelan a hátára fordult, és támadott, még mielőtt ellenfelének ideje lehetett volna észbe kapni: bal sarkát a férfi gerincének tövéhez csapta. Nem hallotta a csontok törésének éles roppanását, de egy dühödt és fájdalmas üvöltés elárulta, hogy sikerült megsebeznie ellenfelét.

Phelan szédelegve talpra állt, a földre köpött, és jobb keze fejével letörölte a hányadékot a szájáról.

- Most már látlak, te gazember. Na gyere!

A gyomrában érzett fájdalomtól szavai szaggatott hörgések sorozataként törtek elő. Phelan súlyközéppontját alacsonyabbra helyezve enyhén behajlította a térdét, és keze ökölbe szorult.

Földre kényszerített támadója mögött a sötét utca minden épületeket jelző apró árnyszeletéből emberi alakok bontakoztak ki. Phelan ereiben meghűlt a vér. Négy, öt, nem... hat. Ezúttal tényleg elpuskáztad. Ha ezek nem nyírnak ki, majd megteszi Wilson kapitány, vagy Tang hadnagy. Gyerünk, koncentrálj Phelan, vagy a férgek martaléka leszel!

- Zsoldos fattyú! - átkozódott az egyik. - Elraboljátok a pénzünket, az asszonyainkat. Nincs szükségünk a fajtádra.

Phelan elhúzta arca elől a szemüvegét, és hátratolta. Tudnak Tyráról. Ebből csúnya dolog lesz.

A Kell Kopó erőt vett magán, hogy lazítson arra a néhány másodpercre, amíg a banda bátorságot merít a támadáshoz. Feje előrecsuklott, keze erőtlenül lehanyatlott, mintha az első ütés hatása még mindig tartana. Ahogy közelítettek feléje, Phelan többéves tapasztalata alapján azonnal meg tudta állapítani, kik lennének képesek a legkomolyabban megsebezni. Ott, az a hármas. Ha velük kezdem, talán szétszóródik a többi.

A zsoldos tett egy apró lépést balra, és azonnal nekiesett a legközelebbi ellenfélnek. Ütése a férfi orrát érte, mire annak feje jobbra csapódott. A férfi hátraperdült, nekiesett a második támadónak, félrelökve az útból. Phelan jobb lábán megpördülve hátat fordított az ellenséges körgyűrű így támadt nyílásának, és tovább lazított rajta, amikor bal kezét meglendítve torkon ragadott egy újabb ellenfelet.

A férfi prüszkölve, krákogva esett össze, de az ő veszte sem tántoríthatta el a még mindig talpon levő triót. A középső, egy tagbaszakadt, bikanyakú alak, fejét leszegve, gyorsan támadott. Phelan mindjárt fölegyenesítette, amikor térdével az arcába rúgott, de a férfi már lendült is tovább. Karját Phelan dereka köré kulcsolta, amitől a mechharcos moccanni sem bírt, miközben a többi önkéntes hazafi egyre közelebb ért, és vért kívánt.

Phelan elkeseredetten ütlegelte az őt fogva tartó fejét és vállát. A Kell Kopó összehúzta magát, s fejét félrefordította, amennyire csak bírta, de mivel nem tudott mozdulni, a testére mért ütések könnyen eltalálták. Anorákjának és szvetterének vastag bélése megóvta ugyan csontjainak épségét, az ütlegeléstől azonban gyomrán, veséjén és tüdején mintha lökéshullámok cikáztak volna keresztül.

Amikor alkarjával oldalról eltalálta a birkózó fejét, az végre engedett a szorításán, és oldalra dőlt. A Kell Kopó azonnal elugrott, hogy a botladozó férfi egy másik támadó elől is elzárja. Majd kihasználva az alkalmat megfordult, hogy szembe találja magát egy jobbról érkezővel. Két gyors ütést mért a férfi mellkasára, majd egy erős állon csapással hátratántorította.

Amikor a férfi összerogyott, Phelan a pillanat tört részéig reménykedhetett, hogy talán mégis megmenekül. Aztán, ahogy villámgyorsan körbevizslatta a terepet, reményei szertefoszlottak. Az ördögbe is, az első fickó felállt. De hol lehet?

