Leanthil naplója 3. (Ősök Városa novellasorozat)

Micsoda borzalom! Micsoda tragédia! Micsoda rettenet! Ó, jaj! Valaki fellázította az orgling rabszolgákat, és ez nem én voltam! Hiába igyekszem mindent megtenni, hogy a balga galetki népet minél inkább felrázzam eltévelyedett valójából, erre valaki csak úgy pikk-pakk eléri azt, amin én már évek óta fáradozom. Így nincs értelme az egész életemnek, ó jaj! Micsoda balsors! De ne szaladjak annyira előre! Inkább kezdem az elején:

Vagy egy tucatnyi milgandoltással ezelőtt éppen az aranyaimat számolgattam a barlangomban, amikor is falrengető bömbölés ütötte meg a fülemet. Kirohantam, és azt láttam, hogy a csatornaszinti bejáratokon hatalmasra nőtt orglingok törnek be, és elkezdik gyilkolászni a galetkiket. Soha ennél gyönyörűbb látványt nem láttam még! Azok az irdatlan hústömegek, hatalmas lapátkezek, erőtől duzzadó izmok, és ez mind a galetkik elpusztítására felerősítve valamiféle furcsán csillogó aurákkal. Bevallom, magam is meglepődtem a reakciómon, hiszen nekem valójában sosem volt célom a galetkik elpusztítása, de ezúttal nem tudtam visszafojtani a kitörő, gyönyörtől hisztérikus nevetésemet. Állítólag a nevetés hizlal, úgyhogy majd kénytelen leszek némi lélekenergiát fordítani a testem arányainak korrigálására, és persze egy kis szellemi energiát arra, hogy a szomszédaim gyanakvását eloszlassam, hiszen többen is látták, mit műveltem. Ráadásul amikor a betörő orglingokat nem tudták rögtön megfékezni, azok közül egy pár megindult a lakóbarlangok felé, a menekülő galetkik után. Felénk is jött néhány, én meg már kezdtem örülni, hogy most majd megmutathatom, hogy nem vagyok a fajunk elárulója (hiszen azért renegáttá is nyilváníthatnának), erre az orglingok ahelyett, hogy nekem estek volna, szépen eldübörögtek mellettem. Nem bántottak, én meg leesett állal bámultam utánuk.

Azóta jónéhány milgandoltás eltelt, és míg mindenki másra a barlangjában rontanak rá a torzak, vagy valamelyik hivatalba belépve, vagy egyszerűen csak a csatornaszinten mászkálva, addig előlem kitérnek, nem akarnak legyilkolni. Nem értem, hogy lehet ez. Talán tudják, hogy én nekik drukkolok, egy oldalon állunk? Ez igen megtisztelő számomra, de azért van ezzel egy probléma: a helytartói hivatalban le kell adni minden megölt orgling valamely összetéveszthetetlen testrészét, hogy nyilvántarthassák, ki mennyit győzött le belőlük. Félő, hogy ha én nem tudok egyet sem leadni, akkor összefüggésbe hoznak majd a lázadás kirobbantásával, és akkor megüthetem a bokámat. Na itt van a gond, hiszen egy orgling sem akar nekem esni, így kénytelen vagyok magam vadászgatni rájuk, de, hogy minél kisebb veszteséget okozzak nekik, csak orgling disznókra hajtok. Persze ilyenkor azok is iszkolnak előlem, nehogy már jó legyen. Pedig jobb, ha igyekszem, mert mindenki nagyon jól tudja, hogy a klánok háborújához nem kevés közöm volt, így eleve gyanúsan tekintgetnek rám mind a katona klán tagjai, mind az átlaggaletkik. Na, de ezt inkább elmesélem.