Az utca hirtelen eltűnt Phelan szeme elől, ahogy első támadójának sziluettje eléje tolult a lámpafényben. Bal ökle ismét Phelan arca felé lendült, de az észrevette, és kitért előle. Ahogy megpördült, hogy jobbjával gyorsan a férfi bordái közé vágjon, bal lába megcsúszott a jégen, ő pedig a keresztcsontján landolt.

A fájdalom nyílvesszőként söpört végig Phelan gerincén, hogy az agyában robbanjon. Mintha darabokra tört volna a medencéje. Az altestében lüktető fájdalom miatt pedig már nem érezte a lábát. Az idő csigalassúsággal vánszorgott, miközben ellenfele bal öklével a jobb szemére csapott, amitől a fiú az úttestre hanyatlott.

Ahogy ott feküdt szétvetett tagokkal, akár egy hulla, Phelan előtt néhány másodpercre elsötétült a világ, ám villámgyorsan és fájdalmasan tért vissza, ahogy egy kéz ujjai a hajába túrtak, hogy ülő helyzetbe ráncigálják. A banda vezére szabad kezével lassan fölemelte Phelan szemüvegét, mint aki tudja, mit csinál.

A mechharcos fejében valahol ott motoszkált a gondolat: Ismerlek... A forradás az arcodon, és az a kicsi orr... úgy hívnak, hogy... úgy hívnak... A férfi neve azonban nem tudott áttörni Phelan kínjainak falán; kisurrant a gondolatai közül, tovább tetézve gyötrelmeit.

A férfi elégedetten kacagott fel:

- Miért nem maradtál ott, ahol megtűrnek, fattyú? Nagy hiba volt azt képzelned, hogy méltó vagy Tyrához.

A távolban felvijjogó rendőrségi szirénák hallatán Phelan elmosolyodott. Ellenfele a hang irányába sandított, majd a zsoldoshoz hasonlóan ő is elvigyorodott.

Aztán lesújtott az ökle. Újra és újra.

A Nagelring, Tharkad

Donegál körzet, Lyrán Nemzetközösség

3049. május 19.

Victor Ian Steiner-Davion hátát a kommandant lakosztályának sima falához szorította, s hagyta, hogy a tömeg körülzsibongja. Halvány mosoly futott át az arcán, ahogy a diplomázó osztály többi tagját figyelte, egyforma, elegáns, szürke alapon égszínkék szegélyes egyenruhájukban, amint szüleiket, testvéreiket és vendégeiket egyre-másra ismertetik össze társaik büszkén feszítő rokonságával.

Különös, mennyire megváltozunk, amikor a család és a barátok látogatóba jönnek hozzánk az akadémiára. A Nagelring kicsiny világa és társadalmi rendje köddé foszlik, ahogy a valóság betódul a küszöbön.

Victor felkapta szőke fürtös fejét, és mosolya kiszélesedett, amikor a szobatársa megjelent az ajtóban, eltorlaszolván az utat a kommandant kertje felé. Victor fölemelte a kezét:

- Ide, Renny! - intett.

A magas, széles vállú Renard Sanderlin mosollyal és fejbólintással válaszolt az üdvözlésre. Hátrafordult, és három másik embert vezetett be a terembe, majd öles léptekkel megindult Victor felé. Lapátkezével megragadta Viktor kezét, és barátságosan megszorongatta:

- Helló, Vic, örülök, hogy még itt talállak. Olyan hosszú volt a sor az étteremben...

Victor egy legyintéssel hárította el a szabadkozást, majd elkapta Renny bal ruhaujját, és közelebb húzta magához a termetes férfit, pont annyira, hogy láthassa a rangjelzést, melyet újonnan varrtak az egyenruha vállapjára. Arany alapon fekete cérnával hímzett, vicsorgó oroszlánfejjel nézett farkasszemet. Victor barátjához hasonlóan elvigyorodott.

- Bekerültél az Ulánok közé! Ez nagyszerű, Renny. Gratulálok!

A Victor lelkesedésekor kezdődő pír egyre bíborabbá vált Renny arcán, amikor válla felett hátrapillantott a hármasra, akiket az imént keresztülkísért a termen. Nagyot nyelve elengedte Victor kezét, aztán még jobban kitekerte magát, a csoport pedig közelebb lépett.

- Nagy ég, milyen faragatlan vagyok! Vic, bemutatom a szüleimet: Albert és Nadine Sanderlin...

Victor a fiú után szép sorjában a szülőkkel is kezet rázott.

- Örülök, hogy megismertem.

Albert Sanderlin sötét, hivatalos öltönyt viselt, melyről Davion pontosan tudta, hogy vadonatúj, egyrészt divatos szabásáról, másrészt arról, milyen feszengve viseli Renny apja. Nadine Sanderlin sötétkék szaténestélyiben pompázott, mely hangsúlyozta karcsú alakját. Azt hiszem, Renny eltalálta. Az anyja rávette az apját, hogy vegyen egy új öltönyt, majd elkészítette a saját öltözékét. Valószínű, hogy az Ulán oroszlánt is ő varrta fel a fia egyenruhájára.

Victor ezután a csoportot kiegészítő szép, ifjú hölgyre pillantott:

- Ön pedig Rebecca Waldeck. Felismerem a Renny íróasztalán levő hologramról, bár meg kell vallanom, közelébe sem érhet a valóságnak.

Victor megfogta Rebecca feléje nyújtott kezét, és kissé előrehajolt, hogy megcsókolhassa. A lány bíborszín estélyi ruhája még a tavalyi divat jegyeit viselte, rajta azonban frissnek és eredetinek hatott.

Renny anyja udvariasan elmosolyodott:

- Victor? - kezdte tétován, arra várva, hogy fia majd megsúgja szobatársa vezetéknevét.

Renny megrökönyödéssel pislantott anyjára, aztán látván, hogy barátja milyen jól szórakozik, felengedett.

- Anya, bemutatom a szobatársamat, Victor Daviont.

Majd pillanatnyi habozás után halkan hozzátette:

- Victor Ian Steiner-Davion herceget.

Victor látta, hogy Nadine Sanderlin hátrahőköl, majd mély meghajlásba kezd. Előrenyúlt, és gyengéden az asszony vállára tette a kezét.

- Kérem, ne... - kezdte, és érezte, hogy elpirul. A Renny bal vállán díszelgő aranyzsinórra mutatott, majd egy ugyanolyanra a sajátján.

- A fogadást azon szerencséseknek rendezték, akiknek megadatott, hogy osztályunk legjobbjai közé tartozzanak. Hála istennek, itt egyenlő lehetek a többiekkel, és azt szeretném, ha ugyanúgy kezelnének, mint a társaimat.

Nadine Sanderlin a szája elé kapta a kezét.

- Bocsásson meg, felség! Fel kellett volna ismernem a holovid híradókból... Csak a felvételeken annyira más... akarom mondani... szóval... - ezzel újra csak zavarba jött, s elhallgatott.

Victor bátorító mosolyt küldött felé:

- Tudom. Azt hiszem, a holovideken magasabbnak is látszom. - Könnyedén felnevetett. - Sajnálom az operatőröket, akiknek a többsége akkora, mint Renny. A rendezők arra utasítják őket, hogy lehetetlenül alacsony szögből vegyenek, azért, hogy magasabbnak látszódjam. Ha az ember százhatvan centi, akkor ez a szög borzasztóan éles.

Victor Rennyre sandított, majd jobb keze fejével társa lapos hasára csapott.

- Persze, rám könnyebb egyenruhát találni, mint egy akkora genetikai csodára, mint a fiuk.

Albert Sanderlin szögletes arcát futó mosoly derítette fel.

- Meg kell értenie, felség...

Davion fölemelte a kezét.

- Victor.

Sanderlin gyorsan bólintott.

- Victor, nem tudtuk egészen biztosan, nem túlzott-e egy kicsit a fiunk, amikor a nekünk küldött holodiszken azt állította, hogy végzősként az ön szobatársa lett a Nagelringen. - A férfi feltartotta bütykös kezét, mintha el akarna hárítani egy esetleges ellentmondást. - Nem mintha nem hinnénk Rennynek, csak arra gondoltunk, talán nagyzol egy kicsit. Főleg, amikor az üzeneteiben a "szobatársáról, Victorról" mesélt, hát, az úgy hangzott, olyan...