Történt ugyanis, hogy egy napon felkeresett Dart Mahul, akivel korábbi durva hangvételű levélváltásaink apránkénti finomodása után közösen megállapítottuk, hogy a galetkik élete bizony eléggé unalmas. Azokban az időkben ez valóban így is volt, amit jól lehetett mérni a szövetségek taglétszámának rohamos csökkenésén (egyre több galetki társunk telepedett le végleg). Nos, tehát felkeresett Dart Mahul, hogy mi lenne, ha mi ketten megpróbálnánk egy kis színt vinni az átlagos, unalmas, örökké sötét galetki mindennapokba. Találkozónkat szigorúan titkosan bonyolítottuk le, hiszen mindenki tudta, hogy mi ádáz ellenfelek vagyunk, azt viszont nem tudták, hogy a népünkért mindketten képesek vagyunk mindenre, még az összefogásra is. Talán nem lett volna muszáj saját társaink előtt is titkolózni, de fontos volt minimálisra csökkenteni a lebukás veszélyét, hiszen ha ez idő előtt kitudódott volna, lettek volna, akik megpróbálják keresztülhúzni a számításunkat vagy még rosszabb: a helytartó mancsára juttattak volna mindkettőnket. Így viszont a boldog tudatlanság védte szövetségi társainkat, és bennünket is. Egy kicsit sajnálom, hogy senki sem láthatta akkor, amint Leanthil és Dart Mahul egyetértően ráznak végtagot, és senki sem tudhatott arról, miként dolgozik e két galetki ugyanazért a célért. Hosszú milgandoltásokon keresztül elmélkedtem, miként is érhetnénk el a célunkat, mire rájöttem, hogy néha a legképtelenebb ötlet a legmegvalósíthatóbb. Fel kell lázítanunk a galetki népet! Ezt első pillanattól kezdve tudtuk mindketten, de miért titkoljuk el szándékunkat a császár elől - merült fel bennem a kérdés. Éppen ellenkezőleg: kérjük meg őt, hogy intézze úgy, hogy lázadás törjön ki. Amikor ezt elmondtam Dart Mahulnak, először őrjöngeni kezdett, és azt kiabálta, hogy "Első pillanattól kezdve tudtam, hogy őrült vagy! Miért nem kérjük meg egyből az Ellenséget, hogy törjön már be ide egy kicsit, mert unatkozunk?" Amikor azt mondtam neki erre, hogy "Nem is rossz ötlet!", úgy nézett ki, hogy rögtön elájul, erre gyorsan felvázoltam neki, hogyan is képzelem az egészet. Az volt a tervem, hogy a közelgő olimpián audienciát kérünk a császár egyik közvetlen tanácsadójától, ahol elmondjuk neki, mekkora igény van valami változásra.

Hihetetlen erőszakossággal és ádáz küzdelemmel sikerült is a tanácsadó közelébe férkőznünk, bár akkor kicsit furcsállottuk, hogy az alsóbb szintek teljhatalmú ura egy törékenynek látszó, szemüveges, furcsa ruházatú galetki mindössze két, harcra alkalmatlan végtaggal, amik csökevényességük folytán csakis finom mozdulatokra lehettek használhatók. Meglepő kinézete ellenére nagyon jól tudtuk, hogy intésére torzszülött fajok pusztulnak ki, szintek omlanak össze, szavát katonák serege és mágusrendek tucatjai lesik. Éppen ezért reszkető hanggal adtuk elő, miért is jöttünk. Elmondtuk neki, mit szeretnénk, és hozzátettük, hogy a galetkik egy része eleve lázadozik, elkerülhetetlennek látszik egy forradalom, és a császár jobban tenné, ha megelőzné, és előnyére fordítaná ezeket a folyamatokat. Így okkal tehetné el láb alól a kellemetlenkedőket, míg az őt támogató galetkik ismét tanúbizonyságot adhatnának hűségükről. Persze korántsem gondoltuk, hogy mi okosabbak vagyunk a császárnál, csak éppen így szerettük volna tudtára adni, hogy nem kell félnie az események irányíthatatlanná válásáról, mert mindkét oldal támogatja az elképzelésünket, ráadásul, ha a lázadók túl jól állnának, akkor is könnyedén véget vethet az egésznek néhány száz a felsőbb szintekről levezényelt katonával. Na jó, a két oldal támogatásával kapcsolatban egy kicsit hazudtunk, de ennyi belefért. A császári tanácsadó persze valami semleges szöveggel elhajtott minket, mi meg csak abban reménykedhettünk, hogy fontolóra veszi az ötletünket. Én a magam részéről abban bíztam, hogy így majd intézményesítve pusztíthatjuk a tárgyakat, és akárhogy is alakul a lázadás, mindenképpen politikai előnyt kovácsolhatok az egészből. Először is a lázadók élére állhattam volna, bízva ötletadói sérthetetlenségemben, és így mindenki láthatta volna, hogy komolyan gondolom az elveimet. Másodsorban Dart Mahul is tetszeleghetett volna a rendpártiak vezéreként, így nem kis rájátszással, de automatikusan a hegyben lakó galetkik legismertebbikévé válhattunk volna, ami hosszú évekre szóló vezető pozíciókat jelenthetett volna számunkra. Amikor aztán a császár száműzte a mutáns klán vezérét, és tényleg kirobbant a lázadás, én a magam részéről hatalmas pofont kaptam, mert szinte semmi sem úgy történt, ahogy azt elterveztük. Akik időközben mégis megtudták, mi készül, azok most mind hozzám rohantak, és jól lehülyéztek, hogy miért így találtam ki mindent (ekkor már csak engem hibáztatva, mintha Mahul sosem lett volna...). Hiába mondtam, hogy a császár túljárt mindkettőnk eszén, ez már nem érdekelte őket. Az volt ugyanis a probléma, hogy a mutáns klán lefejezésével a többi klán maga döntötte el, hogy a lázadókhoz áll, vagy a lázadók ellen száll a harcba, így aztán a tagjaitól is megkövetelte, hogy a vezetőik utasításai szerint cselekedjenek, és ne a szívük szerint. Két lehetőség volt: részt venni a harcokban, ahogy a klánok megkívánták, vagy kimaradni az egészből, nem kockáztatva meg az ellenkezés miatti esetleges büntetést. Engem hidegauraként ért, hogy halhatatlanként a császár védelmében kellett résztvennem a harcokban. Oda volt a vezérség, oda lett a hírnév, volt viszont feszültség a rendünk eltérő klánú tagjai között, amit állandóan csitítani kellett. Éppen ezért alig volt időm harcolni, így a végén - bár a védők győztek - a túl kevés győzelmem miatt kimaradtam a jutalomosztásból is. És így ér véget a történet, amikor is Leanthil azt hitte, hogy kedve szerint beleszólhat a Hegy életébe, de ehelyett rá kellett jönnie, hogy ha történelmet akar csinálni, akkor korábban kell felkelnie (már amennyire helytálló még ez a kifejezés...). Talán kissé romantikusnak tűnik mindez, és a jövőbeli régészeti kutatások nem erre derítenek majd fényt, de mégis minden szavam igaz, mint ahogy máskor is.