- Értem én, Mr. Sanderlin - mosolygott Victor. - Ahogy hallottam, ha valaki a kadétok között nem állt még elő azzal, hogy a szobatársamnak mondja magát, akkor legalábbis azt terjeszti, hogy egy században szolgálunk - ezzel Renny felé fordult. - Nem, Renny és én akkor barátkoztunk össze, amikor megsajnált, és még harmadéven korrepetálni kezdett kryofizikából és asztronavigációból. Ha nincs a fiuk, akkor én itt sem lehetnék ezen a fogadáson.

Renny idegesen megnyalta a szája szélét.

- Magad is elboldogultál volna, Vic. De ha nem beszélsz az unokatestvéreddel, engem nem vettek volna fel az Első Kathili Ulánok közé.

Victor vállat vont.

- Csak annyit mondtam Morgannek, hogy elszalasztja a Nagelring legmenőbb végzősét Katrina Steiner óta. Ha nem felelsz meg a feltételeknek, nem is válhattál volna Oroszlánná.

Az Egyesült Világok és a Lyrán Nemzetközösség Hercege ezzel figyelmét ismét Renny vendégeinek szentelte.

- De elég legyen egymás kölcsönös ajnározásából! Renny nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy részt tudnak venni a diplomaosztónkon. Örömében végigszökellt a Kell Ház folyosóin, és nyerített, akár egy grazeráng, amikor arról is értesült, hogy ön is jön, Rebecca.

A lány, akinek hosszú haja csak egy árnyalattal volt sötétebb Victorénál, szemérmesen bólintott.

- Amikor Mr. Sanderlin felajánlotta, elhoz a Tharkadra, hogy találkozhassam Renard kadéttal, nem tudtam visszautasítani - mondta, a bal gyűrűsujján levő egyszerű ezüstkarikát forgatva. - Nem láttuk egymást azóta, hogy Ren eljött az akadémiára.

Albert mosolygott büszkeségében.

- A quillártermés kitűnő volt az elmúlt két évben. Nadine és én megfogadtuk, hogy még mielőtt meghalunk, kimozdulunk egyszer a Rijekáról, így elhatároztuk, hogy most tesszük, és meglátogatjuk Renny kadétot.

Albert Sanderlin elhallgatott, amint egy másik kadét és szülei csatlakoztak meghitt kis csoportjukhoz.

- Anya, apa, szeretném nektek bemutatni Victor Ian Steiner-Davion herceget. Victor, bemutatom a szüleimet, Don Fernando Oquendo y Ramirezt, és feleségét, Lenorét.

Victor hivatalos mosolyt erőltetett az arcára. Hangja az iménti percek lelkes közvetlensége után tompán, egyszersmind előzékenyen csengett:

- Örvendek a találkozásnak. - Fölemelte a fejét, és kihúzva magát elismerő pillantással illette a kadét szüleit.

Don Fernando derékból előrehajolt, mielőtt a kezét nyújtotta volna Victornak. Victor udvariasan kezet rázott vele, aztán megvárta, míg Lenore pukedlizik előtte, majd ajkával megérintette a nő csuklóját.

- A fiunk sokat mesélt önről, felség.

Victor apró fejbólintással nyugtázta Lenore megjegyzését.

- Biztos vagyok benne, hogy így van, Donna Lenore. Nagyon örülök, hogy megismerhettem önöket. Remélem, jól érzik magukat a fogadáson.

A fagyott mosoly elég hosszú ideig maradt Victor arcán ahhoz, hogy a nemesek ráébredjenek, ideje távozniuk; aztán emberibb színezetet öltött, amikor a férfi visszafordult a Sanderlin család felé.

Renny halkan felnevetett, amikor Ciro és szülei visszavonulót fújtak.

- Kíváncsi vagyok, mit mesélt a családnak Ciro, a hős. Szerinted említést tett arról, milyen gyászos véget vetettél a seregeinek a tavalyi taktikai szimuláción?

Victor az imént távozott kadét arckifejezéséhez egészen hasonló grimaszt vágott, hangját pedig Cirót utánozva felemelte:

- Si, mamma, a herceg és én összecsaptunk a seregeinkkel az osztályban múlt ősszel. Nem mondanám, hogy zavarba hoztam Victort, ám az eredmény felettébb váratlanul alakult.

Majd visszatért eredeti hangjához, és hozzátette:

- Ez igaz. Nem hozott zavarba, és nem is reméltem, hogy ilyen gyorsan nyerni fogok.

Rebecca hátrapillantott Ciróra, aztán összeráncolta a szemöldökét.

- Veszélyesnek tűnik. Melyik egységhez fogják rendelni?

Victor és Renny kajánul összenéztek.

- Megbízásából éppen Romano Liao testőrségénél próbálunk helyet szerezni neki, esetleg szóba jöhet még egy perifériai kalózbanda is... - Victor elnevette magát.

Renny könyökével megbökte társát:

- Közelgő kísértetek 11:30-nál.

Victor a terem főbejárata felé pillantott. Férfiak és nők léptek be, egyesével vagy kettesével. Udvariasan mosolyogtak, és látszólag céltalanul vegyültek el a tömegben, ám óvatos tekintetük egyfolytában a termet pásztázta. Renny fején találta a szöget. Megjött az élcsapat.

Victor észrevette a zavart Renny vendégeinek arcán.

- Aggodalomra semmi ok, Mrs. Sanderlin. Renny és én már jó ideje sikeresen kerülgetjük a titkosügynököket, akiket az őrzésemre rendeltek. Sőt, ő még gyorsabban kiszúrja őket, mint én. - Ezzel visszapillantott a bejáratra. - Ha ekkora sereg özönlött be, az azt jelenti, hogy a szüleim sem lehetnek messze.

Albert Sanderlin arcából kifutott a vér.

- Hát, örültem a találkozásnak, Victor. - Fiához fordult. - Gyere, Renard... ööö, a többi vendéget sem hanyagolhatjuk el.

Victor fölemelte a kezét.

- Ne! Kérem, ne menjenek el!

Nadine alig észrevehetően megrázta a fejét:

- Felség, egyszerű quillártermelők vagyunk a Rijekáról... - Ezzel Ciro Oquendóra és mellette toporgó szüleire pillantott. - Nincs bennünk semmi különleges...

Victor tekintetében pillanatnyi harag villant.

- Ebben bizony téved, Mrs. Sanderlin. Önök annak az embernek a szülei, akinek barátságára büszke vagyok, és ettől igenis különlegesek lesznek. A barátok között, és ez a családjukra is vonatkozik, nincsenek kasztok. Hosszú utat tettek meg azért, hogy részt vegyenek a fiuk diplomaosztóján, és láthassanak valamit a Belső Szférából. Elviselték az utazás fáradalmait, és én jól ismerem a térugrásokkal járó fizikai megpróbáltatásokat. Azt mondták, most az egyszer kockáztattak meg egy ilyen utat, hát tegyük minél emlékezetesebbé!

Victor lesütötte a szemét, és halkabban folytatta:

- Kérem, adják meg a lehetőséget, hogy bemutathassam önöket a szüleimnek.

Albert Sanderlin bátorítólag megszorította felesége kezét, majd beleegyezése jeléül szótlanul bólintott Victornak. Amikor Davion ismét a bejáratra emelte tekintetét, a terem vendégserege felmorajlott. Victor érezte, hogy gyorsabban kezd dobogni a szíve, és torka fájdalmasan elszorul.

Elsőként az édesanyja tűnt fel, a Nagelring kommandantjának karján. A magas, kislányosan karcsú Melissa Steiner Davion korát csupán mozdulatainak érett méltósága jelezte. A kék estélyi, amit viselt, egy árnyalattal volt sötétebb, mint a kadétok egyenruháján a kék paszomány, szabása pedig fiatalos eleganciát tükrözött. A selymet a bal térdnél átlósan felszabták, láthatóvá téve az asszony formás lábát. A különleges szabásvonal a jobb vállnál megismétlődött, fedetlenül hagyva a nő jobb karját. A ruha szépségét csak fokozta a gyémánt és zafír nyakék, és a kerek fülbevalók. Az asszony szőke, kontyba tűzött haját egyszerű platinadiadém koronázta.

Mögötte, a kommandant nejét kísérve feltűnt maga Hanse Davion herceg. A magas férfi a Davion Nehézgárda sötétkék egyenruhájában feszített. Évei tompítottak valamicskét vörös haján, különösen hátul és a halántékán, és néhány ráncot festettek az arcára, de ezt senki sem értelmezte volna a gyengeség jeleként. A herceg ragyogó kék szemével olyan erőt és tekintélyt sugárzott, hogy a terem vendégserege szinte beleremegett.