De térjünk vissza a jelenbe, az orgling lázadáshoz. A kirobbanása óta eltelt idő sok apróbb örömöt is okozott nekem. Például zene volt füleimnek azt hallani, ahogy a magukat hatalmasnak és élenjárónak tituláló galetkik egyike-másika bizony szinte sírva panaszkodott, hogy ő most majd elbujdosik, és csak akkor jön újra elő a rejtekéről, ha már elvonult a vihar, merthogy egy csatában majdnem otthagyta a fogát. Mások találgatnak, hogy vajon miféle varázsitalokat lehet abból a növényből főzni, amit az orglingoknál lehet olykor találni. Igen szórakoztató ilyenkor a központi csarnokban mászkálni, és belehallgatózni a beszélgetésekbe. Érdekes volt azt is megfigyelni, miként találgattak a galetkik, hogy vajon mennyiben számít az orglingokat körülvevő aura színe. Sajnos hamar rájöttek, hogy míg a kék aura csak kicsit erősít a dögökön, addig az ezüst aurások dupla, az arany aurások tripla erősek. Ezek a nyavalyások még a végén mindent tönkretesznek az okoskodásukkal. Abban bízom ugyanis, hogy az orglingok eléggé elterelik a figyelmet, és eléggé legyengítik a rendfenntartó erőket ahhoz, hogy közvetlenül a lázadás végén egy újabb lázadást robbanthassunk ki, ismét a galetkik között. Ezúttal tuti sikerrel járnánk, és átvehetnénk a hatalmat! Istenek, de jó lenne! Végre nem kellene mások talpát nyalni, hanem tehetnénk, amihez csak kedvem van, mert akkor ugye ügyes politizálással nem volna olyan nehéz kikiáltatnom magam fővezérré, bár az üres cím lényegtelen. Az is előfordulhat, ami a háborúk után rendszerint elő szokott fordulni: éhínség, járvány, általános letargia. Ilyenkor a hit, a vallás mindig megerősödik, így talán végre én is elterjeszthetném az egyetlen igaz hitet. Főpapként, pedig már közel egyenrangú félként tárgyalhatnék a császárral sőt, a hátam mögött a Hegy teljes lakosságával még én dönthetnék arról, hogy száműzzük-e őhatalmasságát vagy sem. Akkor aztán már csak egy lépés lenne, hogy kitárjuk a Hegy kapuit, és végre visszakerülhessünk az Istenek közé a Mennyek Országába, ahol újra gondtalanul és boldogan létezhetnénk az idők végéig.

Mennyi terv, és mennyi csodás lehetőség. Idővel kiderül, mit tudunk elérni, de addig is a jövőbe vetett bizalommal, nyugodtan fekszem le aludni, és a legnagyobb nyugalommal álmodom a csodás jövőről, hiszen tudom, hogy hozzám akkor sem törnének be az orglingok, ha más már nem élne ezen a szinten. Üdv neked, jövő régésze!

A novella következõ része

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Leanthil naplója 2. (Ősök Városa novellasorozat).

Létrehozás: 2006. március 10. 11:13:29

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09

Nyomtatási forma