Victor érezte, hogy a torkában eloszlik a gombóc, és mosolya kiszélesedik. Túl régóta nem találkoztunk. Egyenesre rántotta magán az egyenruha kabátját. Remélem, büszkék vagytok rám.

Melissa kiszabadította magát a kommandant karjából, és egyenesen a fia felé vette útját. Ahogy közeledett, Victornak hirtelen Katrina Steiner, megboldogult nagyanyja jutott eszébe. Anyám mozgása, szürke szeme annyira hasonlít az anyjáéra. Az emlékkép elhalványult, ahogy Melissa közelebb ért, és Victor arca felragyogott a boldogságtól, hogy újra láthatja. Hát igen, az anyámhoz nincsen hasonló.

Victor kitárta a karját, és forrón átölelte édesanyját.

- Szervusz, anya - mondta arcon csókolva az asszonyt, majd ismét magához szorította. Egyik karját anyja dereka köré fonva megfordult, hogy apját is üdvözölje. Határozott mozdulattal kezet ráztak, aztán Melissa oldalra lépett, hogy apa és fia buzgó ölelés közepette vállon lapogathassa egymást.

Victor Rennyhez és családjához fordult.

- Anya, apa, nagy megtiszteltetés, hogy bemutathatom Renard Sanderlin kadétot, és szüleit, Nadine-t és Albertet, valamint barátját, Rebecca Waldecket. - Victor mosolygott, amikor elkerülte Renny korábbi hibáját. - A szüleim, Hanse Davion herceg és Melissa Steiner Davion arkhón.

Hanse azonnal kezet csókolt Nadine Sanderlinnek.

- Úgy hallottam, hálával tartozunk a fiuknak azért, hogy Victor sikeresen vette az itt tanított bonyolult matematikai tárgyak jelentette akadályokat - mosolygott a herceg. - Bárcsak Renard az Albionban is ott lehetett volna, amikor oda jártam. Akkor talán én is a legjobbak között végezhettem volna.

Nadine, akinek a döbbenettől elakadt a szava, bólintott, majd elmosolyodott, de a bemutatkozás formaságai közepette szótlansága senkinek sem tűnt fel. Renny villámgyorsan tisztelgésre emelte a kezét a herceg előtt, amit az éppolyan katonásan viszonzott, mielőtt megrázta volna Renny kezét. Melissa azonnal meghódította Nadine-t és Rebeccát, amikor megdicsérte toalettjüket, és felszabadította Nadine-t annyira, hogy viszonozza a bókot.

A testőrség civil hada, mely hálót vont a királyi család és a vendégek közé, megfelelő távolságban tartotta Ciro Oquendót és rokonságát, a többieket azonban nem korlátozta, hogy csatlakozzanak Victorhoz és szüleihez. Az első egy magas, széles vállú férfi volt, akinek válláig érő rézvörös haja elfedte aranyszínű, tábornagyi váll-lapját a fekete egyenruhán, és félig-meddig takarta tucatnyi hadi érdemszalagját a bal mellén. A karján vezetett hölgy fekete-arany ruhát viselt, mely éles kontrasztban állt szőke hajával.

Victor mindkettőjüket meleg mosollyal köszöntötte, majd a többiek felé fordult, hogy bemutassa őket:

- Renny, az új parancsnokod, Morgan Hasek-Davion marsall, és felesége, Kym Hasek-Davion hercegnő.

Victor Rennyre hagyta, hogy bemutassa a szüleit, majd a harmadik újonnan érkezőhöz fordult. A megítélése szerint a normálishoz közelebb álló magasságú, sudár férfi meleg mosollyal üdvözölte a herceget. Mandulavágású szeme sarkában a szarkalábak, és hollófekete hajában egy-egy hófehér tincs mutatták csak valós korát. A férfi jobbját Victor felé nyújtotta, s úgy intézte, hogy kesztyűbe bújtatott bal keze feltűnés nélkül az oldalán maradjon.

- Gratulálok a kitűnő diplomához, felség.

Victor erősen megszorította a férfi kezét:

- Köszönöm, Allard titkár.

Justin Allard barna szeme összeszűkült:

- Gondolom, tisztában van azzal, hogy ön az első, aki képes volt legyőzni a La Mancha szimulációs programot.

Victor felvonta a szemöldökét:

- De hallottam híreket keringeni arról, hogy az ön fiának sikerült győzelmet kicsikarnia az államvizsgáján, az Új-avaloni Katonai Akadémián. Valójában Kai sikerének hírére szedtem össze a bátorságomat, hogy kipróbáljam a saját verziómat.

Justin arcán meglepetés villant, de csakhamar visszanyerte lélekjelenlétét.

- Kiváló információs csatornákkal rendelkezik, Victor. Meg kell vizsgálnom az ÚAKA biztonsági rendszerének gyenge pontjait.

Victor megrázta a fejét.

- Nincs vele semmi gond, efelől biztosíthatom. Csak ne engedje Petert, az öcsémet egy Hermész diplomáciai csoport közelébe. - Victor egy pillanatig habozni látszott. - Kai is ezen a héten végez, ugye? Akarom mondani, a két avatás párhuzamosan zajlik, nem?

Justin bólintott, és nem tudta teljesen elfedni valós érzéseit.

- Igen, így van. Ott szerettem volna lenni, de hívott a kötelesség, így hát itt vagyok.

Victor nem ellenségeskedést, csupán a helyzet tényszerű megállapítását vélte felfedezni Justin hangján.

- Kai édesanyja ott tud lenni a ceremónián?

A hírszerzőhivatal titkárának sötét szemében fájdalom villant.

- Attól tartok, az államügyek alakulása késleltette az indulását a St. Ives Szövetségből. De meg fogjuk látogatni, miután az új szolgálati helyére kerül. Valószínűleg csak jövő ősszel térek vissza Új-avalonra, és könnyedén tehetek egy kis kitérőt.

Victor elképedt.

- Miféle kitérőt? Azt hittem, Kai a Nehézgárdánál fog szolgálni, az ő bázisuk pedig Új-avalonon van. Mármint ez volt az elképzelése akkor, amikor egy évig vendégdiákként az ÚAKA-n tanultam. Tudom, elég jó jegyei voltak ahhoz, hogy bekerüljön.

Hanse Davion főügynöke apai büszkeségtől dagadozva mosolygott Victor utolsó megjegyzésén.

- A jegyei éppenséggel elég jók voltak, de meggondolta magát. Két hete közölte velem a döntését, amikor idevezető utam előtt találkoztam vele. A Tizedik Lyrán Gárdához nevezték ki. Kai megkért, gratuláljak önnek a nevében is, és köszönjem meg fáradozásait az ÚAKA-n végzett közös feladatukon.

Victor bólintott, és mosolyogva emlékezett Kai Allardra.

- A hétvégéig felveszek egy holodiszk üzenetet, és elintézhetjük, hogy odaérjen, mire Kai megérkezik az egységéhez.

Victor megfordult, és Justint is bevonta vendégei körébe, miután mindenkinek bemutatta. Aztán a többiekkel együtt elvett egy pohár pezsgőt a pincér ezüsttálcájáról.

Minden vendég elnémult a teremben, amikor Hanse Davion herceg poharát magasra emelve az egybegyűltek felé fordult.

- Emelem poharam jelenlevő fiainkra és leányainkra, testvéreinkre, barátainkra és ismerőseinkre.

Büszkeséggel a tekintetében pillantott Victorra és Rennyre, majd ismét szembefordult a vendégekkel:

- Ők jelentik az Utódállamok jövőjét, és nagy szerencse, hogy ez a tehetséges csapat magára vállalta ezt az óriási felelősséget.

Victor belekóstolt a pezsgőbe, de nem is érezte az ízét. Valahol, legbelül, apa, tudom, hogy igazad van. Kész vagyok vállalni a terheket, melyek születésem miatt fognak rámzúdulni. Nagyot nyelt. Mégis reszketek, hogy eljön az az idő, mert életek milliárdjai függnek majd egyetlen döntésemtől - és ha akkor hibát vétek, azt soha nem lehet majd jóvátenni.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Thurston: A Sólyom felemelkedése (részlet).

Létrehozás: 2005. január 21. 13:53:45

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma